Élet és Irodalom, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-27 / 13. szám - Marx József: • könyvkritika | Ex libris • Határ Győző: Irodalomtörténet (Tevan Kiadó, 1991.) | Fodor Géza: Petri György költészete (Szépirodalmi, 1991.) | Keresztury Tibor: Félterpeszben (Magvető) | Hugh Honour: Klasszicizmus (Corvina, 1991.) (11. oldal) - Mezei András: Elásott kés (11. oldal) - Györgydeák György: rajza • kép (11. oldal)
EX LIBR MARX JÓZSEF Határ Győző: Irodalomtörténet A cím, a formátum, a tankönyvszürke borító mind-mind azt sugallja, hogy itt most valóban irodalomtörténetről lesz szó, úgy ahogy azt az egyetemeken tanítják. Talán még a szerző neve sem elég, hogy a küllem okozta félreértést megszüntesse. Határ Győző nem kevésbé alkalmas egy irodalomtörténet szerzésére mint Babits Mihály, aki a fiatal poétának széttárt karral csak annyit mondott: „Végtelenül sajnálom, kéziratait elvesztettem.” Már csak az is predesztinálná Határ Győzőt a literatúrai história írására, hogy tudjuk: filozófus, akinek „újpogány” gondolatait — mintegy foglalatként — az 1987-ben Londonban megjelent Az ég csarnokai című könyve tartalmazza. De nem lenne meglepő az irodalomtörténet megfogalmazása Hamvas Béla egykori „hallgatópartnerétől” sem, aki a British Museum könyvtárában érlelődött azzá a literary gentlemanné, aki átvette az angolok understatementjét, vagyis a kifejezés éleinek olyan letompítását, amely elviselhetővé teszi a leggyilkosabb érvelést is. De nem, nincs irodalomtörténet, „csak” a költőtárs. Lakatos István alázatos segítségével kötetté állt össze az a harmincesztendős kritikai munkásság, amit a szerző leginkább a BBC és a Szabad Európa hullámhosszán és különféle emigráns kiadványokban fejtett ki, lévén, hogy nevét Magyarországon leírni (a nyolcvanas évek elejéig) jószerivel csak megrágalmazva lehetett. Tehát ez az irodalomtörténet, „alkalmi írások” antológiája, ám mint ilyen megérdemli a legszeretetteljesebb figyelmet, mivel az alkalmak rendre kitűnőek (a szerző ABC-jéből válogatva): Ács Margit, Albert Gábor, Csorba Győző, Kálnoky László, Lakatos István, Lászlóffy Aladár, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Rónay György, Szász Imre, Szentkuthy Miklós, Takáts Gyula, Weöres Sándor, és akkor még nem említettem a nyugati magyarság jelentős alkotóiról szerzett „alkamikat”, többek között Bakucz József, Kemenes Géfin László, Major Zala Lajos, Mózsi Ferenc, George Szirtes, Thinsz Géza vagy Tollas Tibor nevét jegyezhetném fel emlékeztetőül. Az „alkalmi írásokat” egyvégtében olvasva azonban mégsem az esetiség (esetlegesség) érzése fogja el az olvasót. Hiába szerénykedik Határ Győző szerzői utószavában: igaz, a rendszeres filoszság (azaz egyetemi habilitálás) „vádja” nem érheti, ám ismerete a magyar irodalom bel- és külviszonyairól oly alapos, hogy szakemberként recenzeálhatta a szakemberek irományait is. Bizony a gyűjtemény felöleli a kritika kritikájaként közölt írásokat is. Béládi Miklós, Domokos Mátyás, Gömöri György, Kabdebó Lóránt, Kenyeres Zoltán, Kis Pintér Imre, Lengyel Balázs, Németh G. Béla tevékenysége kap a kötetben lovagias bírálatot, és felsejlik Határ Győző gondolatainak filozófiai horizontja is, hiszen céhbeliként — és felfedezően! — recenzeálja Földényi F. László és Hanák Tibor munkásságát. Tehát lehetne irodalomtörténet. Két feltétele mindenesetre megvan. A szilárd szemlélet, amelynek irodalompolitikai fogódzója: a pártállam irodalmi neveltjeit „helyükre kell tenni”. Benjamin Lászlónak 1964-es kötetét — épp ezért — a „szekere vesztett szekértoló keserveinek” nevezi, és ezt a személetét még akkor sem kívánja fölfüggeszteni, ha — mint példaként említi — Váci Mihály verseiről egy amerikai „nyilas nagyasszony” úgy nyilatkozott: „jó magyar ember igaz költeményei”. Másrészt ezt a szemléletet hitelessé teszi az a biztos értéktudat, amely az Új Hold köréhez kapcsolódik (de nem kizárólagos érvénnyel). Ebből következően van némi (indokolt) tanáros hangütés is az írásokban: Határ Győző többnyire jobban tudja, hogy egy-egy ifjú nagyság öntudatlan titánkodása milyen irodalmi kontextus eredménye. S ebben van a kötet lényege: Határ Győző nem szakadt ki a magyar irodalmi kontextusból. Értékeléseit, bírálatait nem fújta el a politikai változások vihara. Amit ő fogalmazott meg, még vitathatóságaiban sem szorul „átértékelésre”. Ami csak lényeges megszorításokkal mondható el hazai habilitált tudósaink irodalomtörténeteiről. (Tevan Kiadó, 1991, 559 old., 445 Ft.) Fodor Géza: Petri György költészete A szerző 1989 júniusában tetteki tanulmánya végére a pontot: sietett, hiszen három részletben a Holmi első három számában jelent meg, és gondolom , fél szemmel azért arra is kellett figyelnie, nehogy (bennfentesként) elengedje magát, és túldicsérje a szerkesztőbizottsági kollégát. Ezért talán Fodor Géza is egy kicsit meglepődött: választott hőséről nemcsak érzelmei alapján, hanem a szigorú excursus nyomán is hitelesíthető. Petri György a hetvenesnyolcvanas két évtized legjelentősebb költője. Ráadásul olyan költő, akinek az egyetemessége „sohasem üt át a költői konkrétságon mint elvont általánosság”. Petri György költői személyisége ugyanis „nem kacsintgat az egyetemességre, hanem mintegy csak hagyja, hogy egyetemes jelentőségre tegyen szert a szemünkben. Egészen úgy, ahogy a tradicionális nagy költészetben történik.’’ Fodor Géza ismeri ennek a Nagy Költészetnek minden rezdülését, ismeri a motívumok hinterlandját, a megszólaló és megszólított poétikai perszónákat. Ugyanakkor lelkiismeretes filológus is, aki a Petri-költemények ügyében megszólaló kritikusokat számon tartja (sőt Radnóti Sándor véleményét perdöntőként idézi). Mégis! Nem tudok szabadulni a gondolattól: Fodor Géza sietett. Egyfelől túlságosan kopár az a terep, amelyen Petri György megjelenik: a tanulmányban a nemzedék csak utalásként, és nem mint valóságos irodalmi háttér van jelen. Másfelől Fodor Géza sem oldotta meg (megoldható-e egyáltalán?) a költői személyiségnek (annak, aki írja a verseket) és az „élettényeket” produkáló embernek (annak, aki magában foglalja a verseket író személyiséget) olyan szétválasztását, ami magyarázatot adna arra, hogy miért ez s nem más költészet született meg Petri György neve alatt. Hiányolom például, hogy nem esik szó a költő azon exhibicionizmusáról, amelylyel odaadta magát színészként olyan filmeknek, mint a Vörös rekviem vagy Elek Judit Martinovics opusza. Vagy ez is csak „külső élettény” lenne, hiszen ebből az élményből versbe közvetlenül semmi sem szüremkedett be? S végül a sietség abban is tettenérhető, hogy a megfogalmazás modusa sokszor hevenyészett (például képet ajánl ízlelgetni). Ám ez a sietség: érdem. Fodor Géza egy olyan versenyfutást nyert meg, amelyen egyedül indulva is teljes erőbedobással küzdött. (Szépirodalmi, 1991, 199 old., 120 Ft.) Keresztury Tibor: Félterpeszben Élt 54 számot, mármint a JAK-füzetek folyama, a „narancssárga”, amely úgy fütyült irodalmunk mozdonyán, mint a szelep. Az is volt, s most kimúltan könnyünk se hulljon. Nincs szükség (még) szelepre, nincs szükség nemzedéki lapra (mint szuperszelepre), csak tudjon megjelenni az a tizennégy író, akik — amint riporter-kérdezőbiztosuk, Keresztury Tibor vallja — fontosak, hiszen „jórészt általuk történik hosszú évek óta, ami számomra az irodalomban a legizgalmasabb, a legelevenebb”. A szereplők: az 1949-ben született Marno Jánostól az 1959-es Márton Lászlóig közös tulajdonsága, hogy „emelkedő” nemzedéket alkotnak, hiszen még a „befutott” Esterházy Péter sincs (remélem) pályája delelőjén, és a többiek is, két-három kötettel a hátuk mögött, még csak a Nagy Várományosok. De kétségtelen, általuk lehet izgalmas, eleven az irodalom. Bár némi baj van Keresztury Tibor írásbeli kérdéseire adott írásbeli (tehát teljesen autentikus) válaszokkal. Igaz, egy eljövendő kor irodalomtörténésze rengeteg adatot talál majd a JAK törekvéseit illetően, sikongani fog a gyönyörűségtől (és ezzel a „riporter” szerkesztői készségét és szakértelmét dicsérem) az egybecsengések és kontraverziók miatt, de ha van egyáltalán esszenciája az írásoknak, akkor az ezoterikusságukban található fel. Több értelemben is: a szereplők inkább egymásnak vetik hátukat, és csak keveseknek terjed horizontja (nyelvi) határainkon túlra. Továbbá: nincs köldökzsinór, nincs példakép; a magyar irodalmi múlt többnyire tört kancsó, melyből nem telik meg pohár. Végül: erőteljesen tiltakoznak a külső aktásítás bármely formája ellen (a nemzedéktárs megszólítás is olykor becsületsértéssé fajul), nyilván mert — a sok JAK-füzet is példa rá — irodalmi sérelmeik főleg ebből fakadnak. Természetesen az ilyesfajta „esszencia” is külső beavatkozás az egyediségek világába (szingulárist generalizál). Nem szívesen teszem, mert bár nem éri el azt az agresszivitási fokot, amely — Parti Nagy Lajos kifejezésével élve — a magyar irodalomtól „nem olvasatokat, hanem lovasattakat vár”, de valahogy mégis jeleznem kell: ez a kötet már mutatja, hogy az írói és a politikusi szerep kettéválásának lehetősége megkísértette a magyar írókat, de még nem választotta szét őket a mesterségek mentén. (Magvető, 1991. 307 old., 196 Ft.) Hugh Honour: Klasszicizmus Hugh Honour könyve — s ez nem üres szójáték — klasszikus mű. 1968-ban jelent meg első ízben, s kiállta az idő próbáját. Akárcsak tárgya, higgadt, kiegyensúlyozott ismereteket ad arról a stílusról, amely a társadalmakat a feudalizmusból átsegítette a polgárság uralmának világába. Ami különösen izgalmas Hugh Honour könyvében: az antik előzmények kötelező ismertetésén, a tárgyak, építmények értékelő leírásán túl olyan kérdéseket is boncol, mint a művészet és forradalom kapcsolata. A szerző alaposan indokolja, hogy a forradalom (és itt a francia forradalomról van szó) nem tud mit kezdeni a művészetekkel. Elgondolkodtató, hogy 1793-ban Leopold Boillyt, a kor egyik legelragadóbb francia festőjét beidézték egy „népi és köztársasági művészeti bizottmány” elé, s megvádolták, hogy finoman erotikus festményei „a republikánus erkölcsök ellen lázadnak, és bemocskolják a Köztársaság falait”. No igen, a művészet mint nevelés: ez a francia enciklopédisták, például Diderot „újítása” volt. Szemben az arisztokrácia hedonizmusával, könynyedségével az új középosztály mindentől, így a művészettől is „több komolyságot” várt. És rendet, amit a klasszicizmus készségesen át is nyújtott számára... Azt hiszem, hogy Hugh Honour könyve egyre időszerűbb lesz; a polgári ízlésvilág — ha rákmenetben megkeresi ideálját — rá fog bukkanni arra a stílusra, amely egyszerre volt természetelvű és eszményítő, s amelyről mindenkinek eszébe juthat Winckelmann megállapítása: „nemes egyszerűség és csendes nagyság”. Oh, de sok polgári szalon dísze lesz majd David 1812-ben festett képe, a Napóleon a dolgozószobájában! Vagy legalább egy Napóleon-nipp. Nem véletlen a császár szobrának „népszerűsége”. Mint ahogy Hugh Honour leírja, a Canova és Chaudet művei nyomán készített császári képmásokat Carrarában ipari méretekben állították elő. Napóleon kevésbé ismert húga, Elisa szervezte a kőfaragó műhelyeket (a kicsit nehézkes tévéstúdiókat), melyek évente legalább ötszáz „eredeti császárt” termeltek a klasszicizmustól sohasem idegen „nagyember”-kultusz jegyében. (Corvina, 1991. 201 old., 350 Ft. Fordította: Várady Szabolcs.) MEZEI ANDRÁS: ELÁSOTT KÉS Volt olyan ortodox zsidó, aki átkot mondott saját gyerekére, ha az összekeverte a „tejest” a „zsírossal”. Marcali nagyanyám azonban nem keverte össze a 613 „betarthatatlan parancsolat” egyikét sem a fanatikus hitből kísértő démoni indulattal. Mikor a „tejes” késsel húst vágtam, kivette a kést a kezemből. Kivitte a kert végébe. Elásta a „betréflizett” kést a földbe, mert a föld „kikóserozza”. De ki az, aki a földet „kikóserozza”? — kérdezi rabbi Sook. Lehet-e hitetlen, kinek a hite a cselekvésben van? — A rabbi azokról beszél, akik Izrael földjét művelve tették termővé a sivatagot, akik lecsapolták a mocsarakat, és azóta is teszik a dolgukat naponta. Rabbi Sook így áldja meg a lelkeket, amelyek az európai pogromok, a holocaust tapasztalatai után elfordultak Istentől a „613 betarthatatlan parancsolatot” sorra megszegve, de szocialistákként is zsidók maradtak rabbi Sook szerint, mert a zsidó hit egyik lényege a cselekvésben van. A zsidó hit második lényege azonban a tapasztalat, a tudás átadásának szentsége, amely Istennek tetsző jó cselekedet. ősi, kulturális, ha úgy tetszik, isteni késztetés: köteles vagy a tudást átadni. Én nagyanyám szellemi mozdulatát, rabbi Sook megváltó szándékú metaforáját szeretném a kelet-európai térségekre „ráolvasni”. Miért? Nem tudom, de érzem: a formájában népi, nemzetiségi érték lehet egyetemes. Talán nem kelt viszszatetszést ott (ahol a magyar bánatot, szenvedést olyannyiszor már az Ómagyar Mária siralom óta ótestamentumi köntösbe öltöztette a költészet), ha azt mondom: nem lehettek hitetlenek azok a tíz- és százmilliók, akik akár a sztálinista kommunizmus alatt is, a „betréflizett” földet naponta „kikóserolták”, akik szántottak-vetettek, esztergáltak, lelkeket míveltek. Akiknek igaz, csak úgy volt választásuk a jó és a rossz között, hogy a kevésbé rosszat választhatták. Akik azonban tették a dolgukat. Különbséget tettek az emberséges elvek és az embertelen gyakorlat közt. Igaz, nemegyszer összekeverték a „tejest” a „húsossal”. Vétettek is, bűnhődtek is, de mindennél fontosabb volna ma — így gondolom —, hogy az a bölcsesség legyen hatalmon, amely kiveszi a kezekből szelíden a tisztátalanná vált tárgyakat, s nem a mindennap dolgukat tevő milliókat, hanem a tárgyakat ássa el. Hol az a kormányzati bölcsesség, amely nem a népet, hanem a rosszul kisajátított termelőeszközöket teszi a „földbe”? Amely nem kollektív bűntudatba akar taszítani, hanem inkább azt mondja: de szépen tudtatok (tudtunk) táncolni negyven esztendőn át akár gúzsba kötve is! Hol az az erő, amely felejthetetlenné teszi a tegnapi kézszorításokat, a szemvillanásokat, s láthatóvá teszi a gyönge hajszálhidakat, amelyeken mégiscsak átkelt az emberiesség, a szolidaritás? Hol az a „gyöngéd forradalom”, amely azt rántja át ide, ami már ott is a szabadság jegyében működött?! Így működik bennem marcali nagyanyám szellemi mozdulata ma is, mely nem átkozott meg bűntudattal, hanem inkább az e-világi, az e-földből való feloldást mutatta meg a kert végében el- és kiásott késben. Isten nyugosztalja! 1992. MÁRCIUS 27. i Ráé