Élet és Irodalom, 1992. július-december (36. évfolyam, 27-53. szám)
1992-08-14 / 33. szám - Kolozsvári Papp László: Itatnak… • filmkritika • Freddy halála - Az utolsó rémálom, rendező Rachel Talalay | Őrült Stone, avagy 2008, a patkány éve, rendező Tony Maylan (12. oldal) - Götz Eszter: No porno! • házimozikritika • Mindent megmutatunk, rendező Georges Lautner, fsz. Pierre Richard (12. oldal) - Szomolányi Karola: rajza • kép (12. oldal) - Frank János: Krómacél a temetőben • Csiky Tibor szobrász (12. oldal)
I IRODALOM 1992. AUGUSZTUS 14. KOLOZSVÁRI PAPP LÁSZLÓ: Példátlan szennyhullám söpör végig a mozikon ezen a nyáron. A szellemi környezetszennyezés olyan méreteket öltött, hogy e sorok írója azt fontolgatta: eljátszik a gondolattal, mi volna, ha a mocsokhömpölyt valamiféle rendelkezések gátjával szabályoznák. Antidemokratikus volna? Akkor antidemokratikus a zöld kártya bevezetése vagy a főpolgármester kedvenc gyerekjátéka, a tilosban parkoló kocsik elszállíttatása is, tudván tudva, ha Budapesten az autók megállnak, jelentős hányaduk szükségképpen tilosban áll. Persze, hogy antidemokratikus volna, a mellette kiáltó érvek ellenére. Ezt a szennyet ki kell izzadni, ennek a tömény ürüléknek távoznia kell a szervezetből, nem utolsósorban az írástudók szakadatlan és lankadatlan felszólalásai nyomán. A közvetett tisztulás amúgy is megkezdődött. Talán inkább prevenciónak kellene nevezni. Örömet tapasztalom, hogy a habbá vert szemetet fröcsögő mozik konganak az ürességtől, már a bemutató napján. Mondhatnák, a hőség miatt. Vigasztalásukra elárulom: kongtak a tavaszi hűvösségben és a téli hidegben is. A néző fellázadt: nem kell neki alvajáró, fantom és ollókezű rém, nem érdekli a férfiasságot szakadatlan és indokolatlan durvasággal és primitívséggel markírozó zsaru 2008-ból, nem kell az egyszerre négy-öt filmben látható émelyítő arc, a maszkmesterek csillogása. Nem kell az, amit általánosítva úgy fogalmazhatunk meg: a rész (a maszk, a vér, az atmoszféra, a pirotechnika és a többi) elfoglalja az egész helyét. Sovány vigasz. Sántító hasonlattal: mintha azzal tüntetnénk a Dunát elárasztó olajfoltok, vegyi, biológiai szennyeződések ellen, hogy nem fürdünk meg benne. Attól még a mi Dunánk pusztul! De mi történt, hogy épp most, a harmincegyedik mozihéten borult ki a bili, hogy témánkhoz illő szavakat szóljunk? Nem írtam még Freddyről, nosza, gondoltam magamban, megünnepelem a halálát, másképpen: a hatodik előfordulását. A film, a Freddy halála — Az utolsó rémálom, kétszeresen is kecsegtető. A mozi feléig sem érünk — jómagam és még vagy húsz-harminc darvadozó néző —, már tudom, hogy erről stólnak... csak a többször is közreadott áriámat tudom elénekelni, fél oldalon, már-már követhetetlen cselekmény, amit nem ment az, hogy az előző öt rész ismeretében a szituáció tüstént áttekinthető, mert mi van akkor, ha a néző elmulasztotta megtekinteni az előzményeket? Továbbá: minősíthetetlen színészi teljesítmények, ostoba krampuszosdi (Robert Englund elővezetésében), a sokkolásnak az undorítóval való behelyettesítés, penetráns tehetségtelenség a meseszövésben, a feszültség fokozásában, voltaképpen mindenben, ami rémfilmet rémfilmmé tesz. Ráadásul uraságoktól levetett filmötlet, bizonyos Rachel Talalay írásbeli és képi megfogalmazásában ... Talalay...? Nomen est omen — legalábbis magyarul. Így vetődöm át azonmód az őrült Stone, avagy 2008, a patkány éve című elmezsugorra és zsigerficamra, azzal a szándékkal, hogy nem csupán megnézem, írok is róla. De tegyünk egy kis kitérőt: egy pár héttel ezelőtt, a mozisötétben lehuppan mellém a film (és cég) propagandistája, s háttéranyagot nyom a kezembe, mondván, használjam, ha írni akarnék róla. Örvendek a megtisztelő figyelemnek, noha jóformán sose használom fel ezeket a háttéranyagokat, melyek arról szólnak, hogy hány akó vért locsoltak szét, hány rős emberi belet tekercseltek föl, hány szemet nyomtak ki... (Magamban így hívom: hány köbméter földet mozgattak meg ... Legalább egykis morbid ötletesség volna ezekben az anyagokban; nincs lankasztóbb, mint amikor a propaganda egyenesben veszi a kanyart.) A figyelmességet viszonzandó, film után benézek a cég irodájába, hátha néhány hasznos információt csípek fel. Jelenlétem teljes zavart, kérdéseim mérhetetlen értetlenséget és tanácstalanságot keltenek. Ilyeneket kérdek ugyanis: mik a terveik?, nem gondolják, hogy ki kellene már szakítani a filmimportot a mocsokból, durvaságból, trivialitásból? Nem vagyok ellenséges — miért is lennék egy kenyerét kereső, a filmhez nem értő, világpiacot nem látott hivatalnokkal? —, ezért aztán köztik velem, hogy hát ez a siker, ez már máshol is robbant, most ez megy... A nulla, a nihil, az értetlenség és hozzá nem értés, ami aztán az egyetlen megfoghatóba," a pénzbe fordul át. Ez hoz hasznot, mondják, s én zavartan távozom. Más világban élünk. Képtelenek megérteni, hogy film lehetne másképpen is anyagi és erkölcsi haszon forrása... Ez azonban még csak az azonnali haszonra dolgozó tőke, pusztít, letarol és felszívódik az őstermészetben__ Valami olyasmiben, amiben az Őrült Stone játszódik, egy agyonszenynyezett világban, ahol légzőkészülék lóg a falon, fulladozás esetére, az utcákat bokáig érő szennylé borítja, a londoni Temze fekete, a metróalagutak víz alatt állnak ... Fura egybecsengés: a filmforgalmazás egy olyan atmoszférájú filmet terjeszt, mint játékot, amely atmoszférának a megvalósításán keményen és nem játékból maga munkálkodik a legbuzgóbban. A filmről is szólva, ismételnem kell magam: film nincs, csupán a fentebb jelzett atmoszféra: tíz perc sem kell, halálosan unalmas. A rémet, amely ellen a banditaként garázdálkodó, durva, modern ősemberként dúló rendőr (Rutger Hauer) küzd, a szörnyet a rendező (Tony Maylan) elmulasztja exponálni. A vérpótló piros festékkel meglocsolt fürdőszobák, a húsdarabolók, melyekről azt állítják, hogy kitépett szívek, legfeljebb émelyt gerjesztenek bennünk, izgalmat nem. Ilyen húsdarabok lógnak minden húsboltban a kampóról, miért riadoznánk tőlük? A filmizgalom máshol lakik, mint azt iskolában tanítják, sőt annyi szakkönyv szól róla, hogy bárki maga is megtanulhatja. Egy német filmforgalmazóval volt szerencsém elbeszélgetni a napokban, csak megerősített hitemben. Ha nem sikerül gátat vetni az amerikai filmszennynek, ha elárasztja az európai televíziókat is, jóvátehetetlen elváltozás várható a következő nemzedékek elmeállapotában. Nem valósul meg az összefüggéskeresés és látás igénye és képessége; eltorzul a valóságérzet, elcsökevényesedik, tévutakra siklik az ember kapcsolatteremtő és társkereső hajlama és a többi. A tévé még nem sodródik az amerikai kloáka mocskában, az ár még csak nyaldossa partjait. A mozi immár a kloáka maga. S mint rákos daganat, tobzódva fölemészti önmagát. Tegyük hozzá gyorsan: legszebb reményeink szerint. Mert vannak más forgatókönyvek is. GÖTZ ESZTER: Mi lehetne jobb téma nyári forróság idején, mint az erotika? Moziban, videokölcsönzőben egyaránt csúcson vannak az „elemi ösztön” legrafináltabb változatait élesben megörökítő filmek. Ilyenkor még a vaskalapot legmélyebben fejükbe húzók is elnéző mosollyal nyugtázzák a naturális testiség elburjánzását utcán, strandon, mozivásznon egyaránt. A Mindent megmutatunk című francia filmet— noha a cím egészen mást sejtet — elsősorban nekik ajánlom. Irgumburgum pornográfia és szolid szívszerelem párharcát e filmben az utóbbi nyeri. Georges Lautner mozijában a csetlő-botló, tisztalelkű reklámfotós (ki más alakítaná, mint Pierre Richard) a szorongató körülmények hatására letér a jó útról. Szerelmesfilmnek szánt forgatókönyvét pornó- No pornó! ba ülteti. Emiatt viszont kedvese (a vonzóan csúnya Miou Miou) őt ülteti a lapátra. Konfliktusok egész hada zúdul az ártatlan fiúra, aki semmi mást nem akar ,csak megrendezni filmjét. Hogy szerencsétlenségében miért éppen egy pornógyártó céghez fordul, az nem igazán derül ki. Ahogyan az a hevesség sem kap meggyőző indoklást, amellyel az ősi bölcsességet igyekszik semmibe venni (aki kurvának megy ... stb.). De minden igyekezete kárba vész, a forgatás megkezdődik, és a megható dialógusok egyre fogynak, hogy átadják helyüket egy minden nyelven tökéletesen érthető jelenetnek. Csak az igaz (lásd: felöltözött) szerelem tudja kiragadni innen, az is csak a film legvégén, nehogy izgalom nélkül maradjunk. Vaskalaposék pedig boldogan küldik fogat mosni a gyerekeket az esti videózás után. Hálásak a film készítőinek, hogy imigyen szemléltetve az erkölcs győzelmét, megkímélték őket a „szexuális erkölcsre nevelés” nevezetű kínos szülői feladattól. Eszükbe sem jut, hogy a következő generációban is elsorvasztják az európai műveltségből századok óta száműzött szexuális kultúrát. Tilalomfákkal, szégyenvirágokkal ültetik be ezt az ingoványos területet, hiszen „tisztességre” akarják nevelni az utódokat. Akik az első adandó alkalommal felkutatják és végigvihogják a könyvespolc mélyére rejtett pornókazettát. Talán már őket sem fogja utolérni a csoda, a testi-lelki harmóniát hozó szerelem, amiből vaskalaposok és pornómániások hasonló okok — a tiltás és ennek kompenzálása — miatt örökre kizárattak. ELET ÉS ITI i Film Házimozi FRANK JÁNOS: Krómacél a Megvallom, tartózkodón léptem be — három évtizeddel ezelőtt — Csiky Tibor ajtaján, egy olyan szobrászén, akit még csak egyetlen egyszer láttam, soha a művei közül bármit is. Körülnéztem, s azon nyomban tudtam, hogy ez a fiatal autodidakta mester. Induló — és születendő — oeuvre-je a magyar művészettörténet kardinális pontja. Akkoriban még nagyobb volt a korkülönbség közöttünk, ma viszont megdöbbentő számomra, hogy a fiatalabb megelőzött. A három éve halott Csiky csak most volna hatvanéves. „Nem akartam szobrász lenni” — vallotta. Matematikát, fizikát, történelmet hallgatott az egyetemen, végül bölcsészkari, magyar irodalom szakos diplomát szerzett. Egyetemi társa, Konrád György emlékezéséből tudjuk, hogy az 1956-os forradalomban Csiky „(...) lefegyverezte a helyőrség tisztikarát, és teljes felszereléssel gépkocsin Budapestre vonult”. A szobrász karizmája alaptulajdonsága volt, maradt. Megteremtette, szervezte, animálta az emlékezetes Meditáció kiállítássorozatot a Bartók ’32-ben, ez nemcsak „Ki mit tud?” verseny volt, hiszen Csikyvel együtt olykor részt vettek benne az idősebb avantgárdok is, például Korniss Dezső. Csikyt nem kényeztették megrendelésekkel, abból élt, hogy állandó ügyeletes kollégiumi tanár volt éjszaka, nappal szobrász, az akkori féllegális neoavantgárd tekintélyes tagja lett hamarosan. Festő, szobrász bajtársai egy szálig megjelentek a Józsefvárosi Galériában, 1987-ben, az utolsó kiállításán, pedig akkor szinte megbénította Budapest közlekedését egy katasztrófaszámba menő, riasztó hóesés, ítéletidő volt Csiky temetésén is. Jovánovics György csodának nevezte a józsefvárosi tárlatot, másik búcsúztatójának, Németh Lajos professzornak irodalmi értékű, feszes sírbeszéde közepén elcsuklott a hangja. Ő is itt nyugszik már a Farkasréten. A hatvanas évek elején — nem is gondoltunk rá, hogy ez paradoxon — avantgárdoknál ő volt a par excellence faszobrász, miközben szántszándékkal tartózkodott ennek a műformának a legfőbb hibájától, hogy valamilyen őserővel kérkedjék. Holott ez az őserő jelen volt, de legbelül. Fa domborműveinek hol rusztikus, hol meg kidolgozott vésőkezelése voltaképpen egy magyar Op Art volt, geometrikus — bár érzésvonalú — raszterekkel, vagy akár hiperbola görbékkel. Ezek a nemes keményfa táblák — miközben a szorász hagyta, hogy anyaga is beleszóljon — lassan átmentek a közvetlenebb organikus absztraktba, utóbbpedig fafaragásai amorf tábláiról (negatív segítségével) bronzformát öntött. Ugyanazt adta az aranyosan csillogó fémben, csakhogy az anyagváltással és az áttétel pro temetőben cedúrájával mindennek tüstént más lett a jelentése is. Bronz, acél, lángvágott acél, alumínium lett az új médiuma, a gyárak, gépek nyújtotta műszaki feltételek, korlátok visszahatottak az esztétikumra is; az acél hasábok, különböző keresztmetszetükben, vagy, éppen patkó alakúra hajlítva, minden cifrálkodást tagadva jelölték ki művészettörténetünkben élő Csiky-stílusnak a Minimal Artot. Az élet azonban nem ilyen egyszerű, a művészet sem. Kategorikusan fogalmazott acéltestjeit, bár az ugyancsak a gépesztétikába illő — funkció nélküli járulékokkal — koronás csavarokkal, imbusz-csavarokkal lírizálta. És ebbe a körbe tartoznak újraértelmezett, fölnagyított, átmérőjükben, vastagságukban kizárólag egyoldalas (avers) érmei, éremsorozatai ésa komplikáltabb, gyönyörű, szögletes plakettjai. Azt hittük, Csiky visszavonhatatlanul benne marad az acélskatulyában, amikor monumentális faplasztika-kiállítással lepte meg barátait, ellenségeit. Úgy kanyarodott vissza a nyomvonalon a fához, mint krimifilmeken a kommandós sofőrök. Négyzet keresztmetszetű gerendákból rótt geometrikus térformákat, s építette azok sorozatait, illesztette áthatásaikat, mintha egy Csiky-ábécét teremtett volna betűkből: I, L, T — ha van ilyen — szögletes O, nagy delta és a lambda. Mindezeket intenzív színűekre festette, zománcosan. Most arra gondolok, hogy ezekből az objektekből külön-külön is, ensemble-ban is akár installációkat lehetne rendezni, teret berendezni. Az utódok kezével is. Amennyit vitatkozott (magyarán: veszekedett) velünk, művészeti-pluralista barátaival ez az engesztelhetetlen konstruktív, annyira igaz, hogy műveiben ő, a kodifikátor, törvényszegő is volt egyszersmind — sőt még büszke is tudatosan elrejtett szabálytalanságaira. Ha élne, máma sem dolgoznék komputerrel. Ez a harmadfél köbméteres Csiky-síremlék, a tanítvány Budahelyi Tibor alkotása. Egyegy gesztussal tiszteleg ugyan a mestere előtt, mégis autonóm a plasztikája, anyaga stílushűen az úgynevezett hőkezelt (fekete) krómacél. Alighanem párját ritkítja a temetők sírkövei között ez a fémanyag. De a „monumentum aere perennius” — Horatiusszal —, az ércnél maradandóbb emléket — a metaforán innen, szó szerint is — Csiky Tibor állította magamagának, a közmondásosan szigorú tanár növendékeinek munkásságában és elsősorban a saját terjedelmes életművében (meg fogjuk látni jövőre a Magyar Nemzeti Galéria retrospektív kiállításán). Művének példája, súlya, rangja halála óta, s majd a mostre-tárlat után, a mértani haladvány gyorsulásával növekszik. — Elhangzott Csiky Tibor szobrászművész (1932—1989) síremlékének avatásán. Szomolányi Karola rajza t