Élet és Irodalom, 1992. július-december (36. évfolyam, 27-53. szám)
1992-08-28 / 35. szám - Koltai Tamás: Szerepcsere (12. oldal) - Kállai Géza: Az új Móricz-gimnázium • építészetkritika (12. oldal) - Kántor Zsolt: Nem támadok, tudok • vers (12. oldal) - Makó Judit: rajza • kép (12. oldal) - András Sándor: bizony no. 2. • vers (12. oldal)
KOLTAI TAMÁS: Olvasom Radnóti Zsuzsa karcsú kötetét a nemzedékké dajkálódott fiatal drámaírókról. A remlékszereplők kora, ez a címe, ami történetesen a drámai hős dramaturgiai funkcióváltására utal, nem a szerzők helyzetére a napi színházi gyakorlat eseményjátékában. Az utóbbi sem volna meglepő, hiszen az újszülött drámaírók és az őket kelletlenül fogadó idősebb színházi nevelőszülők konfliktusa periodikusan ismétlődik a színház történetében. Nemrég felemás, groteszk párbeszédre került sor ez ügyben. Fejtő Ferenc ládafiából előszedett, több mint ötvenéves, a dráma válságáról értekező cikkére válaszolt — a mai tekintélyben az akkori cikkírót kortársi öcskösként tisztelő iróniával — néhány ifjú drámaíró. Köztük azok is, akikről Radnóti Zsuzsa okosan, elemző szenvedéllyel szól könyvében. Egy-két dramaturg utóbb huszárosan kivédte a drámaírók oldalvágásait („Festőnek mondom, a mai színház is értsen belőle”), emlékeztetvén őket a bemutatók nem elhanyagolható számára. Radnóti nem vett részt a vitában, lakonikusan hallgatott. Könyvéből és elhivatott szakmai tevékenységéből tudható, hogy dramaturg létére azoknak a szerzőknek a pártján áll, akik keveslik a színházak kockázatvállalását, ha új magyar művekről van szó. Mindig tanácstalan vagyok, ha el kell dönteni, kellő számú magyar dráma szerepel-e a színházak műsorán. Mi a „kellő”? Egy dráma is sok, ha rossz, tíz remekmű is kevés, ha van egy tizenegyedik, amelyik nem jut el a bemutatóig. Ez persze csak elmélet, mert a drámák sorsa — ez a színház paradoxona — a színpadon dől el. Közepes mű, sőt „rossz” dráma is inspirálhat izgalmas előadást, viszont közmegegyezéses remekművekkel is Szerepcsere előfordulhat, hogy nem igazolódnak a színpadon. Az utóbbira hozható számos példa közül a legfájdalmasabb A kétfejű fenevad című Weöres-dráma, amely az általános kritikai lelkesedés ellenére egyelőre nem találta meg adekvát színpadi formáját. Ami korántsem bizonyíték egyes színháziak állítására — a Weöres-darabbal kapcsolatban is —, hogy szellemi értékei nyilvánvalóbbak a dramaturgiai értékeinél. Talán igen, talán nem. Akár el is hihetem, hogy A kétfejű fenevad könyvdráma, amíg nem jön egy rendeződés be nem bizonyítja az ellenkezőjét. Mindenesetre fönn kell tartanom a lehetőséget, mert mindig lehet megoldás, amint azt Madách „előadhatatlan” Tragédiájának vagy Füst Milán fél évszázadig előadatlan Boldogtalanokjának sorsa tanúsítja. Ezzel elérkeztem mondanivalóm lényegéhez. Irdatlanul sok az új magyar drámabemutató, és irdatlanul sok a nem új magyar drámabemutató is, mert kétségbeejtően ritkán születik belőlük jelentős előadás. Vitathatatlan, hogy kipróbált világirodalmi remekművekből viszonylag még mindig gyakrabban, ami, ha jól meggondoljuk, érthető. Az már kevésbé, hogy miért van aszinkronban a drámaírás és a színház, miért nem értenek egymással szót a legjobb írók és a legjobb rendezők, aminek a következményeként a jelentősnek látszó drámák is rendre eljelentéktelenednek a színpadon. Fodor Géza kibontásra váró elmélete szerint akkor, amikor a drámairodalomban mutatkozni kezdtek a realizmustól eltérő stílusirányzatok, a színházban éppen ellenkezőleg, a realizmus erősödött meg (Kaposvár, Szolnok, Katona József Színház), s ennek a széttartó fejlődésnek tulajdonítható a köztük lévő szakadék. Könnyen lehet, hogy így volt. Most viszont itt van egy színházilag érzékenyebb írónemzedék — éppen a Radnóti Zsuzsa által aposztrofált —, amely a szó szellemi és szakmai értelmében egyaránt felnőtt az együtt játszásra. Ma inkább a színházon látszanak a fejlődési rendellenesség (visszamaradottság?) jelei. Az írókat fölény és elegencia jellemzi — ez néha arisztokratizmusnak és polgári úrifjúságnak hat —; a színházban alig háromnégy rendező akad, aki megüti a színvonalukat akár szakmailag is. Másfél évtizeddel ezelőtt, úgy látszott, a színháznak nem volt szüksége a fiatal drámaíróra; ma inkább fordítva, a fiatal drámaíró (aki egyben regényíró, esszéista és kritikus is) az, aki láthatóan jól megvan a színház nélkül. Ebben a helyzetben aligha az a fő baj, hogy az új magyar dráma nem kerül színpadra. Nagyobb veszélynek látszik, ha színpadra kerül. Félő, hogy az előadás nem tudja igazolni a benne rejlő lehetőségeket. Az utóbbi hetekben számos, eleddig előadatlan, publikálatlan drámát olvastam. Kettő közülük kivételes minőség és jelentős színpadi formátum. Az egyik Márton László nagy ívelésű történelmi freskója Báthory Zsigmondról. A nagyratörő, amely a klasszikus nemzeti drámai hagyományokat kísérli meg összeolvasztani a shakespeare-i világdrámával, katasztrófa lenne, ha a szokásos kacagányos-buzogányos stílusban vinnék színre. A másik egy büchneri és Füst Milán-i ihletésű, fojtott pszichodráma, szűkszavú, száraz és költői, a társadalmi és privátszféra kegyetlen egymásba tükröztetése. Németh Ákos műve, a Júlia és a hadnagy, avagy holtomiglan holtodiglan; csak szuperérzékeny előadásban van-esélye, hogy megmutassa magát. Nem is tudom, jót kívánok-e, ha színpadra kívánom őket. KÁLLAI GÉZA: A nyolcvanas évek második felétől dokumentált a kormányzati szándék, hogy a Baár-Madas Gimnáziumot, ami 1949 óta Móricz Zsigmond nevét viselte, visszajuttatja a református egyháznak. A törekvés egybeesett a főváros 1985-ben elfogadott középiskola-építési programjával, ami állami nagyberuházásként a rózsadombi Törökvész úton egy új gimnázium építését határozta el, aminek a 92/93-as tanév kezdetén a Baár-Madast ki kell váltania. Nem volt olcsó elhatározás. A megépítéshez úgy hétezer (!) négyszögölnyi és ügyvédileg jól kezelt rózsadombi telket kellett kisajátítani, barlangos altalajra kellett alapozni, és a hétszázötven nebuló tanerő életbe állításához tizenegyezer négyzetméter hasznos területet kellett létrehozni. A városrendezési terveken csiszolt ceruzájú Zoltai István építész túltette magát a településfejlesztésben is túlhaladott zónaelméleten, ami ott elválasztotta a világméretű tévedésnek bizonyult lakótelepet és a munkatelepet, az iskolában pedig látásnevelési zónának nevezve a rajztermet, mozgásnevelésinek híva a tornatermet, zónákra osztva széttördelte az iskolák pedagógiai egységét. Ehelyett arra törekedett, hogy térbeni kereteket teremtsen ahhoz, hogy az iskola karakteres miliője kialakuljon. A középső nagy terekre fűzött tantermi szárnyak megkönnyítik a tájékozódást, szabaddá teszik a tanulók és tanárok mozgását. Az elegáns aulában az évnyitón a tanulók és a szülők kényelmesen el fognak férni, és elég helye van a máshol oly nyomorúságos szociális és kiszolgáló helyiségeknek is, amik között osztályonként külön ruhatár épült, hogy a tanulóifjúság ott cipőt váltson, és átázott gönceit ne a tanterem sarkába hányja. Modern faszerkezettel fedett az aula feletti térben a könyvtár, és a labdajátékokra figyelemmel tervezett, osztható terű, hangelnyelő falú a tornaterem. Mi több, a szertornának még egy kisebb terem is épült. Kiállítási térnek is előkelő galéria létesült, aminek hasznosításán — úgy érezzük — lesz mit gondolkodnia az iskola vezetésének. Lett rendezvényruhatár is, meg olyan önkiszolgáló étterem, amiben még tányér-előmelegítő is van. Az építész helyi léptékre szabta, tagolta az épület tömegét, és figyelme még arra is kiterjedt, hogy azok, akik szeretik a kontinuitást, érezzenek valami hasonulást a Baár-Madassal. Ennek szolgálatában átvette az ott kőből, itt nyerstéglából formált ívezetes kapuzatokat. Az épületgépészet is kiválóan szolgálja a zárt terek világítását, szellőzését, bár két lift azért elkelne, már csak a mozgássérült gyerekekre is gondolva. Nincs helyünk arra, hogy részletekről is szóljunk, de megemlítjük, hogy két tanterem közé egy-egy felkészülő tanári szoba épült, és a berendezés is kielégíti a korszerű pedagógiai, belsőépítészeti kívánalmakat. Úgy érezzük, hogy az épület megfelel majd a feladatának, és amit ennek érdekében az építész tehetett, azt megtette. Ám az épület mégis — hogy úgy mondjam — erőt sugárzóra sikerült. Szükségtelenül nagyok a nyerstégla pillérek, és sokalljuk az egész komplexumot beterítő téglaburkolatot, ami dekonstruktívvá teszi szemünkben az amúgy nagyvonalú tömegalakítást. —* Az ember arany a sárban — mondatja Móricz Túri Danival. Ha arra gondolunk, hogy csak a fővárosban hány tanterem van aládúcolva, az ejtővezetékekből hány helyen folyik a padlóra a szennylé, és sokszor egy villanykörte cseréje is gondot okoz, a Sárarany felé tartanak a gondolataink. Mert ez a gimnázium, örvendetes pedagógiai és minden elismerést megérdemlő ■ építészeti értékeivel, ám iszonyú építési és fenntartási költségével mai nyomorúságunkban, sajnos — arany a sárban. ÉLET ÉS Í © IRODALOM KI KÁNTOR ZSOLT: Nem támadok, tudok a másnaposság mostanság akácméz illatú (hajtű és virtus) szavak pattannak le a roncsolt agyrészről ami megmaradt még belőlem az kitűnő „krkgrd” is mondhatta volna ezt: vagy vagy akárhova nézel, eltűnődsz, ezért tűrhető a léted alkatilag elszigetelő típus (ez nem én vagyok) szorítom a bőrhöz az álarcot nehogy kinőjön alóla az ARC mert belehalsz pőrén a tükör előtt, s van aki csak azért nevet rajtam mert irigy, csak annyira híztam meg mint egy termosztát,bár senkié dázott lelki üdvöm a nézés tapintássá változik (százalékosan is KIFEJTHETŐ) letapogatja a nézendő anyagot (marad a teoretikus érzék) először a szem fogdossa össze körbeszaglássza mohón a nőt aki a mozgólépcsőn Könyvvilágot olvas teljes vagyok.normális ritka az ilyen, író általában hülyébbek a démonok azért bennem mint másban de állom a belső szétesést (visszalépegetek aláhúzni)... ezt még megúszom ... és minden az enyém ... Makó Judit rajza ANDRÁS SÁNDOR: bizony no. 2. talán megpróbálom a halottasházak asszonyát ahol langaléta árnyak tornáznak a feltámadásban és vizibogyószemű rémek ájtalos közegében feldördülnek a hangtalan kalamárisok fekete koporsó fekete zongora az írott szavak halálos angyalai bilgericsizmában az eszméletteremben ropják a lakodalmast a keresztelőn talán megpróbálom és talán jólesik amíg kinyiffan ez ántivilágból söröspalackok kerítésén innen elvarázsolt estélyben kukacok és ama vizibogyószemű a rothadás halhatatlan őrangyalai mondják az anyagok örök egyszeregyét mig a gyökötvontakból csak a papucs marad ez is bizony ez is ma te mai kaka szaros rejtély a csodák mezején de talán megpróbálom a közösülést a közzé sülést a hézaggá válást talán felpróbálom a szörnyű hézagot és eltűnök benne nyomtatott nyomtalan idenyomtatott jós önkiradír t *Iii*44 1932. AUGUSZTUS 28.