Élet és Irodalom, 1992. július-december (36. évfolyam, 27-53. szám)
1992-09-04 / 36. szám - Halák László: Mecsoda különbség • glossza | páratlan oldal • Az Élet és Irodalom glosszaversenye a Soros Alapítvány támogatásával, III. szakasz VII. forduló (9. oldal) - Fecske Csaba: Meleg • glossza | páratlan oldal • Az Élet és Irodalom glosszaversenye a Soros Alapítvány támogatásával, III. szakasz VII. forduló (9. oldal) - péter: Keresztkérdés • glossza | páratlan oldal • Az Élet és Irodalom glosszaversenye a Soros Alapítvány támogatásával, III. szakasz VII. forduló (9. oldal) - -erro-: Szoborpark • glossza | páratlan oldal • Az Élet és Irodalom glosszaversenye a Soros Alapítvány támogatásával, III. szakasz VII. forduló (9. oldal) - Reményfy László: „A kommunista diktátorok ideje lejárt…!” • glossza | páratlan oldal • Az Élet és Irodalom glosszaversenye a Soros Alapítvány támogatásával, III. szakasz VII. forduló (9. oldal) - T. Gy.: Magyarságról - kétszer • glossza | páratlan oldal • Az Élet és Irodalom glosszaversenye a Soros Alapítvány támogatásával, III. szakasz VII. forduló (9. oldal) - Zsíla Ákos: Negyedórás barika • glossza | páratlan oldal • Az Élet és Irodalom glosszaversenye a Soros Alapítvány támogatásával, III. szakasz VII. forduló (9. oldal)
V. ■. > •. í.'rv V. KÜLÖNBSÉG — mondaná a pesti polgár, ha egyáltalán jelen lett volna a Pongrácz Gergely-féle licitáláson. A helyszín — ahol a licitálás elkezdődött — az Országház lépcsője. A jelenlevő többszázfős — ez a HÍRADÓ becslése —, illetve ezerfős — ez az EGYENLEG becslése — tömeg előtt Pongrácz Gergely kijelentette, ha Göncz Árpád szeptember 1-jéig nem menti fel a rádió és a tévé elnökét, akkor itt százezren tüntetnek majd, lesznek azok kétszázezren is — helyesbítette magát egy mondaton belül a szónok — és akkor majd meglátják, hogy nem öregurak követelődzéséről van itt szó, hanem maga a „nép” követel tisztogatást. E licitálás időpontja pedig 1992. augusztus 24-én 17.30-kor esett meg. ‘ Pongrácz Gergely mértéktartását már a téren dicsértem. Végül is mibe került volna neki, ha pár másodpercen belül akár félmillióra növeli a nép akaratát kifejezők számát? Semmibe! Torgyán József is kapásból elővarázsolt kétszázezer embert, pedig azok a kormány ellen tüntettek, akkor Pongrácz Gergelynek ne menne félmillió? Ugyan! De ő nem tette! Ő mértéktartó! Ez még inkább bebizonyosodott előttem már otthon, amikor — ismét az ellenzékinek kikiáltott, ezért hiteles információt nem tartalmazó EGYENLEG-ből kapott ismertető során — magától Pongrácz Gergelytől hallhattam a kb. 18 órakor tett nyilatkozatából, ha nem teljesítik a „nép” követelését, akkor akár tízszer annyian is tüntetnek majd, mint most — vagyis a HÍRADÓ szerint lesznek vagy kilencezren, az EGYENLEG szerint talán tízezren is. No, erre — a tízezer és a százezrek közötti — különbségre tette volna megjegyzését a pesti polgár, ha — mint mondtam —, jelen lett volna a licitáláson. De távol maradt, és félek, Pongrácz Gergely kénytelen lesz beérni a majdan jelenlevők számában a jelenleg megjelenteknél egy fővel kevesebbel is. Írásba adom ugyanis, hogy szeptemberben már érdeklődő hallgatóként sem leszek jelen a tüntetésen, mert a pesti polgárokhoz hasonlóan én is unom, hogy belpolitikai gondjaink legsúlyosabbikának kiáltják ki a két elnök lemondatását vagy hivatalban maradását. Pongrácz Gergelynek érdemes lenne — ha már megtisztelt bennünket hazatérésével — egy kicsit körülnézni, hogy a szobrokon és az elnökökön kívül valami mást is észrevegyen, mielőtt százezreket akar — a lépcsőn tett nyilatkozata szerint — egyelőre géppisztoly nélkül az utcára vinni. Halák László volna a figyelmét. Mintha egy nonstop film operatőre lenne. Napjában kétszer-háromszor tűnik el az erkélyről rövid időre, gondolom, amikor asszonya kiszól neki: Tálalva van! Mást se csinál. Csak reggel a zöld műanyag gyereklocsolóval megöntözi a virágait. (Hajnalka, petúnia.) Tagadhatatlan, szépek a virágai. Az asszony főként a sűrűn futtatott hajnalkát irigyelte el. Most már van nekünk is. Én locsolom, nem sokkal azelőtt, amikor a szomszéd az övét. Nem azért, mintha a szomszédot utánozni akarnám, sőt éppen ellenkezőleg: én törülközőt terítek a korlátra, hogy a hoszszú könyöklés kellemetlen hatásaitól megvédjem karomat. Hetek óta figyelem. Akár egy arabnak, akinek olaj csörgedezik az ereiben, olyan barna a bőre. A nyomába se léphetek. Nekem felhólyagzik a bőröm. Mintegy kárpótlásul, tegnap kivirított a hajnalkánk. Fecske Csaba MELEG Hetek óta figyelem. Könyököl csak az erkélyen, a korlátra terített szőnyegen. (A szőnyeg munkavédelmi eszköznek tekintendő, vízhólyagok és egyéb káros hatások ellen.) Megszokott látvány számomra a negyedik emelet magasságában imbolygó hajtalan, nagy zsíros fej, amit pirossá érlelt a nap. A tömpe orr fölött két disznószem, egy falevél, de még egy porszem sincs, ami elkerülte r •• ■*%''iii .v-* 3&'/tī*‚Z\'Y£. Az Élet és Irodalom glosszaversenye a Soros Alapítvány támogatásával, II. szakasz VII. forduló KERESZTKÉRDÉS „1.. a jogar az egyetlen koronázási ékszer, amelyet István király is bizonyosan tartott a kezében” — olvasom az újságban annak apropóján, hogy a kormány ezt a szimbólumot választotta emblémának az augusztus 20-i ünnepségekre. Ezzel rendben is volnánk. Az ünnep estéjén azonban Sík Sándor drámájából készült tévéjátékot láthattunk, címszerepében Csálffi Lászlóval, mint Szent Istvánnal. A koronázási jelenetben jobbjában jogart tart, baljában az országalmát, fején pedig a Szent Korona. Még ez is rendben lenne, ha elfogadjuk hogy István a pápától a most a Nemzeti Múzeumban látható s címerünket díszítő koronát kapta, és nem egy másikat, ahogy a történészek többsége véli. (L. bővebben: Bertényi Iván: a magyar korona története, Népszerű történelem, Kossuth, 1986.) Fölöttébb érdekes azonban, hogy Gálffi István koronáján a kereszt ferdén áll. Az ugyanis bizonyosan jóval később ferdült el, így megforrasztva pedig csupán századunk elején lett, eredetileg egyenes volt. Tisztelettel: oda kellene figyelni az ilyesmire. péter SZOBORPARK A polgármester javaslatára úgy döntöttek Debrecenben, hogy lebontják a Szabadságszobrot. Pedig Debrecen, a 49-es Országgyűlés, a Függetlenségi Nyilatkozat városa, a magyar szabadságnak különösen szent helye. Aligha azzal volt tehát baj, amit a szobor ki akart fejezni. Úgy találták azonban, hogy Tóth András alkotása bizony kontármunka. A Zsuzsi szakácsnőnek gúnyolt szoborról mára csak fénykép maradt (valóban elég csúnya volt szegény), közterületen azóta élő ember nem látta: néhány évvel azután, hogy ledöntötték, elment az első világháborúba. Ágyút öntöttek belőle, Tóth Andrásnak egy másik szobra azonban ma is látható, igaz, el kell érte utazni Selmecig. Ott áll a vár egy félreeső udvarában, dudva és folyondár között, szeretkező és ürítkező kutyák látogatásának kitéve, de amúgy minden arra járó elnézegetheti. Ez egy 48-as honvédemlékmű, a századvég minden megüvegesedett szenvedélye a főalak arcán, magyar nyelvű felirata büszke méltósággal idézi a magyar huszár dicsőségét. Bizonnyal az impériumváltozáskor állíttatták félre, az új csehszlovák köztársaság nem kívánta a város valamelyik főterén ünnepelni egyfolytában a magyar virtust. A szobor azonban megélt (pedig ő is ugyancsak csúnyácska), feliratához sem nyúltak. Minek is tették volna. Selmecen Petőfi emléktábláján kívül ma már alig beszél valaki magyarul. Ez az egyszemélyes szoborpark nemcsak Tóth András halhatatlanságáról gondoskodik, hanem bölcs tanulságul is szolgál. Ha egyszer a szobrász tehetségtelen, legalább a szobor legyen politikailag elfogadhatatlan. Ezt ajánlja a selmeci vár árka. -erre „A KOMMUNISTA DIKTÁTOROK IDEJE LEJÁRT...!” — figyelmezteti a földügy miniszterét Bánffy György, a Vadász Védegylet elnöke a Nimród vadászújság júniusi számában közzétett nyílt levelében. Teszi pedig e magvas kijelentést a vadászterületek bérleti díjának emelése ügyében. Ismeretes, hogy a vadászterületeket részben a (kommunista vezetésű) megyei tanácsok, részben az (ugyancsak kommunista vezetésű) erdőgazdaságok adták bérbe még a pártállami időkben. A bérleti díj annál alacsonyabb volt, minél nagyobb hatalmasságú elvtársak voltak a bérlők. Mármost el lehet mélázni, ki volt a nagyobb kommunista, aki olcsón adta, vagy aki olcsón vette bérbe a vadászterületet? De ez már a (fél-)múlt. "Nézzük a jelent. A vadászatban semmilyen fordulatot nem hozott a rendszerváltozás, olyannyira, hogy azt egyes vadászok még észre sem vették. Mintha a citált mondat is erre utalna. A vadászelnök szerző e felkiáltással tiltakozik a bérleti díjak emelése ellen. A bérbeadó szervek tisztségviselői ugyanis a rendszerváltás után két (!) évvel mégis kezdtek ráébredni, hogy a vadászati lehetőségnek is ára van. Míg a termőföldön gazdálkodók viselik a vad táplálkozásával járó terheket, addig a vadászok fillérekért jutnak a passzióhoz és a nem kis anyagi haszonhoz. Emeltek tehát a bérleti díjon — no nem a piaci ár mértékéig — hanem csak egy kicsit próbaképpen, nehogy a vadászelvtársakból lett vadászurak nagyon zokon vegyék. De lám, mégis túlságosan nagyot emeltek rajta, lett ugyanis tettük „kommunista diktátumnak” kikiáltva. Jó példa mindez arra is, mily tágan értelmezhető az a bizonyos „kommunista” jelző. Reményfy László volna, hogy ezt egy XX. század végi magyar bölcsésznek (!!!) már nem kell magyarázni. Mások is akadnak, akik valaminő kincstári optimizmust kérnének számon a realistább szemléletű magyarokon. A fejek lehorgasztása elleni harcban élen jár, mint köztudomású, a tévéhíradó. Képzelhetni hát meglepetésemet, amikor ugyanez a tévéhíradó a múltkorjában saját új verzióját adta elő a teher alatt nyögő pálmáról (értsd: az elcsatolt területeken élő magyarságról.) Mert hogyan tudtuk eddig? Mit is csinál az a pálma a teher alatt? "No, növekszik, ugyebár. Nem így a híradó munkatársa szerint. Ő — minden természeti megfigyeléssel ellentétben — úgy véli hogy teher alatt a pálma törvényszerűen „elszürkül”. Ez ám a példás derűlátás! Nemde, emelt fejű honfitársaim és a határokon túl törvényszerűen elszürkülő magyar testvéreim? T. Gy. MAGYARSÁGRÓL - KÉTSZER !. A szemlátomást össznépi tudatlanságunk jegyében fogant tévés vetélkedő a Metropolis-játékok minapi adásában a játékmester ama kérésére, mondanának neki legalább két nem magyart az aradi tizenhármak közül, az egyik játékos rögtön csalhatatlanul ráhibázott a színmagyar Dessewffy (ejtsd: dezsöfi!) Arisztid nevére. Tetézte a mulatságot, hogy e válasz elfogadtatott. Annál is inkább, mert a játékmester szerint mindegy is volt, melyik két név hangzik el, tudomása szerint ugyanis az aradi tizenhármak egyike sem volt magyar. Dessewffyt már említettük. De ha nem magyar, akkor mi volt a játékmester szerint Kiss Ernő? Ha nem magyar, vajon mi volt Lázár Vilmos? Mi Nagysándor József? Török Ignác? Hát Vécsey Károly (akinek utcája ott van közvetlenül a tévé épülete mellett)? A Metropolis-játékok említett adása mellesleg egybeesett a magyarok budapesti világtalálkozójával. Ez utóbbinak a résztvevői szerencsére nem e műsor megtekintésével voltak elfoglalva.2. Egy Marácz László nevű, külhonban élő, második nemzedékbeli magyar úr a Magyar Nemzetben abszurdnak és patologikus tünetnek (sic!) tartja, hogy némelyek Ady Endrét, „a legpesszimistább magyart” (!) nemzeti bárdként tüntetik föl napjainkban, amikor pedig hazánk esélyeit „egyértelműen pozitívan értékelik Nyugatról”. Hogy a Nyugatnak térségünkre vonatkozó értékelései mennyit érnek, arra nézvést nagyjából úgy 1920 óta, de a délszláv polgárháború kirobbanása óta kiváltképpen számos beszédes példát találunk. Abszurdnak és patologikus tünetnek én azonban azt tartom, ha valaki — afféle új Rákosi Jenőként — összetéveszti az önostorozást a pesszimizmussal. Ha Ady azt mondja, hogy „nekünk Mohács kell” és kifakad a „malomalja, fokos, sivatag, lárma, durva kezek” hona ellen, ezt vajon nem nemzetféltésből, a nemzet serkentésének, fölrázásának céljából teszi-e? Mindenesetre az ember azt hitte 1992. szeptember 4. viimmmmmMmii A Playboy áprilisi számának címlapján tűnt fel az első magyar modell, mosolytalanul, tartózkodón, szemérmesen, és nyomban mindenki megkívánta. Az olvasó, remélhetőleg, a fényképész, biztosan, s a cikk írója, akinél nem lehet egészen pontosan tudni, jóllehet az írás elején gusztusos hamvas baracknak találja a lányt, viszont maga is nő. Ha ennek a különleges csáberőnek az okát keressük, ami honfitársnőnket a pusztán hiányos öltözékükkel manipuláló átlagos Playboy-lányoktól megkülönbözteti, ismét az előbb említett hölgyhöz kell fordulnunk segítségért. Az ok, mint írja, „hogy olyan ártatlan, mint egy negyedórás karika”. A negyedórás karika csakugyan ilyen, ártatlanabb, mint a félórás, hogy a kicsikét züllött egyórást már ne is említsük. Röviden: a hölgy szűz. Erre három dologból jöttek rá: 1. a „szemében árny”, 2. a „hangjában zönge”, 3. megkérdezték tőle. A kérdés: „Csak nem azt akarod mondani, hogy azóta sem mentél el víkendezni egy fiúval?!” (Az első szerelem ugyanis úgy ért véget, hogy az ifjú víkendezni kívánt.) A válasz előtt jó tanács: „Tessék megkapaszkodni!”. Majd a válasz: „... de igen, azt akarja mondani! És mi el is hisszük neki.” Én is. Az ártatlan karika a mezőn poroszkál, a szemében árny, a hangjában zönge, én mégis kicsit félek, mert bármikor jöhet a farkas. Zsila Ákos