Élet és Irodalom, 1993. január-június (37. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-29 / 4. szám - Götz Eszter: • könyvkritika | Ex libris • Hajnal Mátyás: Szíves könyvecske, 1629. (Balassi Kiadó-MTA Irodalomtörténeti Intézete, Bibliotheca Hungarica Antiqua-sorozat) | Rosti Pál: Úti emlékezések Amerikából (Magyar Fotográfiai Múzeum-Balassi Kiadó) | Rimay János írásai, Régi Magyar Könyvtár - Források 1. (Balassi Kiadó) | Komlovszki Tibor: A Balassi-vers karaktere, Régi Magyar Könyvtár - Tanulmányok 1. (Balassi Kiadó-MTA Irodalomtörténeti Intézete) | Hermann Hesse: A pusztai farkas (Balassi Kiadó) (19. oldal) - Károlyi Amy: Félhold | Gyengédség • vers (19. oldal)

EX LIBRIS GÖTZ ESZTER Hajnal Mátyás: Szíves ,könyvecske, 1629 Fakszimile kiadásokat nemcsak a könyvritkaságok gyűjtői fogadnak öröm­mel, de az irodalomra fogékony laikusok is. Különösen akkor, ha a kötet ára alig valamivel magasabb az átlagnál. A je­zsuita misszióspap, Hajnal Mátyás vallá­sos érzeményre indító Szíves könyvecs­kéje most újra eredeti formájában buk­kant fel a könyvesboltokban, imakönyv méretben, bőrkötésben, az 1629-es bécsi kiadásnak kései ikertestvéreként, de el­érhető áron. Költészetnek a mai fogalmaink szerint aligha nevezhetnénk ezeket a Jézus imá­datának hitbuzgalmi emblémaversezete­­ket, teológiai elmélkedéseket. A rendala­pító Loyola Ignác dolgozta ki lelkigya­­korlatos könyvében a jezsuita emblema­­tikát, mint az értelemre és a képzeletre egyforma erővel ható, verses-képes mű­fajt. Hajnal Mátyás egy hírneves német­­alföldi rézmetsző tizennyolc képe köré kanyarított amolyan lelki komédiát, aho­gyan maga nevezte, „istenes játékot” a bűnös emberi szív megigazulásáról. A kegyes cél — az ellenreformáció éveiben vagyunk —, politikai színezettel is bírt, hiszen Esterházy Miklós nádor felesége, Nyáry Krisztina számára készült, aki csak ekkoriban tért vissza az egyedül igaz katolikus hitre. Szüksége támadt hát könnyen fogyasztható, képeskönyv jel­legű lélekerősítőre, és Hajnal, akit a je­zsuita oktatás a műveltség legkorszerűbb fegyverével szerelt föl, igazi irodalmi gyöngyszemmel ajándékozta meg. Ami­kor a kéziratból kötet lesz, a végére ma­gyarra fordított himnuszokat illesztett, méghozzá a legszebbek közül: Aquinói Tamás, Jacopone da Todi, Celanói Tamás műveit, sőt szerepel itt Balassi Bálint és Vásárhelyi András egy-egy saját fohásza is. Úgy látszik, itt az ideje, hogy megsza­baduljunk attól a rossz beidegződéstől, miszerint a régi magyar irodalom kizáró­lag a kutatók számára élvezhető. Talán a 17. század harcos hitvitáinak éppen ez a békésebb terméke segít abban, hogy az olvasóközönség közelebb kerüljön mai műveltségünk gyökereihez. (Balassi Kiadó — MTA Irodalomtörténe­ti Intézete, Bibliotheca Hungarica Anti­­qua-sorozat, 206 old., 520 Ft.) Rosti Pál: Úti emlékezések Amerikából Az utazás, az utazó legelfogadhatóbb definícióját számomra eddig Esterházy Péternek sikerült mefogalmaznia: „Min­den utazás belső utazás, azaz utazó önma­gát keresi. Nem mintha volna valaki, akit keresni lehetne. Utazó köteles nem egyé­niség lenni, lenni akárki, azaz tartozik bóklászni a valaki és a senki között, tar­tozik lenni a végtelen, vagy álszerényeb­­ben a létező, lenni a forma, lenni egy bö­dön, egy bőrönd, egy mézestül, zoknistul, rabostul.” Ezt a mézzel teli bödön­ létet választotta a múlt század gyászos ötve­nes éveiben egy fiatal magyar középne­mes, Rosti Pál is, hogy a Bach-korszak elviselhetetlen légnyomását teremtő energiákkal próbálja ellensúlyozni. Utaz­ni vágyott, másféle világokat tapasztal­ni, gyűjtőedény lenni, meríteni egy ma­rokkal a föld természeti és emberi ter­méséből. Hazatérve kiadta Úti emléke­zéseit, abban reménykedve, ami — az önkeresés mellett —, kezdettől fogva célja volt, hogy megszerzett tudásával a haza épülését szolgálja. Ennek a páratlan kivitelű, litográfiákkal és színes nyoma­tokkal illusztrált albumnak hasonmás ki­adása jelent meg most újra, Kincses Ká­roly tanulmány-mellékletével együtt. Hat esztendeig készült útjára Rosti. Tanult geológiát, természettudományo­kat, néprajzot, majd egyenesen Párizsba ment, hogy elsajátítsa az akkor még uni­kumnak számító fényképezés-technikát. Hiteles képekkel akarta gazdagítani ha­zája szűkös ismereteit, kapcsolatot te­remteni a világ egyéb éghajlatai alatt élő emberek életével. Nem mintákat ke­resett, inkább hasonlóságot és eltérést. Bejárta Észak- és Dél-Amerikát, koffer méretű fényképezőgépével a kor legma­gasabb színvonalán álló fotókat készített itthon legfeljebb addig hallomásból is­mert vidékekről, épületekről, és a termé­szet távoli csodáiról. Emlékezései egy tu­dós objektív tapasztalatait rögzítik, de lépten-nyomon átfénylik a sorokon a hu­szonéves ifjú „uracs” lelkesedése. Feltű­nő, hogy noha hét hónapot töltött Észak- Amerikában, a feljegyzések csak ezután, Kuba partjaihoz érve kezdődnek. A „jenkik” világa taszítja, csak gúnnyal említi őket, lenézi túl modern viselkedé­süket és a bennük megtestesülő uniformi­­zálódást. A „shoppingoló” New York-i dámáknál többre tartja az elmaradot­tabb, a természeti léthez közelebb álló mexikói vagy venezuelai „indusokat”. Az a szemlélet, amellyel befogadja az övétől eltérő primitívebb életformákat, imponálóan értelmiséginek tűnik, tole­ranciája messze meghaladja a ma álta­lában tapasztalhatót. Egyszóval ideális Utazó. Földrajzi, botanikai és a gazdasági életre vonatkozó leírásai mellett a legér­dekesebbek azok a részek, amelyek a szociogáfia korai elődjeként fejtegetik egy-egy közösség belső erővonalait. Ros­tit minden érdekli, a kubai nők pongyo­lájától a mexikói papság vagyonáig. Lát­hatóan alig tud uralkodni indulatain, mi­kor az egyház népbutító, pénzéhes hatal­máról ír. Álláspontját alátámasztandó — mire nem vetemedik egy Utazó! — még Latin-Amerika-szerte keringő pletykákat is csokorba gyűjt. Jóval mérsékeltebb hévvel elemzi a közép-amerikai rabszol­gaság rendszerét, félreérthetetlenül ki­mondja: ezek a rabszolgák — legalábbis anyagi tekintetben —, nincsenek rosz­­szabb helyzetben, mint egy európai mun­kásember. Jóval Lévi-Strauss előtt tesz olyan megállapításokat, amelyek mind­untalan előtörnek a tárgyilagos leírásból: nem lehet nem érezni, miről beszél, mi­kor a mesztic hölgyek autentikus népvi­seletét dicséri, szemben a francia divat majmolóival. Rosti jellegzetesen rossz­kor született ember, érzelmei és hazafias lendülete a reformkorban bontakozhat­tak volna ki igazán. Az Úti emlékezések zárósorai mögött is kihallani a honjobbí­tó szándékot: „Oh Mexico! mikor látod át, hogy csak oly nép lehet boldog, nagy, hatalmas, mely legbecsesb kincsét, a szabadságot kedves hona gyarapítására fordítja, s ezt jobban tudja szeretni, mint a magán­érdeket!” A kötethez illesztett tanulmány Rosti kivételes fotográfiai teljesítményét mél­tatja. Az úton készült fényképekből az utazó négy albumot állított össze, s egyi­ket a Nemzeti Múzeum gyűjteményének ajánlotta fel. Kincses Károly írását most ezek a fotók kísérik, és mellettük a li­tográfiák, amelyek a fényképek alapján készültek — a könyvet az akkori illuszt­rációs technika lehetőségeihez igazítva —, Kiette Gusztáv műhelyében. (Magyar Fotográfiai Múzeum — Balassi Kiadó, 198 old., 800 Ft.) Rimay János írásai, Régi Magyar Könyvtár - Források 1.­ ­„Nomen est omen” — bölcselkedik a régi latin mondás, és ■ bár ezredvégünk nem szívesen vesz tudomást a néomágia erejéről, most a fiatal Balassi Kiadó mégis ennek hódolt. Rimay összegyűjtött műveivel indították meg új sorozatuk, a Régi Magyar Könyvtár forráskiadásait. A gesztus szimbolikus: Balassi Bálint szinte a semmiből teremtette meg a ma­gyar nyelvű költészetet a 16. század vé­gén, s mindjárt a reneszánsz líra teljes pompájába öltöztette. Rimay pedig, az őt már tudatosan követő literátor, méltatá­saival és egy humanista költőiskola lét­rehozásával, beemelte mesterét az irodal­mi panteon díszhelyére. A Balassi nevét viselő könyvkiadó mi egyébbel kezdhet­né a régi magyar irodalom újbóli feltá­rását, mint az örökséget méltón kezelő utód műveivel? Bármilyen alapos, a filológia legújabb eredményeihez igazodó kötet is ez, nem kritikai kiadás. Így szakmai érdeklődés mellett remélhetőleg az irodalomkedvelő szélesebb közönség is szívesen fogadja majd. Rimay kiművelt verselése, rafinált naturalisztikus-érzéki képgazdasága, a verssorok tiszta zeneisége különleges él­ményt nyújtanak a manierista előképek­hez oly gyakran nyúló posztmodern kor számára. De ami a leginkább megdöb­bent elevenségével, az a költő moralizá­ló prózája: a segélykiáltások egy atom­jaira szakadó világ romjai alól hallatsza­nak. Ugyanezeket a tartalmakat fedezzük fel napjaink katasztrófára érzékeny lírá­jában és esszéiben, de már a széthullás jóval előrehaladottabb fokán. Rimay írá­saiban még keveredik az elveszettség érzete egy kibontakozáshittel, s mindez költői nyelvteremtő szándék, határozott küldetéstudat fényében transzparál. A kötet végére a Rimay-versek dallamait szedte csokorba a szerkesztő, hogy az élő dalhoz való szoros kapcsolattal tegye tel­jesebbé a Rimay költészetéről alkotott képünket. (Balassi Kiadó, 327 old., 220 Ft.) Komlovszki Tibor: A Balassi-vers karaktere, Régi Magyar Könyvtár - Tanulmányok 1. A művészet — akárcsak a többi embe­ri kifejezésforma —, folyamatos meta­morfózisban van, noha a felszín gyakran állandó, kikristályosodott állapotot mu­tat. Ritka alkalom, hogy egyetlen alko­tó művein keresztül tisztán kirajzolódik az átalakulás. Balassi Bálint költészetén éppen­ egy lírai paradigmaváltás határvo­nala húzódik át, így szinte versről versre követhetjük nála, hogyan adja át a he­lyet a magyar nyelvű költészetben az énekvers az egyértelműen lírai verstípus­nak. Elszakadását az élő zenétől, fogalmi sík és hangulati szféra összecsendítését kíséri figyelemmel Komlovszki Tibor, a kötet öt tanulmányában. Régóta folyik a vita: vajon irodalmunk első igazi lírikusa ösztönös tehetség, za­bolátlan indulatainak és istenfélő áhíta­tának megéneklője, vagy éppen ellenke­zőleg: a kor divatos neoplatonista esz­ményének hódoló poeta doctus? Tempe­ramentuma az előbbi, verseinek kidolgo­zott struktúrája, míves zeneisége az utób­bi véleményt táplálja. A tanulmányszer­ző most e két álláspont egymáshoz köze­lítésével igyekszik a Balassi-versek pó­rusaiba hatolni, hangzásvilágukat és kép­kincsüket feltárni, életrajzi adalékokkal párhuzamba állítani az egyes Balassi­­műveket. Azokat a jeleket keresi, ame­lyekben kitűnik az éppen ekkor önálló­suló líra újfajta jellege, a lant és a dal­lam szerepét átvállaló költői eszköztár. Komlovszki egymásra vetíti a profán sze­relmi és az istenes versek vizualitását és felhívja a figyelmüket a szembetűnő ha­sonlóságra, Isten és Asszony elérhetetlen szépségére, a hasonlatok közös gyökerére. Külön tanulmány foglalkozik Balassi­­és az őt felfedező-méltató Rimay viszonyá­val, reneszánsz és manierizmus egymásba hajlásával. Az írások célja nem egy önál­ló koncepciós makacs bizonygatása. In­kább Balassi egész költészetét járják kö­rül, sok nézőpontból kiindulva, friss szemmel, elfogulatlanul. Biztató kezdete, első példánya a könyv egy sorozatnak is, amely az irodalomtörténet egy-egy spe­ciális kérdését laikusok és szakkutatók számára egyformán érthető, élvezhető módon tárja föl. (Balassi Kiadó — MTA Irodalomtörté­neti Intézete, 137 old., 160 Ft.) Hermann Hesse: A pusztai farkas Az a konfliktus, amely Thomas Mann írásaiban művész és polgár szembenállá­saként jelent meg, s amely századunk egész irodalmán továbbvonult, hol eg­zisztencialista köntösben, hol beat-válto­­zatban, ihlette Hermann Hesse világhíres Steppenwolf-ját is. Nem tudom, mennyi­re véletlen, hogy az 1992-ben íródott mű, miután Amerikában, Japánban éppolyan legendás volt, mint Európa tájain, ma­gyarul csak hatvankét év múltán, az azerbajdzsáni kiadást is bevárva jelen­hetett meg. Most mindenesetre itt van, Horváth Géza fordításában olvashatjuk az egykor botrányt kavaró regényt, s nem csatlakozunk: eleven tükörként bá­mul ránk. Háborúra készülődő, zavaros korban írta Hesse a művet, maga is sérült lélek­kel, gyógyulást várva válságára, szómá­giával próbálta elűzni a külső-belső ré­meket. A ketté vagy inkább ezerfelé ha­sadt, tétova ember pusztai bolyongásra kárhoztatott, farkasvér keveredik gyer­meki tisztaságú ereiben, mint a főszerep­lő Harry Halleréban. Magányos életet él Harry, minden pillanatban a jelet ku­tatja, amely megmutatja a kifelé vezető utat saját személyiségének fogságából. Ezt keresi az utcák forgatagában, a ra­gyogóra suvickolt kispolgári lépcsőház­­ban, koncerttermekben, szerelemszagú ágyakban és kacajokban. Majd vezetője akad, csakúgy, mint Goethe Wilhelm Meister­ e: titkos társaság adja őt kézről kézre, és ez a modernkori nevelésregény is ígér valamiféle szabadulást. A pusztai farkas gyógyulása zenével, tánccal kez­dődik. Meg kell tanulnia mindent, ami a felszínen hiábavalónak tűnik, de a mély­ben az örökkévalóság felé mutat. Újra íz­leli a szeretkezés isteni tökélyét, végül a kábítószer mámorában végképp kiszaba­dul a lezárt egyéniség magára erőltetett hazugságából. Narkós „repülése” alatt találkozik egykor megélt szerepeivel, ki­­lúgozódik belőle az agresszió, a szoron­gás, a halál vonzása és rettegése, s mikor mindezt végigszenvedte, Mozart halha­tatlan nevetésében felismeri a földi léte­zéstől való távolságtartást, a humort, mint egyetlen lehetőséget a túlélésre. A pusztai farkas bolyongása saját tu­datalattijában annak idején lázba hozta a vietnami háború által sokkolt Ameri­kát. A beat-nemzedék bibliái között sze­repelt, Kerouac és a Káma-Szutra mel­lett. Nevét kölcsönözte egy zenekar, melynek Born to the Wild című dala ép­pen a korszakot legerősebben jellemző Easy Riders filmzenéje lett. De Hesse re­génye több annál, semhogy egyetlen kor­érzés kisajátíthatná. Filozofikus megfo­galmazása a testi és szellemi létezés közé szorult emberi faj lehetséges útjainak. A tétel kifejtése három megközelítésből történik a műben: kívülről, a Harry Hal­ler feljegyzéseit közreadó ismeretlen szemüvegén át, majd a pusztai farkas specifikumait humorral elemző (feltehe­tően a halhatatlanok felsőbb világából származó) Traktátussal; a regény leg­hosszabb részében pedig maga Harry fi­gyeli magát belülről, kételyekkel és szen­vedésekkel eltelve. Háromszor milliárd szempár kereszttüzében alakul Harry lel­ke, míg megtalálja hárommilliárd alak­­változatban létező való önmagát és meg­békél a világgal. A pusztai farkas az ön­kereső filozofikus regények legjobbjai közé tartozik. Felszabadultabb — vagy talán éppen reményvesztettebb? — han­gon szólaltatja meg ugyanazt a gyökér és kiút nélkül tengődő, magányos em­bert, mint Szerb Antal az Utas és hold­­világ­ban. De mnig Szerb látszatmegoldás­sal zárja a művét, Hesse nyit egy valódi kiskaput a reménynek. (Balassi Kiadó, 193 old. 220 Ft.) 1993. JANUÁR 29. KÁROLYI AMY: FÉLHOLD A mennyben nefelejts-szőnyeg, északtól délig csupa kékség, és rajt egy csorba folt, elgurult fél­ alma, a hold. GYENGÉDSÉG Szerettelek mint egy madarat, ki véletlenül vállamra szállt. Mint kisgyerek szereti a kockacukrot, mit a skatulya alján talált. ÉLET ÉS B­ IRODALOM

Next