Élet és Irodalom, 1993. július-december (37. évfolyam, 26-52. szám)
1993-12-17 / 50. szám - Gere István: Lakás öt és félért • riport • Verseny a Soros Alapítvány támogatásával, 1993. IV. szakasz XI. forduló (20. oldal) - Csiszér Zsuzsa: rajza • kép (20. oldal)
20 VERSENY A SOROS ALAPÍTVÁNY TÁMOGATÁSÁVAL, 1993, IV. SZAKASZ, XI. FORDULÓÉLET ÉS 1 BIRODALOM GERE ISTVÁN RIPORTJA: Lakás öt és félért Van nekem egy igen jó barátom, aki zenész. Művészete nemcsak abban áll, hogy kitűnően klarinétozik, de abban is, hogy minden pocsék munkát mással tud elvégeztetni. Nagyon ért hozzá, ez valami adottság nála, örökölt tudás vagy korai bölcsesség, nem tudom, mindenesetre hasznos és domináns tulajdonsága, az biztos. Úgy tud kunyerálni, mint egy kisgyerek, és úgy zsarol, mint a Cosa Nostra. Legutóbb nekem kellett volna eladni a lakását, mert ő nem ért rá. — Minden el van intézve, Öcsi — mondta —, az egész nem több, mint egy kis telefonügylet. Ott ülsz, szopogatod a sört, és fogadod a klienseket. Óránként jön egy, te csak végigvezeted a lakáson, dicséred a kilátást meg a szomszédokat, aztán gratulálsz, szerződéskötésre meg majd hazaugrom. Délben hagytam egy üres órát, hogy legyen időd ebédelni. A „Thai"-t ajánlom, nagyon szolgálatkész, kedves kis mukik, és a kaja az fenséges. — Aha — mondtam erre én. — És azt tudod, hogy éjszaka dolgozom? — Nem számít — felelte —, hát nem emlékszel, hogy a Balcsin napokig nem aludtunk? Elfelejtetted Petrát meg Grazynát? Hát mi vagy te? A Skála Kópé vagy Don Tenorio? Egy napot kibírsz. Aki sokat alszik, az keveset él. És minden sínen van, neked csak mosolyogni kell, mint a bakternak. — Jó, nem bánom — mondtam erre én, meggondolatlanul. Sose tanulok semmiből. Amikor ebbe a lakásba költöztettük, akkor is el volt intézve minden, de hűtőszekrényéből a lépcsőházban potyogni kezdtek a tojások meg egy fazék paradicsomos káposzta, mert elfelejtette kiürítem ii. — Aztán mennyi?’ — kérdeztem. — Mi mennyi? — A percent. Hát a lakás, te jó. — Ja. Öt és fél millió. * * * — Jól kezdődött. Alig tudtam kinyitni a zárakat. Barátom ugyan elmagyarázta, hogy melyik nyílik zárva, melyiket kell tolni, húzni és emelni, de nem írta le. Kicsit késtem, s most eléggé elment az idő, mert óvatosnak kellett lennem. Két napja, a titkos találkán, egy másik, segítőkész és önzetlen barátom kéglijében beletörtem a kulcsot a zárba (belülről), s mikor az én barátom mit sem sejtő feleségével karján hazatért, menten összecsődült az egész ház, hogy kiszabadításunkra szövetkezzen. A pásztoróra olyan tömeggyűléssel ért véget, hogy megirigyelhette volna a bús Magyar Élet. A következményekről jobb, ha hallgatok. Alighogy leraktam a konyhában söreimet, már csöngettek is. Nyiszlett kis gimnazista állt az ajtóban, vállán színes hátizsák, kezében cetli. — A lakás érdekelne — mondta. — Lebeszéltük Jelcsin. Guth. — Szevasz — üdvözöltem én. — Papa, mama? — Jól vannak — mondta ő. — Hát... erre tessék — vezettem be az előszobán át a nagyszobába. Nem volt időm előzetesen körülnézni, így a látvány egy kissé engem is meglepett. A szoba közepén három szétszedett kerékpár álldogált felfordítva, előttük egy nagy darab, mocskos fólián különféle, szerfölött olajos alkatrészek hevertek, mint egy műhelyben. A legmegdöbbentőbb hatást mégis a mennyezet keltette. Barátom téglalap alakú, fehér hungarocell lapokkal fedte be a plafont, de feltehetően nem megfelelő ragasztót választott, mert a lapocskák harmada éppen szökni készült a helyéről, és startkész állapotban lebegett. — Hm. Egyfajta akusztikai megoldás — találtam fel magam, és fölkapkodtam azt a háromnégy darabot, amelyek már a padlón landoltak. — A barátom zenész. — Aha — mondta a kiscsávó, és egyet dobott a hátizsákon. — Szeretném megnézni a kilátást. Kinyitottam az ajtót (kicsit megszaggattam vele a függönyt), aztán belsővel arrébb passzoltam a küszöbön heverő aszalódon vadméheket, és kimentünk. Az erkélyről végre szép volt minden. A cseresznye virágzott, a tarhonyafa lombjai ott susogtak alattunk, madarak csiviteltek, s orgonaillat szállt. — Ez a kilátás? — tudakolta a srác. Baloldalt és jobbra is a miénkhez hasonló épület magasodott előttünk, de köztük lenyűgöző panoráma nyílt az előkelő völgyre. — Részleges — becsültem fel a dolgot, mintha először látnám. — De a tűzijátékra összejön az egész rokonság. Azt hiszem így állt a hirdetésben is, bár csak a fogalmazványt láttam. A másik szoba... — Nem így volt — közölte a srác, és indult kifelé. — Megbeszélem az őseimmel, aztán majd felesizek. — Ahogy gondolod — nyitottam az ajtót. — Azt hiszem, nem árt igyekezni, mert csak ma jönnek vagy tízen. — Sok szerencsét — mondta a srác, és lengetett a lépcsőn. — Tiszta hülye vagyok, hogy olyasmit vállalok, amihez fingom sincs — gondoltam, miközben a konyhában kinyitottam magamnak egy sört. Kiszáradt a torkom a hatalmas agitációban. — Tessék. A beépített mosogatót meg se mutattam. Annyi kereskedői vér van bennem, hogy a koronaékszereket se tudnám elsütni egy gyűrött százasért. Legalább azt illene tudnom, hogy mi van a hirdetésben. A telefon mellett egy sajtpapíron ez állt: 10 óra — Tuba Piroska, dr. Markó Jenő. Jellemző. Az egyetlen spinkó mellé beosztott egy pasit is. És ezekkel váltsak én rendszert. Tuba Piroska taxival érkezett, és szakasztott úgy nézett ki, mint a Sky egyik bemondónője. Kleo-frizurát hordott, fitos volt, és a melle tövéig szeplős, de mielőtt beleszerethettem volna, megjött dr. Markó is, és átvette az irányítást. Piroskával elküldette a taxit, felajánlotta a BMW- jét egy rövid fuvarra, és még ugyanabban a mondatban biztosította róla, hogy az ötmillió komplett nonszensz, mert ő ügyvéd. — Öt és fél — mondtam erre én. — Ugyan már, azt a felet úgyis csak azért tették hozzá, hogy legyen miből engedni. Ne pazaroljuk az időt. A lakás lestrapált — mutatott körbe —,és rá kellene költeni egy újabb milliót, hogy civilizált kinézete legyen. Az ügyvéd úrnak tenyérbemászó képe volt, és amerikai nyakkendője, döglött sast formázó csúszócsattal. Egyszer együtt laktam egy hasonló pofával Rómában egy koszos panzióban. Annak is olyan arrogáns dumája volt, hogy — mea culpa — még a Kádár-rendszert is megvédtem ellene. Right or wrong... — Nem tudom, mi a véleménye — fordult az ügyvéd úr Tuba Piroskához —, de ha itt elgurul egy kettes, akkor legfeljebb egy év múlva kerül elő a parkettarésből. — Hát, én azt hiszem, már döntöttem is — húzta el érzéki száját a nő. — Ez a kégli olyan lelakott, mint egy isztambuli hotelszoba. A fürdőszoba, az talán még elmegy. Csöngött a telefon. — Lerakás — szóltam bele a kagylóba. Mire befejeztem a beszélgetést, az ügyvéd úr már megkérte Piroska kezét az erkélyt belengő, bódító orgonaillatban. Búcsúzóul átnyújtotta névjegyét. — Özért érdekel — közölte. 11-kor nem jött senki, pedig a műsorban szerepelt egy bizonyos Krodnyik (üzletkötő). Ismerte a telefonszámot, mégse vette a fáradságot, hogy kiértesítsen távolmaradása okáról. Lehet, elzsugázta a lóvét, s a mély elkeseredés elnyomta benne a hazulról hozott jó modort. Vagy csak bunkó. (Explanációmentesen.) Féltem, sosem tudom meg, hogy milyen nehéz üzletet kötni. 12-kor megtudtam, mert megérkezett Tüskés bácsi (Anyuval), ahogy a papíron állt. Anyu a felesége volt, kissé benne a korban. Nehezen vették a kerti lépcsőket, és sejtettem, hogy ebből keresztkérdés lesz. — Mondja csak, télen ki tartja tisztán ezt a rengeteg lépcsőt? — kérdezte Anyu, miután sóhajtva letelepedett egy általam hirtelen megtisztított székre. Tüskés bácsi mellette és kissé mögötte helyezkedett el, mint egy megfakult régi fényképen. Colombo típusú ballonját viselte, s alatta abroszmintás inggel azt a bőrgombos mellényt, amelyet már a SZETA is csak bizományba venne át. — A lakók, felváltva — feleltem könnyedén. Barátom szerint ugyan csak ketten takarítják a havat, ő meg az olvadás, de ezzel nem akartam felzaklatni a tisztes, öreg párt. s — Közös lónak túrós a háta — jegyezte meg Tüskés bácsi. — A felső lakónak vannak gyerekei? — firtatta Anyu. — Ez miért fontos? — kérdeztem én kíváncsian. — Magának vannak gyerekei? — toldotta meg erre a kérdést. — Nincsenek — feleltem én. — De ha elmennek majd felni... — Szégyen — nézett férjére jelentőségteljesen Anyu, aztán rámvetette megrovó tekintetét. — Akkor nem is tudhatja, mert kérdem. — Ott egy manöken lakik — mondtam sietve. — Babette. — Az jó — mondta Tüskés bácsi, s én fellélegeztem. — És mi a helyzet az alsó lakóval? — szögezte nekem a kérdést Anyu. Hiába, ez más generáció. A tapasztalat. — Ó, hát az... az egy nagyon rendes, érzékeny, csöndes kis ember, tetszik ismerni azt a hivatalnok típust — mosolyogtam én. Kicsit tompítottam a dolgon, mert az alsó lakó nem érzékeny volt, hanem hyperszenzitív. Egy zenész házibulinkra azzal a húszkilós vaskalapáccsal nyitott be, amelyet rendesebb kovácsműhelyekben Samunak becéznek, tavaly nyáron pedig, amikor barátom külföldi turnéja alatt rám volt bízva a lakás, azzal a hírrel riasztott telefonon, hogy a lakásban ömlik a víz. Nyargaltam a helyszínre, s lelki szemeim előtt már a küszöböt nyaldosta a tengerár, ehelyett a csöndes kisember közölte, hogy a fürdőszobájában zúg a cső, csupán ebből következtette ki, hogy barátomnál nyitva maradt a csap. — Hallgassa meg — invitált be a fürdőszobájába, aztán ott álltunk a kád előtt és füleltünk, zúg-e a cső. Halkan zúgott, ahogy minden magányos cső zúg. (Ebből az élményből azóta szonátát írtam.) — Jjo — mondta Anyu, aztán felállt és kifelé indult. — Visszatérünk a dologra. — Feltétlen — tette hozzá Tüskés bácsi, és vállon veregetett. Egymásba karolva mentek le a lépcsőn, s már valószínűleg a következő címet tárgyalták, ahová majd becsöngetnek beszélgetni. Szelíd elképedésemre egy vadonatúj Opelbe szálltak be, s Anyu ült a kormány mögé. Lehet, hogy mégiscsak van pénzük. Ebéd után egy nagyon határozott, Anderle nevű ember jött. Szabócentivel mérte a távolságokat, s felvilágosított róla, hogy a konyhában nincs fűtés, aztán elmesélte, hogy a mögöttünk fekvő kies ligetben előző héten többen is megerőszakoltak egy gimnazista lányt. — A szatírok azóta cáfolták a hírt — próbáltam humorozálni. — Nekem nem kell bemutatni a környéket — állított le ő. — Itt sötétedés után nem lehet kiengedni a gyerekeket az utcára. Húsz éve ebben a szomszédságban lakom. A lányomnak akarok lakást venni, de ahogy látom, ez tulajdonképpen egy nagy szoba, csak ügyesen háromfelé osztották a falakkal. — Igen — nyögtem ki én —, ez bevett szokás, falakkal megosztják a teret, aztán ezeket a részeket szobának nevezik. — Ha-ha — komolyodott el. — Vicces. De én nem komálom, ha bilire akarnak ültetni. Tudja, hogy ki lakik ott szemben? A Szabati művésznő. Elvált a férjétől, mert az buzi lett. — Ne beszéljen — képedtem el. — De bizony — nyomatékosította ő. — Ez egy ilyen környék. — Nem én vagyok a tulaj — szögeztem le higgadtan. Anderle eltette a cetlit. — Nekem tetszik, de meg kell mutatnom őnagyságának is. A Velvárt nem örülne, ha ezt látná — emelt fel egy kerékpáralkatrészt a szoba közepéről. — Kicsoda? — Ezek szerint nem maga a bringás? — kérdezett vissza ő. — Nem. Nem kerékpározom és nincsenek gyerekeim. . — Maga egy óvatos pasas. — nézett meg jobban. Ezt nem állítottam volna magamról éppen akkor, amikor vadidegeneket eregettem be egy barátom lakásába, hogy ott jól körülnézhessenek, de szerencsére aznap már nem kellett tovább analizálgatnom magam, mert az utolsó jelentkező lemondta a rendevút, s így egy sörrel lezárhattam a fogadóórát. — Hívjál fel, csurákos — hagytam üzenetet a barátomnak egy cetlin. — A kérő nem ment el egyből, pedig beleadtam apaitányait, de a milliomosok finnyásak kicsit. Azért maradt némi remény. Nyolc előtt hívj, mert a házinéni morcos, ha akkor telefonálok, amikor ő a „Bódog család"-ot nézi. Fruzsina nem jelentkezett. Cső. ■ S Csiszér Zsuzsa rajza 1993. DECEMBER 17.