Élet és Irodalom, 1993. július-december (37. évfolyam, 26-52. szám)

1993-12-17 / 50. szám - Gere István: Lakás öt és félért • riport • Verseny a Soros Alapítvány támogatásával, 1993. IV. szakasz XI. forduló (20. oldal) - Csiszér Zsuzsa: rajza • kép (20. oldal)

20 VERSENY A SOROS ALAPÍTVÁNY TÁMOGATÁSÁVAL, 1993, IV. SZAKASZ, XI. FORDULÓÉLET ÉS 1 B­IRODALOM GERE ISTVÁN RIPORTJA: Lakás öt és félért Van nekem egy igen jó bará­tom, aki zenész. Művészete nem­csak abban áll, hogy kitűnően klarinétozik, de abban is, hogy minden pocsék munkát mással tud elvégeztetni. Nagyon ért hozzá, ez valami adottság nála, örökölt tudás vagy korai böl­csesség, nem tudom, minden­esetre hasznos és domináns tu­lajdonsága, az biztos. Úgy tud kunyerálni, mint egy kisgyerek, és úgy zsarol, mint a Cosa Nost­ra. Legutóbb nekem kellett volna eladni a lakását, mert ő nem ért rá. — Minden el van intézve, Öcsi — mondta —, az egész nem több, mint egy kis telefonügylet. Ott ülsz, szopogatod a sört, és fogadod a klienseket. Óránként jön egy, te csak végigvezeted a lakáson, dicséred a kilátást meg a szomszédokat, aztán gratu­lálsz, szerződéskötésre meg majd hazaugrom. Délben hagy­tam egy üres órát, hogy legyen időd ebédelni. A „Thai"-t aján­lom, nagyon szolgálatkész, ked­ves kis mukik, és a kaja az fen­séges. — Aha — mondtam erre én. — És azt tudod, hogy éjszaka dolgozom? — Nem számít — felelte —, hát nem emlékszel, hogy a Bal­­csin napokig nem aludtunk? El­felejtetted Petrát meg Grazynát? Hát mi vagy te? A Skála Kópé vagy Don Tenorio? Egy napot ki­bírsz. Aki sokat alszik, az keve­set él. És minden sínen van, ne­ked csak mosolyogni kell, mint a bakternak. — Jó, nem bánom — mond­tam erre én, meggondolatlanul. Sose tanulok semmiből. Amikor ebbe a lakásba költöztettük, ak­kor is el volt intézve minden, de hűtőszekrényéből a lépcsőház­ban potyogni kezdtek a tojások meg egy fazék paradicsomos ká­poszta, mert elfelejtette kiürítem ii. — Aztán mennyi?’ — kérdez­tem. — Mi mennyi? — A percent. Hát a lakás, te jó. — Ja. Öt és fél millió. * * * — Jól kezdődött. Alig tudtam ki­nyitni a zárakat. Barátom ugyan elmagyarázta, hogy melyik nyí­lik zárva, melyiket kell tolni, húzni és emelni, de nem írta le. Kicsit késtem, s most eléggé el­ment az idő, mert óvatosnak kellett lennem. Két napja, a tit­kos találkán, egy másik, segítő­kész és önzetlen barátom kégli­jében beletörtem a kulcsot a zárba (belülről), s mikor az én barátom mit sem sejtő felesé­gével karján hazatért, menten összecsődült az egész ház, hogy kiszabadításunkra szövet­kezzen. A pásztoróra olyan tö­meggyűléssel ért véget, hogy­­ megirigyelhette volna a bús Magyar Élet. A következmé­­­­nyekről jobb, ha hallgatok. Alighogy leraktam a konyhá­ban söreimet, már csöngettek is. Nyiszlett kis gimnazista állt az ajtóban, vállán színes hátizsák, kezében cetli. — A lakás érdekelne — mond­ta. — Lebeszéltük Jelcsin. Guth. — Szevasz — üdvözöltem én. — Papa, mama? — Jól vannak — mondta ő. — Hát... erre tessék — vezet­tem be az előszobán át a nagy­szobába. Nem volt időm előzete­sen körülnézni, így a látvány egy kissé engem is meglepett. A szo­ba közepén három szétszedett kerékpár álldogált felfordítva, előttük egy nagy darab, mocskos fólián különféle, szerfölött olajos alkatrészek hevertek, mint egy műhelyben. A legmegdöbben­tőbb hatást mégis a mennyezet keltette. Barátom téglalap alakú, fehér hungarocell lapokkal fedte be a plafont, de feltehetően nem megfelelő ragasztót választott, mert a lapocskák harmada ép­pen szökni készült a helyéről, és startkész állapotban lebegett. — Hm. Egyfajta akusztikai megoldás — találtam fel magam, és fölkapkodtam azt a három­négy darabot, amelyek már a padlón landoltak. — A barátom zenész. — Aha — mondta a kiscsávó, és egyet dobott a hátizsákon. — Szeretném megnézni a kilátást. Kinyitottam az ajtót (kicsit megszaggattam vele a függönyt), aztán belsővel arrébb passzol­tam a küszöbön heverő aszaló­don vadméheket, és kimentünk. Az erkélyről végre szép volt minden. A cseresznye virágzott, a tarhonyafa lombjai ott susog­tak alattunk, madarak csivitel­­tek, s orgonaillat szállt. — Ez a kilátás? — tudakolta a srác. Baloldalt és jobbra is a miénk­hez hasonló épület magasodott előttünk, de köztük lenyűgöző panoráma nyílt az előkelő völgy­re. — Részleges — becsültem fel a dolgot, mintha először látnám. — De a tűzijátékra összejön az egész rokonság. Azt hiszem így állt a hirdetésben is, bár csak a fogalmazványt láttam. A másik szoba... — Nem így volt — közölte a srác, és indult kifelé. — Megbe­szélem az őseimmel, aztán majd felesizek. — Ahogy gondolod — nyitot­tam az ajtót. — Azt hiszem, nem árt igyekezni, mert csak ma jön­nek vagy tízen. — Sok szerencsét — mondta a srác, és lengetett a lépcsőn. — Tiszta hülye vagyok, hogy olyasmit vállalok, amihez fingom sincs — gondoltam, miközben a konyhában kinyitottam magam­nak egy sört. Kiszáradt a torkom a hatalmas agitációban. — Tes­sék. A beépített mosogatót meg se mutattam. Annyi kereskedői vér van bennem, hogy a korona­­ékszereket se tudnám elsütni egy gyűrött százasért. Legalább azt illene tudnom, hogy mi van a hirdetésben. A telefon mellett egy sajtpapí­ron ez állt: 10 óra — Tuba Piros­ka, dr. Markó Jenő. Jellemző. Az egyetlen spinkó mellé beosztott egy pasit is. És ezekkel váltsak én rendszert. Tuba Piroska taxival érkezett, és szakasztott úgy nézett ki, mint a Sky egyik bemondónője. Kleo-frizurát hordott, fitos volt, és a melle tövéig szeplős, de mi­előtt beleszerethettem volna, megjött dr. Markó is, és átvette az irányítást. Piroskával elkül­dette a taxit, felajánlotta a BMW- jét egy rövid fuvarra, és még ugyanabban a mondatban bizto­sította róla, hogy az ötmillió komplett nonszensz, mert ő ügy­véd. — Öt és fél — mondtam er­re én. — Ugyan már, azt a felet úgyis csak azért tették hozzá, hogy legyen miből engedni. Ne pazaroljuk az időt. A lakás lest­rapált — mutatott körbe —,és rá kellene költeni egy újabb milliót, hogy civilizált kinézete legyen. Az ügyvéd úrnak tenyérbemá­szó képe volt, és amerikai nyak­kendője, döglött sast formázó csúszócsattal. Egyszer együtt laktam egy hasonló pofával Ró­mában egy koszos panzióban. Annak is olyan arrogáns dumája volt, hogy — mea culpa — még a Kádár-rendszert­ is megvédtem ellene. Right or wrong... — Nem tudom, mi a vélemé­nye — fordult az ügyvéd úr Tuba Piroskához —, de ha itt elgurul egy kettes, akkor legfeljebb egy év múlva kerül elő a parkettarés­ből. — Hát, én azt hiszem, már döntöttem is — húzta el érzéki száját a nő. — Ez a kégli olyan lelakott, mint egy isztambuli ho­telszoba. A fürdőszoba, az talán még elmegy. Csöngött a telefon. — Lerakás — szóltam bele a kagylóba. Mire befejeztem a beszélgetést, az ügyvéd úr már megkérte Piroska kezét az erkélyt belengő, bódító orgonaillatban. Búcsúzóul át­nyújtotta névjegyét. — Özért ér­dekel — közölte. 11-kor nem jött senki, pedig a műsorban szerepelt egy bizo­nyos Krodnyik (üzletkötő). Is­merte a telefonszámot, mégse vette a fáradságot, hogy kiérte­sítsen távolmaradása okáról. Le­het, elzsugázta a lóvét, s a mély elkeseredés elnyomta benne a hazulról hozott jó modort. Vagy csak bunkó. (Explanációmente­­sen.) Féltem, sosem tudom meg, hogy milyen nehéz üzletet kötni. 12-kor megtudtam, mert meg­érkezett Tüskés bácsi (Anyuval), ahogy a papíron állt. Anyu a fele­sége volt, kissé benne a korban. Nehezen vették a kerti lépcsőket, és sejtettem, hogy ebből kereszt­kérdés lesz. — Mondja csak, télen ki tartja tisztán ezt a rengeteg lépcsőt? — kérdezte Anyu, miután sóhajtva letelepedett egy általam hirtelen megtisztított székre. Tüskés bá­csi mellette és kissé mögötte helyezkedett el, mint egy megfa­kult régi fényképen. Colombo tí­pusú ballonját viselte, s alatta abroszmintás inggel azt a bőr­gombos mellényt, amelyet már a SZETA is csak bizományba venne át. — A lakók, felváltva — felel­tem könnyedén. Barátom szerint ugyan csak ketten takarítják a havat, ő meg az olvadás, de ez­zel nem akartam felzaklatni a tisztes, öreg párt. s — Közös lónak túrós a háta — jegyezte meg Tüskés bácsi. — A felső lakónak vannak gyerekei? — firtatta Anyu. — Ez miért fontos? — kérdez­tem én kíváncsian. — Magának vannak gyerekei? — toldotta meg erre a kérdést. — Nincsenek — feleltem én. — De ha elmennek majd felni... — Szégyen — nézett férjére jelentőségteljesen Anyu, aztán rámvetette megrovó tekintetét. — Akkor nem is tudhatja, mert kérdem. — Ott egy manöken la­kik — mondtam sietve. — Ba­bette. — Az jó — mondta Tüskés bá­csi, s én fellélegeztem. — És mi a helyzet az alsó la­kóval? — szögezte nekem a kér­dést Anyu. Hiába, ez más gene­ráció. A tapasztalat. — Ó, hát az... az egy nagyon rendes, érzékeny, csöndes kis ember, tetszik ismerni azt a hiva­talnok típust — mosolyogtam én. Kicsit tompítottam a dolgon, mert az alsó lakó nem érzékeny volt, hanem hyperszenzitív. Egy zenész házibulinkra azzal a húszkilós vaskalapáccsal nyitott be, amelyet rendesebb kovács­műhelyekben Samunak becéz­nek, tavaly nyáron pedig, amikor barátom külföldi turnéja alatt rám volt bízva a lakás, azzal a hírrel riasztott telefonon, hogy a lakásban ömlik a víz. Nyargal­tam a helyszínre, s lelki szemeim előtt már a küszöböt nyaldosta a tengerár, ehelyett a csöndes kis­ember közölte, hogy a fürdőszo­bájában zúg a cső, csupán ebből következtette ki, hogy barátom­nál nyitva maradt a csap. — Hallgassa meg — invitált be a fürdőszobájába, aztán ott áll­tunk a kád előtt és füleltünk, zúg-e a cső. Halkan zúgott, ahogy minden magányos cső zúg. (Ebből az élményből azóta szonátát írtam.) — Jjo — mondta Anyu, aztán felállt és kifelé indult. — Vissza­térünk a dologra. — Feltétlen — tette hozzá Tüskés bácsi, és vállon verege­tett. Egymásba karolva mentek le a lépcsőn, s már valószínűleg a következő címet tárgyalták, aho­vá majd becsöngetnek beszél­getni. Szelíd elképedésemre egy vadonatúj Opelbe szálltak be, s Anyu ült a kormány mögé. Le­het, hogy mégiscsak van pénzük. Ebéd után egy nagyon határo­zott, Anderle nevű ember jött. Szabócentivel mérte a távolságo­kat, s felvilágosított róla, hogy a konyhában nincs fűtés, aztán el­mesélte, hogy a mögöttünk fek­vő kies ligetben előző héten töb­ben is megerőszakoltak egy gim­nazista lányt. — A szatírok azóta cáfolták a hírt — próbáltam humorozálni. — Nekem nem kell bemutatni a környéket — állított le ő. — Itt sötétedés után nem lehet kien­gedni a gyerekeket az utcára. Húsz éve ebben a szomszédság­ban lakom. A lányomnak akarok lakást venni, de ahogy látom, ez tulajdonképpen egy nagy szoba, csak ügyesen háromfelé osztot­ták a falakkal. — Igen — nyögtem ki én —, ez bevett szokás, falakkal megosztják a teret, aztán ezeket a részeket szobának nevezik. — Ha-ha — komolyodott el. — Vicces. De én nem komálom, ha bilire akarnak ültetni. Tudja, hogy ki lakik ott szemben? A Szabati művésznő. Elvált a fér­jétől, mert az buzi lett. — Ne beszéljen — képedtem el. — De bizony — nyomatékosí­totta ő. — Ez egy ilyen környék. — Nem én vagyok a tulaj — szögeztem le higgadtan. Anderle eltette a cetlit. — Nekem tetszik, de meg kell mutatnom őnagyságának is. A Velvárt nem örülne, ha ezt látná — emelt fel egy kerékpáralkat­részt a szoba közepéről. — Kicsoda? — Ezek szerint nem maga a bringás? — kérdezett vissza ő. — Nem. Nem kerékpározom és nincsenek gyerekeim. . — Maga egy óvatos pasas. — nézett meg jobban. Ezt nem állítottam volna mag­amról éppen akkor, amikor vadidegeneket eregettem be egy barátom lakásába, hogy ott jól körülnézhessenek, de szeren­csére aznap már nem kellett tovább analizálgatnom magam, mert az utolsó jelentkező lemondta a rendevút, s így egy sörrel lezárhattam a fogadóórát. — Hívjál fel, csurákos — hagy­tam üzenetet a barátomnak egy cetlin. — A kérő nem ment el egyből, pedig beleadtam apait­ányait, de a milliomosok finnyásak kicsit. Azért maradt némi remény. Nyolc előtt hívj, mert a házinéni morcos, ha akkor telefonálok, amikor ő a „Bódog család"-ot nézi. Fruzsina nem jelentkezett. Cső. ■ S Csiszér Zsuzsa rajza 1993. DECEMBER 17.

Next