Élet és Irodalom, 1995. július-december (39. évfolyam, 27-52. szám)
1995-07-21 / 29. szám - Török Mónika: A civilizáció vége • riport (24. oldal)
TÖRÖK MÓNIKA RIPORTJA: 1995. JÚLIUS 21. A civilizáció vége Egy régen látott lengyel film, az Obioda, avagy a civilizáció vége pörgött mindvégig a szemem előtt Ózdon. Nincs sok különbség művészi vízió és valóság között. A hajdanvolt, mesterséges civilizáció betonmonstrumokat hagyott maga után, amelyeket ma már senki sem használ. Városrésznyi acél- és betonszörny, hozzá alakított utakkal, egyéb infrastruktúrával. Csak patkányokat látni, azt viszont sokat. Az üres és rozsdás kohó úgy magasodik az ember fölé, hogy az atavisztikus szorongás ellen szkafandert kellene húzni. A különböző korú civilizációk produktumai itt egymás mellett rohadnak. A húszas-harmincas évek tisztviselőtelepén még látszik, hogy valaha szebb és népesebb volt. Bájos, kicsi, németalföldi jellegű házikók, fa zsalugáterekkel, zsindelyes tetőkkel, hajdan gondozott előkertekkel. Most legtöbbjük üresen áll, a tető beszakadt, a kertben évtizedes gyom, az ablakok kitörve, az ajtók keresztdeszkákkal beszögezve. Nem mindegyik lakatlan. Némelyikben élnek családok, amelyeknek se munkája, se pénze, se kilátása. Itt már legalább tíz éve nem nyúltak hozzá semmihez, a vakolat hámlik, az ablaküvegek helyén többéves, sárgult újságpapír vagy műanyag. Az üzemi vasútállomás mellett hasonló, valaha luxusszínvonalú telep. Házigazdáink figyelmeztetnek, oda a rendőrjárőr sem megy sötétedés után. Előtte se szívesen. Az egyetlen utcácska nem ad módot a menekülésre. Kihűlt láva Mintha a Holdról érkeztünk volna, úgy gyűlnek körénk az ottaniak. Ilyen mocskos purdék a világon nincsnek. De nem csoda, a teleppel szemben hegyoldal magasodik. Nem természetes képződmény: a hajdanvolt kohó salakját szállították ide évtizedeken keresztül a drótos csillék, hogy tartalmukból magaslat emelkedjék, egy letűnt kor szörnyszülött emlékeként. A forró salak valaha lávaként folyt végig a lejtőkön. Mára kihűlt, akárcsak bölcsője. De a mélye ma a megélhetést rejti több száz, talán több ezer embernek. Vas. Formátlan, alaktalan melléktermék, mélyen a salakban. Ásni kell érte, néha több méter mélyre is. Ha túl nagy a gödör, beszakad a feje és maga alá temeti a kutakodót. Mint tavaly nyáron is két embert. És ki tudja, hányról nem tud az illetékes szerv. A vas kilójáért egy ötvenet ad a felvásárló, mármint egy forint ötven fillért. Nem méri. Ránéz, mond egy számot, ha nem tetszik, lehet vinni máshová. Egy liter tej negyven kiló vas. Ásni pedig muszáj. Pár hónapja még lehetett síneket felszedni, gyárat bontani, csak elég gyorsnak és ügyesnek kellett lenni. Ma már dupla kordon van az üzemi terület körül. A belsőt a fegyveres biztonsági emberek alkotják, a külsőt a rendőrök. Dr. Sztanik Zoltán rendőralezredes szerint kellő határozottság VERSENY A SOROS ALAPÍTVÁNY TÁMOGATÁSÁVAL, 1995. III. SZAKASZ, 6. FORDULÓ val lépnek fel, ha lopás gyanúja áll fenn. Hogy ez néha gumibotot, tettlegességet jelent, az természetes. De gyakran elegendő elriasztás a jelenlét. Az alezredes úr szerint az ózdi bűnözés sem jellegében, sem mértékében nem különbözik az országos átlagtól. Itt azért lopnak vasat, mert ez nem bortermelő vidék. Gyakoriak a falopások is, de a gépkocsik sincsenek biztonságban. Mint másutt. Szóval minden megtörténik, amit a Btk. fel tud sorolni. A kábítószer állítólag feleannyira sincs jelen Ózdon, mint Budapesten, vagy akár a közeli Miskolcon és Salgótarjánban. Hihetetlen, hogy épp egy pusztulófélben lévő város határában áll meg és fordul vissza a kábítószer, de a rendőrségi adatoknak ugye hinnünk kell. Az alezredes úr szerint ennek igen egyszerű oka van: itt nincs az embereknek pénze. Másra se. Ózdon nincs jövő. Aki kikerül a középiskolából vagy abbahagyja a tanulmányait nyolc általános után, munkára egyáltalán nem számíthat. Ha nem tanul tovább, akkor vagy automatikusan munkanélkülivé válik, vagy elmegy innen. Csak nincs hová. Az ifjúsági bűnözés magától adódó 24 an lehetőség, bár a rendőrség adatai szerint ennek mértéke is megegyezik az országos átlaggal. Ózd még egy jellegzetességgel bír, ha már országos átlagokat emlegetünk. A cigány származásúak aránya húsz százalék körül mozog. Ők adják az úgynevezett szakképzetlen rétegét a munkanélkülieknek. Nincs esélyük és nem is lesz. Istennek Ózdon dolga van Derki József a családsegítő szolgálat munkatársa. És lelkipásztor. Ő lekicsinylően csak „cigánygyülekezetnek” csúfolt közösség lelki vezetője. Nincs könnyű helyzetben. A százegy fős gyülekezet meg kell küzdjön az előítéletekkel — és meg kell küzdjön a saját kilátástalan helyzetével. Cigányember a városban munkához nem jut — él, ahogyan tud. Aki Istent keresi, Ózdon is megtalálhatja. A lelki megbékélésnek itt olyan erősnek kell lennnie, hogy támaszt adjon a pénztelenség, munkanélküliség, elképzelhetetlenül rossz szociális helyzet és a legteljesebb kilátástalanság elviselésére. Istennek sok dolga akad Ózdon. De amit a rendőrség tudomásul sem vesz, azt néha éppen így lehet megoldani. A bandába tömörült ózdi fiatalok ma már templomjárók. Egyetlen embert kellett megnyerni a tiszta lelkiismeretnek: a bandavezért, Berki úrnak sikerült. Ahogyan a családsegítő szolgálat vezető-helyettesének, Csernus Bélának is sikerül olyan problémákat megoldani, amelyeket a klasszikus családvédelem keretében reménytelennek lehetne titulálni. Ő is lelkipásztor. Ifjúságvédelemmel foglalkozik, kallódó gyerekekkel. És olyanokkal, akik a munkanélküli dinasztiából kinőve nem látnak maguk előtt értelmes célt. Cserus úr az utcai gondozást részesíti előnyben. Nem lehet azt várni, hogy besétáljanak a központba a veszélyeztetett rétegek. Ózdon egyébként más sincs, csak veszélyeztetett ember, a lecsúszástól semmi sem ment meg senkit. A rendőr-alezredes úr vélekedésével szemben Csernus úr legalább négy-öt kábítószeres fészekről tud a városban. És olyan átmeneti szállásokról, ahol a tizenévesek olykor hetekig is meghúzzák magukat: vasúti kocsikból kialakított kéglikről. Innen nőtték ki magukat a hétvégi házak feltörésére specializálódott bandák. Ha a rendőség nem is, Csernus úr, akárcsak a lelkipásztor-kollegája, rendszeresen jár ezekre a helyekre. Ahol csődöt mond a rendfenntartás és az ifjúságvédelmi prevenció, ott a hit szava még segíthet. Más pedig nincs. A végállomás Egy hajléktalanszálló, vagy közkedveltebb nevén: átmeneti szállás sehol nem a karrier csúcsa. Ózdon azonban, mint szinte minden, ez is végletes. A családi házas, haldokló, sivár szegénynegyedből nem rí ki a jellegtelen épület. Úgy tűnik, ezen környéken csupán csak szerencse dolga, hogy valaki a lepusztult házak egyikében vagy a hajléktalanszállón találja-e meg a végállomást. Innen végképp nincs tovább. Az intézmény vezetője is erre rendezkedett be. Bármilyen patetikusan hangzik, a több tucatnyi reménytelen egzisztencia, bukott élet itt családot alkot. Szabadság, egyenlőség, testvériség? A közös nyomor összeköt, az egyenlő kilátástalanság felszabadít. Innen senki nem megy már el. Ez a testvériség. És mindegy, hogy vezetői presszió vagy valóban mentálhigiénés rábeszélés eredménye, de itt már senki nem alkoholista. A végállomáson túl a senki földje van, ide kell tudni tartozni, bármi áron, akár bőr alá beültetett —ivásgátló— tablettával is. A kocsma Van, akinek még van lakása, recsegő-ropogó egzisztenciája. Esetleg munkája is. Keveseknek. Van, aki még nem fordult Istenhez és még nem jutott el a hajléktalanszállóra sem. Idő kérdése. Ózdon az öngyilkosságok és az alkoholizmus aránya kiugróan magas. Mint ahogyan az elvándorlóké is, bár ez a legnehezebben mérhető. A maradóknak ott a kocsma. Öt éve még csak negyven volt belőle, ma majdnem háromszáz. Torz választ egy torz igényre. Ebédelni, csak egy szendvicset vagy pogácsát enni kevés helyen lehet. A felest kérdés nélkül teszik az ember elé. Zsíros falú, gyanús pohárban. Ez maradt. M. Tóth Éva rajza ÉLET ÉS+ IRODALOM