Élet és Irodalom, 1996. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)
1996-12-13 / 50. szám - Rugási Gyula: Az iszlám világ atlasza • könyvkritika • Francis Robinson: Az iszlám világ atlasza (Helikon-Magyar Könyvműhely, 1996.) (13. oldal) - Kállai Géza: Nomádállam • könyvkritika • Kristó Gyula: Magyar honfoglalás. Honfoglaló magyarok (Kossuth Könyvkiadó, 1996.) (13. oldal)
RUGÁSZ GYULA: Az iszlám világ atlasza ■ Francis Robinson: Az iszlám világ atlasza. Helikon — Magyar Könyvműhely, 1996. Fordította: Dezsényi Katalin. 238 oldal, 2980 Ft Mohamed próféta születésének évében (571) éppen az abesszin seregek ostromolják Mekkát, a muszlimok majdani szent városát; az Arábiai félsziget a VI-VII. században Bizánc és Abesszínia hatalmi törekvéseinek ütközőzónája; az arab törzsfők egy része zsidó hitre tért, de akadt köztük keresztény is, míg a többség a hagyományos helyi istenségeknek és kultuszoknak hódol. Jóllehet a harmadik „kinyilatkoztatott vallás” alapító prófétája mind a zsidó, mind pedig a keresztény vallás tantételeiből bőségesen merít, az imént említett és a születés kaotikus világát jellemző állapotok és események — a Korán szemszögéből nézve — a dzsáhilija, az iszlám előtti (világ) korszak jellemzői. Azé a korszaké tehát, amely a homály és a tudatlanság periódusának számít, amelyre a Mohameddel közölt (illetve „láttatott”) kinyilatkoztatás vet némi fényt. Francis Robinson műve már a címében is „iszlám világról” beszél, ám ez a megjelölés olyannyira rutinszerű a XX. század valóban globális világában, hogy az ember hajlamos könnyedén átsiklani fölötte. Pedig az iszlám világ kifejezés nem attól helytálló, hogy a Föld lakosságának egy tekintélyes része Mohamed vallásának hódol, hanem pontosan ugyanabból az okból, amiért a kereszténység vagy a zsidóság „világáról” beszélünk. (Kétséges volna például ugyanebben a kontextusban a buddhizmus „világáról” értekezni!) Mind a három monotheista (pontosabban: henotheista) vallás kinyilatkoztatás fogalmában benne foglaltatik az egyetlen mindenség, világ teremtésének ténye csakúgy, mint az egyetlen üdvtörténet lineáris rendje. Innen adódik az iszlám valamint a zsidó-keresztény „világ” engesztelhetetlen szembenállása, még akkor is, ha a jelenlegi modern világrend a politikai toleranciaszintjén a fundamentalista erők kölcsönös gyűlölködésének egyelőre képes volt határt szabni. A bibliai teremtés és kinyilatkoztatás világa ugyanis éppen úgy kizárólagos és az egész világtörténelmet magába foglaló, miként a Koráné. Következésképpen a mostani emberiség nem lehet egyszerre két világ polgára! Ennek az inkonzisztenciának csak az vethet véget, ha az egyik „világ” meg- vagy betér a másikba. kimond Roger Caillois: Babél (Fordította: Ádám Péter); Hayden White: A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében (Fordította: Braun Róbert) ; Vladimir Jankélévitch: A fölmentés: megérteni annyi, mint megbocsátani (Fordította: Várkonyi Benedek); Bábel-torony; Zólyomi Gábor: Enki isten varázslata; Dezső Tamás összeállítása: Babilon; Charles Taylor: Az elismerés politikája (Fordította: John Éva); Joseph Ráz: Multikulturalizmus — liberális szempontból (Fordította: John Éva); Michael Oakeshott: Bábel tornya (Fordította: Nagy László) ; Jóri András: Illetlenség a Hálózaton; Bábel: alaprajz, metszet, homlokzat. Ha-kimondatlanul mind a kereszténység, mind pedig az iszlám — lévén térítő vallások — végsősoron erre törnek. Hiába idézi Robinson a II. Vatikáni zsinat állásfoglalását, miszerint az iszlám hívei — a Biblia nyelvén — mindannyian ,Ábrahám gyermekei”, s ily módon, a „közös metafizikai származás” tényénél fogva megkülönböztetett tiszteletet érdemelnek; hiába említhetnénk, hogy Mohamed eredendően külön bánásmódot szán a „könyv népeinek”, vagyis a keresztényeknek és a zsidóknak is, a két „világ” másfélezer éves közös története elsősorban a gyűlölködésről és a vérontásról tanúskodik; a fegyverrel történő térítés éppen úgy tény, mint az, hogy a dzsihád, a szent háború parancsa visszavonhatatlan. (Kevesen tudják azonban, hogy a dzsihád nem csak „kifelé”, a hitetlenek ellenében folytatható, hanem „befelé” is, az egyes ember bűnös énje, alantas ösztönei ellen!) A magyar változat ugyan nem tünteti fel, de az eredeti angol verzió címében ott szerepel egy konkrét időbeli kitétel: „Az iszlám világ atlasza — 1500 óta”. Ennek megfelelően Robinson meg sem kísérli, hogy az iszlámot a maga genezisében, azaz létrejöttének körülményei között mutassa be, vagyis valamiféle szinguláris eseménynek az időben tovagyűrűző hullámaiként, hanem a kezdet, 622, valamint a XVI. század között eltelt időszakot csak egy összefoglaló áttekintés tárgyalja. (Pedig az „ínyencek” számára igazából ez lenne az érdekes, különösen pedig a IX. századtól a XIV.-ig, tehát körülbelül az Al-Farábitól Ibn-Khaldúnig terjedő időszak kultúrtörténete!) A könyv első fó része lényegében véve a mai politikai-vallási helyzetkép hátteréül szolgál; ha tetszik, egyfajta „szellemi avaszként” használható, s ezt a funkcióját a könyv tényleg kiválóan betölti. Segít megérteni — csak egy-két kiragadott példával élek — azt, hogy például Afrika legnépesebb országának, az erőszakkal összegyúrt államalakulatnak, Nigériának a történeti hátterében egyebek között egy, a múlt század elején élt, különösentehetséges fuláni uralkodó, Uthmán ban-Faro iszlám térítő hadjáratai illetve a Szokotoi kalifátus létrejötte állnak, vagy hogy a XVIII. századi váhábita uralkodók ideológiája mennyiben befolyásolja a mai Szaúd-Arábia szigorú iszlám jogrendszerét illetve államrendjét. A könyv második fő része pedig a muszlim élet mindennapjait mutatja be. Bárki, aki csak egy kicsit is belekóstolt a Maghreb vagy a Közel-Kelet iszlám világába, megtapasztalhatta, hogy a legkülönfélébb szellemi-vallási irányzatok hitele attól függ, hogy a hétköznapok szokásait milyen mértékben hatja át az iszlám hagyomány. Robinson műve ezen a szinten különösen hasznos eligazítást nyújt, hiszen részletesen közli például a mecsetek felépítését, az épületek tájolási rendjét: a „mihráb”, a Mekka irányát jelző falbemélyedés önmagában nem szent, hanem csupán az irányulás az, vagyis az „orientáció”, még pontosabban az „oriens”, az iszlám világ felkelő Napja. Alapvető kérdés, hogy a könyv szerzője milyen szemléletmódot képvisel — és sugároz —, miközben a történeti és vallástörténeti ismertetés feladatát végzi? Az ismertetendő művet jól érzékelhetően áthatja valamiféle „pániszlám” szellem; nem tudom pontosan, vajon a tudós elkötelezettségére vall-e mindez választott tárgya iránt, avagy ennél többről van szó? Mindenesetre nem szükséges elfogadni az említett enyhe elfogultságot, amely arra azért jó, hogy megóvjon attól a jellemző európai szemléletmódtól, amelyik „egzotikus vadállat” módjára tekint bármely idegen kultúrára. A keresztes hadjáratokat, az ibériai félszigeten zajló reconquistát, vagy az Ottomán birodalom elleni háborúkat nem számítva voltaképpen a XVIII. század, a vallási laicizálódás kora teremti meg Európa számára az idegen kultúrákkal való érintkezés széleskörű módozatait. De nem csupán „a Kelettel”, hanem a klasszikus antikvitással való szembesülés alapjait is. Goethe Italienische Reiséje — mint valamiféle szellemi archeológia — a történő múlt számos rétegét tárja föl. Hasonlóképpen Montesquieu Perzsa levelekkel, Mozart Szöktetése, vagy Goethe Nyugat-Keleti díványa jelzik az érdeklődés és a kíváncsiság stilizált (és naiv) útját. Ennek a stilizált ábrázolásnak persze nem sok köze van a valódi Kelethez — ezt Robinson könyve pontosan bemutatja. Miután az I. világháború végéig a politikai érintkezés elsődleges formáját a birodalomnak birodalommal szembeni hatalmi törekvései, illeve a mindenkori status quo határozza meg, az igazi nagy változást a gyarmati függetlenségi háborúk jelentik, különösen pedig a független Egyiptom, Algéria és Pakisztán létrejötte illusztrálja. Miután az újonnan születő államalakulatok elszakadnak a vallási hagyományoktól, a jelenkori fundamentalista mozgalmaknak erőszakkal kell visszahódítaniuk azokat a terrénumokat, amelyek a kelet-európai szocialista országok közelmúltjához hasonlóan a laikus állam kezébe jutottak. A nagy kérdés az, vajon sikerül-e nekik? A XX. század végének globális világrendje még inkább nyilvánvalóvá teszi az iszlám fundamentalizmus — s vele az „iszlám világ” — expanziós törekvéseit immáron Észak-Amerikában és Európában is. Ehhez járul még annak a nyilvánvaló körülménynek a felismerése, hogy az elmúlt évek legfontosabb háborús konfliktusai — Közel-Kelet, Izrael, Kuvait, Irak, a Balkán, valamint Afganisztán — egyaránt a „vallásháború” külső jegyeit mutatják. Egyesek szerint mindez a Korán parancsa értelmében a legkésőbb 10 évenként felújítandó szent háborúk eszkalációja, mások szerint pedig — az előbbi állítás érvényessége mellett — az iszlám „világ” nagykorúságának jele, amelyet eddig fékezett a különféle muszlim irányzatok hatalmi vetélkedése, magyarán, a keresztény világéhoz hasonló megosztottság, néha meghasonlás ténye. Robinson könyvének egyik nagy erénye, hogy segít eligazodni a különféle iszlám irányzatok, szerzetesrendek, szúfi mozgalmak nehezen áttekinthető történetében — Marokkótól Pakisztánig. Hasonlóképpen sikerrel próbálkozik azzal, hogy az egyes iszlám országok uralkodó hatalmi ideológiáját a hagyományból vezesse le — közérthető formában. Például a csak felszínesen ismert siíta-szunnita konfliktusok eredendő (teológiai) okát — logikus módon — a szafavida állam, Irán hatalmi ideológiája alapján próbálja megértetni; eszerint a XVI. századtól fogva a perzsa sahok a 12. imám reinkarnációjának tekintették magukat. A si’a ( család, párt) tantételei értelmében Mohamed közvetlen jogutódja Ali, a kalifa, s ehhez a leszármazási rendhez járul még, hogy minden prófétának megvan a maga naszája, végrehajtója, azaz az imámok egymásnak adják tovább saját „isteni lényüket”. (Csupán érdekességképpen jegyzem meg: a si’a tanainak első magyarázója egy VII. századi, iszlám hitre tért jemeni zsidó, Abdullah ibn Szabá volt!) Persze, az elmondottak legfőbb tanulsága éppen az, hogy a hőn áhított iszlám egység valószínűleg csak akkor jön majd létre, amikor Aszráfil arkangyal megfújja ítéletnapi harsonáját.. Az iszlám világ atlasza nem öncélú történeti, illetve vallástörténeti mű; célja elsősorban a jelenlegi politikaivallási konstelláció feltérképezése, s az aktuális állapotok megértéséhez szükséges információk elrendezése. Ezt a feladatát Robinson nagyvonalúan oldja meg. Az pedig már a történő időben felhalmozódó paradoxonok következménye, hogy bizonyos információk, „színek” egyszerűen „nem férnek el” ezen a térképen. Közismert Flaubert-nek a Szalambóval kapcsolatos megjegyzése: mennyi fáradságot, kínlódást igényelt a pun Karthágó regénybéli felépítése. Nos, a pun Karthágó régészeti értelemben felépíthetetlen, alig maradt kézzelfogható nyoma. Nagyjából ugyanez a helyzet a római kori várossal is: köveit, oszlopait a diadalmas iszlám hódítók a Kerouáni nagymecsetbe építették be. (Talán annak bemutatására, hogy a — képletesen szólva — sivatagból előtűnt vallás hogyan hódítja el a mindent betemető homoktól a saját civilizációjával benépesített városokat.) Viszont a muszlim Karthágó (Tunisz) ma is látható, s jól elfér az ismertetett „atlaszon”. Érdemes kézbevenni. A Φ legújabb számából: 1996. DECEMBER 13. KÁLLAI GÉZA: ■ Kristó Gyula: Magyar honfoglalás — Honfoglaló magyarok, Kossuth Könyvkiadó, 1996. 196 oldal, 595 Ft A honfoglalásnak minden eddig fellelt kútfőjét áttekintve arra a következtetésre jut a Szerző, hogy az akkori magyarság sztyeppéi típusú nomádállamot hozott létre a Kárpát-medencében. Szerinte ezt a berendezkedést népünk a Kazár Birodalom (egyik) bábfejedelemségeként Etelközben tanulta, és — a közoktatásból jól ismerten, azzal egybevágóan — az új honba történt hurcolkodás oka a besenyő-bolgár szövetségtől elszenvedett vereség volt. Nem kerüli meg ennek a felfogásnak a buktatóit, és — bármennyire zsenáns — keményen kimondja, hogy Álmos és Árpád kettős fejedelemségének létrehozása a kazár kagán akaratával és nyomására történt. Nem kapunk azonban választ arra, hogy ez a bábfejedelemség — egy akkori népi demokrácia — milyen körülmények között függetlenedett a Birodalomtól. Ekkor még a Kazár kaganátus az Arai tótól az Al-Dunáig, a Krímtől a mai Moszkváig terjedt, és nem tudunk arról, hogy hatalma a 9. század végén megrendült volna. A bagdadi kalifa követe még 922-ben is, és a Volga középső folyásánál a kazároktól rettegő bolgárokat talált. Talán célszerűbb azt vélni, hogy a kazárok még sokáig megőrizték befolyásukat eleink fölött, és erről bukásukig nem mondtak le. Tessék csak a közelmúlt eseményeire gondolni. Ugyanígy elképzelhetetlen, hogy két alávetett törzsszövetség — az akkori Varsói Szerződés két tagállama — ölremenjen. Bizánc és Bagdad nem ismerte belülről a sztyeppei birodalmak működését, ezért hitetik velünk a források, hogy a besenyők Etelközbe és eleinknek az új honba költözése háború eredménye. Holott semmi sem mutat arra, hogy a helyváltoztatás a kazárok ellenére történt volna. Az a homály, ami a honfoglalás utáni évszázad első kétharmadát ellepi, arra a gondolatra késztet, hogy bizonyos mértékű, és hanyatlásukkal arányosan gyengülő befolyást még a Kárpát-medencében is gyakoroltak fölöttünk a kazár uralkodók, és — kelet felől — hatalmi szóval biztosították határainkat is. Különben elképzelhetetlen lenne, hogy a besenyőktől elszenvedett vereség után három évvel, amikor még az itt alávetett népek ellenállásával is meg kellett küzdeni — mai kifejezéssel — expedíciós hadtestet küldjünk a Po völgyébe. — Nem kellene ennyire tisztelni a forrásokat. Öröm olvasni a Csodaszarvas monda új megközelítését. A legenda így történelmi hitelhez jut, és valós tények regéjénekbe foglalásává lesz. A monda magyar, onugor, bolgár és alán törzsek békés — ha nem is nagyon békés — egyesülését mondja el, és ebből következően vitéz őseink nem a Meotisz partján, hanem a Kaukázus északi előterében eredtek a szarvas képében megjelent Ősanyánk nyomába. Nehéz egyetérteni azzal a felfogással, hogy népünk a honfoglalást követően en block nomadizált volna. Karcag város 19. századi gazdálkodástörténetét feldolgozók azt találták, hogy szükséges volt a nagygazdáknak is kötest venni, mert hat-nyolc bennkosztost senki sem győzött volna szalonnával táplálni. Ugyanígy szükséges volt lennek és kendernek a termesztése is. A Kárpátmedence lakossága mindig önellátó volt élelmiszer és alapvető iparcikkek tekintetében. Nem lehet azt elképzelni, hogy mindehhez kereskedelem és vámok útján jutott volna a honfoglalók félmilliós népessége. Építészettörténész nem tudja azt elfogadni, hogy a híres kazár erőd, Sarkéi a magyarok fékentartására épült volna. Lovashadsereg ellen egy folyami erőd, még ha a hozzá tartozó régiót körülárkolták is, semmi védelmet sem jelent. Sarkéi a Donon le- és felhajózó rusz-viking rablók, kereskedők (a kettő náluk egyre ment) ellenőrzését és megvámolását szolgálta, akik, mihelyt tehették, a környezeti katasztrófától, belviszálytól megroppant kazárokra rátörve, 965 táján az erődöt lerombolták. A folyami vámszedés úri gyakorlat volt, és nem független ettől az, hogy a honfoglalás kor leggazdagabb sírleletei a folyók mentén kerülnek elő. A központosító harcok során az Árpádok főképp a kereskedelmi utakra tették rá a kezüket. Eleink egyértelmű pogány voltát sem látjuk kellően alátámasztva. A Kazár Birodalom népek, hitek, életmódok vegyüléke volt, számos forrás szól az ott élt keresztényekről, muzulmánokról, zsidókról, és persze a pogányokról. Nyilvánvalóan ilyen sokszínű volt a honfoglalók vallási megoszlása is. Van azonban valami, ami elgondolkoztat. Tizedik századi sírleleteink között nincs emberábrázolás. Következésképp — legalábbis az előkelőink — olyan hitet követtek, ami tiltja az emberképet. Milyen volt ez a vallás? — Lehet találgatni... Nomád állam 1 IDIÉLET ÉS ÍRIRODALOM