Élet és Irodalom, 1996. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)

1996-12-13 / 50. szám - Rugási Gyula: Az iszlám világ atlasza • könyvkritika • Francis Robinson: Az iszlám világ atlasza (Helikon-Magyar Könyvműhely, 1996.) (13. oldal) - Kállai Géza: Nomádállam • könyvkritika • Kristó Gyula: Magyar honfoglalás. Honfoglaló magyarok (Kossuth Könyvkiadó, 1996.) (13. oldal)

RUGÁSZ GYULA: Az iszlám világ atlasza ■ Francis Robinson: Az iszlám világ atlasza. Helikon — Magyar Könyvműhely, 1996. Fordította: Dezsényi Katalin. 238 oldal, 2980 Ft Mohamed próféta születésének évében (571) éppen az abesszin se­regek ostromolják Mekkát, a muszli­­mok majdani szent városát; az Ará­biai félsziget a VI-VII. században Bi­zánc és Abesszínia hatalmi törekvé­seinek ütközőzónája; az arab törzs­fők egy része zsidó hitre tért, de akadt köztük keresztény is, míg a többség a hagyományos helyi isten­ségeknek és kultuszoknak hódol. Jóllehet a harmadik „kinyilatkozta­tott vallás” alapító prófétája mind a zsidó, mind pedig a keresztény val­lás tantételeiből bőségesen merít, az imént említett és a születés k­aoti­­kus világát jellemző állapotok és események — a Korán szemszögé­ből nézve — a dzsáhilija, az iszlám előtti (világ) korszak jellemzői. Azé a korszaké tehát, amely a homály és a tudatlanság periódusának számít, amelyre a Mohameddel közölt (il­letve „láttatott”) kinyilatkoztatás vet némi fényt. Francis Robinson műve már a címében is „iszlám világról” beszél, ám ez a megjelölés olyannyi­ra rutinszerű a XX. század valóban globális világában, hogy az ember hajlamos könnyedén átsiklani fölöt­te. Pedig az iszlám világ kifejezés nem attól helytálló, hogy a Föld la­kosságának egy tekintélyes része Mohamed vallásának hódol, hanem pontosan ugyanabból az okból, ami­ért a kereszténység vagy a zsidóság „világáról” beszélünk. (Kétséges vol­na például ugyanebben a kontex­tusban a buddhizmus „világáról” ér­tekezni!) Mind a három monotheis­­ta (pontosabban: henotheista) val­lás kinyilatkoztatás fogalmában ben­ne foglaltatik az egyetlen minden­­ség, világ teremtésének ténye csak­úgy, mint az egyetlen üdvtörténet li­neáris rendje. Innen adódik az isz­lám valamint a zsidó-keresztény „vi­lág” engesztelhetetlen szembenállá­sa, még akkor is, ha a jelenlegi mo­dern világrend a politikai tolerancia­­szintjén a fundamentalista erők köl­csönös gyűlölködésének egyelőre képes volt határt szabni. A bibliai te­remtés és kinyilatkoztatás világa ugyanis éppen úgy kizárólagos és az egész világtörténelmet magába fog­laló, miként a Koráné. Következés­képpen a mostani emberiség nem lehet egyszerre két világ polgára! Ennek az inkonzisztenciának csak az vethet véget, ha az egyik „világ” meg- vagy betér a másikba. kimond­ Roger Caillois: Babél (Fordítot­ta: Ádám Péter); Hayden White: A narrativitás értéke a valóság megje­lenítésében (Fordította: Braun Ró­bert) ; Vladimir Jankélévitch: A föl­­mentés: megérteni annyi, mint megbocsátani (Fordította: Várko­­nyi Benedek); Bábel-torony; Zólyo­mi Gábor: Enki isten varázslata; Dezső Tamás összeállítása: Babi­lon; Charles Taylor: Az elismerés politikája (Fordította: John Éva); Joseph Ráz: Multikulturalizmus — liberális szempontból (Fordította: John Éva); Michael Oakeshott: Bá­bel tornya (Fordította: Nagy Lász­ló) ; Jóri András: Illetlenség a Háló­zaton; Bábel: alaprajz, metszet, homlokzat. Ha-kimondatlanul mind a keresz­ténység, mind pedig az iszlám — lé­vén térítő vallások — végsősoron er­re törnek. Hiába idézi Robinson a II. Vatikáni zsinat állásfoglalását, mi­szerint az iszlám hívei — a Biblia nyelvén — mindannyian ,Ábrahám gyermekei”, s ily módon, a „közös metafizikai származás” tényénél fog­va megkülönböztetett tiszteletet ér­demelnek; hiába említhetnénk, hogy Mohamed eredendően külön bánásmódot szán a „könyv népei­nek”, vagyis a keresztényeknek és a zsidóknak is, a két „világ” másfél­ezer éves közös története elsősor­ban a gyűlölködésről és a vérontás­ról tanúskodik; a fegyverrel történő térítés éppen úgy tény, mint az, hogy a dzsihád, a szent háború pa­rancsa visszavonhatatlan. (Kevesen tudják azonban, hogy a dzsihád nem csak „kifelé”, a hitetlenek elle­nében folytatható, hanem „befelé” is, az egyes ember bűnös énje, alan­tas ösztönei ellen!) A magyar változat ugyan nem tün­teti fel, de az eredeti angol verzió cí­mében ott szerepel egy konkrét idő­beli kitétel: „Az iszlám világ atlasza — 1500 óta”. Ennek megfelelően Robinson meg sem kísérli, hogy az iszlámot a maga genezisében, azaz létrejöttének körülményei között mutassa be, vagyis valamiféle szingu­láris eseménynek az időben tovagyű­rűző hullámaiként, hanem a kezdet, 622, valamint a XVI. század között eltelt időszakot csak egy összefoglaló áttekintés tárgyalja. (Pedig az „ínyencek” számára igazából ez len­ne az érdekes, különösen pedig a IX. századtól a XIV.-ig, tehát körül­belül az Al-Farábitól Ibn-Khaldúnig terjedő időszak kultúrtörténete!) A könyv első fó része lényegében véve a mai politikai-vallási helyzetkép hát­teréül szolgál; ha tetszik, egyfajta „szellemi avaszként” használható, s ezt a funkcióját a könyv tényleg kivá­lóan betölti. Segít megérteni — csak egy-két kiragadott példával élek — azt, hogy például Afrika legnépe­sebb országának, az erőszakkal összegyúrt államalakulatnak, Nigéri­ának a történeti hátterében egyebek között egy, a múlt század elején élt, különösen­­tehetséges fuláni uralko­dó, Uthmán ban-Faro iszlám térítő hadjáratai illetve a Szokotoi kalifátus létrejötte állnak, vagy hogy a XVIII. századi váhábita uralkodók ideoló­giája mennyiben befolyásolja a mai Szaúd-Arábia szigorú iszlám jog­rendszerét illetve államrendjét. A könyv második fő része pedig a muszlim élet mindennapjait mutatja be. Bárki, aki csak egy kicsit is bele­kóstolt a Maghreb vagy a Közel-Kelet iszlám világába, megtapasztalhatta, hogy a legkülönfélébb szellemi-vallá­si irányzatok hitele attól függ, hogy a hétköznapok szokásait milyen mér­tékben hatja át az iszlám hagyo­mány. Robinson műve ezen a szin­ten különösen hasznos eligazítást nyújt, hiszen részletesen közli példá­ul a mecsetek felépítését, az épüle­tek tájolási rendjét: a „mihráb”, a Mekka irányát jelző falbemélyedés önmagában nem szent, hanem csu­pán az irányulás az, vagyis az „orien­táció”, még pontosabban az „ori­ens”, az iszlám világ felkelő Napja. Alapvető kérdés, hogy a könyv szerzője milyen szemléletmódot képvisel — és sugároz —, miközben a történeti és vallástörténeti ismer­tetés feladatát végzi? Az ismerteten­dő művet jól érzékelhetően áthatja valamiféle „pániszlám” szellem; nem tudom pontosan, vajon a tudós elkötelezettségére vall-e mindez vá­lasztott tárgya iránt, avagy ennél többről van szó? Mindenesetre nem szükséges elfogadni az említett eny­he elfogultságot, amely arra azért jó, hogy megóvjon attól a jellemző európai szemléletmódtól, amelyik „egzotikus vadállat” módjára tekint bármely idegen kultúrára.­­ A keresztes hadjáratokat, az ibéri­ai félszigeten zajló reconquistát, vagy az Ottomán birodalom elleni háborúkat nem számítva voltakép­pen a XVIII. század, a vallási laicizá­­lódás kora teremti meg Európa szá­mára az idegen kultúrákkal való érintkezés széleskörű módozatait. De nem csupán „a Kelettel”, hanem a klasszikus antikvitással való szem­besülés alapjait is. Goethe Italieni­sche Reiséje — mint valamiféle szel­lemi archeológia — a történő múlt számos rétegét tárja föl. Hasonló­képpen Montesquieu Perzsa leve­lekkel, Mozart Szöktetése, vagy Goethe Nyugat-Keleti díványa jelzik az érdeklődés és a kíváncsiság stili­zált (és naiv) útját. Ennek a stilizált ábrázolásnak persze nem sok köze van a valódi Kelethez — ezt Robin­son könyve pontosan bemutatja. Mi­után az I. világháború végéig a poli­tikai érintkezés elsődleges formáját a birodalomnak birodalommal szembeni hatalmi törekvései, illeve a mindenkori status quo határozza meg, az igazi nagy változást a gyar­mati függetlenségi háborúk jelen­tik, különösen pedig a független Egyiptom, Algéria és Pakisztán lét­rejötte illusztrálja. Miután az újon­nan születő államalakulatok elsza­kadnak a vallási hagyományoktól, a jelenkori fundamentalista mozgal­maknak erőszakkal kell visszahódí­taniuk azokat a terrénumokat, ame­lyek a kelet-európai szocialista or­szágok közelmúltjához hasonlóan a laikus állam kezébe jutottak. A nagy kérdés az, vajon sikerül-e nekik? A XX. század végének globális vi­lágrendje még inkább nyilvánvalóvá teszi az iszlám fundamentalizmus — s vele az „iszlám világ” — expanziós tö­rekvéseit immáron Észak-Ameriká­­ban és Európában is. Ehhez járul még annak a nyilvánvaló körülmény­nek a felismerése, hogy az elmúlt évek legfontosabb háborús konfliktu­sai — Közel-Kelet, Izrael, Kuvait, Irak, a Balkán, valamint Afganisztán — egyaránt a „vallásháború” külső je­gyeit mutatják. Egyesek szerint min­dez a Korán parancsa értelmében a legkésőbb 10 évenként felújítandó szent háborúk eszkalációja, mások szerint pedig — az előbbi állítás érvé­nyessége mellett — az iszlám „világ” nagykorúságának jele, amelyet eddig fékezett a különféle muszlim irányza­tok hatalmi vetélkedése, magyarán, a keresztény világéhoz hasonló me­gosztottság, néha meghasonlás ténye. Robinson könyvének egyik nagy eré­nye, hogy segít eligazodni a különféle iszlám irányzatok, szerzetesrendek, szúfi mozgalmak nehezen áttekinthető történetében — Marokkótól Pakisztá­nig. Hasonlóképpen sikerrel próbálko­zik azzal, hogy az egyes iszlám országok uralkodó hatalmi ideológiáját a hagyo­mányból vezesse le — közérthető for­mában. Például a csak felszínesen is­mert siíta-szunnita konfliktusok ere­dendő (teológiai) okát — logikus mó­don — a szafavida állam, Irán hatalmi ideológiája alapján próbálja megértet­ni; eszerint a XVI. századtól fogva a perzsa sahok a 12. imám reinkarnáció­jának tekintették magukat. A si’a (­ család, párt) tantételei értelmében Mohamed közvetlen jogutódja Ali, a kalifa, s ehhez a leszármazási rendhez járul még, hogy minden prófétának megvan a maga naszája, végrehajtója, azaz az imámok egymásnak adják to­vább saját „isteni lényüket”. (Csupán érdekességképpen jegyzem meg: a si’a tanainak első magyarázója egy VII. szá­zadi, iszlám hitre tért jemeni zsidó, Ab­dullah ibn Szabá volt!) Persze, az el­mondottak legfőbb tanulsága éppen az, hogy a hőn áhított iszlám egység va­lószínűleg csak akkor jön majd létre, amikor Aszráfil arkangyal megfújja íté­letnapi harsonáját.. Az iszlám világ atlasza nem öncélú történeti, illetve vallástörténeti mű; célja elsősorban a jelenlegi politikai­vallási konstelláció feltérképezése, s az aktuális állapotok megértéséhez szük­séges információk elrendezése. Ezt a feladatát Robinson nagyvonalúan old­ja meg. Az pedig már a történő idő­ben felhalmozódó paradoxonok kö­vetkezménye, hogy bizonyos informá­ciók, „színek” egyszerűen „nem fér­nek el” ezen a térképen. Közismert Flaubert-nek a Szalambóval kapcsola­tos megjegyzése: mennyi fáradságot, kínlódást igényelt a pun Karthágó re­génybéli felépítése. Nos, a pun Kart­hágó régészeti értelemben felépíthe­­tetlen, alig maradt kézzelfogható nyo­ma. Nagyjából ugyanez a helyzet a ró­mai kori várossal is: köveit, oszlopait a­ diadalmas iszlám hódítók a Kerouáni nagymecsetbe építették be. (Talán annak bemutatására, hogy a — képle­tesen szólva — sivatagból előtűnt val­lás hogyan hódítja el a mindent bete­mető homoktól a saját civilizációjával benépesített városokat.) Viszont a muszlim Karthágó (Tunisz) ma is lát­ható, s jól elfér az ismertetett „atla­szon”. Érdemes kézbevenni. A Φ legújabb számából: 1996. DECEMBER 13. KÁLLAI GÉZA: ■ Kristó Gyula: Magyar honfog­lalás — Honfoglaló magyarok, Kossuth Könyvkiadó, 1996. 196 oldal, 595 Ft­ A honfoglalásnak minden ed­dig fellelt kútfőjét áttekintve ar­ra a következtetésre jut a Szerző, hogy az akkori magyarság sztyep­péi típusú nomádállamot hozott létre a Kárpát-medencében. Sze­rinte ezt a berendezkedést né­pünk a Kazár Birodalom (egyik) bábfejedelemségeként Etelköz­ben tanulta, és — a közoktatás­ból jól ismerten, azzal egybevá­góan — az új honba történt hur­­colkodás oka a besenyő-bolgár szövetségtől elszenvedett vereség volt. Nem kerüli meg ennek a felfogásnak a buktatóit, és — bármennyire zsenáns — kemé­nyen kimondja, hogy Álmos és Árpád kettős fejedelemségének létrehozása a kazár kagán akara­tával és nyomására történt. Nem kapunk azonban választ arra, hogy ez a bábfejedelemség — egy akkori népi demokrácia — milyen körülmények között füg­getlenedett a Birodalomtól. Ek­kor még a Kazár kaganátus az Arai tótól az Al-Dunáig, a Krím­től a mai Moszkváig terjedt, és nem tudunk arról, hogy hatalma a 9. század végén megrendült volna. A bagdadi kalifa követe még 922-ben is, és a Volga kö­zépső folyásánál a kazároktól ret­tegő bolgárokat talált. Talán cél­szerűbb azt vélni, hogy a kazárok még sokáig megőrizték befolyá­sukat eleink fölött, és erről bu­kásukig nem mondtak le. Tessék csak a közelmúlt eseményeire gondolni. Ugyanígy elképzelhe­tetlen, hogy két alávetett törzs­­szövetség — az akkori Varsói Szerződés két tagállama — ölre­menjen. Bizánc és Bagdad nem ismerte belülről a sztyeppei biro­dalmak működését, ezért hitetik velünk a források, hogy a bese­nyők Etelközbe és eleinknek az új honba költözése háború ered­ménye. Holott semmi sem mutat arra, hogy a helyváltoztatás a ka­zárok ellenére történt volna. Az a homály, ami a honfoglalás utá­ni évszázad első kétharmadát el­lepi, arra a gondolatra késztet, hogy bizonyos mértékű, és ha­nyatlásukkal arányosan gyengülő befolyást még a Kárpát-meden­cében is gyakoroltak fölöttünk a kazár uralkodók, és — kelet fe­lől — hatalmi szóval biztosítot­ták határainkat is. Különben el­képzelhetetlen lenne, hogy a be­senyőktől elszenvedett vereség után három évvel, amikor még az itt alávetett népek ellenállásá­val is meg kellett küzdeni — mai kifejezéssel — expedíciós had­testet küldjünk a Po völgyébe. — Nem kellene ennyire tisztelni a forrásokat. Öröm olvasni a Csodaszarvas monda új megközelítését. A legen­da így történelmi hitelhez jut, és valós tények regéjénekbe foglalásá­vá lesz. A monda magyar, onugor, bolgár és alán törzsek békés — ha nem is nagyon békés — egyesülé­sét mondja el, és ebből következő­en vitéz őseink nem a Meotisz part­ján, hanem a Kaukázus északi elő­terében eredtek a szarvas képében megjelent Ősanyánk nyomába. Nehéz egyetérteni azzal a felfo­gással, hogy népünk a honfogla­lást követően en block nomadi­­zált volna. Karcag város 19. száza­di gazdálkodástörténetét feldol­gozók azt találták, hogy szüksé­ges volt a nagygazdáknak is kö­test venni, mert hat-nyolc benn­­kosztost senki sem győzött volna szalonnával táplálni. Ugyanígy szükséges volt lennek és kender­nek a termesztése is. A Kárpát­medence lakossága mindig önel­látó volt élelmiszer és alapvető iparcikkek tekintetében. Nem le­het azt elképzelni, hogy mindeh­hez kereskedelem és vámok út­ján jutott volna a honfoglalók félmilliós népessége. Építészettörténész nem tudja azt elfogadni, hogy a híres kazár erőd, Sarkéi a magyarok fékentar­­tására épült volna. Lovashadsereg ellen egy folyami erőd, még ha a hozzá tartozó régiót körülárkolták is, semmi védelmet sem jelent. Sarkéi a Donon le- és felhajózó rusz-viking rablók, kereskedők (a kettő náluk egyre ment) ellenőr­zését és megvámolását szolgálta, akik, mihelyt tehették, a környeze­ti katasztrófától, belviszálytól meg­roppant kazárokra rátörve, 965 tá­ján az erődöt lerombolták. A fo­lyami vámszedés úri gyakorlat volt, és nem független ettől az, hogy a honfoglalás­ kor leggazdagabb sír­leletei a folyók mentén kerülnek elő. A központosító harcok során az Árpádok főképp a kereskedel­mi utakra tették rá a kezüket. Eleink egyértelmű pogány vol­tát sem látjuk kellően alátá­masztva. A Kazár Birodalom né­pek, hitek, életmódok vegyüléke volt, számos forrás szól az ott élt keresztényekről, muzulmánok­ról, zsidókról, és persze a pogá­­nyokról. Nyilvánvalóan ilyen sok­színű volt a honfoglalók vallási megoszlása is. Van azonban vala­mi, ami elgondolkoztat. Tizedik századi sírleleteink között nincs emberábrázolás. Következés­képp — legalábbis az előkelőink — olyan hitet követtek, ami tiltja az emberképet. Milyen volt ez a vallás? — Lehet találgatni... Nomád állam 1 IDIÉLET ÉS ÍR­IRODALOM

Next