Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1997-03-28 / 13. szám - Utassy József: Veronikon • vers | irodalom (22. oldal) - Zeke Gyula: Kocsi-út a délelőttben • próza | irodalom | Tárcatár (22. oldal)

UTASSY JÓZSEF: Veronikon ! Keríts két karoddal körül, hogy az egek tornya mögül, s tócsák, tavak tükre alól, mellem két szomszédvárának nagy udvarát ne süsse Hold! 2 Én asszonyom, kendőcske szentem, bocsásd meg nékem a keresztfát, derekad oltáráról felejtsd el kerítő két karom! Szeress mást. Mert harminchárom évgyűrűmet én eladom Szaturnusz abroncsáért egy kupec istennek, a Hit hegyén. Fakul a bíbor?! Áhítana vért? Óriás rakéta-körmenetből keresztfám Húsvét Holdján mered föl. Frankl Aliona fotografikája TÁRCATÁR Kocsi-út a délelőttben — Kipucolhattad volna, soha nem jut eszedbe, hogy magadtól kipucold, csak átkozódsz, és utazol a szemétbe’ te is! — mondta a feleségem, amint a kocsi körül tébláboltunk. Igaza volt. Madarat tolláról, embert autójáról. Az aszfaltot néztem. „... mindegy. Most már szenvedj, kutya, ronda, szemét ember, szenvedj, és rágd a falat.” Koszos a kocsi, retkes és olajos. Olyan, mint a sípcsontom volt annak idején, este, fürdés előtt. Megálltam egy pillanatra, hogy rendezzem a gondolataimat, egyszerre autóba szállni és gondolatokat rendezni nem tudok, van ez a tulajdonságom, nem tudok két dolgot egyszerre csinálni, például befűzöm a cipőmet, és akkor elfelejtem a rokonaimat, istenemet, hazámat, legalább ezt töröld le, szólt a feleségem: „PINA”, állt a szélvédőn, a gyerek már tud olvasni. Miért van ez így, miért nem pucolom meg a kocsit? Először is önvédelemből, valamiféle illeszkedési vágyból. A tiszta személyautó, melyen elcsúszik a napsugár, s melyből enni lehet, valahogy ellenkezik a társadalmi viszonyok összességével. Talán nem mindenütt, errefelé mindenképpen. Éppen én lógjak ki a sorból? Fehér holló legyek? Vörösbegy? Családom van, ez felelőtlenség lenne. A többség nem állhatja a kritikát. Leszorítanának a padkára, rám borítanának egy Zilnyi sittet, megpaskolnák a féklámpámat, húzzál innen a puskám, diplomás pomádé, amíg mehetsz. Koszos a jármű továbbá, mert országunkban a kapitalizmus zsenge másodszülött csupán, kevés az autómosoda, és én már öreg vagyok mindenféle sorban álláshoz. Nem sikálom le végre a kocsit belső okokból sem, illetve csak ritkán. A takarítás, a közvetlen környezet megtisztítása mindig szellemi tett, alkatonként eltérő jelentéssel, természetesen. Idézzék csak maguk elé pillanatidőre ismerőseik íróasztalait! Ott vannak a pokoli, kegyelmes rendetlenek. Széles mosollyal üldögélnek nem maguk választotta székeiken, s tíz másodperc alatt előhúznak mindent, amire szükségük van, dossziét, levelet, fecnit. Emlékezetük térszerű, fosszilis szerkezetű, épp mint a kulturális halom, melynek a közepén trónolnak. Van abban valami pazar, ahogyan oldalba csapják épp ledőlni induló papírhalmaikat, melyek e pompás csapástól engedelmesen visszanyerik egyensúlyukat, fittyet hánynak a fizika törvényeinek, és nem dőlnek el. Nekik nincs szükségük semmiféle külső, látható rendre. Szobájuk, mely a legpróbáltabb takarítónőket is szűkölő menekülésre készteti, mindenségmodell, aminek ők a legfelsőbb urai. Ahogy Isten összegyúrkálta az ősanyagból a galaxisokat, lényeket, úgy adják ki ők meleg, borzalmas szobáikból a tiszta, remek szövegeket, s mennek inni, miként Isten magára hagyta a világot. Köztes csoportot alkotnak a ledérek, kiknek környezete a termékeny bomlás rendre fékentartott belső állapotára utal. Körülöttük is kószálnak, gyülekeznek a tárgyak, de sosem képződnek gócok, melyek önálló életre kelnének. Szellem és világ, tárgy és lélek, forma és szétesés egymást segítik, váltogatják náluk; élettársuk nem engedi, hogy túlságos helyzetek keletkezzenek, és bármi irányban megbomoljék az egyensúly. Előfordulhat persze velük is, hogy elveszítik a lábuk alól a talajt, de semmiképp nem fordulhat velük elő, hogy a világnak való engedelmes megfelelés érdekében javítsanak az asztalukon heverő könyv fekvésszögén. Említhetem végül kínos nárcizmussal a halálvágyókat, kik valami kíváncsiságból megtartották a kezükbe nyomott átszállójegyet, mely az elősemmi és az utósemmi közti út megtételére jogosít, de egy perccel sem kívánnak tovább élni, mint ameddig az elkerülhetetlenül szükséges. A folytonos belső omlás, a mindennapjaikra telepedő nehézkedés, dolgaik, viszonyaik minduntalan hajlama a szétesésre környezetük félelmes rendbentartására szorítja őket, pontosabban a rendbetétel aktusa válik hihetetlen fontossá. Egy sorba emelkedik a nyugalomnak, vagy épp a csinált-kapott szenvedély-élményeknek azokkal a kivételes időszelvényeivel, melyeket a legfelsőbb kalauz oly hamar kitép a kezünkből. Ha leporoltam, s az új szerzemények beillesztésével ismét áttekinthetővé tettem a könyvtáramat, ha minden jegyzetemet, fénymásolatomat tematikus dossziékba helyeztem, ha utolértem magam a levelezésemben, ha mindenkit fölhívtam, akivel semmi kedvem nem volt beszélni, de beszélnem kellett velük, ha nem maradtak körülöttem kétes értékű papírfecnik, ha volt elég bátorságom megítélni, hogy szellemi múltamnak minő tárgyi maradékai lettek haszontalanná, és ki is dobtam a szemétbe e maradékokat, akkor egy kis időre ismét minden lehetséges lesz. Tabula rasa. Ebbe a sorba illeszkedik nálam a kocsimosás, kiváltképp a jármű belső takarítása, melyhez be kell vetnem a gyűlöletes hangú porszívót, és bele kell nyugodnom, hogy bizonyos szegletekben akkor is ott marad a szenny, ha testem az autóba facsarítom, és úgy porszívózok. Íme az okok, melyek miatt most koszos a kocsi, jutottam a gondolatsor végére, amíg letöröltem a „PINA”-t. Sebaj már, indulunk. Én vezetek. Nem szeretek vezetni. Szemlélődni szeretek. Megállni, és addig nézni egy házat, eseményt, madarat, inzultust, vagy a város egy ritka fényállapotát, amíg be nem telik vele a szemem, ameddig nézni engedi magát. Vezetés közben ilyesmire kicsiny időtöredékek jutnak, az utat viszont állandóan néznem kell, és a gödröket akkor sem tudom kikerülni. Én vezetek mégis, a hosszú utakon én vezetek, a városban végképp nincs türelmem a vezetéshez, a nagynéném az ország aljában lakik, hozzá megyünk családostól, én vezetek, és csak utána iszom, így szól a megegyezés a feleségem és köztem. Hátul ülnek a fiaim. Ez, hogy ők hátul ülnek, ez az egy jó a vezetésben, mindig készülök rá, ordítok örömömben, nézzétek, focipálya, ők is ordítanak, nézd apa, ló, bárány, traktor. A hatoson gurulunk, már kint vagyunk a panelrengetegből, túl az érdi emelkedőn. Még negyed óra, s végleg mögöttünk a város, nyárerdőkbe, szántókba foszlik az agglomeráció. Ragyog a nap, mint valami kezdő bemondónő, korán van, ebédre már a nagynénémnél leszünk. Elandalodom. Igen, most töltődik a fiaim zsigereibe a táj, hat és hét évesek, hogy mi ez, a bűzök, az ország, az arcok, nem tudhatom, melyik pillanatkép rögzül majd az emlékezetükbe kitörölhetetlenül, s jelenik meg évtizedek múltán hihetetlen erővel, mikor én már alulról szagolom a disznóparéjt. Az út szélén feltúrt torták, kutyák hevernek s száradó macskák, mintha valaki használt rongyokat szórt volna szét. Miért ütik el ezeket az állatokat, kérdik a fiúk, ezek már túlságosan civilizált állatok, válaszolom, a rókák is?, vetik közbe, mert rókadögöt is látunk, igen, felelem, túlságosan közel élnek hozzánk, és nem félnek, nincsen félelemérzetük, valamint a fizikát sem ismerik, hogy mi a sebesség, egy macsek például föl tudja mérni egy egér sebességét, de egy autóét nem, nekik a jármű csak egy látvány, ami mozog, de nem kell figyelni rá, mert nem állat. Ilyesmiket mondok, harsány benzinkút megy el melletünk, kissé szégyellem magam. Nem mondom el nekik, amit még gondolok, amit elsősorban gondolok az állatok elgázolásáról, hogy az autókat emberek vezetik, akik szeretnek ölni, nem ölnek mindig, csak ha joguk van hozzá, és most nincs háború, és az embereknek ez a kevéske joguk maradt az ölésre, és élnek az ülésnek evvel a jogával, mert sokszor fékezhetnének, és sokszor meg is állhatnának, és akkor ötödennyi állat pusztulna el, de nem fékeznek, és nem állnak meg, mert szeretnek ölni, és joguk van hozzá. Igen, mindezt el kellene mondanom a fiaimnak, és akkor megkérdeznék, miért ilyen gonosz az ember, és mi az a jog, az elsőre még válaszolnék valahogy, de a joghoz végképp nem értek, és milyen apa az, aki nem tud válaszolni. Csendben vagyok tehát, kussolok, és tudom, most a csendem a hír a számukra, hogy van valami a világban, hallgatás és izé, amit egy gyereknek föltétlenül meg kell tudni, ha nagy akar lenni. Meglesz, fiúk, egyet se féljetek, taposok a gázba, s előzök meg egy dögletes teherautót. Utazunk na, nincs mese. Mégiscsak Magyarország, de sőt, Pannónia, nem messze a limes. Észrevesznek egy szarvasos táblát és figyelmeztetnek, nehogy elüssek egy szarvast. Ismét nyeregben érzem magam, most elmondhatom, mit gondolok, hogy ez egy svindli, ez a tábla, nincsenek szarvasok, negyven éves vagyok, de egy fia szarvast nem láttam az úton soha, egyesek ugyan mondták, hogy ők láttak, de azok is csak álló, legföljebb gyalogló szarvasok voltak, sosem ugrottak át az úton avval az égbe szökő kecses mozdulattal, ahogy a táblára vannak festve, csalás, disznóság. Lepottyanok azonban hamar a magas szarvasról, jön a keresztkérdés, oly kézenfekvő, hogy az én koromban már nem jut eszébe az embernek, miért raknak ki szarvasos táblákat, amikor szarvasok nem járnak át az úton, és miért nem raknak ki kutyás, macskás és rókás táblákat, amikor kutyák, macskák és rókák viszont átjárnak rajta, nem tudom, mondom, egyre többször mondom ezt, nem tudom, nem tudom, tétova hangon ostobának minősítem még az illetékeseket, evvel is vigyázni kell, iskola, jól felfogott érdek, satöbbi, nézzétek a tájat, zárom le a témát, szép, nem? . Az út mentén nagytestű húsevők integetnek, az évszaknak túlságosan megfelelő öltözékben. Aprón rángatják a kezüket, mintha valami trópusi bogarat akarnának lerázni róla. Feszes szájjal pillantgatunk egymásra a feleségemmel, mint Weisz és Kolnay Rácz tanár úr előtt a gittegylet fölszámolásának dicstelen perceiben, a fiúk szerencsénkre másra figyelnek. Elérjük hamar Paksot, zavaros fejtegetésekbe kezdek az atomenergiáról, hogy én jobban szeretném, ha Paks csak a halászléjéről lenne híres, de villanyt kell gyújtani, és ez a tudomány mai állása szerint atomerőművek nélkül nem megy, a hasadó anyagról is beszélnem kell, a tuidatom jut eszembe, a feleségem int, fejezzem be, ez az a pont, a fejét fogja, s azt mondja még, Úristen. Elbeszélem kisvártatva, mi a megye, a megyéhez jobban értek, mint az atomenergia békés felhasználásához, fölhívom a figyelmüket a tavaszi színekre, nézzék meg jól ezt a zöldet, mert júniusra már fakóbb lesz, bekoszolódik, Szekszárdnál rosszalló pillantásokat fémre vonva szóba hozom még a vörösborokat, Babitsnál csend van, azután elmondom, hogy a Sárköz török kor előtti demográfiai sziget, az itt élő magyarok jól ismerték a mocsárvilágot, és elbújtak a törökök élők Helyben vagyunk, végre olyasmit találtam, ami érdekli a fiúkat, harc, halál, levágott fejek, turbán, lassú süllyedés az iszapban, ésatöbbi. Befordulok a mellékútra, mely a nagynénémhez vezet, az ebédre gondolok, a megelőző koccintásra, a gyerekkoromra. Elgurulunk a temető mellett, nagymama mindig mondta, meglátom, rá se fogok nézni a sírjára. Izzadok. Átforrósodott a kocsi, a Nap vidám, mint valami szőke kislány egy hatvanas évekbeli fövenyen. Fékezek, szusszanásnyi némaság. Jó így várni. Jön már a nagynéném, mosolyog, integet. Kezében két kis pohár és a pálinka, mely fölmarja nemsokára a véredényeim aljára száradt meszet. A fiúk az ablakra tapadnak, mélán néznek. A kisebbik szólal meg elsőnek. — Apa! Mikor megyünk Southforkba? ÉLET ÉS|· IRODALOM 22 1997. MÁRCIUS 28.