Élet és Irodalom, 1997. július-december (44. évfolyam, 27-52. szám)

1997-10-03 / 40. szám - Szilágyi Ágnes Judit: „Mirtuszok és sós víz emlékei” • könyvkritika • Ész és mámor - XX. századi katalán költők (Íbisz Könyvkiadó, 1997.) (15. oldal) - Frankl Aliona: rajza • kép (15. oldal) - Pelle János: A zsidó múlt terhe • könyvkritika • Karády Viktor: Zsidóság, modernizáció, polgárosodás (Cserépfalvi, 1997.) | Erényi Tibor: A zsidók története Magyarországon (Útmutató, 1997.) (15. oldal)

SZILÁGYI ÁGNES JUDIT „Mirtuszok és sós víz emlékei” ■ Esz és mámor - XX. századi ka­talán költők. Válogatta és fordí­totta: Déri Balázs. Íbisz Könyvkia­dó, 1997. 199 oldal, ár nélkül. A katalán nép és kultúrája önálló államiság nélkül, főként Spanyolor­szág, kisebb részben Franciaország és Andorra területén él. Korai iro­dalmának története sok rokon vo­nást mutat a provanszáléval, de az­zal ellentétben „sikerült megszilár­dítania helyzetét, s tartós eredmé­nyekkel bíztató, szabályszerű irodal­mi életet kialakítania.” - íja kötete utószavában a sokoldalú fordító, aki klasszika-filológia, iranisztikai és ze­netudományi képzettséggel rendel­kezik, de ez esetben a neolatin kata­lán nyelvű irodalom jóértékű tol­mácsolójaként mutatkozik be. Déri Balázs válogatta és fordítot­ta a XX. századi katalán költészet antológiájában szereplő verseket. Az Esz és mámor tehát műfordítói kötet, melynek értéke túlmutat a távoli kultúra felvillantásának eg­zotikumán. Ősszállítójának ízlése bevallottan és erőteljesen rányom­ta bélyegét a válogatásra. Annak el­lenére, hogy átfogó képet igyek­szik adni századunk katalán irodal­máról, mégis nagyon hasonló jelle­gű verseket ad közre. Ebből adó­dik a kötet bizonyos egysíkúsága; az összállítás elsősorban a lassú sodrású, befelé forduló elmélkedé­sekre épül. ,Jár, lassan verve az idő szíve...” - írja Salvador Espriu, aki egyike a legtöbb verssel szereplő költőknek. Az antológia szerkesztési elve a versek keletkezésének/megjelené­­sének kronológiája. Ezáltal igyek­szik felrajzolni a katalán költészet XX. századi alakulásának lineáris vázát. A kronológia ilyenfajta köve­tése persze lehet szerkesztési szem­pont, de célját nem biztos, hogy el­éri, hiszen az egyes verseknek in­kább egy-egy költői életmű egészé­ben van meg a helyük, és nem a nemzeti irodalom valamiféle felté­telezett egyirányú fejlődésében, ami egyébként amúgy is nehezen rekonstruálható. Az egyes költők jelentősége így nem könnyen ítélhető meg. A ver­sek mint individuumok szerepel­nek. A költői életművek ilyenfajta elhanyagolása elsősorban szöveg­központú értelmezésre vall. Úgy tű­nik, mintha a kötet összeállítója nem kívánná tekintetbe venni a ka­talán irodalmi kánont/kánonokat vagy esetleg nem értene egyet azzal. Igaz az Utószóban, mely meglehető­sen tömény s főként adattárként használható, találunk némi támpon­tot az egyes költők értékelését illető­en. A válogatást olvasva pedig fon­tos szerzőnek tűnik például Esprin, vagy L. V. Foix, akinek egyébként az itt lefordított hosszabb lélegzetű költeményei valóban a kötet leg­szebb részletei közé tartoznak. A kronologikus szerkesztés részint didaktikai célokat szolgál, hiszen az Utószó tanúsága szerint az antoló­gia használható lesz majd mint egyetemi segédanyag. Főként ez az oka annak is, hogy a válogatás két­nyelvű könyv formájában jelent meg. Ahogy már említettük, műfor­dítói kötetről van szó, s ez egyfelől nagy szabadságot biztosított Déri Balázsnak, másfelől azonban a kata­lán szövegek közreadása, az eredeti­vel való összevetés lehetősége bizo­nyos önkorlátozásra késztette. Hi­szen fordításkor alapvető törekvése a szöveghűség, a (néhol jegyzetek­kel elősegített) pontosság volt. A svájci Frauenfeldben szeptember 19-20-án rendezték meg azt a költészeti fesztivált, amelyen tizenegy német nyelvű iro­dalmi folyóirat mutatkozott be. Az immár negyedik alkalom­mal megtartott „Frauenfeldi költészeti napokon” a svájci kö­zönség megismerkedhetett néhány külföldi költő verseivel is. A svájci Orte folyóirat főszerkesztője, Werner Bucher Rapai Ágnes költészetét mutatta be, aki meghívást kapott a rangos irodalmi eseményre. Franki Aliona rajza ■ Karády Viktor: Zsidóság, mo­dernizáció, polgárosodás. Cserép­falvi, 1997. 324 oldal, 920 Ft ■ Erényi Tibor: A zsidók történe­te Magyarországon. Útmutató, 1997. 128 oldal, 290 Ft A ma is élő, írott történelemmel rendelkező népek közül vitathatat­lanul a zsidó az, mely a legrégebbi időktől egészen napjainkig a vállán hordozza a „történelem terhét”. Számos esetben fenyegette a meg­semmisülés, hiszen folyamatos kihí­vást jelentett azon államok számára, melyeknek a határai között élt. S ha ez az oly ismerős, tragikus veszély­­helyzet ma nem is áll fönn, a sokar­cú zsidóság érthetően izgatja, újabb és újabb művek megírására ösztönzi a szellem embereit, elsősorban a történészeket, a szociológusokat és a pszichológusokat. Mivel ez az ön­álló vallást alkotó, s ugyanakkor más világvallások alapjait is megteremtő nép két évezred után ráadásul még újra nemzetté is vált, múltjában és jelenében szinte minden társadalmi jelenség megnyilvánulását tanulmá­nyozni lehet, s az ezekből levont kö­vetkeztetések szinte az összes más nép és közösség számára fontosak. Elég, ha utalunk rá, hogy a spanyol zsidók története kulcsot ad Spanyol­­ország késő középkori és kora újko­ri históriájához, mint ahogy a husza­dik századi németországi és kelet-e­urópai fejlődés sem érthető meg a „zsidó vonatkozások” nélkül. Tény ugyanakkor, hogy a keresz­tény és a zsidó népek közös múltjá­nak kutatása különösen „kemény dió”, hiszen e témakörre a politikai manipuláció és az elhallgatás súlyos rétegei rakódtak rá. Viszonylag ke­vés az autentikus forrás, annál több a tendenciózus interpretáció. Alap­kérdések tisztázatlanok. Nemcsak az vitatott, hogy végül is kik és milyen alapon minősüljenek zsidónak, de az is, hogy a kisebbség történelmét, gazdasági és társadalmi megnyilvá­nulásait, mentalitását, erkölcsét és művészetét mi választja el a többsé­gétől? A határvonal elmosódottsága, az autó- és heteroreprezentáció konfliktusa különösen a magyar zsi­dóságra jellemző. A zsidóság képle­te az elvilágiasodás kezdeteitől, a 18. század végétől, 19. század elejétől kezdve amúgy is rendkívül bonyo­lult, az a folyamat pedig, melynek során a Habsburg-monarchia részét alkotó Magyarország területén élő zsidók különböző politikai irányza­tokhoz csapódó, majd részben ezek áldozataivá váló magyar zsidókká alakultakat, szinte követhetetlen. De akárhány tisztázatlan kérdést rejt is ez a „kényes” témakör, a társa­dalomtudósoknak újra és újra neki kell rugaszkodniuk a válaszok keresé­sének. Azzal ugyanis semmire sem megyünk, ha a divatos, s immár ma­gyarul is olvasható, posztmodern tör­ténelemfilozófus, Hayden White buz­dítására lerázzuk a történelem terhét, s a „narráció relevanciaproblémáira” hivatkozunk. Egy szűk szakmai kör­ben már ismert tényekhez fűzött álta­lánosító, olykor egyenesen elfogult kommentárokat is tartalmazó ,zsidó témájú” történeti munkát - amilyen Daniel Goldhagen nagy vitát kavaró műve, a Hitler’s Willing Executioners - is többre tartok, mint egy, a törté­netírás létjogosultságát elméletileg megkérdőjelező eszmefuttatást: az előbbi ugyanis, ha visszhangot kelt, mégiscsak fenntartja az érdeklődést a múlt iránt, míg az utóbbi (különösen ha nem átallják a Holocaust történe­tére alkalmazni a posztmodern relati­vizmust) nem egyéb botrányos szőr­­szálhasogatásnál. Mindezek előrebocsátásával sze­retnék szólni Karády Viktor Zsidó­ság, modernizáció, polgárosodás cí­mű, a Cserépfalvi gondozásában megjelent kötetéről és Erényi Tibor A zsidók története Magyarországon című füzet­ terjedelmű munkájáról, melyet az Útmutató adott ki, a Válto­zó világ sorozat kilencedik darabja­ként. „Az zsidó, aki magát zsidónak tartja, vagy akit környezete zsidónak tekint. Csak azt kell hozzátenni, hogy az elsődleges besorolás mindig egyéb kritériumokra is - illetve ezek kombinációjára - hivatkozik. A zsi­dóságba való sorolás tehát egyrészt sohasem teljesen vagy nem kizárólag objektív kritériumokon nyugszik, másrészt viszont nem is teljesen üres tudati tény, amennyiben mindig van hivatkozási alapja” - írja Karády. Az 1956-ban Párizsba emigrált szocioló­gus, aki Raymond Aron és Pierre Bourdieu tanítványaként kezdett el behatóan foglalkozni a magyar zsi­dóság társadalomtörténetével, na­gyon körültekintő definíciót használ tárgya megjelöléséhez. A 19. és 20. századi magyar társadalomfejlődés­ben zsidónak minősülő, s hihetetle­nül sokrétű és dinamikus szerepet játszó csoportok vizsgálatakor Karády „az európai viszonylatban egyedülálló minőségű és gazdagságú magyar statisztikára” támaszkodik, s különösen az oktatási intézmények (főként a közép- és felsőfokú intéz­mények) nyilvántartásaira építi elemzéseit. Tény, hogy a statisztiku­sok által produkált, a felekezeti ho­vatartozást feltüntető adatok hivat­kozási alapul szolgáltak az antiszemi­ta politikai propagandának, majd immár 1920-tól kezdve a Numerus Clausus törvényt, illetve az 1938 és 1941 közötti antiszemita törvényal­kotást igazolták velük. Karády érde­me, hogy a több oldalról ellenőrzött adatsorokat, illetve a tényeket elkü­löníti a hozzájuk tapadt interpretáci­óktól. Nem a zsidóság „túlreprezen­táltságát” tagadja a különböző értel­miségi pályákon, illetve a gazdaság egyes, modernizálódó területein, ha­nem azt vizsgálja: miért volt szükség­­szerű, hogy a zsidók hiánypótló sze­repet töltsenek be a magyar polgári fejlődésben. Mindebből egyenesen következik, hogy a kibontakozó ha­zai civil társadalmat tragikusan eltor­zította a „keresztény-nemzetinek” feltüntetett „kognitív totalitarianiz­­mus”, mely axiómának tekintette a zsidóság korlátozását, rejd kiszorítá­sát a közéletből, a gazdaságból és a kultúrából. Minderről sok mindent tudunk az irodalmi művekből, a visszaemléke­zésekből és történeti munkákból. Mégis, Karády kutatásai új minőséget jelentenek: azáltal, hogy szívós mun­kával, torzító előítéletektől mentesen statisztikailag is rekonstruálta a zsidó mobilitási tendenciákat, rendkívül érdekes tanulságokhoz jutott el. Fel­tárja az asszimiláció „kompenzációs mechanizmusait”, a vegyes házassá­goktól az iskoláztatási taktikákig. Munkájából az egész Kárpát-meden­cére érvényes integrációs és asszimi­lációs tendenciák bontakoznak ki, az íratlan „asszimilációs szerződés” pe­dig, ami a dualista Magyarország elit­jének különböző csoportjai között született, rávilágít a „boldog béke­idők” hihetetlen gazdasági és kultu­rális prosperitásának okaira. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy egy ilyesfajta, statisztikai adatokra alapozott történeti-szociológiai meg­közelítésnek megvannak a maga korlátai is. Egyrészt nem alkalmas a keresztény-zsidó viszony rejtett, lelki dimenzióinak megragadására, hi­szen a„kemény tények” szinte sem­mit sem árulnak el a mögöttük meg­húzódó hiedelmekből, a kollektív szorongásokból és félelmekből, me­lyek a Karády által vizsgált korszak­ban a zsidósághoz kapcsolódtak. Másrészt a történelmi szociológia eredményeit megismerve joggal te­hető fel a kérdés: a kimutatott ten­denciák csak a magyar zsidóság fej­lődésében érvényesültek, vagy széle­sebb körben, egész Kelet-Európában jellemzőek voltak? Bár tudjuk, hogy a magyar-zsidó viszony különleges­volt, amit az Ady által a század elején oly találóan leírt, s sajnálatosan rö­vid életű „korrobori­ tánc” szimboli­zált, azért szívesen olvasnánk a cseh, lengyel, a romániai és az ukrajnai zsidóságról is összehasonlító adato­kat. Az persze, hogy Karády ezzel nem tud szolgálni, nem az ő hibája; ismert, hogyha a magyar zsidóság történetében vannak homályos fol­tok, kezdve például a demográfián, akkor a többi kelet-európai ország zsidóságáról még ennél is jóval keve­sebbet tudunk, mert a Holocaust, majd az azt követő kommunizmus a forrásokat is jórészt elpusztította. * Erényi Tibor kis terjedelmű köte­te inkább történeti vázlatnak, s nem monográfiának tekinthető. A zsi­dók története Magyarországon cí­mű munkában azonban így tetten érhető a témával kapcsolatos összes dilemma. Hol húzható meg a vá­lasztóvonal a magyar és a zsidó his­tória, az univerzalitás igényével fel­lépő elemzések és a partikuláris eseménytörténet között? Erényi út­törő feladatra vállalkozott, amikor egészen a rendszerváltásig írta meg a magyar zsidóság történetét, ami különösen az 1945 és 1990 közötti korszakban, amikor már nem ké­szültek felekezeti statisztikák, kissé „vakrepülésnek” tűnik. Itt jegyezzük meg, hogy a zsidó intézmények és a hitközségek története soha nem volt azonos a zsidóság történetével, s már 1945 előtt is csak a jéghegy csúcsát jelentette. Erényi munkájának legnagyobb fogyatékossága, hogy bár több isme­retlen zsidó vonatkozású epizóddal ismerteti meg az olvasót - ki hitte volna például, hogy 1944 szeptem­ber 21-én egy Kórody Tibor nevű nyilas képviselő a zsidók érdekében szólalt fel a magyar parlamentben? -, alapjában nem boldogul a Holocaust hazai genezisének prob­lémájával. Megállapítja például, hogy „a modern zsidóságot az anti­szemitizmus tartja össze”, de ennek „népi” változatát csak Romániában tételezi fel, hazai viszonylatban meg sem említi. Vagyis éppen azt a pá­ratlanul dinamikus hatást nem ké­pes megragadni, amit az antiszemita politika és törvénykezés a magyar társadalomra, elsősorban a paraszt­ságra és az értelmiségre gyakorolt. Mellesleg az általa évtizedeken át művelt munkásmozgalom-történet „reflexeként” olyasfajta apologikus megjegyzések is kicsúsznak a tolla alól, mint ez: „Az érthető volt, hogy 1944-ben az illegalitásban működő kommunisták - valós konspirációs okból - nem tudtak az üldözöttek érdekében fellépni”. Kérdés, kikről beszél itt Erényi? A cionista ellenál­lással együttműködő, mellesleg álta­la is megemlített Demény-frakció tagjain kívül ugyanis legföljebb né­hány tucat egymástól többé-kevésbé elszigetelt kommunista működött Magyarországon, akik inkább ideo­logikus, mint konspirációs okból tartózkodtak a tömeges mentéstől. Hasonlóan megszépítő, vagy lega­lábbis bagatellizáló a stílusa az 1946- os pogromok és népítéletek leírása­kor, a miskolci lincselések kapcsán pedig egyenesen tagadja a helyi és az országos kommunista pártvezetés felelősségét. A zsidó diaszpóra történelme, mint már említettük, „kemény dió” a társadalomtudományok művelői számára. Meggyőződésem azonban, hogy most érkezett el az idő, amikor nálunk a téma tárgyalása már nem lobbant lángra politikai szenvedé­lyeket. Az Európai Unióba való be­lépésünk előestéjén már nem halo­gathatjuk tovább a szembenézést a múlt árnyaival, s végre nyilvános dis­kurzus tárgyává kell lennie mindan­nak, amit erről a témáról feltártak. Ahhoz, hogy a magyar zsidóságnak jövője legyen, tisztába kell jönnünk a múltjával. A „történelem terhét”, akár tetszik, akár nem, magunkkal visszük a következő évezredbe. PELLE JÁNOS: A zsidó múlt terhe 1997. OKTÓBER 3. 5 IÉLET ÉS ÍR­­IRODALOM

Next