Élet és Irodalom, 1997. július-december (44. évfolyam, 27-52. szám)
1997-10-03 / 40. szám - Szilágyi Ágnes Judit: „Mirtuszok és sós víz emlékei” • könyvkritika • Ész és mámor - XX. századi katalán költők (Íbisz Könyvkiadó, 1997.) (15. oldal) - Frankl Aliona: rajza • kép (15. oldal) - Pelle János: A zsidó múlt terhe • könyvkritika • Karády Viktor: Zsidóság, modernizáció, polgárosodás (Cserépfalvi, 1997.) | Erényi Tibor: A zsidók története Magyarországon (Útmutató, 1997.) (15. oldal)
SZILÁGYI ÁGNES JUDIT „Mirtuszok és sós víz emlékei” ■ Esz és mámor - XX. századi katalán költők. Válogatta és fordította: Déri Balázs. Íbisz Könyvkiadó, 1997. 199 oldal, ár nélkül. A katalán nép és kultúrája önálló államiság nélkül, főként Spanyolország, kisebb részben Franciaország és Andorra területén él. Korai irodalmának története sok rokon vonást mutat a provanszáléval, de azzal ellentétben „sikerült megszilárdítania helyzetét, s tartós eredményekkel bíztató, szabályszerű irodalmi életet kialakítania.” - íja kötete utószavában a sokoldalú fordító, aki klasszika-filológia, iranisztikai és zenetudományi képzettséggel rendelkezik, de ez esetben a neolatin katalán nyelvű irodalom jóértékű tolmácsolójaként mutatkozik be. Déri Balázs válogatta és fordította a XX. századi katalán költészet antológiájában szereplő verseket. Az Esz és mámor tehát műfordítói kötet, melynek értéke túlmutat a távoli kultúra felvillantásának egzotikumán. Ősszállítójának ízlése bevallottan és erőteljesen rányomta bélyegét a válogatásra. Annak ellenére, hogy átfogó képet igyekszik adni századunk katalán irodalmáról, mégis nagyon hasonló jellegű verseket ad közre. Ebből adódik a kötet bizonyos egysíkúsága; az összállítás elsősorban a lassú sodrású, befelé forduló elmélkedésekre épül. ,Jár, lassan verve az idő szíve...” - írja Salvador Espriu, aki egyike a legtöbb verssel szereplő költőknek. Az antológia szerkesztési elve a versek keletkezésének/megjelenésének kronológiája. Ezáltal igyekszik felrajzolni a katalán költészet XX. századi alakulásának lineáris vázát. A kronológia ilyenfajta követése persze lehet szerkesztési szempont, de célját nem biztos, hogy eléri, hiszen az egyes verseknek inkább egy-egy költői életmű egészében van meg a helyük, és nem a nemzeti irodalom valamiféle feltételezett egyirányú fejlődésében, ami egyébként amúgy is nehezen rekonstruálható. Az egyes költők jelentősége így nem könnyen ítélhető meg. A versek mint individuumok szerepelnek. A költői életművek ilyenfajta elhanyagolása elsősorban szövegközpontú értelmezésre vall. Úgy tűnik, mintha a kötet összeállítója nem kívánná tekintetbe venni a katalán irodalmi kánont/kánonokat vagy esetleg nem értene egyet azzal. Igaz az Utószóban, mely meglehetősen tömény s főként adattárként használható, találunk némi támpontot az egyes költők értékelését illetően. A válogatást olvasva pedig fontos szerzőnek tűnik például Esprin, vagy L. V. Foix, akinek egyébként az itt lefordított hosszabb lélegzetű költeményei valóban a kötet legszebb részletei közé tartoznak. A kronologikus szerkesztés részint didaktikai célokat szolgál, hiszen az Utószó tanúsága szerint az antológia használható lesz majd mint egyetemi segédanyag. Főként ez az oka annak is, hogy a válogatás kétnyelvű könyv formájában jelent meg. Ahogy már említettük, műfordítói kötetről van szó, s ez egyfelől nagy szabadságot biztosított Déri Balázsnak, másfelől azonban a katalán szövegek közreadása, az eredetivel való összevetés lehetősége bizonyos önkorlátozásra késztette. Hiszen fordításkor alapvető törekvése a szöveghűség, a (néhol jegyzetekkel elősegített) pontosság volt. A svájci Frauenfeldben szeptember 19-20-án rendezték meg azt a költészeti fesztivált, amelyen tizenegy német nyelvű irodalmi folyóirat mutatkozott be. Az immár negyedik alkalommal megtartott „Frauenfeldi költészeti napokon” a svájci közönség megismerkedhetett néhány külföldi költő verseivel is. A svájci Orte folyóirat főszerkesztője, Werner Bucher Rapai Ágnes költészetét mutatta be, aki meghívást kapott a rangos irodalmi eseményre. Franki Aliona rajza ■ Karády Viktor: Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Cserépfalvi, 1997. 324 oldal, 920 Ft ■ Erényi Tibor: A zsidók története Magyarországon. Útmutató, 1997. 128 oldal, 290 Ft A ma is élő, írott történelemmel rendelkező népek közül vitathatatlanul a zsidó az, mely a legrégebbi időktől egészen napjainkig a vállán hordozza a „történelem terhét”. Számos esetben fenyegette a megsemmisülés, hiszen folyamatos kihívást jelentett azon államok számára, melyeknek a határai között élt. S ha ez az oly ismerős, tragikus veszélyhelyzet ma nem is áll fönn, a sokarcú zsidóság érthetően izgatja, újabb és újabb művek megírására ösztönzi a szellem embereit, elsősorban a történészeket, a szociológusokat és a pszichológusokat. Mivel ez az önálló vallást alkotó, s ugyanakkor más világvallások alapjait is megteremtő nép két évezred után ráadásul még újra nemzetté is vált, múltjában és jelenében szinte minden társadalmi jelenség megnyilvánulását tanulmányozni lehet, s az ezekből levont következtetések szinte az összes más nép és közösség számára fontosak. Elég, ha utalunk rá, hogy a spanyol zsidók története kulcsot ad Spanyolország késő középkori és kora újkori históriájához, mint ahogy a huszadik századi németországi és kelet-európai fejlődés sem érthető meg a „zsidó vonatkozások” nélkül. Tény ugyanakkor, hogy a keresztény és a zsidó népek közös múltjának kutatása különösen „kemény dió”, hiszen e témakörre a politikai manipuláció és az elhallgatás súlyos rétegei rakódtak rá. Viszonylag kevés az autentikus forrás, annál több a tendenciózus interpretáció. Alapkérdések tisztázatlanok. Nemcsak az vitatott, hogy végül is kik és milyen alapon minősüljenek zsidónak, de az is, hogy a kisebbség történelmét, gazdasági és társadalmi megnyilvánulásait, mentalitását, erkölcsét és művészetét mi választja el a többségétől? A határvonal elmosódottsága, az autó- és heteroreprezentáció konfliktusa különösen a magyar zsidóságra jellemző. A zsidóság képlete az elvilágiasodás kezdeteitől, a 18. század végétől, 19. század elejétől kezdve amúgy is rendkívül bonyolult, az a folyamat pedig, melynek során a Habsburg-monarchia részét alkotó Magyarország területén élő zsidók különböző politikai irányzatokhoz csapódó, majd részben ezek áldozataivá váló magyar zsidókká alakultakat, szinte követhetetlen. De akárhány tisztázatlan kérdést rejt is ez a „kényes” témakör, a társadalomtudósoknak újra és újra neki kell rugaszkodniuk a válaszok keresésének. Azzal ugyanis semmire sem megyünk, ha a divatos, s immár magyarul is olvasható, posztmodern történelemfilozófus, Hayden White buzdítására lerázzuk a történelem terhét, s a „narráció relevanciaproblémáira” hivatkozunk. Egy szűk szakmai körben már ismert tényekhez fűzött általánosító, olykor egyenesen elfogult kommentárokat is tartalmazó ,zsidó témájú” történeti munkát - amilyen Daniel Goldhagen nagy vitát kavaró műve, a Hitler’s Willing Executioners - is többre tartok, mint egy, a történetírás létjogosultságát elméletileg megkérdőjelező eszmefuttatást: az előbbi ugyanis, ha visszhangot kelt, mégiscsak fenntartja az érdeklődést a múlt iránt, míg az utóbbi (különösen ha nem átallják a Holocaust történetére alkalmazni a posztmodern relativizmust) nem egyéb botrányos szőrszálhasogatásnál. Mindezek előrebocsátásával szeretnék szólni Karády Viktor Zsidóság, modernizáció, polgárosodás című, a Cserépfalvi gondozásában megjelent kötetéről és Erényi Tibor A zsidók története Magyarországon című füzet terjedelmű munkájáról, melyet az Útmutató adott ki, a Változó világ sorozat kilencedik darabjaként. „Az zsidó, aki magát zsidónak tartja, vagy akit környezete zsidónak tekint. Csak azt kell hozzátenni, hogy az elsődleges besorolás mindig egyéb kritériumokra is - illetve ezek kombinációjára - hivatkozik. A zsidóságba való sorolás tehát egyrészt sohasem teljesen vagy nem kizárólag objektív kritériumokon nyugszik, másrészt viszont nem is teljesen üres tudati tény, amennyiben mindig van hivatkozási alapja” - írja Karády. Az 1956-ban Párizsba emigrált szociológus, aki Raymond Aron és Pierre Bourdieu tanítványaként kezdett el behatóan foglalkozni a magyar zsidóság társadalomtörténetével, nagyon körültekintő definíciót használ tárgya megjelöléséhez. A 19. és 20. századi magyar társadalomfejlődésben zsidónak minősülő, s hihetetlenül sokrétű és dinamikus szerepet játszó csoportok vizsgálatakor Karády „az európai viszonylatban egyedülálló minőségű és gazdagságú magyar statisztikára” támaszkodik, s különösen az oktatási intézmények (főként a közép- és felsőfokú intézmények) nyilvántartásaira építi elemzéseit. Tény, hogy a statisztikusok által produkált, a felekezeti hovatartozást feltüntető adatok hivatkozási alapul szolgáltak az antiszemita politikai propagandának, majd immár 1920-tól kezdve a Numerus Clausus törvényt, illetve az 1938 és 1941 közötti antiszemita törvényalkotást igazolták velük. Karády érdeme, hogy a több oldalról ellenőrzött adatsorokat, illetve a tényeket elkülöníti a hozzájuk tapadt interpretációktól. Nem a zsidóság „túlreprezentáltságát” tagadja a különböző értelmiségi pályákon, illetve a gazdaság egyes, modernizálódó területein, hanem azt vizsgálja: miért volt szükségszerű, hogy a zsidók hiánypótló szerepet töltsenek be a magyar polgári fejlődésben. Mindebből egyenesen következik, hogy a kibontakozó hazai civil társadalmat tragikusan eltorzította a „keresztény-nemzetinek” feltüntetett „kognitív totalitarianizmus”, mely axiómának tekintette a zsidóság korlátozását, rejd kiszorítását a közéletből, a gazdaságból és a kultúrából. Minderről sok mindent tudunk az irodalmi művekből, a visszaemlékezésekből és történeti munkákból. Mégis, Karády kutatásai új minőséget jelentenek: azáltal, hogy szívós munkával, torzító előítéletektől mentesen statisztikailag is rekonstruálta a zsidó mobilitási tendenciákat, rendkívül érdekes tanulságokhoz jutott el. Feltárja az asszimiláció „kompenzációs mechanizmusait”, a vegyes házasságoktól az iskoláztatási taktikákig. Munkájából az egész Kárpát-medencére érvényes integrációs és asszimilációs tendenciák bontakoznak ki, az íratlan „asszimilációs szerződés” pedig, ami a dualista Magyarország elitjének különböző csoportjai között született, rávilágít a „boldog békeidők” hihetetlen gazdasági és kulturális prosperitásának okaira. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy egy ilyesfajta, statisztikai adatokra alapozott történeti-szociológiai megközelítésnek megvannak a maga korlátai is. Egyrészt nem alkalmas a keresztény-zsidó viszony rejtett, lelki dimenzióinak megragadására, hiszen a„kemény tények” szinte semmit sem árulnak el a mögöttük meghúzódó hiedelmekből, a kollektív szorongásokból és félelmekből, melyek a Karády által vizsgált korszakban a zsidósághoz kapcsolódtak. Másrészt a történelmi szociológia eredményeit megismerve joggal tehető fel a kérdés: a kimutatott tendenciák csak a magyar zsidóság fejlődésében érvényesültek, vagy szélesebb körben, egész Kelet-Európában jellemzőek voltak? Bár tudjuk, hogy a magyar-zsidó viszony különlegesvolt, amit az Ady által a század elején oly találóan leírt, s sajnálatosan rövid életű „korrobori tánc” szimbolizált, azért szívesen olvasnánk a cseh, lengyel, a romániai és az ukrajnai zsidóságról is összehasonlító adatokat. Az persze, hogy Karády ezzel nem tud szolgálni, nem az ő hibája; ismert, hogyha a magyar zsidóság történetében vannak homályos foltok, kezdve például a demográfián, akkor a többi kelet-európai ország zsidóságáról még ennél is jóval kevesebbet tudunk, mert a Holocaust, majd az azt követő kommunizmus a forrásokat is jórészt elpusztította. * Erényi Tibor kis terjedelmű kötete inkább történeti vázlatnak, s nem monográfiának tekinthető. A zsidók története Magyarországon című munkában azonban így tetten érhető a témával kapcsolatos összes dilemma. Hol húzható meg a választóvonal a magyar és a zsidó história, az univerzalitás igényével fellépő elemzések és a partikuláris eseménytörténet között? Erényi úttörő feladatra vállalkozott, amikor egészen a rendszerváltásig írta meg a magyar zsidóság történetét, ami különösen az 1945 és 1990 közötti korszakban, amikor már nem készültek felekezeti statisztikák, kissé „vakrepülésnek” tűnik. Itt jegyezzük meg, hogy a zsidó intézmények és a hitközségek története soha nem volt azonos a zsidóság történetével, s már 1945 előtt is csak a jéghegy csúcsát jelentette. Erényi munkájának legnagyobb fogyatékossága, hogy bár több ismeretlen zsidó vonatkozású epizóddal ismerteti meg az olvasót - ki hitte volna például, hogy 1944 szeptember 21-én egy Kórody Tibor nevű nyilas képviselő a zsidók érdekében szólalt fel a magyar parlamentben? -, alapjában nem boldogul a Holocaust hazai genezisének problémájával. Megállapítja például, hogy „a modern zsidóságot az antiszemitizmus tartja össze”, de ennek „népi” változatát csak Romániában tételezi fel, hazai viszonylatban meg sem említi. Vagyis éppen azt a páratlanul dinamikus hatást nem képes megragadni, amit az antiszemita politika és törvénykezés a magyar társadalomra, elsősorban a parasztságra és az értelmiségre gyakorolt. Mellesleg az általa évtizedeken át művelt munkásmozgalom-történet „reflexeként” olyasfajta apologikus megjegyzések is kicsúsznak a tolla alól, mint ez: „Az érthető volt, hogy 1944-ben az illegalitásban működő kommunisták - valós konspirációs okból - nem tudtak az üldözöttek érdekében fellépni”. Kérdés, kikről beszél itt Erényi? A cionista ellenállással együttműködő, mellesleg általa is megemlített Demény-frakció tagjain kívül ugyanis legföljebb néhány tucat egymástól többé-kevésbé elszigetelt kommunista működött Magyarországon, akik inkább ideologikus, mint konspirációs okból tartózkodtak a tömeges mentéstől. Hasonlóan megszépítő, vagy legalábbis bagatellizáló a stílusa az 1946- os pogromok és népítéletek leírásakor, a miskolci lincselések kapcsán pedig egyenesen tagadja a helyi és az országos kommunista pártvezetés felelősségét. A zsidó diaszpóra történelme, mint már említettük, „kemény dió” a társadalomtudományok művelői számára. Meggyőződésem azonban, hogy most érkezett el az idő, amikor nálunk a téma tárgyalása már nem lobbant lángra politikai szenvedélyeket. Az Európai Unióba való belépésünk előestéjén már nem halogathatjuk tovább a szembenézést a múlt árnyaival, s végre nyilvános diskurzus tárgyává kell lennie mindannak, amit erről a témáról feltártak. Ahhoz, hogy a magyar zsidóságnak jövője legyen, tisztába kell jönnünk a múltjával. A „történelem terhét”, akár tetszik, akár nem, magunkkal visszük a következő évezredbe. PELLE JÁNOS: A zsidó múlt terhe 1997. OKTÓBER 3. 5 IÉLET ÉS ÍRIRODALOM