Élet és Irodalom, 1997. július-december (44. évfolyam, 27-52. szám)

1997-07-11 / 28. szám - Pintér Lajos: Tizenhat tő aranyeső (20. oldal) • próza | irodalom - Anna Schmees: rajza (20. oldal) • kép

PINTÉR LAJOS. Tizenhat fő aranyeső 1972-ben történhetett, 1973-ban? Már nem emlékezem. Kegyetlenül és irgalmatlanul megreccsent pontban nyolc órakor az Eötvös Kollégium hangosbemondója: „Pintér Lajost várják a portán. Figyelem, Pintér Lajost várják a portán!” Ez a világ legotrombább dolga volt. Az egye­temista éjszaka tanul - vagy ha véletlenül nem tanul, akkor éjszakázik, színházba megy, kocs­mába megy -, de tanul is éjfélig, hajnali háro­mig, négyig. Akkor lefekszik és alszik másnap délig. Tanár, aki kora reggelre írja ki az óráját az egyetemen, dilettáns. Tanár, aki hétfőn reg­gel nyolcra írja ki az óráját, elveszett ember. Soha nem beszéltünk erről, de az Eötvös Kollégiumnak volt egy íratlan törvénye: maga a portás néni is tudta és tiszteletben tartotta. Reggel, délelőtt nem használta a hangosbe­mondót. Szentségtörés lett volna! A kollégiumi portás néninek különben kö­rülbelül az volt a presztízse az intézményen belül, mint az igazgatónak. A kollégiumi por­tásfülkének körülbelül az volt a presztízse, mint az igazgatói irodának. A portás néni vet­te át a leveleket, sokszor cetlin otthagyott sze­relmes leveleket, ő vette át a postástól a pénz­küldeményt, csomagot, s általában is ő tudott rólunk mindent. Ha telefonon kerestek ben­nünket, akkor is az ő asztalán csörrent meg a telefon. Ő azután különös kedvességgel és ízes táj­szólással intézte dolgainkat. Legendás történet például az Utassy Jóskáé. Utassy megkapta élete első honoráriumát a miskolci Napjainktól. A kollégiumba címezte a szerkesztőség, a portás néni vette át. Jóska ott jelentkezett a pénzért, és dalra fakadt, táncra perdült örömében, amikor látta a pén­zes nyomtatványon a mesés összeget, hogy 1967. Ezerkilencszázhatvanhét forint - gon­dolta, kész vagyon. Nyújtotta is a markát. A portás néni pedig leszámolt ne­ki valami öt­­ven-hatvan forintot, az volt a honorárium. Amit Jóska látott a pénzesutalványon, s amitől örömében táncra perdült, az volt a küldemé­nyen a dátum! A portás neni tudott tehát először Utassy Jóska honoráriumáról, s ő tudott először arról is, hogy meghalt apám. 1973-at írtunk a nap­tárban, amikor megcsörrent a telefon az aszta­lán, anyám telefonált. Miután beszéltünk, s ő átérezte a beszélgetés szomorúságát, csak sze­mével kérdezett, s én csak a szememmel vála­szoltam. Ennyi elég volt. Reggel nyolckor - minden törvényt áthág­ván ezzel - zúg tehát, recseg, bömböl a kelló­ Veszprémnek, a városnak giumi hangosbemondó. „Pintér Lajost várják a portán!” Engem is ez a recsegés ébreszt, meglepődve botorkálok le a lépcsőn. Egy­ kö­vérkés, középkorú hölgy vár a portán, csúnya műbőrcsizmában. Bemutatkozik, hogy civil ruhás rendőr, és felszólít, hogy azonnal jelen­jek meg az egyik kerület rendőrkapitánysá­gán. A részletekre már nem emlékszem, csak arra, hogy valahová a Keleti pályaudvar tájára kellett elbuszoznom. Utasítására összekaptam magam, iratokat vettem magamhoz, értetlen­ségemnek hangot adva elindultam. A rendőrségen a megadott ajtó előtt hosszú pad volt, a padon beidézett fiatalok ültek, szo­rosan egymáshoz simulva. Nem akarom most körülírni, hogy miért, de valóban gyanús kül­­sejűek voltak. Helyet szorítottak maguk kö­zött, közéjük ültem. Azonnal láttam, azt a lát­szatot kívánják kelteni, hogy közéjük tarto­zom, bár egyiket sem láttam soha. Egymás után szólítottak bennünket, s biztos vagyok benne, hogy ellenem vallottak. Mikor rövidesen engem szólított be egy rendőrnyomozó, az első kérdése rögtön, szi­gorúan ez volt: ,A galeri neve?” Milyen galeri? Milyen neve? - futott végig az agyamban, de ezt így mondani persze nem mertem. Jelez­tem neki, hogy nem értem a kérdést, ő azt mondta, hogy akkor gondolkozzam rajta hol­napig, most elmehetek, de holnap reggel nyolckor jelenjek meg újra. Másnap reggel nyolckor ott voltam újra, ismeretlen barátaim között persze, s fölhangzott újra a kérdés, af­féle keresztkérdés: ,A galeri neve?” Nem ér­tem, miről van szó, mondottam. Ő pedig is­mét, akkor jöjjek össza holnap reggel nyolc­kor, addig gondolkodjam rajta. Kint a fiúk hallgattak, szerintem kuncogtak magukban, hogy ebbe az ismeretlen, színes, büdös gyurmába engem is belegyúrtak, de szólni nem szóltak, se egymáshoz, se hozzám. A Városban, Veszprémben először 1984-ben jártam, Reich Károly grafikusművész akkor kért fel, hogy nagy veszprémi kiállítását én nyissam meg. Elutaztam Veszprémbe, egy ba­rátomnál megszálltam és ismerkedtem Veszp­rémmel és a számomra oly kedves, de szintén ismeretlen Reich-életművel. Tudom a dátu­mot, hiszen a kiállítás megnyitóján kaptam egy­ grafikát Reich Károlytól. A grafikán ez áll: Pintér Lajosnak szeretettel és barátsággal: Reich Károly, 1984. IX. 12. 1984 novembere volt tehát, jártam a várost, de mindig egy rövid kaptatóval a vadász étte­remben kötöttem ki. Az étterem nevére nem emlékszem már. Gondolom, nem Nimród volt. Nimród a pesti tanyánk. Csak arra emlék­szem, hogy kitűnő vadételeket ettem, és min­dig és mindig áfonyát. Később egyszer a budai hegyek között jár­kálván, kedves budai Istenhegyemen bóklász­ván, eszembe ötlött, hogy hiszen éppen Reichék háza környékén lehetek. Hitelen no­teszemhez nyúltam, megnéztem a címet, majd olvasgatni kezdtem az utcaneveket és házszá­mokat. Igazában nem tudtam eligazodni, míg­nem apró kiáltásokat hallottam: Lajos, Lajos. Reich vett észre, éppen kint volt háza udvarán és játszott hófehér pulikutyáival. Ő is ősz em­ber, ő is egy elvarázsolt ősz puli. Ennek a láto­gatásnak az időpontját is tudom, hiszen a fes­tő válogatott gyönyörű, vékony hegyű tollai között, majd grafikai albumát vette elő, címe: Hazafelé, és gyönyörű, vékony vonalakkal be­lerajzolta: Pintér Lajosnak barátságom és sze­retetem jeléül, Reich Károly, 1986. nov. 5. Kár, hogy­ nem kértem csodálatos, vékonyan író, szinte szárnyaló tollaiból. Kellenének, na­gyon kellenének. Most, hogy nincsenek, mivel írjam a verset. Én csak akkor tudok dolgozni, ha valakitől kapok ihletően szép tollat vagy­ ce­ruzát. Most itt ülök én is egy kertben. Ültettem koratavasszal tizenhat tő aranyesőt. Megfigyel­tem, hogy a szomszéd kertekben dugványozás­sal nevelik az aranyesőt, csak levágják a bokor friss, vékony ágát és ledugják, s megfigyeltem, rövidesen magától meggyökeresedik. S az aranyeső virágzása átsüti a kora tavaszi hava­zást. Az én kertemben is vannak aranyeső bok­rok, sok évvel ezelőtt faiskolában vettem őket, gyönyörűvé nőttek, nevelkedtek. Ezekről ve­szek most ágat a gyökereztetéshez. S tizenhat ledugott ágból kis aranyeső utat, sövényt csi­nálok. Még öntözöm is. Most még nem tu­dom megírni, ne haragudj, mi lesz, most még tart a kísérletem, nem tudom, kihajt-e, meg­­gyökeresedik-e kertemben a tizenhat tő arany­eső. Átsüti-e majd a kora tavaszi hóhullás falát. Majd elmegyek Veszprémbe újra, kóborlok a városban, és rövid kaptatóval fölérek újra a vadász étteremhez. Ha csak le nem bontották azóta. És eszem majd újra az áfonyát, amely­nek kékjével festeni lehetne, kékjével, amely­ről álmodni lehetne. S ha még egyszer odakerülnék egy bolond reggelen, arra a rendőrkapitányságra. Ha még egyszer értem jönne egy középkorú, műbőr­­csizmás, civil ruhás rendőrnő. S ha még egy­szer megkérdeznék tőlem, ahogy belépek, rögtön, a nevem helyett szinte, hogy­ „Mi a ga­leri neve?”, most már tudnám a válasz. A gale­ri neve: Aranyeső. S ha kapnék egy pofont ezért a pimasz, válaszért, tudnám a következő kérdésre is a választ. A galeri neve: Áfonya. Utóirat Nem tartozik a tárgyhoz, de hónapokig tar­tó zaklatás után végül is megtudtam, hogy mit akarnak velem, és ezzel a „galeri nevével”. Egy­ barátomnak törték föl az­ időben az autóját Pesten, a Mátyás pince előtt. Tóth Ferenc újvi­déki költő és folklorista barátom ócska Skodáját, benne szakdolgozatának anyagával, vajdasági néprajzi gyűjtésével. Ezt lopták el tő­le. S ellopott papírjainak egyikén megtalálták fölírva az én nevemet és címemet. A holmik valamilyen házkutatásnál előkerültek, de sem­miről nem árulkodtak, csak az én nevemet és címemet hírelték. Összetévesztették tehát a bűnöst és az áldozatot. Nem először, és nem is utoljára a történelemben. De mondom, ez már nem tartozik a tárgyhoz. Az sem, hogy Tóth Feri végre szakdolgoza­tát elkészítette és diplomás néprajzos lett Újvi­déken, később talán a néprajztudományok doktora. Pesti egyetemi évei után röviddel az­ Újvidéki Televízió egy néprajzi forgatáshoz szakértőként hívta, s ezen az úton halálos au­tóbalesetet szenvedett. De mondhatom, ez sem tartozik már sem az írás, sem az utószó tárgyához. Csak hozzánk tartozik. Anna Schmees rajza ÉLET ÉS­# IRODALOM 1997. JÚLIUS 11.

Next