Élet és Irodalom, 1997. július-december (44. évfolyam, 27-52. szám)
1997-07-11 / 28. szám - Pintér Lajos: Tizenhat tő aranyeső (20. oldal) • próza | irodalom - Anna Schmees: rajza (20. oldal) • kép
PINTÉR LAJOS. Tizenhat fő aranyeső 1972-ben történhetett, 1973-ban? Már nem emlékezem. Kegyetlenül és irgalmatlanul megreccsent pontban nyolc órakor az Eötvös Kollégium hangosbemondója: „Pintér Lajost várják a portán. Figyelem, Pintér Lajost várják a portán!” Ez a világ legotrombább dolga volt. Az egyetemista éjszaka tanul - vagy ha véletlenül nem tanul, akkor éjszakázik, színházba megy, kocsmába megy -, de tanul is éjfélig, hajnali háromig, négyig. Akkor lefekszik és alszik másnap délig. Tanár, aki kora reggelre írja ki az óráját az egyetemen, dilettáns. Tanár, aki hétfőn reggel nyolcra írja ki az óráját, elveszett ember. Soha nem beszéltünk erről, de az Eötvös Kollégiumnak volt egy íratlan törvénye: maga a portás néni is tudta és tiszteletben tartotta. Reggel, délelőtt nem használta a hangosbemondót. Szentségtörés lett volna! A kollégiumi portás néninek különben körülbelül az volt a presztízse az intézményen belül, mint az igazgatónak. A kollégiumi portásfülkének körülbelül az volt a presztízse, mint az igazgatói irodának. A portás néni vette át a leveleket, sokszor cetlin otthagyott szerelmes leveleket, ő vette át a postástól a pénzküldeményt, csomagot, s általában is ő tudott rólunk mindent. Ha telefonon kerestek bennünket, akkor is az ő asztalán csörrent meg a telefon. Ő azután különös kedvességgel és ízes tájszólással intézte dolgainkat. Legendás történet például az Utassy Jóskáé. Utassy megkapta élete első honoráriumát a miskolci Napjainktól. A kollégiumba címezte a szerkesztőség, a portás néni vette át. Jóska ott jelentkezett a pénzért, és dalra fakadt, táncra perdült örömében, amikor látta a pénzes nyomtatványon a mesés összeget, hogy 1967. Ezerkilencszázhatvanhét forint - gondolta, kész vagyon. Nyújtotta is a markát. A portás néni pedig leszámolt neki valami ötven-hatvan forintot, az volt a honorárium. Amit Jóska látott a pénzesutalványon, s amitől örömében táncra perdült, az volt a küldeményen a dátum! A portás neni tudott tehát először Utassy Jóska honoráriumáról, s ő tudott először arról is, hogy meghalt apám. 1973-at írtunk a naptárban, amikor megcsörrent a telefon az asztalán, anyám telefonált. Miután beszéltünk, s ő átérezte a beszélgetés szomorúságát, csak szemével kérdezett, s én csak a szememmel válaszoltam. Ennyi elég volt. Reggel nyolckor - minden törvényt áthágván ezzel - zúg tehát, recseg, bömböl a kelló Veszprémnek, a városnak giumi hangosbemondó. „Pintér Lajost várják a portán!” Engem is ez a recsegés ébreszt, meglepődve botorkálok le a lépcsőn. Egy kövérkés, középkorú hölgy vár a portán, csúnya műbőrcsizmában. Bemutatkozik, hogy civil ruhás rendőr, és felszólít, hogy azonnal jelenjek meg az egyik kerület rendőrkapitányságán. A részletekre már nem emlékszem, csak arra, hogy valahová a Keleti pályaudvar tájára kellett elbuszoznom. Utasítására összekaptam magam, iratokat vettem magamhoz, értetlenségemnek hangot adva elindultam. A rendőrségen a megadott ajtó előtt hosszú pad volt, a padon beidézett fiatalok ültek, szorosan egymáshoz simulva. Nem akarom most körülírni, hogy miért, de valóban gyanús külsejűek voltak. Helyet szorítottak maguk között, közéjük ültem. Azonnal láttam, azt a látszatot kívánják kelteni, hogy közéjük tartozom, bár egyiket sem láttam soha. Egymás után szólítottak bennünket, s biztos vagyok benne, hogy ellenem vallottak. Mikor rövidesen engem szólított be egy rendőrnyomozó, az első kérdése rögtön, szigorúan ez volt: ,A galeri neve?” Milyen galeri? Milyen neve? - futott végig az agyamban, de ezt így mondani persze nem mertem. Jeleztem neki, hogy nem értem a kérdést, ő azt mondta, hogy akkor gondolkozzam rajta holnapig, most elmehetek, de holnap reggel nyolckor jelenjek meg újra. Másnap reggel nyolckor ott voltam újra, ismeretlen barátaim között persze, s fölhangzott újra a kérdés, afféle keresztkérdés: ,A galeri neve?” Nem értem, miről van szó, mondottam. Ő pedig ismét, akkor jöjjek össza holnap reggel nyolckor, addig gondolkodjam rajta. Kint a fiúk hallgattak, szerintem kuncogtak magukban, hogy ebbe az ismeretlen, színes, büdös gyurmába engem is belegyúrtak, de szólni nem szóltak, se egymáshoz, se hozzám. A Városban, Veszprémben először 1984-ben jártam, Reich Károly grafikusművész akkor kért fel, hogy nagy veszprémi kiállítását én nyissam meg. Elutaztam Veszprémbe, egy barátomnál megszálltam és ismerkedtem Veszprémmel és a számomra oly kedves, de szintén ismeretlen Reich-életművel. Tudom a dátumot, hiszen a kiállítás megnyitóján kaptam egy grafikát Reich Károlytól. A grafikán ez áll: Pintér Lajosnak szeretettel és barátsággal: Reich Károly, 1984. IX. 12. 1984 novembere volt tehát, jártam a várost, de mindig egy rövid kaptatóval a vadász étteremben kötöttem ki. Az étterem nevére nem emlékszem már. Gondolom, nem Nimród volt. Nimród a pesti tanyánk. Csak arra emlékszem, hogy kitűnő vadételeket ettem, és mindig és mindig áfonyát. Később egyszer a budai hegyek között járkálván, kedves budai Istenhegyemen bóklászván, eszembe ötlött, hogy hiszen éppen Reichék háza környékén lehetek. Hitelen noteszemhez nyúltam, megnéztem a címet, majd olvasgatni kezdtem az utcaneveket és házszámokat. Igazában nem tudtam eligazodni, mígnem apró kiáltásokat hallottam: Lajos, Lajos. Reich vett észre, éppen kint volt háza udvarán és játszott hófehér pulikutyáival. Ő is ősz ember, ő is egy elvarázsolt ősz puli. Ennek a látogatásnak az időpontját is tudom, hiszen a festő válogatott gyönyörű, vékony hegyű tollai között, majd grafikai albumát vette elő, címe: Hazafelé, és gyönyörű, vékony vonalakkal belerajzolta: Pintér Lajosnak barátságom és szeretetem jeléül, Reich Károly, 1986. nov. 5. Kár, hogy nem kértem csodálatos, vékonyan író, szinte szárnyaló tollaiból. Kellenének, nagyon kellenének. Most, hogy nincsenek, mivel írjam a verset. Én csak akkor tudok dolgozni, ha valakitől kapok ihletően szép tollat vagy ceruzát. Most itt ülök én is egy kertben. Ültettem koratavasszal tizenhat tő aranyesőt. Megfigyeltem, hogy a szomszéd kertekben dugványozással nevelik az aranyesőt, csak levágják a bokor friss, vékony ágát és ledugják, s megfigyeltem, rövidesen magától meggyökeresedik. S az aranyeső virágzása átsüti a kora tavaszi havazást. Az én kertemben is vannak aranyeső bokrok, sok évvel ezelőtt faiskolában vettem őket, gyönyörűvé nőttek, nevelkedtek. Ezekről veszek most ágat a gyökereztetéshez. S tizenhat ledugott ágból kis aranyeső utat, sövényt csinálok. Még öntözöm is. Most még nem tudom megírni, ne haragudj, mi lesz, most még tart a kísérletem, nem tudom, kihajt-e, meggyökeresedik-e kertemben a tizenhat tő aranyeső. Átsüti-e majd a kora tavaszi hóhullás falát. Majd elmegyek Veszprémbe újra, kóborlok a városban, és rövid kaptatóval fölérek újra a vadász étteremhez. Ha csak le nem bontották azóta. És eszem majd újra az áfonyát, amelynek kékjével festeni lehetne, kékjével, amelyről álmodni lehetne. S ha még egyszer odakerülnék egy bolond reggelen, arra a rendőrkapitányságra. Ha még egyszer értem jönne egy középkorú, műbőrcsizmás, civil ruhás rendőrnő. S ha még egyszer megkérdeznék tőlem, ahogy belépek, rögtön, a nevem helyett szinte, hogy „Mi a galeri neve?”, most már tudnám a válasz. A galeri neve: Aranyeső. S ha kapnék egy pofont ezért a pimasz, válaszért, tudnám a következő kérdésre is a választ. A galeri neve: Áfonya. Utóirat Nem tartozik a tárgyhoz, de hónapokig tartó zaklatás után végül is megtudtam, hogy mit akarnak velem, és ezzel a „galeri nevével”. Egy barátomnak törték föl az időben az autóját Pesten, a Mátyás pince előtt. Tóth Ferenc újvidéki költő és folklorista barátom ócska Skodáját, benne szakdolgozatának anyagával, vajdasági néprajzi gyűjtésével. Ezt lopták el tőle. S ellopott papírjainak egyikén megtalálták fölírva az én nevemet és címemet. A holmik valamilyen házkutatásnál előkerültek, de semmiről nem árulkodtak, csak az én nevemet és címemet hírelték. Összetévesztették tehát a bűnöst és az áldozatot. Nem először, és nem is utoljára a történelemben. De mondom, ez már nem tartozik a tárgyhoz. Az sem, hogy Tóth Feri végre szakdolgozatát elkészítette és diplomás néprajzos lett Újvidéken, később talán a néprajztudományok doktora. Pesti egyetemi évei után röviddel az Újvidéki Televízió egy néprajzi forgatáshoz szakértőként hívta, s ezen az úton halálos autóbalesetet szenvedett. De mondhatom, ez sem tartozik már sem az írás, sem az utószó tárgyához. Csak hozzánk tartozik. Anna Schmees rajza ÉLET ÉS# IRODALOM 1997. JÚLIUS 11.