Élet és Irodalom, 1998. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)

1998-08-14 / 33. szám - Rajnai Attila: A tudósítás művészete • fotókritika • Balogh Rudolf, Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét (16. oldal) - Silló Sándor: Bilibáncs (16. oldal) - Szárnyas Gábor: A pénisz szaga avagy kis hollywoodi dekadencia • filmkritika • P. T. Anderson: Boogie Nights (16. oldal)

RAJNAI ATTILA: Fotográfia A tudósítás művészete Teller Ede legutóbbi magyar nyelvű interjújában fogyó napjai legfőbb foglalatosságának a történelmi témájú írások olvasását tartotta, mert szerinte múltunk folyamatos és figyelmes szemlélése által van csak esélyünk jelenünk valamiféle megértésére. A tudós nem fonta tovább a gondolatot, hanem újólag tudomásunkra hozta, hogy mi, emberek, valami csodálatos és egyedülálló dologgal rendelkezünk: a tudással. Természetesen Ede bácsi eszmefuttatásának értelme a folyamatosságban van, hiszen ha már vesszük a fáradságot a történelem megértésére, akkor azt követnie kell/kellene egy önmagunkkal való számvetésnek is, majd pedig jöhet az újrahasznosítás, valamiféle emberileg normális, úgymond haladásnak nevezhető apró kis lépés elkövetése mind erkölcsi, mind tudományos érelemben. Balogh Rudolf szakmája szerint fényképész volt, hivatását tekintve, fotóriporter, pályatársai pedig „minden magyar fotóriporterek atyjának” nevezték, ma pedig a magyar fotográfia legrangosabb szakmai díját szólítják így. 1912-ben, harminchárom évesen, a Váci utcában megnyitotta első műtermét, de 1914- ben ott találjuk hatalmas fotómasinájával a világháború frontján, József főherceg és Vilmos császár mellett haditudósít. Persze, már önállósodása előtt is nehezen viselte a várost és a műtermi portréfotózást: „a sok mesterkélt festői folthatás, a nekünk idegen csak obscur misztikus homálya után világosságra, fényre és természetességre vágyakoztunk. Megcsömörlöttünk a várostól, mely összhatásában szintén internacionális mázt hazudott magára” - vallotta önmagáról és néhány pályatársáról, akik követték úttörő bátorságában, és váltak vezérletével az úgynevezett magyar(os) irányzat megteremtőivé. A városból egyébként csak annak pereme érdekelte meg az éjszaka, riportfotó stílusban. Aztán elkezdte járni a vidéket. Kezdetben soft focus lágyító előtétet használ, így varázsolva egy délibábos nemzet, romantikus, gondtalan paraszti életformáját elénk, amelynek hamis illúzióbeli útját hamarosan saját maga is bevallotta: „Nem mondom, az elején megszédítettek minket is a néprajzi érdekességek, a sok ünneplő köntös között elsikkadt a lélek, de ez nem tartott sokáig.” Valójában azonban a világháború az, amely megszabadította a riporteri szemlélettől oly idegen, langyos, festőivé stilizált irányvonaltól; hadszínterek, lövészárkok, holttestek, jeltelen, magányos sírhantok bámulnak eleven némasággal fotós szemlélőire azzal az őszinte döbbenettel, ahogyan neki is szembesülnie kellett az emberi színjáték e félelmetes káoszával, és az egyén oly mélyen archaikus kiszolgáltatottságával. Ez az egzisztenciális megrendülés képei személynévtelen és pontos helymegjelölést nélkülöző címeiben is tükröződik: Gyalogosok a hómezőn; Hősi halottak; Hadtáp kutyafogatok; Taracktüzérek; Elesett katona; Kivégzés I-V; Elhunyt bajtárs. 1920-tól a Pesti Napló vasárnapi képes műmellékletébe fotóz. Képek a népi Magyarország évszakonként másképpen felöltöző tájairól, zsánerek, portrék, egy személyiségében és világnézetében sokkal letisztultabb riporter kamerája előtt. Ez a szemléleti közvelenség őszinte melegséget kölcsönöz kompozícióinak. Képessé lett egy fejtanulmányban, emberábrázolásban az alany egész életformájának közösségi hangulatát is a fotópapírra varázsolni. Balogh rádöbbent, ezek az emberek nem éppen a kovácsai sorsuknak, hanem csupán szemlélői, de ettől békések, vasakaratuk nem okoz kárt mások életminőségében - s megtanulta tőlük azt a régi bölcsességet is, hogy „bizony vannak dogok, melyeket nem lehet látni, mégis mutassák magukat”. Talán ettől, vagy lehet, csak a rémes emlékezéstől, de ezek a képei még ha - kötelességüknél fogva - történelmi pillanatot kapnak is el, felfogásuk és szemléletük miatt éppen történelmen kívülivé váltak. Úgymond egy kicsit idővenné, mert általuk Balogh szinte észrevétlenül formateremtőjévé is vált a magyar fotózás történetének úgy, hogy állandóan rácsodálkozó figyelme — robbanásszerűen változó (kapitalizálódó) világára sem változott. Gigantikus gyárbelsők, egyre töpörödő emberek, s mint a guano, rakódik vastagon a kormos mocsok egy új világra. Először meglepődtem, hogy a reklámok is megfogták, de csak örülni tudok, hogy ezeket is letudósította, tudni, milyen lehetett az, amikor egy termék egyszerűen leközölte, megmutatta magát (Memhpis cigaretta; Tatai brikett) és nem vált még a lélegzés részévé, nem kalgonizálta át a vizet, nem szilanizálta az agyat, és nem volt annyira elhülyült, hogy nem a párost nyerem én, hanem a város peremén, érted!? Jó, mi?? Aztán 1938- ban a National Geographic felkérésére Jugoszláviáról készít képsorozatot, amelyektől persze lehidalnak a szerkesztőségben, és rögvest meghívják Amerikába. Itt jön a ráció számára a titokzatos kanyar: nem megy. Mert riporter, mert egy újabb világháború küszöbén áll a tábor, és neki valahol már kötelességévé vált megörökíteni a múltat. Ez a kihívás lesz a halála 1944-ben. Házát, laborját, negatívjai nagy részét pedig egy bombatámadás pusztítja el. Ami lényegében megmaradt, az benne van ebben a retrospektív kiállításban, meg benne lesz a novemberben boltokba kerülő róla szóló könyvben is. Múltolvasásra, számvetésre, újrahasznosításra ezeknek a képeknek az eleven értéke - higgyenek nekem - untig elég. (A kiállítás augusztus 31-ig tekinthető meg - hétfő és kedd kivételével - minden nap, a Magyar Fotográfiai Múzeumban, Kecskeméten) SILLÓ SÁNDOR: Bilibáncs A világ egy tökéletesen működő technológia. Termelés-fogyasztás, termelés-fogyasztás és ringatás. Megszervezve. Háló információból, mindenki befogva. A szellem múlt századi szókincse már nem jelent semmit Érték, emberi, lélek, szabadság. Gyermekeink nem tudják majd, mi az, ami nincs. Rezervátumba kerülünk. Főzzük étkeinket játsszuk zenénket színházunkat filmeket készítünk magunknak. A valós és virtuális szupersztrádák elkerülnek minket. Talán a megmérgezett szellem önvédelme visszamenekül majd az emberi érintkezéshez. Kézzel formázzuk majd az anyagot Gondolatainkat a fejünkben tároljuk majd újra, a lélek érzései mellett Nem romantika és nem nosztalgia, de látszik már az evolúció végállomása: a kellemesen élő ember, aki már nem szellem csak örömelv. A telekommunikáción ringó öntudatlan állat Kedves, elégedett jószág, aki szorgalmasan termeli és fogyasztja a szemetet. Hétvégén kisüti az agya celláit, szerekkel, technoval. Szórakozik, élvez, hogy ne fájjon. Elvehetjük-e ezt a gyermekeinktől? És mit adhatunk helyette? Kafka szorongását, Bartók fájdalmát, Van Gogh, József Attila magányát, Godard cinizmusát, Fassbinder kíméletlen műtéteit a lélekben? Hogy lesznek így öröm-kompatibilisek? Miért akarjuk, hogy egyenek a tudás fájáról, ha az őket körülvevő értékrendben (ócska régi szó!) mindez semmit sem ér? A szerzés versenyében miért indítanánk őket egy hátsó rajthelyről, csak hogy a mi romantikus reményeinknek megfeleljenek... ...Ezek a gondolatok a rábapatonai Diófa kocsma névadójának árnyékában hangzottak el, az idei Bilibáncson. Ez nem a program, csak beszélgetünk. Egy fizikus, egy tanárszakos, Eli „a kocsmárosné”, aki évről évre szervezi ezt a tábort, egy keramikus, aki az ügyetlen ujjakat igazgatja a folyton forgó fazekaskorongon, egy segédszínész az ország túlvégéből és Mesó. Az ő bandája húzza kora reggeltől kora hajnalig. Bibláncs hagyományőrző és továbbvivő tábor és fesztivál. Komolyan és patetikusan hangzik, de a lényeghez hozzátartozik, hogy évek óta nem röhögtem ennyit. A civilizációs keservesek átcsaptak duhaj-legényesbe vagy szimpla marhulásba. Búzás Misivel (kisállattenyésztő, bábszínész és független filmes) hagyományőrző-védő kft-t alapítottunk. Szűzrátétes mobiltelefon: Hívjál később, most lovon vagyok! Járőrpult. Védelmi pénz (helyett) a multiktól: kötelesek a marketing- és termékmenedzserek mellett legalább egy kosárfonót alkalmazni. A falu legjobb magyarnóta énekese - húsz éves sincs -, majd ő megmutatja mi az autentikus. Három dalt ismer, ez hét végére kiderül. Csillagos-lobogós nadrágban, papucsban két eltévedt vizitúrázó medvetáncol a moldvai muzsikára. Begyűjtjük a figurákat, katonai igényes. Ez így jó, velük együtt. Pörög a csocsó, pörög a program. Dresch quartett, Grencsó kollektíva, Dél-Alföldi szaxofon-quartett, Lopótök és a Bab színtársulat, Mediawave-filmek, táncház, íjászat, nemezelés, gyöngyfűzés, gyertyamártás, agyagozás, keleti masszázsok Szőke Andrással, és a filmes tábor munkáinak vetítése a zárónapi tábrázás előtt. Mert hát a kocsma hátsó szobájában is munka folyik. Örökké tákolt vágószetteken, öreg Hi- 8-as kamerákkal és friss ötletekkel filmeznek. Furcsa kellékekkel megrakva hol itt, hol ott látni őket a faluban. A filmeket pedig majd független szemléken látjuk viszont. Egy dunaszerdahelyi paleontológus az operatőr, egy paksi erőmű-szakközepes a szereplő, a debreceni Többszempont egyesület szervezőjét szorítja két kézzel. A dialógus Weöres Sándor verse. Egy épülő ház pincéjébe tükrökkel, alufóliázott hungarocell lemezekkel terelik le a fényt. Minden működik a kezek között Hízik a gyertya a mártaedényben. Újabb és újabb réteg dermed az előzőre. És ez valahogy szimbolikus. Évek óta nyáron így telik egy hét itt Rábapatonán. Van számtalan kézműves tábor az országban, filmes és népzenei is. Az utolsó három nap fesztiválja ugyan unikum, de mégsem ez a lényeg. Beszélgetések. Egy készülő filmetűd kapcsán, egy nemezeléssel készült tarisznya kapcsán vagy csak mert túl sokan várunk a hidegvizes zuhanyra, vagy mert túl erős a nap a Rába-parton és jobb az árnyékban. Béke van. Ha csak nem vész el a vágószoba kulcsa vagy nem fordít az ellenfél 4:0-ról a fociban vagy a csocsóban. Egész héten nem láttam tévét. Nem hallottam rádiót, nem olvastam újságot. Nem jártam a neten. (Na ott máskor sem!) Nem csörgött a telefonom. (A sátorban volt kikapcsolva.) Nem pörgött a szakmai mókuskerék (vagy ha igen, nélkülem). Nem feszítettem a fejem a megélhetés présébe. Nem gondoltam a világgal és úgy láttam, mások sem. Citromos hosszúlépések, csevegés, szemlélődés, nem hasad a tudat. Kimondom: szabadság. Itt mindenki érti, mosolyog, aztán hirtelen a homlokát ráncolja, meg ne magyarázd! Otthon úgysem értenék, itt meg felesleges. Igen. Itthon aztán szörfölök egyet a tévén, a három csatorna között, ami egy vasdróttal is bejön. Az ostobaság elárad bennem, mint az idegméreg. Kitépni a katétereket, nélkülük jobb volt. Mindenki olyan, mint ami körülveszi. Viszontlátásra, Bilibáncs! ÉLET ÉS Í» IRODALOM 16 SZÁRNYAS GÁBOR: Mozifilm A pénisz szaga avagy kis hollywoodi dekadencia A Boogie Nights cselekményének középpontjában, kvázi a film értelmezési tartományának felszínén, egy hatalmas fallosz áll. Bedurranva 33 cm, ami ugyebár irigylésre méltóan tekintélyes méret. S tulajdonképpen eme jelentős tényező jóvoltából válik kritikánk tárgya a mozilátogató nagyközönség számára is könnyen befogadhatóvá. Ennek a filmnek ugyanis rétegei vannak, felszíni és mélyrétegei, az előbbiekkel simán kielégíthetjük a bennünk lakozó szórakozni vágyó voyeurt, az utóbbiak tüzetes vizsgálata révén pedig messzemenő következtetésekre juthatunk az amerikai mozgóképipart és a globális tömegkultúrát illetően, ha efféle perverzitásunk támadna - sőt van neki egy nagyon-nagyon mélyrétege is, de olyan mélyre hatolni már nem érdemes, mert akkor műélvezésünknek annyi. Fecseg a felszín Méghozzá nagy kedvvel, a feszesen meghúzott vezérszál mentén bőségesen sztorizva, s bár mímelve némi szertelenséget is, de mindvégig ügyelve a dramaturgia hollywoodi sablonjaira - summa summarum semmi smonca, a bőbeszédű narráció nem fajul sületlen locsogássá. S meg kell hagyni, hogy Paul Thomas Anderson, a fiatal forgatókönyvíró-rendező helyre kis történetet kerekített filmjének férfias leitmotívja köré, s nem is töketlenkedik vele, úgymond magabiztosan és stílusosan vezeti azt elő. Hősei a pornófilmipar ambiciózus szakmunkásai, akik Hollywood oldalvizein igyekeznek a mainstream felé, és saját műfajukban maradandót alkotva akarnak a populáris elitbe avanzsálni. Dicséretes törekvésük közepette, ahogy egy melodramatikus karriertörténet félében illik, sikerek és kudarcok váltogatják egymást, de szerencsére Anderson nem csupán a sztori érdekessége és szellemessége, valamint a narratív feszültség fenntartása érdekében élvezteti és szopatja szereplőit, hanem egyúttal az eseményeken keresztül szociografikus hitelességgel föltárja egy megvetett és különös életforma intimitásait is. Ráadásul ezáltal arra szintén alkalmat teremt magának, hogy basztathassa kissé saját szakmáját, úgyhogy profanizálja és parodizálja némiképp a filmkészítést és az azt övező misztériumot. S ezzel a húzásával tulajdonképpen eltávolítja magától az egész aktust, mindazt, ami felszíni rétegekként értelmezhető, s aminek az abszolút főszereplője egy brutális nagyságú férfi nemi szerv - tehát úgy tesz, mint filmjének hősei, akik a siker és a nagyobb anyagi haszon érdekében úgy tesznek, mintha nem is a baszásról akarnának elsősorban filmet csinálni. Fecseg a mély Méghozzá ugyanakkora kedvvel és intenzitással, akárcsak a felszín. Sőt, itt is hol elszabadultan laza és könnyed csevejre hajaz, hol visszafogottan tömény és lényegretörő a mondandó - a konglomerátumot azonban biztos kohézió tartja. Anderson szemlátomást örömmel és céltudatosan adja oda magát a korszellemnek, amely nosztalgikus remixek és remake-ek kotyvasztásával és posztmodern idézetekkel termelne újat, csakhogy ő megpróbálja kifacsarni és visszájára fordítani az egészet. A manapság futtatott hetvenes évek pedig, amikor filmje játszódik, kiváló terepnek bizonyul ehhez számára. Az évszázad leghitványabb és legjellegtelenebb évtizede, a világmegváltó eszmék lecsengésének, a kiábrándulásnak és a kufárszellem eluralkodásának korszaka, amikor minden barokkosan és értelmetlenül túlzsúfolt és csillogó, ellensúlyozandó a hirtelen támadt ürességet, s amikor minden másnak és többnek akar látszani, mint ami ez az a kulturális közeg, amelyben Anderson kedvére turkálhat s amelynek szimbólumaival látványosan bűvészkedhet, amikor az önáltató hazudozásról, a képmutatásról, a látszólagos értékek eluralkodásáról, azaz a tendenciózus elhülyülésről akar dolgozatot készíteni. Iszonyú pontosan, néhol rafinált paródiával, néhol paradigmatikusan rekonstruálja minden ízében ezt a korszakot, az enteriőröktől és a ruházkodástól kezdve, a viselkedési normákon és az életformákon keresztül a zenei és filmstílusokig, s bár néha teljesen öncélúvá és túlzóvá válik nála a korfestés, viszont mégis azok a film legjobb pillanatai, amikor ez a korszakot megidéző más művek karikatúrájába csap át. Impertinens ifjú titánként persze hogy Tarantinóval is gúnyolódik, mert ugye ő már kihagyhatatlan, ha Hollywood ocsúzása a téma, de ez nem baj, ráadásul jól áll Andersonnak, aki mindenkit fikáz, csak magát veszi túlságosan is komolyan, s ez már problémás. Mert bár végeredményben ennek a filmnek leplezetlen célja, hogy a múltidézeteken keresztül a jelen igénytelenségét ironikusan kritizálja, mégis a legfőbb erénye a stílusjáték. Amibe a potenciálja teljében lévő fiatal rendező annyira belefeledkezik, hogy filmje tulajdonképpen fölfogható egy nagyszabású ujjgyakorlatnak, amitől rendre elélvez. S végül az a mélység, ahová hatolnunk nem tanácsos, az sajnos maga a lényeg. Anderson már nem a Tarantino-féle új undokok képviselője, őt már csöppet sem érdeklik az európai hagyományok. Esze ágában sincs romboló munkát végezni, ő csak viccelődni, szellemesen csúfolódni akar, hogy tehetségét bizonyítsa, s hogy ezáltal a kánon részévé váljon. S mivel folyamatosan másokhoz viszonyítja önmagát, ezért érvényes mondanivalója is viszonylagos marad. De az az érzésem, hogy ezt bánja a legkevésbé egy olyan fickó, akinek filmje egy gruppenszex jellegű esztrádműsorban megelevenített kulturális közeg, aminek főhőse tulajdonképpen egy hatalmas fasz. (P. T. Anderson: Boogie Nights) 1998. AUGUSZTUS 14.