Élet és Irodalom, 2000. július-december (44. évfolyam, 27-52. szám)
2000-10-06 / 40. szám - Király Edit: • könyvkritika | Ex libris • Heinrich Schliemann: Életem, kalandjaim (Háttér, 2000.) | Márton László: Árnyas főutca (Jelenkor, 1999.) | Simon Mihály: Összehasonlító magyar fotótörténet (Magyar Fotográfiai Múzeum, 2000.) | Thomas Mann: Egy apolitikus ember elmélkedései (Helikon, 2000.) (17. oldal) - M. Tóth Éva: rajza • kép (17. oldal)
EX LIBRIS KIRÁLYAIT Heinrich Schliemann: Életem, kalandjaim című könyvének szerzője és hőse a mai napig úgy él a köztudatban, mint a homéroszi Trója és a Priamosz-kincs megtalálója. Kevésbé ismert, hogy Schliemann valójában nem is Tróját ásta ki, hanem egy több ezer évvel régebbi várost, következésképp a talált kincs sem Priamoszé volt, ellenben a homéroszi Trója maradványait az ásatás során részben elpusztította. Sőt, az utóbbi időben napvilágot láttak olyan feltételezések is, hogy a kincset tán nem is ásta, hanem vette. Még mielőtt a jereváni viccek jutának eszünkbe Trójáról, sietek leszögezni, hogy utóbbi hír talán nem is annyira hír, mint inkább híresztelés. Mindenesetre híven tükrözi azt a sokféle kételyt, amely a kontextuális archeológia atyját immár egy évszázada övezi. A hiánylista hosszú. Hogy a legfontosabbaknál maradjak, Schliemann mindenekelőtt nem volt se régész, se filológus. Ami az önéletrajz tanúsága szerint Heinrich Schliemannt „Trója” megtalálására predesztinálta, az semmi esetre sem a tudományos pályák szokványos és fáradságos fordulóinak sora volt, hanem egy gyerekkori szerelmi eskü, néhány a mecklenburgi paplak körül található régészeti rejtély, majd egy kirúgott teológushallgató Homérosz-szavalata, azaz egy sor regényes részlet, amely, legalábbis az önéletrajzban, a vágyfantáziák megfellebbezhetetlen logikájával tart a beteljesülés felé. Ez a legendává formálódó biográfia ugyanakkor pompásan illusztrálja a tizenkilencedik század néhány populáris mítoszát. Schliemann két elengedhetetlen eszközével, Homérosszal és az ásóval, egyszerre utal a kincsásó „self-made” szerencséjére, s egyúttal egy régészeti paradigmaváltásra, mely az ókor tanulmányozását könyvtárak mélyéről a természettudományos vizsgálódások tárgyszerű fénykörébe penderítette. S ha hozzáveszem, hogy Schliemann napirendjével, amibe a rendszeres úszás, illetve séta is beletartozott, egyfajta nemzeti sportideálnak is beillett, akkor talán kevésbé meglepő, hogy végül olyan hírnévre tett szert, mint a maga idejében legföljebb a Nana. A könyv, amelyet a Háttér Kiadó negyven év után ásott elő, ennek ellenére nem aranykincs. Az önéletrajzon túl a kaliforniai, valamint a kelet-ázsiai útinaplót, továbbá Schlieman-nak gimnáziumi barátjához, Wilhelm Rusthoz intézett leveleit tartalmazza, megfejelve. Schliemann-kutató Alexander Stoll jegyzete el, valamint egy a maga idejében nyilván lombabiztosnak számító tudományos beközöntővel Georg Karo tollából. Sajátos módon ma épp az tűnik benne idejétmúltnak, ami negyven évvel ezelőtt vélhetőleg a tudományos rangot volt hivatva biztosítani, vagyis a jegyzetek és a bennük megnyilvánuló szempont. A szöveg megbízhatósága ma ugyanis nem annyira a tárgyi részletek, mint inkább az írások nárcisztikus szövete felől kérdőjeleződik meg, s egy a dolgok pillanatnyi állását összefoglaló tanulmány, illetve utószó megfelelőbben kanyarította volna a kérdőjeleket, mint eme igazító betoldások. (Háttér, 2000. 345 oldal, 1600 Ft) Tárgyakról szól a történet Márton László: Árnyas főutca című írásában is, csakhogy ezúttal nem a föld gyomrában fekvő kövekről és kincsekről, hanem nagyon is felszíni, nagyon is múlandó tárgyakról. Egy fényképalbumról, egy mogyorós csokoládé ezüstpapírjáról, egy bélyegről, esetleg egy patikában lógó Petőfiképről. Sőt e tárgyak nemcsak megszólaltatják a történetet, de a történet lényegében rajtuk keresztül válik láthatóvá. A cselekmény egyik síkja például, egészen pontosan egy kukoricaföld, a csokoládépapírra vetül, az elbeszélés szereplői pedig többnyire a fényképalbumból, illetve az abban látható fényképekről lépnek elő, de olyan figura is akad, aki egy pakli römikártyából keveredik a vendéglő közönsége közé. Mint látható, groteszk ötletekben nincsen hiány. Az alapötlet pedig egészen egyéni, s olykor egészen megdöbbentő vizuális világot teremt. A kétdimenziós és a „valós” létezés folyamatos szembeállítására gondolok itt, amely végigkíséri a szöveget. Ez még akkor is így van, ha a kettő egymásba rajzolódása olykor szerencsét hoz, mint azon férfi esetében, aki a „vetítővászon mögött lapulva sokszor átélheti, miközben a nyilasok átkutatják a páholyokat és benyitnak a női mosdóba, a kétdimenziós létezéssel együttjáró, színészi jellegű önmegtagadást”. A fénykép folyamatos jelen ideje a kezdet és a vég fogalmát a szó szoros értelemben hatályon kívül helyezi. A történet, amelyet az elbeszélő elmond, következésképp nem igazi történet, hiszen hiányzik belőle a történeti lét dimenziója, az idő. Senki ne lepődjék meg hát azon, hogy ennek az elbeszélésnek nincs se kezdete, se vége, miközben jelen ideje valamikor a második világháború alatt a zsidótörvények életbelépése utáni időszakra esik, s szereplői valahol Északkelet-Magyarországon egy meg nem nevezett, városi rangú nagyközségben élik többé-kevésbé változatos életüket, az elbeszélés jelen ideje pedig épp abból nyeri jelentőségét, ami még nem következett be, csak majd fog. A jelen sokféle előre- és hátrautalás együtteséből formálódik, magába foglal távoli eseményeket is. A pillanatok e megformálása az elbeszélő voltaképpeni feladata. Tárgyak és pillanatok ugyanis csak annyiban függnek össze, amennyiben az elbeszélő őket fölhasználja és egybekomponálja, mondván, „keresünk és válogatunk”. Az elbeszélés ezúttal is a fényképezőgép kicsiny magánszínházát imitálja, az elbeszélő pedig a fényképészt, aki beállít és megörökít, történések helyett pedig pillanatokkal szolgál. A történet egyik szereplőjének karrierje így egyszerűsödik pillanatfüzérré: „vizitkor (...) adjunktus úr, de mire nyílik az ajtó, már docens, mire végigmegy a kórtermen, címzetes egyetemi tanár”. Végül fényképen láthatók azok az árnyak is a főutcán, akikre a cím utal, s árny voltuk nem csupán optikai tény, hanem bizonyos értelemben lételméleti. „Nemcsak az élőktől választja el őket láthatatlan határ, hanem egy másik láthatatlan határ elválasztja őket a többi halottaktól is, az a határ, amelyet még életük során jelöltek ki az ebből a célból hatályba lépő korabeli törvények.” Ők ugyanis nem tartoznak sehová, ezt sugallja a fénykép. Az árnyak halottak, ámde olyan halottak, akiknek nyoma még mindig ott van a fényképen. A gyász pedig folyamatos megidézést jelent. Ugyanis, így az elbeszélő, „elbúcsúzni tőlük nem lehet, és búcsú híján megszabadulni sem lehet tőlük”. (Jelenkor, 1999. 145 oldal, 1100 Ft) A fénykép olyan, mint az ujjlenyomat, írja Vilém Flusser. Mint fényképeztek, s arra is volt példa, jelesül Barabás Miklós, hogy valaki festőből lett fényképész, majd fényképészből ismét festő. A huszadik század magyar fotótörténetében Kertész, Moholy-Nagy, Brassai, Capa sajnos csupán annyi helyet kapnak, amenynyire emigrálásuk története összesűríthető. Ám így is érdekes adalékokat gyűjthet az ember arról, milyen erősen kötődik a modern művészet a helyi vizuális tradícióhoz, másfelől pedig, hogy milyen meglepő átalakulásokra képes a tradicionalizmus. (Magyar Fotográfiai Múzeum, 2000. 291 oldal, 3200 Ft) M. Tóth Éva rajza Az írók Boltja 2000. októberi programja 10., kedd: Önarcképek. Chikán Bálint gyűjteménye. Vendégeink: Sándor Miklós és Tolvaly Ernő 11., szerda: Ian McEwan: Amszterdam, Őrült szerelem, Geometria című műveinek bemutatója (JAK-Scolar). Vendégeink: Győre Balázs, Németh Gábor, Zilahy Péter 12., csütörtök: Polónyi Károly: Építész-településtervező a perifériákon. Retrospektív napló (Műszaki Kiadó). Bevezeti: Lévai Kanyó Judit, a kötet szerkesztője 18., szerda: Magyar Világjárók Kalandjai (Palatinus). Vendégeink: Horányi Gábor, Pivárcsi István és Kőrössi P. József 19., csütörtök: 15.00: Demszky Gábor-Rajk László-Sasvári Edit: Földalatti vonalak (Jelenkor). A szerzőkkel beszélget: Mészáros Sándor. 16.30: Solymosi Bálint: Detemáta (Orpheusz). Bemutatja: Németh Gábor és Csuhas István 25., szerda: A Göncöl Kiadó délutánja. Naftali Kraus: Dávid zsoltárai II. Az ősi forrás sorozat 9. kötete Dr. Zvi Moskovits: A Biblia hagyományos kommentárjai. Vendégeink: Naftali Kraus, Schöner Alfréd, Schweitzer József, Ladányi Sándor, Tordai Péter és Zoltai Gusztáv. Moderátor: Benedek István Gábor 26., csütörtök: A Jelenkor Kiadó és folyóirat nyitott szerkesztőségi délutánja 30., hétfő: Lévai Katalin: A nő szerint a világ (Osiris). Bemutatja: Kéri László 31., kedd: A Kortárs és az Orpheusz Kiadó délutánja. Barsi Kálmán: Apám arcvonásai. Ferdinandy György: Mágneses erővonalak, A szerzőkkel beszélget: Kukorelly Endre A bemutatók 16.00-kor kezdődnek az írók Boltja Teázójában! (VI. Andrássy út 45.) 2000. OKTÓBER 6. Simon Mihály: Összehasonlító magyar fotótörténet című kötete mintha csak valóban a múlt személyes lenyomata volna. A Magyar Fotográfiai Múzeum gondozásában megjelent alig háromszáz oldalas kötet mindenekelőtt ízléses külsejével vonja magára a figyelmet: a finoman jelzett ezüst képsarkak, a barnába hajló, olykor letöredezett szélű, itt-ott pecsétnyomos képek egy régi családi fényképalbumot idéznek. A személyes jelleget azonban nem támasztja alá a könyv tartalma, sem a képanyag (a múlt meleg barnáiban úszó ötvenhatos hullafotókra gondolok például), se az albumot történetté fűző szöveg. Előbbi lényegesen változatosabb, utóbbi határozottan tárgyszerűbb annál, amit a külső sejteni enged. Kép és szöveg egymásra utalása pedig kimondottan tanulságos. S e benyomást még az sem rontja le, hogy a kötet (képzeletbeli) publikuma, úgy tűnik, nem a mienk („az amerikai néző Balogh képeit kissé sutának érezheti” stb.), s feltételezhetően talán emiatt is kapnak túlzott hangsúlyt bizonyos történelmi információk. Simon Mihály olyan magyar fotótörténetet kívánt írni, amely témák és technikai újítások helyett stílusokat fog át, s a kívánsághoz híven a fénykép megkomponáltsága, illetve megkonstruáltsága az a vörös fonál, amely végigkalauzol a magyar fotográfia történetén a kezdetektől 1991-ig. Talán e fonálnak is köszönhető, hogy a múlt századi festészet és fényképészet kapcsolatáról szóló fejezet igazán izgalmas. Megtudható belőle, milyen szorosan öszszefüggött e két látszólag egymást kizáró művészi gyakorlat; míg egyfelől akadt, aki fénykép után festett, addig mások festői elvek sze Meglepő életrajzi pillanatot rögzít Thomas Mann: Egy apolitikus ember elmélkedései című, 1918-ban írt esszéje, amely a neves szerzőt egy Magyarországon kevésbé ismert oldaláról mutatja be. Az I. világháború utolsó évében keletkezett írás először jelenik meg magyarul teljes egészében Györffy Miklós szép fordításában. Nehéz eldönteni, mi a meglepőbb e könyvben: az az aprólékosság, amellyel Thomas Mann olvasmányélményeit és saját műveit boncolgatja, vagy az a szerzői szándék, amely az első világháború legitimálására irányul. Amit az ember az érzékek bizonyosságával tapasztal meg e több mint ötszáz oldalas világnézeti eszmefuttatás olvastán, az mindenesetre a kibírhatatlan aránytévesztés élménye. Pedig Thomas Mann ezúttal - ellentétben a naplókkal - még napi öltözékének, kedvenc szivarmárkáinak aprólékos leírásától is tartózkodik, és az apolitikus ember szellemi habitusának megrajzolásához másoktól is merít, mindenekelőtt egy Schopenhauer, Wagner és Nietzsche nevével fémjelzett német hagyományból. Az apolitikus ember mindazonáltal nem is annyira apolitikus, mint inkább nem szereti az úgynevezett francia szellemet, az ékesszólást, a közéletiséget s egyéb demokratikus erényeket, azok ellen viszont elszántan tör lándzsát a német uralmi törekvések mellett. E szembeállítás elméleti magyarázatára most is, mint oly sokszor, kultúra és civilizáció fogalompárja szolgál, amely a század első évtizedeiben a legkurrensebb érv volt Németország történelmi küldetése mellett és a nyugati civilizáció (ott és akkor: Franciaország, Anglia, Amerika) térhódításával szemben. E hozzárendelésből fakad azután az a sajátos meggyőződés, miszerint minden országnak egy és csakis egy politikai berendezkedés felel meg. Mint Thomas Mann az Elmélkedésekben írja: a „nyugati értelemben vett és nyugati ízlésű demokrácia országunktól idegen”, és sohasem válhat „német életté és német igazsággá” [sic!]. Az antagonisztikus dramaturgia ugyanakkor, s ez tény, egy személyes viszály megrendezésére is szolgált. A civilizátor irodalmár szánalmas alakjában fölismerhető a testvér, Heinrich Mann karikatúrája. Ő Thomas Mann-nal ellentétben a háború elejétől fogva a háború ellen politizált. Ezt talán érdemes lett volna egy utószóban megemlíteni. Azonban így is fontos adósságot törleszt a magyar könyvkiadás, konkrétan a Helikon Kiadó e könyvvel. Hozzátéve azt Oswald Spengler az Európa Könyvkiadónál megjelent A nyugat alkonya című nagy munkájához, a két világháború közötti német konzervatív gondolkodás dokumentumainak kiadása, ha nem is hosszú sorrá, de legalább kisebb kezdeménnyé bővült. Ez még akkor is fontos tett, ha az Egy apolitikus ember elmélkedései e háttérhez mérten sem igazán markáns, és nem is különösebben eredeti. Arra mindenképpen jó, hogy képet adjon arról a változatos szellemi ruhatárról, amelyet Thomas Mann német hagyományként örökül kapott. S amikor az „apolitikus” Mann 1918-ban még „a németség intellektualista felbomlasztásával” vádolja önmagát, mert a háború előtt „azon a ponton volt, hogy a német művelődési és fejlődési regényt, a nagy német önéletrajzot mint egy szélhámos memoárjait parodizálja”, akkor az ember mindenképp megelégedéssel gondol arra, hogy ez az „intellektualista felbomlasztás” évtizedekkel később Egy szélhámos vallomásai címen végül milyen szépen sikerült. (Helikon, 2000. 526 oldal, 2800 Ft) A szerző az ELTE német irodalmi tanszékének adjunktusa, műfordító, kritikus 17 Az írók Boltja (Bp. VI., Andrássy út 45.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly (Animus) 2. Paul Auster: Leviatan (Európa) 3. Az Ezeregyéjszaka meséi. 462-624. éjszaka (Atlantisz) 4. Molnár Tamás: A pogány kísértés (Kairosz) 5. Moldova György: Európa hátsó udvara 1-2. (Urbis) 6. Italo Calvino: Az egymást keresztező sorsok kastélya (Európa) 7. Robert Bly: Vasjankó. Könyv a férfiakról (Európa) 8. C. G. Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába (Európa) 9. Leon Festinger: A kognitív disszonancia elmélete (Osiris) 10. Gilles Deleuze: Spinoza és a kifejezés problémája (Osiris-Gond) ÉLET ÉS# IRODALOM