Élet és Irodalom, 2000. július-december (44. évfolyam, 27-52. szám)

2000-10-06 / 40. szám - Király Edit: • könyvkritika | Ex libris • Heinrich Schliemann: Életem, kalandjaim (Háttér, 2000.) | Márton László: Árnyas főutca (Jelenkor, 1999.) | Simon Mihály: Összehasonlító magyar fotótörténet (Magyar Fotográfiai Múzeum, 2000.) | Thomas Mann: Egy apolitikus ember elmélkedései (Helikon, 2000.) (17. oldal) - M. Tóth Éva: rajza • kép (17. oldal)

EX LIBRIS KIRÁLYAIT Heinrich Schliemann: Életem, kalandjaim című könyvének szerzője és hőse a mai napig úgy él a köztudatban, mint a homéroszi Trója és a Priamosz-kincs megtalálója. Kevésbé is­mert, hogy Schliemann valójában nem is Tró­ját ásta ki, hanem egy több ezer évvel régebbi várost, következésképp a talált kincs sem Pria­­m­oszé volt, ellenben a homéroszi Trója ma­radványait az ásatás során részben elpusztítot­ta. Sőt, az utóbbi időben napvilágot láttak olyan feltételezések is, hogy a kincset tán nem is ásta, hanem vette. Még mielőtt a jereváni viccek jutának eszünkbe Trójáról, sietek leszö­gezni, hogy utóbbi hír talán nem is annyira hír, mint inkább híresztelés. Mindenesetre hí­ven tükrözi azt a sokféle kételyt, amely a kon­­textuális archeológia atyját immár egy évszá­zada övezi. A hiánylista hosszú. Hogy a leg­fontosabbaknál maradjak, Schliemann minde­nekelőtt nem volt se régész, se filológus. Ami az önéletrajz tanúsága szerint Heinrich Schliemannt „Trója” megtalálására predeszti­nálta, az semmi esetre sem a tudományos pá­lyák szokványos és fáradságos fordulóinak so­ra volt, hanem egy gyerekkori szerelmi eskü, néhány a mecklenburgi paplak körül találha­tó régészeti rejtély, majd egy kirúgott teoló­gushallgató Homérosz-szavalata, azaz egy sor regényes részlet, amely, legalábbis az önélet­rajzban, a vágyfantáziák megfellebbezhetetlen logikájával tart a beteljesülés felé. Ez a legendává formálódó biográfia ugyan­akkor pompásan illusztrálja a tizenkilencedik század néhány populáris mítoszát. Schlie­mann két elengedhetetlen eszközével, Homé­rosszal és az ásóval, egyszerre utal a kincsásó „self-made” szerencséjére, s egyúttal egy ré­gészeti paradigmaváltásra, mely az ókor ta­nulmányozását könyvtárak mélyéről a termé­szettudományos vizsgálódások tárgyszerű fénykörébe penderítette. S ha hozzáveszem, hogy Schliemann napirendjével, amibe a rendszeres úszás, illetve séta is beletartozott, egyfajta nemzeti sportideálnak is beillett, ak­kor talán kevésbé meglepő, hogy végül olyan hírnévre tett szert, mint a maga idejében leg­följebb a Nana. A könyv, amelyet a Háttér Kiadó negyven év után ásott elő, ennek ellenére nem ar­anykincs. Az önéletrajzon túl a kaliforniai, valam­int a ke­let-ázsiai útinaplót, továbbá Schliem­an-nak gimnáziumi barátjához, Wilhelm Rusth­­oz inté­zett leveleit tartalmazza, megfejelve­­. Schlie­­mann-kutató Alexander Stoll jegyzete el, vala­mint egy a maga idejében nyilván lo­mbabiz­­tosnak számító tudományos beköz­öntővel Georg Karo tollából. Sajátos módon ma épp az tűnik benne idejétmúltnak, ami negyven évvel ezelőtt vélhetőleg a tudományos rangot volt hi­vatva biztosítani, vagyis a jegyzetek és a bennük megnyilvánuló szempont. A szöveg megbízha­tósága ma ugyanis nem annyira a tárgyi részle­tek, mint inkább az írások nárcisztikus szövete felől kérdőjeleződik meg, s egy a dolgok pilla­natnyi állását összefoglaló tanulmány, illetve utószó megfelelőbben kanyarította volna a kér­dőjeleket, mint eme igazító betoldások. (Háttér, 2000. 345 oldal, 1600 Ft) Tárgyakról szól a történet Márton László: Árnyas főutca című írásában is, csakhogy ezúttal nem a föld gyomrában fekvő kövekről és kincsekről, ha­nem nagyon is felszíni, nagyon is múlandó tárgyakról. Egy fényképalbumról, egy mo­gyorós csokoládé ezüstpapírjáról, egy bé­lyegről, esetleg egy patikában lógó Petőfi­­képről. Sőt e tárgyak nemcsak megszólaltat­ják a történetet, de a történet lényegében rajtuk keresztül válik láthatóvá. A cselek­mény egyik síkja például, egészen pontosan egy kukoricaföld, a csokoládépapírra vetül, az elbeszélés szereplői pedig többnyire a fényképalbumból, illetve az abban látható fényképekről lépnek elő, de olyan figura is akad, aki egy pakli römikártyából keveredik a vendéglő közönsége közé. Mint látható, groteszk ötletekben nincsen hiány. Az alap­ötlet pedig egészen egyéni, s olykor egészen megdöbbentő vizuális világot teremt. A kétdimenziós és a „valós” létezés folyama­tos szembeállítására gondolok itt, amely végig­kíséri a szöveget. Ez még akkor is így van, ha a kettő egymásba rajzolódása olykor szerencsét hoz, mint azon férfi esetében, aki a „vetítővá­szon mögött lapulva sokszor átélheti, miközben a nyilasok átkutatják a páholyokat és benyitnak a női mosdóba, a kétdimenziós létezéssel együttjáró, színészi jellegű önmegtagadást”. A fénykép folyamatos jelen ideje a kezdet és a vég fogalmát a szó szoros értelemben hatá­lyon kívül helyezi. A történet, amelyet az elbe­szélő elmond, következésképp nem igazi tör­ténet, hiszen hiányzik belőle a történeti lét di­menziója, az idő. Senki ne lepődjék meg hát azon, hogy ennek az elbeszélésnek nincs se kezdete, se vége, miközben jelen ideje valami­kor a második világháború alatt a zsidótörvé­nyek életbelépése utáni időszakra esik, s sze­replői valahol Északkelet-Magyarországon egy meg nem nevezett, városi rangú nagyköz­ségben élik többé-kevésbé változatos életüket, az elbeszélés jelen ideje pedig épp abból nyeri jelentőségét, ami még nem következett be, csak majd fog. A jelen sokféle előre- és hátra­­utalás együtteséből formálódik, magába foglal távoli eseményeket is. A pillanatok e megfor­málása az elbeszélő voltaképpeni feladata. Tárgyak és pillanatok ugyanis csak annyiban függnek össze, amennyiben az elbeszélő őket fölhasználja és egybekomponálja, mondván, „keresünk és válogatunk”. Az elbeszélés ezút­tal is a fényképezőgép kicsiny magánszínházát imitálja, az elbeszélő pedig a fényképészt, aki beállít és megörökít, történések helyett pedig pillanatokkal szolgál. A történet egyik szerep­lőjének karrierje így egyszerűsödik pillanatfü­zérré: „vizitkor (...) adjunktus úr, de mire nyí­lik az ajtó, már docens, mire végigmegy a kór­termen, címzetes egyetemi tanár”. Végül fényképen láthatók azok az árnyak is a főutcán, akikre a cím utal, s árny voltuk nem csupán optikai tény, hanem bizonyos értelem­ben lételméleti. „Nemcsak az élőktől választja el őket láthatatlan határ, hanem egy másik lát­hatatlan határ elválasztja őket a többi halottak­tól is, az a határ, amelyet még életük során je­löltek ki az ebből a célból hatályba lépő kora­beli törvények.” Ők ugyanis nem tartoznak se­hová, ezt sugallja a fénykép. Az árnyak halot­tak, ámde olyan halottak, akiknek nyoma még mindig ott van a fényképen. A gyász pedig fo­lyamatos megidézést jelent. Ugyanis, így az el­beszélő, „elbúcsúzni tőlük nem lehet, és búcsú híján megszabadulni sem lehet tőlük”. (Jelenkor, 1999. 145 oldal, 1100 Ft) A fénykép olyan, mint az ujjlenyomat, írja Vilém Flusser. Mint fényképeztek, s arra is volt példa, jelesül Barabás Miklós, hogy valaki festőből lett fény­képész, majd fényképészből ismét festő. A huszadik század magyar fotótörténeté­ben Kertész, Moholy-Nagy, Brassai, Capa sajnos csupán annyi helyet kapnak, ameny­­nyire emigrálásuk története összesűríthető. Ám így is érdekes adalékokat gyűjthet az em­ber arról, milyen erősen kötődik a modern művészet a helyi vizuális tradícióhoz, másfe­lől pedig, hogy milyen meglepő átalakulá­sokra képes a tradicionalizmus. (Magyar Fotográfiai Múzeum, 2000. 291 ol­dal, 3200 Ft) M. Tóth Éva rajza Az írók Boltja 2000. októberi programja 10., kedd: Önarcképek. Chikán Bálint gyűjteménye. Vendégeink: Sándor Miklós és Tolvaly Ernő 11., szerda: Ian McEwan: Amszterdam, Őrült szerelem, Geometria című műveinek bemuta­tója (JAK-Scolar). Vendégeink: Győre Ba­lázs, Németh Gábor, Zilahy Péter 12., csütörtök: Polónyi Károly: Építész-tele­­püléstervező a perifériákon. Retrospektív nap­ló (Műszaki Kiadó). Bevezeti: Lévai Kanyó Judit, a kötet szerkesztője 18., szerda: Magyar Világjárók Kalandjai (Palatinus). Vendégeink: Horányi Gábor, Pivárcsi István és Kőrössi P. József 19., csütörtök: 15.00: Demszky Gá­­bor-Rajk László-Sasvári Edit: Földalatti vo­nalak (Jelenkor). A szerzőkkel beszélget: Mészáros Sándor. 16.30: Solymosi Bálint: Detemáta (Orpheusz). Bemutatja: Németh Gábor és Csuhas István 25., szerda: A Göncöl Kiadó délutánja. Naftali Kraus: Dávid zsoltárai II. Az ősi for­rás sorozat 9. kötete Dr. Zvi Moskovits: A Biblia hagyományos kommentárjai. Vendégeink: Naftali Kraus, Schöner Alfréd, Schweitzer József, Ladányi Sándor, Tordai Péter és Zoltai Gusztáv. Moderátor: Benedek István Gábor 26., csütörtök: A Jelenkor Kiadó és folyói­rat nyitott szerkesztőségi délutánja 30., hétfő: Lévai Katalin: A nő szerint a világ (Osiris). Bemutatja: Kéri László 31., kedd: A Kortárs és az Orpheusz Kiadó délutánja. Barsi Kálmán: Apám arcvonásai. Ferdinandy György: Mágneses erővonalak­, A szerzőkkel beszélget: Kukorelly Endre A bemutatók 16.00-kor kezdődnek az írók Boltja Teázójában! (VI. Andrássy út 45.) 2000. OKTÓBER 6. Simon Mihály: Összehasonlító magyar fotótörténet című kötete mintha csak valóban a múlt sze­mélyes lenyomata volna. A Magyar Fotográfiai Múzeum gondozásában megjelent alig három­száz oldalas kötet mindenekelőtt ízléses külse­jével vonja magára a figyelmet: a finoman jel­zett ezüst képsarkak, a barnába hajló, olykor letöredezett szélű, itt-ott pecsétnyomos képek egy régi családi fényképalbumot idéznek. A személyes jelleget azonban nem támasztja alá a könyv tartalma, sem a képanyag (a múlt meleg barnáiban úszó ötvenhatos hullafotók­ra gondolok például), se az albumot történet­té fűző szöveg. Előbbi lényegesen változato­sabb, utóbbi határozottan tárgyszerűbb annál, amit a külső sejteni enged. Kép és szöveg egy­másra utalása pedig kimondottan tanulságos. S e benyomást még az sem rontja le, hogy a kötet (képzeletbeli) publikuma, úgy tűnik, nem a mienk („az amerikai néző Balogh ké­peit kissé sutának érezheti” stb.), s feltételez­­hetően talán emiatt is kapnak túlzott hang­súlyt bizonyos történelmi információk. Simon Mihály olyan magyar fotótörténetet kívánt írni, amely témák és technikai újítások helyett stílusokat fog át, s a kívánsághoz híven a fénykép megkomponáltsága, illetve meg­­konstruáltsága az a vörös fonál, amely végig­kalauzol a magyar fotográfia történetén a kez­detektől 1991-ig. Talán e fonálnak is köszön­hető, hogy a múlt századi festészet és fényké­pészet kapcsolatáról szóló fejezet igazán izgal­mas. Megtudható belőle, milyen szorosan ösz­­szefüggött e két látszólag egymást kizáró mű­vészi gyakorlat; míg egyfelől akadt, aki fény­kép után festett, addig mások festői elvek sze­ Meglepő életrajzi pillanatot rögzít Thomas Mann: Egy apolitikus ember elmélkedései című, 1918-ban írt esszéje, amely a neves szerzőt egy Magyarországon kevésbé ismert oldaláról mutatja be. Az I. világháború utolsó évében keletkezett írás először jelenik meg magyarul teljes egészében Györffy Miklós szép fordításában. Nehéz eldönteni, mi a meglepőbb e könyvben: az az aprólékosság, amellyel Thomas Mann olvasmányélményeit és saját műveit boncolgatja, vagy az a szerzői szándék, amely az első világháború legitimá­­lására irányul. Amit az ember az érzékek bi­zonyosságával tapasztal meg e több mint öt­száz oldalas világnézeti eszmefuttatás olvas­tán, az mindenesetre a kibírhatatlan arányté­vesztés élménye. Pedig Thomas Mann ezúttal - ellentétben a naplókkal - még napi öltözé­kének, kedvenc szivarmárkáinak aprólékos leírásától is tartózkodik, és az apolitikus em­ber szellemi habitusának megrajzolásához másoktól is merít, mindenekelőtt egy Scho­penhauer, Wagner és Nietzsche nevével fém­jelzett német hagyományból. Az apolitikus ember mindazonáltal nem is annyira apoliti­kus, mint inkább nem szereti az úgynevezett francia szellemet, az ékesszólást, a közéletisé­­get s egyéb demokratikus erényeket, azok el­len viszont elszántan tör lándzsát a német uralmi törekvések mellett. E szembeállítás el­méleti magyarázatára most is, mint oly sok­szor, kultúra és civilizáció fogalompárja szol­gál, amely a század első évtizedeiben a leg­kurrensebb érv volt Németország történelmi küldetése mellett és a nyugati civilizáció (ott és akkor: Franciaország, Anglia, Amerika) térhódításával szemben. E hozzárendelésből fakad azután az a sajátos meggyőződés, mi­szerint minden országnak egy és csakis egy politikai berendezkedés felel meg. Mint Tho­mas Mann az Elmélkedések­ben írja: a „nyugati értelemben vett és nyugati ízlésű demokrácia országunktól idegen”, és sohasem válhat „né­met életté és német igazsággá” [sic!]. Az antagonisztikus dramaturgia ugyanak­kor, s ez tény, egy személyes viszály megren­dezésére is szolgált. A civilizátor irodalmár szánalmas alakjában fölismerhető a testvér, Heinrich Mann karikatúrája. Ő Thomas Mann-nal ellentétben a háború elejétől fogva a háború ellen politizált. Ezt talán érdemes lett volna egy utószóban megemlíteni. Azonban így is fontos adósságot törleszt a magyar könyvkiadás, konkrétan a Helikon Kiadó e könyvvel. Hozzátéve azt Oswald Spengler az Európa Könyvkiadónál megje­lent A nyugat alkonya című nagy munkájához, a két világháború közötti német konzervatív gondolkodás dokumentumainak kiadása, ha nem is hosszú sorrá, de legalább kisebb kez­deménnyé bővült. Ez még akkor is fontos tett, ha az Egy apolitikus ember elmélkedései e háttér­hez mérten sem igazán markáns, és nem is különösebben eredeti. Arra mindenképpen jó, hogy képet adjon arról a változatos szelle­mi ruhatárról, amelyet Thomas Mann német hagyományként örökül kapott. S amikor az „apolitikus” Mann 1918-ban még „a német­ség intellektualista felbomlasztásával” vádolja önmagát, mert a háború előtt „azon a ponton volt, hogy a német művelődési és fejlődési re­gényt, a nagy német önéletrajzot mint egy szélhámos memoárjait parodizálja”, akkor az ember mindenképp megelégedéssel gondol arra, hogy ez az „intellektualista felbomlasz­­tás” évtizedekkel később Egy szélhámos vallomá­sai címen végül milyen szépen sikerült. (Helikon, 2000. 526 oldal, 2800 Ft) A szerző az ELTE német irodalmi tanszékének adjunktusa, műfordító, kritikus 17 Az írók Boltja (Bp. VI., Andrássy út 45.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly (Animus) 2. Paul Auster: Leviatan (Európa) 3. Az Ezeregyéjszaka meséi. 462-624. éjszaka (Atlantisz) 4. Molnár Tamás: A pogány kísértés (Kairosz) 5. Moldova György: Európa hátsó udvara 1-2. (Urbis) 6. Italo Calvino: Az egymást keresztező sorsok kastélya (Európa) 7. Robert Bly: Vasjankó. Könyv a férfiakról (Európa) 8. C. G. Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába (Európa) 9. Leon Festinger: A kognitív disszonancia elmélete (Osiris) 10. Gilles Deleuze: Spinoza és a kifejezés problémája (Osiris-Gond) ÉLET ÉS­# IRODALOM

Next