Élet és Irodalom, 2003. július-december (47. évfolyam, 27-52. szám)

2003-12-05 / 49. szám - Sándor Iván: Kedves Milán! • Füst Milán-díj 2003 (10. oldal) - Németh Gábor: „Bizony mondom, erre van szükségetek”. Csaplár Vilmos • Füst Milán-díj 2003 (10. oldal) - Csordás Gábor: A szintézis disszidense. Végel László • Füst Milán-díj 2003 (10. oldal)

„Bizony mondom, erre van szükségetek” Csaplár Vilmos „A minden, ami bennem (vagy valakiben bennem) van, annyira sok, hogy el sem fér bennem. Akárhová nézek, mindent én írtam. A szobám sarkában a padló szegélyléceinek a találkozása is egy mondat. Kipillantok az ablakon, és mondatfákat, mondatházakat, mondategeket látok, Írtam néhány felhőt is az égre, nem sokat. Mert most már a tavaszt írom. A tél túl hosszúra sikerült, terjengős, majd húznom kell belőle.” (Csaplár Vilmos) Az emberben élő minden, ha Csaplár Vilmosnak hívják, a legkülönösebb formákat képes felölteni. 1952-ben gyártott fúrógép, angol, piros, működőképes. Húsz deka ellopott sajt. Víz alatt hagyott cölöp, Szigligeten. Egy szál kolbász, Szentgálról. Lejtőn guruló rokkantkocsi. Az igazságos Kádár János. Vagy, mint legutóbb, a Vadregényben, ellőtt hegedűvonó, egy láda robbanóanyag, angol útikönyvírónő a tizenkilencedik századból. Csaplár úgy néz a dolgokra, mintha ő nézne rájuk először. Ettől meghatódnak, és elkezdenek vetkőzni. Akár a szemérmes lányok, összehajtogatják, amit levesznek magukról, de képtelenek szépen letenni a darabokat a székre. Minduntalan elcsúszó, selymes felületek. Leveszi róluk a jelentést a nézésével, mondatonként, a végső meztelenségig. Csak a legjobbak olvasása közben látszik ennyire, hogy a nyelv még nincsen egészen készen. Azt írja egy régi önéletrajzában, hogy jobban szereti az ügyetlenséget. Jobban a készület a késznél. Hogy nem érdekli a siker stílusa. Másutt pedig, hogy úgy látszik, itt az a helyes, ami helytelen. Ez utóbbit a nyelvről írja. A nyelvtanról és bizonyos megfogalmaznivalókról. Csaplár Vilmos könyvei nyilvánvalóvá teszik, hogy mindent mindig újra kell fogalmazni, és a fogalmazás mindig vérre megy. Mintha át kellene hibázni magunkat az igazságig. Nem pedig keresztülhazudni. Bár Csaplárt nem morális, hanem logikai kötelesség vezérli. Nem azért nem köt kompromisszumokat, mert szakmailag erkölcstelen volna. Hanem, mert másképp nem tudna élni. Azért ír, hogy a világot az írással mint tettes megértse. Maga alá vágja a fát. Elkezd vágni, először még csak a vágás van, de annyira vág, hogy fa is lesz mindjárt hozzá. Ez a módszer kizárja a hazugságot, hiszen semmi sincs meg eleve, így aztán nincs mit eltitkolnia. Csaplár kerüli a szépséget, gyanakszik. Azt írja, amit lát. Belső képek hatása alatt, évek óta. Egy agyvelő az asztalon, de inkább mintha sündisznó lenne. Gyanússá válnak a szavak, éppen azért, mert tiszteli őket. Felemeli mindegyiket, megnézi, mi van alattuk. Lehet-e őket használni. Ahhoz picit arrébb kell letenni őket. Úgy teszi picit arrébb, hogy kurzivál. A szó megdől, és így, megdőlve, furcsán csillogni kezd, valami mást is jelent, amit annak előtte. Ezért Csaplárt olvasni igazi kaland. Nem lehet kitalálni, mi jön, mert mindig minden lehetséges. Mostanában kevesen érzik magukban az archaikus illetékességet. Be van osztva a művészet, kis szelet tortákra, lehet bíbelődni. Szórakoztató időtöltések, cseles csalafintaságok. Csaplár egy régi lovagrend egyik utolsó képviselője. Mindenben illetékes. Nem hisz a foglalkozásszerűen űzött gondolkodásban, nem ismer el felségterületet. Ezért tud egészen ártatlanul megszólalni. Ezzel a visszanyert ártatlansággal aztán mégiscsak újra le lehet írni bármit. Isten. Haza. Szabadság. Arcpirító. Igaz, a „szabadság” az ő nyelvén úgy hangzik, „normál szabadsághiány”. A szabadság bűvöletében tiltakozik a botrány ellen, hogy meg kellene elégednünk egyetlen élettel. A benne lévő minden tiltakozik. Akinek kevés egyetlen én, az végül azt az egyet is elviselhetetlenül soknak érzi. Lemondani az Énről ebben a reménytelenül romantikus kultúrában, elhallgattatni az egyetlen, csak rá jellemző hangot, és helyette mindenkor a célnak megfelelőt használni - anynyi, mint lemondani a siker stílusáról, és helyette az egyszeri kiszámíthatatlan kockázatát választani. Úgy látszik, a halálugrás csak ritkán pontozható. Nehéz jutalmazni az életveszélyest. Ám nem temetni jöttem, hanem dicsérni. „Kezdőnek és esetleg haladóknak is, még egyszer és utoljára. Első tétel: a művészet életigenlő, fel kell hogy verje az életerőmet, ha nem veri fel, nem művészet. Második tétel: ha azt akarod ábrázolni, ami az életben utálatos volt, és megmaradsz ugyanazon a síkon, ha épp oly utálatos vagy, akkor ez nem művészet. Dickens leír a Kis Dorrit egyik fejezetében egy ragacsos kis kocsmát, dől belőle a gőz, a falak csupa füst s az emberek benne csupa szegénység. Csakhogy rotyog ám a tűzhelyeken a sok mindenféle jó, dagad és pöfög, hogy szívesen elmennék oda pacalt enni magam is. Nagy étvágyam támad, jegyezzük ezt meg, s a Raszkolnyikov káposztalevesénél ugyancsak. S amikor azt mondja, kolbászt hozzanak neki, de az olcsóbbik fajtából. Amiből pedig szinte következik a harmadik tétel, hogy nem a tárgy szépsége vagy fontossága teszi a művészi terméket széppé, hanem a művész életkedve, a kedvtelése, hogy kedve van nem csak leírni, de játszani is a tárgyával. (Ehhez pedig hozzátartozik, hogy ne legyen túl pedáns, például ne akarja túl pontosan kifejezni magát, mert akkor műve már annyira komoly...) Játék, lendület, fölösleges erő, bizony mondom, erre van szükségetek” - írja Füst Milán az Egy ember életében. Ha jól értem a fentieket, az elismerés ma este Csaplár Vilmosban a legmegfelelőbbet éri. Jut eszembe, úgy tartják, egy díjnak, volt légyen bármekkora is a névadója, az ad igazi értéket, aki kapja. Milán bácsi, drága, szívből gratulálok. Németh Gábor ÉLET ÉS ÍR IRODALOM 10 FÜST MILÁN-DÍJ 2003 December 2-án adták át a Füst Milán-díjat, idén prózaírókat jutalmazott a kuratórium, Csaplár Vilmost és Végel Lászlót. Összeállításunkban a laudációkat és Sándor Iván köszöntőjét közöljük. Kedves Milán! Elolvastam nagy élvezettel, költőhöz méltó igen szép darabodat! Amilyen öröm az ilyen darab olvasása, olyan szomorúság is a mai színházvezetőnek. Te talán nem tudod, milyen küzdelmek között élünk, hová süllyedt a tömegízlés, amelynek kényére-kedvére vagyunk utalva - írja több mint hetven éve Füst Milánnak a Belvárosi Színház vezetője, Bródy Pál. Másoktól is hasonló levelek érkeznek. Olvasgatja, félretolja, panaszkodik: rossz időim voltak ezek, majdnem olyan rosszak, mint a többi időim. Szürke délelőttök. Őszi levélhullás. Téli némaság. Hangokat azért hall. Rájuk legyint. De egy délután valami rejtélyes hangzás. Ugrik fel a heverőről. Neki az íróasztalnak. Megvan a Henrik király első jelenete. Majd erről is leírja: még a barátai szerint is, nem e világi. Nincs realitása. Nehéz belépni abba, amit teremt. Két év múlva Hitler hatalomra jut. Hamvas Béla ezeknek az időknek a tapasztalatai alapján is mondja: az irodalom ott kezdődik, ahol az író belép a beléphetetlenbe. Ez megtörténhet úgy is, hogy a korszak tudomást sem vesz róla. Mikor Füst Milán a nagy európaiakhoz hasonlóan belép a beléphetetlenbe, még nem terjedt el Kafka, Broch sem, az utálatos Celine sem írta meg nagy regényét. Mindez ma közismert. Talán az nem kapott még elég figyelmet, hogy Füst Milán a huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb éjszakát járója. Sötét ösvényeken lépegetett otthonosan. Az ilyen otthonosság megegyezik a század nagy műveit hevítő otthontalanságérzéssel. A viszonyok csúnyák, ellenük szegülni nem lehet, én legalább undorodni akarok, írta Kosztolányinak. De a sötétjében szó nincs egyetlen árnyalatról. Arról sem, hogy a sötét és a világos szétválasztható volna. Az ilyen szétválaszthatatlansághoz az álarcok mögé kell pillantani. Füst Milán azzal kezdi, hogy az önmaga álarcai mögé néz. Persze, hogy idegen abban a kultúrában, ahol ez szokatlan. Műve így előlegzi meg a szellemi ember ezredfordulós egyetemes idegenségtudatát. A Henriket indító hang folyamatosan hallható. A dráma végén, amikor Henrik már megjárta az éjszakáját, amikor énjében a rossz és a jó elválaszthatatlanul egymásba keveredett, amikor Hohenstaufennek azt mondja: „S ha majd felkeltenél, csodálva hallgatnám sötét életem...”, egy hang szólal meg a színen kívül: „Már este van...” Az Úr hangja. Még kétszer ismétlődik. Amikor harmadszor szól be, lemegy a függöny. 1931. október 1-jén a Henrik lediktálásának napján írja a Naplójába: „Mindig este van. A nap nem számít, nálam mindig este van.” Az éjszakáján futtatja át a vallatófényeket. Két olyan írónak nyújtjuk át a Füst Milán-díjat, akik maguk is küzdelmes utat járnak be. László is, Vilmos is kedveli azt a hangzást, amit a köztudat nem e világinak tekint. Összefoglalni próbáltam valamit, s erről a komikus igyekezetemről eszembe jut egy anekdota. Közel fél évszázada az egyik egyetemi órája végén megkérdezte a hallgatóit, ki volna aki néhány mondatban összefoglalná, amit ő elmondott. Felemelkedett egy kéz. Az ifjú költő kiment az előadói asztalhoz, mély lélegzetet vett... Milán pedig legyintett: ki az a marha, aki néhány mondatban össze akarja foglalni azt, amit tőlem hallott? Bizonyára engem is hasonló minősítéssel illetne most, mint hajdan az ifjú költőt. Sándor Iván A szintézis disszidense Végel László Hölgyeim és uraim! Éppen két héttel ezelőtt a magyar könyvkiadók közös standját cenzúrázgattam az Interliberen, a zágrábi könyvvásáron. Erre természetesen senki sem jogosított fel, és elhivatottságot sem éreztem rá, kedvet pláne, azonban még sokkal kutyábból éreztem volna magam, ha nem teszem meg. Bizonyos W. A. összes műveit csoportosítottam át a „Nagy magyar könyvkiadók” feliratú polcról egy kevésbé feltűnő helyre. Miközben ezt tettem, kettős szégyent éreztem. Szégyenkeztem amiatt, amit tettem, és tettem, amit tettem, mert szégyenkeztem. Úgy éreztem, valamiképpen a horvát kultúrát is, és a saját kultúrámat is elárulom, ha tétlenül hagyom, hogy egymás megismerésének jóhiszemű igyekezete az agresszív nacionalizmussal párosuló dilettantizmust vesse a felszínre magyar részről bemutatni, horvát részről pedig ismerni érdemes szellemi termék gyanánt azokon a polcokon. Ez utóbbi okból hasztalanul szégyenkeztem. Az összes művek másnapra újra ott voltak régi helyükön, a főhelyen. Egy képzeletbeli hazám volt, azt is elveszítettem, mondhatnám Végel Lászlót parafrazeálva, de arcátlanság volna előretolakodnom a magam kis sérelmével, nem csupán azért, mert ma végre - őt ünnepeljük, hanem azért is, mert az én kínos esetem Zágrábban össze sem hasonlítható a vajdasági kutyaszorítóval, amelynek Végel László immár harmadik évtizede hűséges és megvesztegethetetlen krónikása. A dilettantizmust mindig és mindenütt titkos affinitás fűzi az agresszív nacionalizmushoz, hiszen akárhány frázist pufogtassanak is a nemzeti érdekek önzetlen szolgálatáról, ez az ideológia az individuális és a kollektív tökéletes összhangjával kecsegtet szellemi és gyakorlati értelemben egyaránt. Szellemi értelemben az önismerethiányos közösség frusztrált és reflektálatlan világmagyarázata lép harmonikus frigyre a dilettáns frusztrált és önismerethiányos világmagyarázatával. Gyakorlati értelemben a dilettáns féktelen önmegvalósítási igyekezete talál ideális kibontakozási lehetőséget a közösségi nárcizmus szolgálatában. Mindez az ige testet öltésének csodálatos megvalósulásaihoz vezet, aminek rémületes példáját a nyolcvanas évek végének Szerbiájában láthattuk - és a történelem még nem ért véget. De nem is a nyolcvanas években, és nem is Szerbiában kezdődött. A hetvenes évek elejére Közép-Kelet-Európában mindenütt kifulladt a szocializmus kezdeti modernizációs lendülete, és az önvédelemre berendezkedő rezsimek szabadságellenes törekvéseikhez mindenütt a modernizációellenes államnemzeti értelmiségben és ideológiában leltek természetes szövetségesre. Különösen nagy befolyásra tett szert ez a mentalitás az óvatosan nemzetivé áthangszerelt pártállamok közötti senkiföldjén, a nemzeti kisebbségek lakta területeken. Az elfogulatlan és termékeny szellemi tájékozódást ott a többségi nemzet, az anyanemzet és a nemzeti kisebbség dilettantizmusban és agresszív nacionalizmusban egyaránt érdekelt kulturális nomenklatúrája háromszoros erővel igyekezett lehetetlenné tenni. Ilyen körülmények között szinte a kés élén kellett egyensúlyoznia annak, aki, mint a fiatal Végel László, meg kívánta őrizni a tisztánlátását. Először is a marginalitás pozíciójába kellett helyezkednie minden nomenklatúrával és hivatalos kánonnal szemben, és megmaradnia ebben a pozícióban minden csábítással, fenyegetéssel és ún. „erkölcsi” nyomással szemben. Korai regénye, az Egy makró emlékiratai éppen azért el nem avuló értéke irodalmunknak, mert elsőként úja bele egy marginális léthelyzetbe a modernizáció kelet-európai kudarcának tapasztalatait. Másodszor, sajnos, nem helyezkedhet mindenestül a pusztán utópikus modernizáció álláspontjára, nem tehet úgy, mintha egy közösség tapasztalataitól függetlenül rendelkezhetne nyelvvel és kultúrával. Ennek következtében vállalnia kell a hontalan lokálpatriotizmus végtelen és szintézis nélküli dialektikáját. A hetvenes évektől uralkodó mentalitásnak, a dilettantizmussal párosuló agresszív nacionalizmusnak csak addig kell a nemzeti kultúra, amíg másokat kiutasíthat belőle. Ezért a hontalanná tett lokálpatriótát semmi sem akadályozza abban, hogy a voltaképpeni nemzeti hagyományban, amelyet ez a mentalitás megvet, gyűlöl és a legszívesebben megsemmisítene, újra és újra otthonra leljen. Eladdig, míg a következő fordulóban újra ki nem akolbólítják onnan. És megint elölről. Minthogy pedig a kisebbségi létben ez a dialektika a többségi nemzet, a nemzeti kisebbség és az anyanemzet kultúrájához fűződő viszonyban egyaránt érvényesül és különböző fázisai hol erősítik, hol kioltják egymást. Végel László az évtizedek során a kulturális önmeghatározás dilemmáinak, lehetőségeinek és csapdáinak olyan mérhetetlenül gazdag tapasztalatát gyűjti be és dolgozza fel eszszéinek páratlan sorozatában a Lemondás és megmaradástól kezdve a Hontalan esszék újabb darabjaiig, amilyenről nemzetféltő és nemzetmentő kollégái nem is álmodhatnak. Harmadszor, soha nem szabad végleg átadnia magát annak az illúziónak, hogy egy huszárvágással felülemelkedhet ezen a dialektikán; józan ésszel nem menekülhet holmi „európaiságba”. Mert igaz ugyan, hogy „a legszenvedélyesebb európaiak mindig Európa peremén születnek”, és „a fattyúk komplexusa erősíti az európai öntudatot”, csakhogy, először is, nincs olyan, hogy „európai”, mint ahogy „tiszta értékek” sincsenek, és „tiszta értékválasztás” sincsen. Hanem különféle tapasztalatok, és ezekből a tapasztalatokból leszűrt különféle - helyes és helytelen - következtetések vannak. A „modernizáció” nem eszme, hanem egy konkrét kulturális-szociális-gazdasági közösség teljesítménye. Csak ott és akkor válik eszmévé, ahol és amikor mint teljesítmény kudarcot vall. Márpedig ebben a térségben - és mint lassacskán kiderül, egész Európában - az egyetlen modernizációs tapasztalat a szocializmus tapasztalata volt, következésképpen a holt modernizáció kísérleteként visszajáró egyetlen eszme a szocializmus eszméje. Végel László gondolkodói becsületességének számomra legnagyszerűbb bizonyítéka, hogy az utópia csábításának kiszolgáltatva újra és újra megküzd ezzel a csábítással, és minél nagyobb szüksége volna rá a konzervativizmus ostoba kelet-európai paródiájával, a történelmi revansizmussal szemben, annál szigorúbb önvizsgálattal fosztja meg magát az utópia kábítószerétől. (Nota bene, ez a csábítás kezdettől fogva elemi erejű volt. Hatvannyolc című esszéjében elmeséli, milyen megrázkódtatás volt számára, amikor Szenttamásról Újvidékre került parasztgyerekként - először találkozott a telefonnal és a fürdőszobával.) Naplószerű eszszésorozatainak erősödő konfessziós jellege mutatja, hogy egyre eltökéltebben támaszkodik a személyesen ellenőrzött tapasztalat józanságára, eközben azonban - és ez a negyedik késés, amelyen évtizedek óta egyensúlyoz - soha nem számolja fel teljesen kritikai álláspontját, viszont sikeresen nyirbálja viszsza annak transzcendens lendületét. Végel Lászlót több mint húsz esztendeje ismerem, és elmondhatatlanul sokat köszönhetek ennek az ismeretségnek. Nemegyszer jelentett vigaszt arra gondolnom, hogy nem is olyan messzire tőlem, Budapestnél mindenesetre közelebb, az akkor még szomszédos határ túloldalán ott ül toronyházi lakása magasában, és puszta létezésével könnyebbé teszi számomra a megbékélést azzal a nem mindig szívderítő körülménynyel, hogy magyarnak születtem. Csordás Gábor 2003. DECEMBER 5.