Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)
2004-05-21 / 21. szám - Szigethy András: A Népszabadság-ügy - azaz, amivel nem lehet egyetérteni! (4. oldal) - Kovács Zoltán: Az az egy • Élet (4. oldal)
SZIGETHY ANDRÁS: A Népszabadság-ügy - azaz, amivel nem lehet egyetérteni Vajúdtak a tulajdonosok, és öszvér született. Elég randa. Az öszvér neve Népszabadság. Pontosabban: a Népszabadság mai megjelenési formátuma, szaknyelven lay outja. És még inkább a küllem mögötti nagyon is mélyrétegű tartalmi kérdés: milyen lesz ezek után a Népszabadság? Miről szól, kihez szól? És főként: merre tart? Az elmúlt hónapokban Népszabadságés nem Népszabadság-olvasók bővelkedhettek a lappal, illetve a lapról, a szerkesztőségről szóló hírekben. Ezek közül kétségtelenül legnagyobb médiaesemény értéke Eötvös Pál főszerkesztő váratlan és az új főszerkesztői posztra belülről pályázók egyikének megfogalmazása szerint „váratlan és felelőtlen” távozásának volt. Annál is inkább, mert Eötvös távozásának valódi okairól érdemben mindmáig nem beszélt, s annál is inkább, mert az újság a főszerkesztő lemondását követően hamarost vadonatúj formában jelent meg. Rövid időn belül immár sokadszor. De kezdjük az elején. Melyik elején? Hogy 2003. február 27-én a B. V. Tabora Hollandiában bejegyzett vagyonkezeléssel foglalkozó vállalkozás egy nemzetközi részvény-átruházási tranzakcióban, részvénycsere útján megszerezte a Bertelsmann AG-tól a Népszabadság Rt. 17,68 százalékos részvénycsomagját? Ez az eleje egy történetnek, amely még nem ért véget. A Tabora ugyanis a Ringier AG százszázalékos tulajdonában van. A Ringier viszont 49,9 százalékban tulajdonosa a Népszabadságnak. Huszonhat és fél százalékban pedig az MSZP-hez kötődő Szabad Sajtó Alapítvány rendelkezik részvénypakettel. A Gazdasági Versenyhivatal Versenytanácsa 2003. szeptemberi határozatában kimondta: nem engedélyezi, „hogy a B. V. Tabora a részvények több mint 50 százalékának megszerzésével a Népszabadság Kiadó és Nyomdaipari Rt. felett irányítást szerezzen”. A Ringier a határozattal szemben felülvizsgálati kérelemmel élt. Új döntés még nincs. „Mivel azonban a felülvizsgálati kérelemnek nincs halasztó hatálya, a Ringier úgy szerez érvényt a határozatnak, hogy a kifogásolt pakettel nem szavaz” - nyilatkozta a Manager Magazin 2004/3. számában Papp Béla, a Ringier Kiadó Kft. ügyvezető igazgatója. „ A nem szavazás azonban nem akadályozta meg a Ringier-t abban, hogy a Szabad Sajtó Alapítvánnyal közösen levelet írjon ez év tavaszán a Népszabadság Rt.-nek, amelyben az igazgatóságot változatlan bizalmáról biztosította, a szerkesztőség vezetésével szemben pedig bizalmatlanságát fejezte ki, kimondva-kimondatlanul felelőssé téve, hogy az auditált adatok szerint 1995-ben még 267 537 nyomtatott példányban megjelenő Népszabadság 2004-re 150 ezer körüli példányszámot mondhat magáénak. E levél következményének tulajdonítható Eötvös távozása. Sokak szerint ezzel vége is a klasszikus Népszabadságnak, melyet sokan az ötvenes évek Szabad Népe egyenes meghoszszabbításának kívánnak láttatni, mivel így az újságot asszociációs bázisnak használva lehet a szociálliberális irányzatot a magyar társadalom ellen folytatott Rákosi-féle hadjárattal öszszemosni. De ez egy másik történet. A Népszabadság sajtótörténelmi pillanataiból csupán azért érdemes fölemlíteni néhány mozzanatot, hogy világossá váljék: amennyiben a küllem megváltozása jelzi azt az irányt, melyet Papp Béla úgy fogalmazott meg, hogy „ha a Népszabadságot a XXI. századi olvasó igényeihez akarják felzárkóztatni”, akkor a Ringier a klasszikus magyar politikai napilap hagyományai ellen intéz frontális támadást. A svájci tulajdonosnak ugyan mit is mondana az a tény, ha ismerné, hogy az 1956 forradalmának leverése utáni Népszabadságnál a szerkesztőség újságírói és vezetői Az, amivel nem lehet egyetérteni című vitairatukkal nyíltan szembe kívántak fordulni a hivatalos szovjet véleményt közvetítő november 19-i Prawsz-közleménnyel és a hatalom mindenható új birtokosával, Kádár Jánossal? E történet röviden annyi, hogy a szovjet vezetés a jugoszlávokkal folytatott vitában kifejtette: a Rákosi-féle politika folytonosságát kívánja Magyarországon. A Népszabadság cikktervezetéről a Malenkovék által folyamatosan szorongatott Kádár úgy vélekedett: „Semmiképpen nem lehet beleegyezni” a közlésbe, és az Ideiglenes Intéző Bizottság előtt az javasolja: „Vegyék le a cikk megjelenését a napirendről.” Válaszul a Népszabadság újságírói a már kiszedett lapszámot 1956. november 24-én nem jelentették meg. A főszerkesztőnek pedig az volt a véleménye, hogy „az újságírók is lelkiismereti kérdést csinálnak abból, hogy nem mondunk önálló véleményt”. A mai Népszabadság-silow nem ma kezdődött. Csak van, akik nem tudnak róla, vagy nem akarnak tudni róla, mondván: ez ma már nem számít. Számít. Akkor is, ha a tulajdonosok kedvenc kifejezésével élve, valóban „újra kell pozícionálni” a Népszabadságot A profit nem feledtetheti, hogy a társadalmi-történelmi tudat egyik hordozója és fontos befolyásoló tényezője Magyarországon a politikai napilap. Mint ahogy az volt az 1968-ban bevezetett úgynevezett új gazdasági mechanizmus korszakában, amikor az újságon belül ádáz küzdelem folyt a nyitni óhajtó reformpártiak és az ortodox vonal hívei között. De fölemlíthetjük a rendszerváltozás küszöbén azt a momentumot is, amikor a Népszabadság cikkének címében azt kérdezte: „Szocializmust másképp, vagy kapitalizmust ugyanúgy ?” Tehát hol is kezdődött a Népszabadság-sztori? A mindenható pártkorifeus Révai Józsefet vagy az 56-os újságírói magatartás szimbólumaként számon tartott Gimes Miklóst tekinthetjük ma a Népszabadság előképének? Az újság az 1990-es korszakvonal óta ad fórumot a legkülönfélébb írásoknak azért, hogy olvasótáborával együtt megpróbálja értelmezni a világfolyamatokat, azok hatását a magyarországi helyzetre, s valamiféle elemzését adni a sok esetben elemzésre sem méltó hazai belpolitikai viszonyoknak. Hosszú lenne szerzők és cikkek listáját felsorolni a fentiek igazolására Szilágyi Ákostól Tölgyessy Péterig, de engedtessék meg, hogy csupán a Népszabadság nagy arculatváltása utáni első Hétvége mellékletéből idézzem föl Debreczeni József dolgozatát, amely az európai uniós választások előtt Magyarország közviszonyainak közérzeti térképét rajzolta meg, vagy Gömöri legutóbbi cikkét, amely a Passió ürügyén adott áttekintést az Amerikából indukálódó világtendenciákról. Tehát miközben az újság külső megjelenése erőteljesen elmozdult a - nevezzük néven - blikkes arculat felé, tartalmában mindent elkövetve igyekszik megmaradni a komoly, mértékadó lapnak. E tekintetben az újság történelmében kétségtelenül fölfedezhető valamiféle folytonosság. Jelesül az, hogy mindeddig úgy óvakodott a bulvárhangtól és megjelenéstől, mint ördög a tömjénfüsttől. S miközben hosszú éveken át folyamatos és döntő többségében jól meglapozott információkkal próbálta ellátni olvasóit, közléseiben előfordultak komoly billenések és zavarok. Ilyen közismert és igen széles körű visszhangot kiváltó tévedés volt a Tellerlevél közlése, amely után az újság akkori főszerkesztője nyilvánosan kért bocsánatot olvasóitól és a közvéleménytől egyaránt. Jómagam súlyos egyensúlyi zavarnak tartom azt is, hogy a parlamenti választások előtti időszakokban a lap a kelleténél közelebb került a balliberális pártokhoz - sokkal inkább az MSZP-hez, mint az SZDSZ-hez -, és nem ugyanazzal az attitűddel kezelte a jobb- és baloldali politikai paletta szereplőit. Ezt és egyben az újság önkontrollját bizonyítja, hogy 1998-ban, amikor a parlamenti választásokon a jobboldal győzött, vezércikkben ismerte el alkalmankénti részrehajlását. A főszerkesztő által írt harmadik oldalas dolgozatban a következő állt: ,iszért e lap hasábjain, ahol a választásokat közvetlenül megelőzően - elsősorban a gazdaságban végrehajtott látványos fordulat okán - a másik hatalmi csoportosulás győzelmét láttattuk kívánatosnak, most a többségi akaratot tudomásul véve jó kormányzást kívánunk az 1998-as győztesnek.” Valljuk be, ez azért minőségében más hangnem, mintha valakik a választási vereség utáni végső elkeseredésükben megszervezett csalásról szólnak, folyamatosan indulatokra és zsigeri politikai ösztönökre alapozva. És nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a balliberális kormányzás idején olyan, az MSZP vezető politikusai számára igencsak kínos leleplező írások jelentek meg, mint például Az Arhangelszk-dosszié: száznegyvenhét pont (1996. május 23.), A zsurki vodkagyár fekete leple (1997. január 25.) című, manipulációk után nyomozó riport, avagy a Xénia-láz környéki lázas MSZP-s holdudvari tevékenységekről szóló írások. Talán ezért gondolja úgy ma is néhány MSZP-politikus, és hangoztatja nyíltan, hogy a Népszabadság nem érdemli meg, hogy olvasótáborával fölsorakozzon mögé a párt. Jelen sorok szerzője óhatatlan örömet érez, ha egyetlen párt sem sorakozik föl a Népszabadság mögé, ellenben a nyitott társadalmi gondolkodás hívei jelen vannak a lap hasábjain. Az igencsak hektikus és időnként hisztérikus belpolitikai körülmények közepette minderre igencsak nagy szükség van, mert így maradhat meg az újság annak a napilapnak, amely kibeszélni és elemezni segíti mind a külhoni, mind a belpolitikai eseményeket és azok összefüggéseit. Fórum maradhat - hangsúlyozottan baloldali és liberális - ám nyílt és nyitott szellemű fórum a közügyek számára. A dolgok lényege ugyanis itt van a külalak mögött rejtezve: marad-e a magyar napilapolvasóknak olyan újságja, ahol szélsőséges pártelfogultságok, rendszerelvűen mozgalmi jellegű indítékok, felszínes érzetek és politikai indulatok tudatos gerjesztése nélküli lapból képesek tájékozódni, informálódni a környező világ ügyeiről. * Még tovább gondolva, az a kérdés: milyen magyar választópolgárt akarunk? Olyat, aki Big Brothereken és Való Világokon függve, pletykaszínvonalon értesülve a hazai és világpletykákról, elemző gondolkodásról leszoktatva (nem) értelmezi a folyamatokat, tehát eleve komolytalanul veszi a beleszólás jogát a demokrácia egészébe, vagy pedig más típusú polgárát képzeljük el a Köz Társaságának. Ez ugyanis a végső vízválasztó a bulvár-média-lumpen között és a demokráciában következetesen bízó, magatartásával azt támogató, a mély, rétegzett tájékozódást, a médiaértelmezést igénybe vevő polgár között. A Népszabadság új külleme azt sugallja - legalábbis számomra -, hogy fennáll a veszélye annak: a Népszabadság a könnyebb ellenállás irányába mozdul el. A fő tulajdonosok, attól való félelmükben, hogy a lap az utóbbi években több tízezret vesztett olvasótáborából, azt gondolják: a könnyedebb, felszínesebb újság vonzóbb lesz. Ami már most kétségtelen tény: a lap megjelenése veszített komolyságából, eleganciájából, harsányabbá és közönségesebbé vált. A standokon így semmi nem különbözteti meg a csiricsáré médiabóvlitól. Legfőbb hibájának azt tartom, hogy formazártságot, merevséget, provincialitást sugall, a világpolitikai oldalak előre hozatalába is megjelenő változás pedig éppen az ellenkezőjét, a nagyvilágra nyitottságot preferálja. A végeredmény: káosz a Népszabadság-imázs körül. A legnagyobb káoszgerjesztő maga a küllem áthallásából indukálódó tendencia: olvasó, ne félj, ne ijedj meg, itt sem kell majd gondolkodnod, ugyanúgy, mint a Blikknél. Egy olvasói levél sok van, a kiemelés esetleges, ám tanulságos szerint viszont nagyon is érzékenyen reagál a történtekre. V. K. a következőket írja: „Több mint harminc éve mindennapi olvasója voltam lapuknak. A közelmúltban megdöbbentem azokon a formai és tartalmi változásokon, amiket az új dizájn érdekében megvalósítottak. Már a múltkori színeskedés sem nyerte el tetszésemet, de azt még lenyeltem. Most pedig hangzatos címekkel, felszínes tartalommal, felesleges vizuális effektekkel feltupírozott bulvár stílusú lapot tartok a kezemben (vélhetően utoljára), mely ezerrel küzdi le magát a szennylapok szintjére. Szomorú számomra, hogy egy baloldali érzelmű és hangvételű, konzervatív napilap, mely mellesleg a legnagyobb olvasótábort tudhatta magáénak, lesüllyed a Blikk és a hozzá hasonló szennylapok képi megjelenési és vélhetően előbb-utóbb tartalmi színvonalára. Javaslom, hogy a jövőben rendszeresen írjanak a Való Világ a Mónika Show stb. érdekfeszítő eseményeiről, a beszéd- és jellemhibás ötszázas szókincsű vazze-ző új sztárokról és feltétlenül Lajka és a Nászinvonal kisribanc szerelméről is, így biztosan elveszítik olvasóik egy jelentős táborát. (...) Én a maguk helyében azonnal visszatérnék a kettővel ezelőtti formára és tartalomra. ” A Népszabadságot reklámozó hirdetéseknél is ugyanez az irány, illetve iránytalanság. A reklámok azt kívánják erősíteni, hogy a lap továbbra sem a Miss Alsómangold választásról és a pofozkodó sztárokról szóló híreket tartja társadalmi eseményeknek, az azért mindenestre meggondolkodtató, hogy a pofozkodó női sztárok reklám mellett pofozkodó női bokszolók fotóját közli az újság saját információs anyagként. A harsogóan nagy címek alatti zsugorított dolgozatok, a hivalkodóan és sok esetben funkciótlanul nagyméretű fotók - példának okáért a 2004. május 3-i szám címlapja, mely látványtervnek kiváló, az újság funkcióját tekintve katasztrofális - azt az érzetet keltik, hogy némi diszkrepancia van a Népszabadság önmagát hirdető reklámjai és külleme, valamint tartalma között. (Folytatás a 10. oldalon) A szerző a Népszabadság szerződéses munkatársa ÉLET ÉS ÍRÓI IRODALOM 2004. MÁJUS 21. Két hete ugyanebben a rovatban fölvetettem, hogy talán meg kellene emlékezni arról az egy emberről, aki húsz éve a nemzeti olimpiai bizottság tagjaként - néhány tartózkodó mellett -, egyedüliként szavazott nemmel a Los Angeles-i olimpia bojkottjával kapcsolatban. Már csak azért is, mert méltatlanul elfelejtették, nevére még azok sem emlékeztek, akiknek akkori tisztségük folytán kellene, és bárhogy is, példát mutatott arra, hogy kiélezett helyzetekben is lehet nemet mondani. Még akkor is, ha a bojkott Schmitt Pál szíves közlése szerint moszkvai diktátum volt (ami egyébként tény, nem is ez a kérdés). Fölvethető, mi van akkor, ha nemcsak egyetlen ember mond nemet, hanem sokan, és főleg mi van akkor, ha a hivatalos sportvezetés hónapokon keresztül nem a szavazók módszeres megdolgozásán fáradozik, hanem maga is az olimpiát akarók oldalára áll. Ha ugyanis jól értem, Schmitt és Buda, a hazai sportvezetés akkori prominensei az olimpia mellett voltak, csak „nem tehettek semmit.” Ahogy ilyen helyzetekben patakzón izzadó, emberarcú párttitkárok szokták mondani: ha én nemet mondok, a helyemre mást állítanak, még rosszabbat. Ez sincs persze rendben, de az végképp, hogy mindezek után nem sokkal Schmitt Pál megkezdi sportdiplomáciai karrierjét, Buda István olimpiai érmet kap. A cinizmus teteje pedig az, hogy mindeközben elfelejtődik az egyetlen ellenszavazó, dr. Jacsó István neve. Főként ezt kifogásoltam - ha már egyszer Schmitt címeres melegítőjével beemelte az olimpiát a kampányba. Az élet bonyolultabb, mint hinnénk. Sőt! Már Los Angelesben, a versenyek színhelyén 1984. augusztus 1 jén Schmitt Pál interjút ad (ő ugyanis a sportolókkal ellentétben, jelen volt az olimpiai játékokon) a Népsport akkori munkatársának, Gyárfás Tamásnak (tudósítás, mint látjuk, szintén volt, sportvezetőből, újságíróból egy egész had volt jelen), így nyilatkozik: „Meglepő volt, hogy Samaranch elnök, megnyitó ünnepi beszédében már a második mondatban az olimpián részt vevő országokkal foglalkozott. Alighanem ráért volna ezt a kérdést néhány perccel később is elemezni. Az általános szemléletet tükrözi, hogy másnap a munkaértekezleten is ezt az eredetileg 13. napirendi pontot vették előre: »Hogyan büntessék meg a jövőben azokat az olimpiai bizottságokat, amelyek a játékokon nem képviseltetik magukat a sportolókkal?« Az ok kézenfekvő. A rendező országban felszított közhangulat néhány NOB-tagra is átragadt. Ez lehetett a napirend felcserélésének a magyarázata. (...)” Rendben van, hogy nyilatkozni kell, rendben van, hogy moszkvai diktátum, de mi ez a méltatlankodó hang, hogy „a rendező országban felszított közhangulat”? Ezzel nem kevesebbet állít Schmitt, minthogy mindennek oka a másik oldal. Nem a bojkottálók, hanem aki azt szóvá teszi. Pedig ő tudta a legjobban, hogy Samaranch joggal hozta elő első pontként a bojkott-ügyet: 1984-ben, az olimpiai mozgalom, épp a távolmaradások miatt történetének addigi legnagyobb válságát élte át, ugyan mit kellett volna előre venni? (Nagyobb már csak a korrupciós válság volt, Schmittnek nyilván nincs ehhez köze, de tény, hogy akkor meg a szervezet alelnöke volt. NB. mindig rosszkor állt jó helyen.) Ugyanebben az interjúban - melynek címe egyébként harsányan pozitív: A NOB előretekint -, még egyszer, a rend kedvéért elhangzik, hogy „sportolóink biztonsági okokból nem vesznek részt az olimpián”. Ehhez mit lehet szólni? Los Angeles környékén él a legnagyobb lélekszámú amerikai magyarság, ottani képviselőik soha nem tapasztalt lobbizásba kezdtek a magyar politikai vezetésnél, épp a magyar részvételért. Húsz év távolából persze mindig kockázatos és nagyon is kérdéses elővenni interjúkat. Minden máshogy volt, és minden máshogy van. Az olimpiát azonban Schmitt Pál hozta be a képbe kampányelemként, és ha az olimpiai egyenleg pozitív oldalán érmek és sikerek vannak, létezik a másik oldal is: a bojkott-ügy minden enyhítő körülményével együtt mégiscsak a passzíva oldalra strigulázandó. Azt írja a polgári oldal napilapja (május 18.): „Méltó módon meg kell emlékezni Jancsó Istvánról, aki egyedül szavazott a bojkott ellen.” Helyes! Először is írjuk le a nevét hibátlanul! Dr. Jacsó István a neve. Kovács Zoltán az az egy ÉLET