Élet és Irodalom, 2004. július-december (48. évfolyam, 27-52. szám)

2004-07-16 / 29. szám - Vásárhelyi Mária: A szavak elviselhetetlen könnyűsége avagy Mécs Imre magányossága (3. oldal) - Hemrik László: Nézi. Szereti. Forgách András rajzaihoz • A másként fogó toll (3. oldal)

* A­milyen abszurd, olyan szívszorí­tó a képsor. A Pest Megyei Bíró­ság kapuján kilépő Mécs Imre magányossága és keserű mosolya, a tömegből felé kiáltott szitkozódások éppen olyan beszédesen jellemzőek napjainkra, mint a felhergelt tömeg által éltetett Bencsik András arcán a mártíromság és a félelem elegyéből megjelenő félmosoly. A diktatúra dé­delgetett kedvencét, a pártállami Népszabadság pártélet-rovatának szer­kesztőjét - Bencsiket - éltető tömeg kórusban kommunistázza, árulózza és gyilkosozza a Tutsek-féle vérbíró­ság által halálra ítélt, a diktatúra el­nyomó gépezete ellen egész felnőtt életében lázadó Mécs Imrét. És aki itt él ebben az országban, annak tud­nia kell, hogy amit látunk, az nem néhány, a társadalom perifériájára szorult figura által előadott abszurd színjáték, hanem a magyar politikai élet centrumában játszódó valóság­­show. A pártállami kedvencből hun­garista propagandistává vedlett Ben­csik András ma Magyarországon nem a politikai alvilág szereplője, ha­nem a legnagyobb ellenzéki párt rendezvényeinek rendszeres résztve­vője. Az általa szerkesztett szélsőjobb­­oldali, a fasizmussal nyíltan közössé­get vállaló, a magyar nyilas hordát Európa hőseként éltető hetilap cím­oldalán pedig, közvetlenül a náci iro­dalom szomszédságában, egymást váltják az ellenzéki pártok vezető po­litikusainak portréi, és a lapot nem más ajánlja rendszeres szellemi táp­lálékként hívei figyelmébe, mint az ország volt miniszterelnöke. Nem a múlt ködéből előbukkanó szereplő Mécs Imre sem, hiszen érte­lemszerűen nem 56-os szerepvállalá­sa, hanem liberális képviselői pozíció­ja miatt vált a szélsőjobboldali lum­pen­banda célpontjává. Pontosan tudjuk - ha ma már mindenki, bele­értve a sajtót is, úgy tesz, mintha nem emlékezne erre -, hogy a Mécs elleni, éveken át tartó hecckampány­nak csupán egy epizódja volt a jelen­legi per tárgyát képező írás, amely­nek szerzője nem kevesebbet állított Mécsről, mint hogy négy bajtársát hóhérkézre juttatta. Ám amikor Mécs megelégelve az ellene folyó méltatlan és megalázó hazugságkam­pányt, bírósághoz fordult, és ezt kö­vetően megszületett a példásan szi­gorú, jogerős ítélet, amely a lap fő­­szerkesztőjét tíz, a cikk szerzőjét pe­dig nyolc hónap felfüggesztett fog­házbüntetésre ítélte, egyként jajdult fel a liberális és konzervatív véle­mény­ elit, és legfőképpen a sajtó mindenféle rendű és rangú munka­társa, akik mind-mind a vélemény­­nyilvánítás szabadságát és nem utol­sósorban saját biztonságukat látják veszélyeztetve az ítélet hallatán. Bár álláspontomat nyilván keve­sen osztják, mégis fontosnak tartom elmondani, hogy jómagam az ítéle­tet követő felháborodást nem osz­tom, és alapvetően a társadalmi anó­­mia pregnáns megnyilvánulásának tartom azt. A következőkben néhány olyan szemponttal szeretném az ügyben eddig elhangzottakat kiegé­szíteni, amelyekről mind ez idáig alig vagy egyáltalán nem esett szó, de amelyek, az ítélet indoklásának tanúsága szerint, közvetve vagy köz­vetlenül hozzájárultak­­ a közvéle­mény által „példátlanul súlyosnak” minősített verdikt megszületéséhez. Első lépésként érdemes egészen röviden felperes és alperes életút­ját górcső alá venni. Mivel Mécs Imrét gyermekkorom óta ismerem, közvetlen tanúja va­gyok eddigi életútjának. Nemcsak azt tudom róla, hogy a forradalom­ban kifejtett tevékenysége miatt 23 évesen halálra ítélték és ezt követően kilenc hónapot töltött siralomház­ban, hanem, mivel közvetlen kör­nyezetemben számos olyan embert élt, aki hosszú hónapokat, éveket töl­tött hasonló helyzetben, mélyen átér­­zem azt a rettenetet, amikor egy sö­tét cellában összefolynak a nappalok és az éjszakák, és a naphosszat magá­nyosan ülő rab soha nem tudhatja, hogy a következő ajtónyitáskor csu­pán a reggelijét hozzák-e, vagy az akasztófa alá kísérik. A fiatal Mécs végül Kodály Zoltán közbenjárására részesült kegyelemben, halálbünte­tését életfogytiglanra változtatták, és 1963-ban általános amnesztiával szól VÁSÁRHELYI MÁRIA: A szavak elviselhetetlen könnyűsége avagy Mécs Imre magányossága Nézi. Szereti, Forgách András rajzaihoz Engem az összefüggések sohasem érdekeltek - mondta Chan Chu. Az sem érdekel, hogy mit jelent magában valami külön. Az sem, hogy jelent-e egyáltalán valamit az a valami. Az sem, hogy valami-e egyálta­lán. Nézni szeretem. — Ami összefügg valamivel, az már nincs.” Forgách András szívesen rajzolja az őt körülvevő valóságot, a valóság­ba szövődő megkerülhetetlen, karakteres avagy banális jelenségeket. Azt rajzolja meg, ami körülveszi - szó szerint. Forgách nem egy áttéte­leken keresztül megjelenő, intellektuálisan extenzív világképet jelenít meg: nem él csavaros stílustársításokkal, talányos képi rébuszokkal, absztrakcióval, avagy a realizmus fotót megszégyenítő objektivitásával és a távolba kotorászó képi idézetekkel. Forgách nem akarja a mikro- és makrokozmoszt, a materiális és az anyagon túli valóságot egyetlen lapra helyezni, nem, Forgách András rajzai nem szándékoznak ily mér­hetetlen feladat bevégzésére, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne kevés, amit íróként vállal e másik művészeti területen. Forgách András azt szereti megrajzolni, ami közvetlen fizikai kapcso­latban áll vele, ami közvetlenül megtapasztalható számára, a sokszor je­lentéktelennek tűnő dolgokat tünteti ki figyelmével. Talán a fordítói alázat is része ennek a mechanizmusnak, no meg az íróé, aki a leírás pontosságával hitelesíti önmagát. A rajzokban visszaköszön az író és fordító munkájában elengedhetetlen fegyelem és figyelem. Gondosan bánik a hangsúlyos és hangsúlytalan részletekkel, a kompozíciókban tu­datosan él a vizuális kiemelés eszközével. Forgách András grafikái tré­ninggyakorlatokként is értelmezhetők: a létezés kínálta tárgyak kétdi­menziós, grafikai megragadása a dolgok tökéletesebb megismerését szolgálja. Picasso a rajz primátusát hirdette, miszerint a rajz minden más képzőművészeti technikától közvetlenebb, tisztább képet ad a tárgyról, de a tárgyat megfigyelő alanyról is. Forgách András rajzainak megismerő, megértő attitűdje, tehát nem­csak az otthon semmi mással össze nem téveszthető atmoszférájára vo­natkozik, hanem az identitáskeresés kísérletére is. Ezek a rajzok a meg­értést szolgálják, a helyhez, tárgyakhoz fűződő viszony grafikai térké­pének megrajzolását. Ebből a szívós és következetes odafigyelésből aztán persze az következik, hogy Forgách András szereti otthonát, otthona tárgyait, a tárgyakon hagyott érintéseket, és persze magukat az „érintő­ket”. De még a kaotikusnak, áttekinthetetlennek tűnő, a mosogató­­ba/szárítóba helyezett edények zűrzavaros építményét is, melyről akár az is kiderülhet, hogy ésszerű, szép rendet hordoz magában. És szereti az ablakon túli világ (az Balatonszepezden van), a természet összetett for­máit, a fakoronák organikus, míg a kerítések geometrikus rendjét. És hogyne adódna a Hajnali szivar a Mixát téren című JÉS-tárcasorozat­­tal való párhuzam. Ha a rajz, valamiféle első élményt, tiszta igazságot jelenít meg a papíron (az író otthonáról), akkor a tárcasorozat a külső tér, a tágan értelmezett otthon irodalmi „másolásának” kísérlete. Az író nem teszi más, úgy tűnik legalább is, minthogy beleáll az általa kijelölt idő/tér koordinátába és kellő alapossággal, mi több alázattal megfigyeli a tér/idő koordinátába belépő mondatokat, olyanokat például, hogy a fogklinika méltóságos zászlai, az aranyvégű zászlórudakkal „Mindjárt elügetnek, elhúzzák a neogót házat a Mikszáth térről.” Forgách rajzai jelezik, hogy a dolgokat illik komolyan vennünk. En­nek érzékeltetésére nincs jobb recept, mint tömör, szabatos, ugyanak­kor kedélyesen feszes csendéletek, enteriőrök, tájképek rajzolása. Hemrik László bódult. Szemtanúként azt is tudom, hogy szabadulása után egészen a rendszerváltásig, életének következő negyedszázadát a diktatúra elleni küzdelemnek, a forradalom eszméje ébrentartásának, öröksége ápolásá­nak és rászoruló bajtársai támogatá­sának szentelte. Bár mindebben nem volt egyedül, ám tény, hogy a hason­ló sorsot vállalók nem voltak sokan. Rendőri felügyelet, állásvesztés, tit­kos megfigyelés, telefonlehallgatások és a hatalom általi állandó fenyege­tettség kísérte végig felnőtt életét egészen 1988-ig. Nem utazhatott külföldre, nem kaphatott képzettsé­gének megfelelő munkát és beosz­tást, és egész családjának életét a dik­tatúra általi üldöztetés árnyékolta be. Bencsik András életpályája ugyan­csak töretlen: kenyerét az első perc­től hazugsággal kereste, újságírói pá­lyafutásának vezérlő csillaga mindvé­gig a hazugság és a hatalom feltétlen kiszolgálása volt. Pályafutását a So­mogy megyei pártbizottság lapjánál kezdte, majd a proletárdiktatúra ide­jén ideológiailag kiemelten fontos vörös Csepel lapjánál folytatta, hogy azután a rendszerváltás a Népszabad­ság pártélet-rovatának szerkesztője­ként köszöntsön rá. A Rákosi- és Ká­dár-rendszer, amely Bencsik szerint „a magyar nép történetének leg­nagyszerűbb fejezete” volt (lásd Hont András: Na még egyszer [Heti Válasz, 2004. január 23.]), számára valóban a feltartóztathatatlanul felfe­lé ívelő karriert jelentette. Minden­nek ára „csupa vívmányainak magasztalása, az elnyomó hatalom alázatos kiszolgálása volt. A rendszerváltás után Mécs Imre szabadgondolkodó a korábbi de­mokratikus ellenzék tagjaiból szer­veződő magyar szabadelvű párt alapító tagja lett, amelynek mind a mai napig parlamenti képviselője. Bencsik Andrásnak a szélsőbalol­dalról a szélsőjobboldalra sodródva ugyancsak nem sokat változott alapvető ideológiai, politikai beállí­tódása: mindössze az egyik totalita­­riánus diktatúra kiszolgálójából a másik feltétlen hívévé vált. E rövid életrajzi kitekintés sok mindenre magyarázatot ad napjaink történéseiből is, így világossá válik az is, miért is olyan fontos a Demokrata főszerkesztőjének és harcostársainak mindazok bemocskolása, akik szem­beszálltak a kommunista diktatúrával és életüket az országra nehezedő kül­ső és belső elnyomás elleni küzde­lemre tették fel. Ők ugyanis nemcsak Bencsik és a hozzá hasonlók szégyen­letes múltának tanúi, hanem egyben élő tanúbizonyságai annak is, hogy a diktatúra idején is mindenki előtt ott állt a választási lehetőség, hogy a ha­talom kiszolgálóihoz, a csendes kívül­állókhoz vagy a diktatúra ellen fellé­pőkhöz csatlakozik-e. Ha azt gondol­nám, hogy Bencsiknek és társainak van lelkiismeretük, akkor egyszerűen azt mondhatnám, hogy számukra Mécs Imre és társai jelentik a lelkiis­­meret-furdalást, amelytől bármi áron szabadulni szeretnének. A per tárgyát az az írás jelentette, amelynek szerzője nem kevesebbet állított, mint hogy Mécs Imre 1957- ben a vérbíróság előtt „mindenkit feladott”, és négy vádlott társát „nem kis részben az ő vallomásának köszönhetően akasztották fel”. Egy­szerű magyar nyelvre lefordítva a szerző nem mást mondott, mint hogy Mécs, hogy önmagát mentse, hóhérkézre juttatta bajtársait. Nos, első lépésben ragadjunk le a té­nyeknél! Figyelemre méltó, hogy bár a perrel és az ítélettel kapcsolatban megszületett publicisztikáknak és kommentároknak se szeri, se száma, arról nem esett szó, hogy az inkrimi­nált írásban már a kérdésfelvetés is képtelen és mélységesen amorális. Hiszen önmagában képtelenség jog­állami kategóriák mentén értelmezni azokat a koncepciós pereket, ame­lyek során a diktatúra pribékjei az ország szabadságáért és függetlensé­­géért harcoló forradalmárokkal szá­moltak le. Aki azt állítja, hogy ezek­ben a perekben az ítéletek a vádlot­tak és tanúk vallomásai alapján szü­lettek, az nem tesz mást, mint legiti­málni próbálja a vérbíróságok tevé­kenységét. Hiszen jól tudjuk, hogy a koncepciós perekben az ítéletek egy, a nyomozati eljárástól és a bíróság előtt történtektől független, előzetes politikai koncepció alapján szület­nek, a per maga pedig pusztán ócska politikai színjáték, amelyben a bíró a politika által előzetesen megrendelt ítéletet szabja ki. Az ügyész, a kiren­delt (!) védő és maga a tárgyalás is csupán díszletként szolgál a színjá­tékhoz. A Nagy Imre-pert feldolgozó történészi munkák alapján például jól nyomon követhető, hogy magá­nak a pernek a létrejöttét, lefolyását és a megszületett ítéleteket a nemzet­közi erőviszonyoktól, a szovjet-jugo­­szláv és szovjet-kínai kapcsolatok ala­kulásán és Kádár János személyes megfontolásain keresztül a belpoliti­kai helyzetig hányféle, a tárgyaláson történtektől teljesen független ténye­ző alakította, mint ahogy az is nyil­vánvaló, hogy az ítéletek nem a tár­gyalóteremben születtek meg. Ezzel együtt sem állítom, hogy a bíróság előtt elhangzó vallomásokat nem használták fel az ítéletek indoklása során, ám a történet ezekben az ese­tekben éppen fordítva zajlik, mint jogállamban szokásos: nem a tények és a tanúvallomások alapján születik az ítélet, hanem az előzetesen elhatá­rozott ítélethez használják fel az egyes tanúvallomások azon részlete­it, amelyek alátámasztják a koncepci­ót. Jogállami kategóriák alapján azonban mindez nyilvánvalóan érté­­kelheteten, hiszen éppen a demok­ratikus igazságszolgáltatás tartópillé­rei állnak a fejük tetejére. Aki tehát ok-okozati összefüggést keres és vél felfedezni a nyomozati eljárás, a bí­róság előtt történtek és e koncepciós perek ítéletei között, és azt állítja, hogy „ő csupán azt az evidenciát írta le, hogy a bíróság a rendelkezésére álló dokumentumok alapján hozta meg ítéletét”, amint ezt a Demokrata újságírója a most lezajlott perben tet­te, az legitimálja ezeket a koncepciós eljárásokat. Hiszen e tárgyalások do­kumentumait olvasva még abban sem lehetünk bizonyosak, hogy ezek közül melyik valódi és melyik hami­sítvány, nem tudhatjuk, hogy tényle­gesen a tárgyaláson elhangzottakat rögzítik-e, mint ahogy azt sem, hogy hogyan, milyen eszközökkel jutottak a koncepciós perek forgatókönyvei­nek írói egy-egy vallomáshoz, így tehát ha Mécs Imre története­sen valóban súlyosan terhelő vallo­mást tett volna társaira, akkor is elfo­gadhatatlan lenne ezzel magyarázni a társaira kiszabott halálos ítéletet, mivel minderről akkor sem mond­hatnánk többet, mint azt, hogy vallo­mását felhasználták az ítélet indoklá­sa során. Ráadásul a Demokratában leírtaknak éppen az ellenkezője igaz! Először is Mécs letartóztatásakor vádlott-társai már hosszú hetek óta vizsgálati fogságban voltak, és egytől­­egyig beismerő vallomást tettek, a terhükre rótt cselekmények elköve­tését elismerték. Ennek megfelelően Mécs vallomása már semmiféle sze­repet nem játszott a „tények felderí­tésében”, a vádiratok összeállításá­ban. Ami pedig Mécs „gyávaságát” il­leti, nos, az ítélet tanúsága szerint a tárgyaláson tanúsított magatartására éppen ennek ellenkezője volt jellem­ző. A Mécs ellen első fokon megho­zott halálos ítélet indoklásából egy­részt kiderül, hogy abban fontos sze­repet játszott, hogy a vádlott „min­den eszközt felhasznál arra, hogy je­lenleg is­­a tárgyalás során­­ V. M.J az ellenforradalom résztvevőit segítse”, terhelő vallomás helyett tehát még a tárgyalás során is védeni próbálta társait, és az ítélet kiszabásakor sú­lyosbító körülményként vették szá­mításba „konok kitartását” „megrög­zött ellenforradalmi beállítottságát”, amint ezt a vérbíró hangsúlyozza. (Folytatás a 4. oldalon) n” a proletárdiktatúra fenntartások nélküli IV­­1 A másként fogó toll 2004. JÚLIUS 16. I ÉLET ÉS 1R3 IRODALOM­ I

Next