Élet és Irodalom, 2004. július-december (48. évfolyam, 27-52. szám)
2004-07-16 / 29. szám - Vásárhelyi Mária: A szavak elviselhetetlen könnyűsége avagy Mécs Imre magányossága (3. oldal) - Hemrik László: Nézi. Szereti. Forgách András rajzaihoz • A másként fogó toll (3. oldal)
* Amilyen abszurd, olyan szívszorító a képsor. A Pest Megyei Bíróság kapuján kilépő Mécs Imre magányossága és keserű mosolya, a tömegből felé kiáltott szitkozódások éppen olyan beszédesen jellemzőek napjainkra, mint a felhergelt tömeg által éltetett Bencsik András arcán a mártíromság és a félelem elegyéből megjelenő félmosoly. A diktatúra dédelgetett kedvencét, a pártállami Népszabadság pártélet-rovatának szerkesztőjét - Bencsiket - éltető tömeg kórusban kommunistázza, árulózza és gyilkosozza a Tutsek-féle vérbíróság által halálra ítélt, a diktatúra elnyomó gépezete ellen egész felnőtt életében lázadó Mécs Imrét. És aki itt él ebben az országban, annak tudnia kell, hogy amit látunk, az nem néhány, a társadalom perifériájára szorult figura által előadott abszurd színjáték, hanem a magyar politikai élet centrumában játszódó valóságshow. A pártállami kedvencből hungarista propagandistává vedlett Bencsik András ma Magyarországon nem a politikai alvilág szereplője, hanem a legnagyobb ellenzéki párt rendezvényeinek rendszeres résztvevője. Az általa szerkesztett szélsőjobboldali, a fasizmussal nyíltan közösséget vállaló, a magyar nyilas hordát Európa hőseként éltető hetilap címoldalán pedig, közvetlenül a náci irodalom szomszédságában, egymást váltják az ellenzéki pártok vezető politikusainak portréi, és a lapot nem más ajánlja rendszeres szellemi táplálékként hívei figyelmébe, mint az ország volt miniszterelnöke. Nem a múlt ködéből előbukkanó szereplő Mécs Imre sem, hiszen értelemszerűen nem 56-os szerepvállalása, hanem liberális képviselői pozíciója miatt vált a szélsőjobboldali lumpenbanda célpontjává. Pontosan tudjuk - ha ma már mindenki, beleértve a sajtót is, úgy tesz, mintha nem emlékezne erre -, hogy a Mécs elleni, éveken át tartó hecckampánynak csupán egy epizódja volt a jelenlegi per tárgyát képező írás, amelynek szerzője nem kevesebbet állított Mécsről, mint hogy négy bajtársát hóhérkézre juttatta. Ám amikor Mécs megelégelve az ellene folyó méltatlan és megalázó hazugságkampányt, bírósághoz fordult, és ezt követően megszületett a példásan szigorú, jogerős ítélet, amely a lap főszerkesztőjét tíz, a cikk szerzőjét pedig nyolc hónap felfüggesztett fogházbüntetésre ítélte, egyként jajdult fel a liberális és konzervatív vélemény elit, és legfőképpen a sajtó mindenféle rendű és rangú munkatársa, akik mind-mind a véleménynyilvánítás szabadságát és nem utolsósorban saját biztonságukat látják veszélyeztetve az ítélet hallatán. Bár álláspontomat nyilván kevesen osztják, mégis fontosnak tartom elmondani, hogy jómagam az ítéletet követő felháborodást nem osztom, és alapvetően a társadalmi anómia pregnáns megnyilvánulásának tartom azt. A következőkben néhány olyan szemponttal szeretném az ügyben eddig elhangzottakat kiegészíteni, amelyekről mind ez idáig alig vagy egyáltalán nem esett szó, de amelyek, az ítélet indoklásának tanúsága szerint, közvetve vagy közvetlenül hozzájárultak a közvélemény által „példátlanul súlyosnak” minősített verdikt megszületéséhez. Első lépésként érdemes egészen röviden felperes és alperes életútját górcső alá venni. Mivel Mécs Imrét gyermekkorom óta ismerem, közvetlen tanúja vagyok eddigi életútjának. Nemcsak azt tudom róla, hogy a forradalomban kifejtett tevékenysége miatt 23 évesen halálra ítélték és ezt követően kilenc hónapot töltött siralomházban, hanem, mivel közvetlen környezetemben számos olyan embert élt, aki hosszú hónapokat, éveket töltött hasonló helyzetben, mélyen átérzem azt a rettenetet, amikor egy sötét cellában összefolynak a nappalok és az éjszakák, és a naphosszat magányosan ülő rab soha nem tudhatja, hogy a következő ajtónyitáskor csupán a reggelijét hozzák-e, vagy az akasztófa alá kísérik. A fiatal Mécs végül Kodály Zoltán közbenjárására részesült kegyelemben, halálbüntetését életfogytiglanra változtatták, és 1963-ban általános amnesztiával szól VÁSÁRHELYI MÁRIA: A szavak elviselhetetlen könnyűsége avagy Mécs Imre magányossága Nézi. Szereti, Forgách András rajzaihoz Engem az összefüggések sohasem érdekeltek - mondta Chan Chu. Az sem érdekel, hogy mit jelent magában valami külön. Az sem, hogy jelent-e egyáltalán valamit az a valami. Az sem, hogy valami-e egyáltalán. Nézni szeretem. — Ami összefügg valamivel, az már nincs.” Forgách András szívesen rajzolja az őt körülvevő valóságot, a valóságba szövődő megkerülhetetlen, karakteres avagy banális jelenségeket. Azt rajzolja meg, ami körülveszi - szó szerint. Forgách nem egy áttételeken keresztül megjelenő, intellektuálisan extenzív világképet jelenít meg: nem él csavaros stílustársításokkal, talányos képi rébuszokkal, absztrakcióval, avagy a realizmus fotót megszégyenítő objektivitásával és a távolba kotorászó képi idézetekkel. Forgách nem akarja a mikro- és makrokozmoszt, a materiális és az anyagon túli valóságot egyetlen lapra helyezni, nem, Forgách András rajzai nem szándékoznak ily mérhetetlen feladat bevégzésére, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne kevés, amit íróként vállal e másik művészeti területen. Forgách András azt szereti megrajzolni, ami közvetlen fizikai kapcsolatban áll vele, ami közvetlenül megtapasztalható számára, a sokszor jelentéktelennek tűnő dolgokat tünteti ki figyelmével. Talán a fordítói alázat is része ennek a mechanizmusnak, no meg az íróé, aki a leírás pontosságával hitelesíti önmagát. A rajzokban visszaköszön az író és fordító munkájában elengedhetetlen fegyelem és figyelem. Gondosan bánik a hangsúlyos és hangsúlytalan részletekkel, a kompozíciókban tudatosan él a vizuális kiemelés eszközével. Forgách András grafikái tréninggyakorlatokként is értelmezhetők: a létezés kínálta tárgyak kétdimenziós, grafikai megragadása a dolgok tökéletesebb megismerését szolgálja. Picasso a rajz primátusát hirdette, miszerint a rajz minden más képzőművészeti technikától közvetlenebb, tisztább képet ad a tárgyról, de a tárgyat megfigyelő alanyról is. Forgách András rajzainak megismerő, megértő attitűdje, tehát nemcsak az otthon semmi mással össze nem téveszthető atmoszférájára vonatkozik, hanem az identitáskeresés kísérletére is. Ezek a rajzok a megértést szolgálják, a helyhez, tárgyakhoz fűződő viszony grafikai térképének megrajzolását. Ebből a szívós és következetes odafigyelésből aztán persze az következik, hogy Forgách András szereti otthonát, otthona tárgyait, a tárgyakon hagyott érintéseket, és persze magukat az „érintőket”. De még a kaotikusnak, áttekinthetetlennek tűnő, a mosogatóba/szárítóba helyezett edények zűrzavaros építményét is, melyről akár az is kiderülhet, hogy ésszerű, szép rendet hordoz magában. És szereti az ablakon túli világ (az Balatonszepezden van), a természet összetett formáit, a fakoronák organikus, míg a kerítések geometrikus rendjét. És hogyne adódna a Hajnali szivar a Mixát téren című JÉS-tárcasorozattal való párhuzam. Ha a rajz, valamiféle első élményt, tiszta igazságot jelenít meg a papíron (az író otthonáról), akkor a tárcasorozat a külső tér, a tágan értelmezett otthon irodalmi „másolásának” kísérlete. Az író nem teszi más, úgy tűnik legalább is, minthogy beleáll az általa kijelölt idő/tér koordinátába és kellő alapossággal, mi több alázattal megfigyeli a tér/idő koordinátába belépő mondatokat, olyanokat például, hogy a fogklinika méltóságos zászlai, az aranyvégű zászlórudakkal „Mindjárt elügetnek, elhúzzák a neogót házat a Mikszáth térről.” Forgách rajzai jelezik, hogy a dolgokat illik komolyan vennünk. Ennek érzékeltetésére nincs jobb recept, mint tömör, szabatos, ugyanakkor kedélyesen feszes csendéletek, enteriőrök, tájképek rajzolása. Hemrik László bódult. Szemtanúként azt is tudom, hogy szabadulása után egészen a rendszerváltásig, életének következő negyedszázadát a diktatúra elleni küzdelemnek, a forradalom eszméje ébrentartásának, öröksége ápolásának és rászoruló bajtársai támogatásának szentelte. Bár mindebben nem volt egyedül, ám tény, hogy a hasonló sorsot vállalók nem voltak sokan. Rendőri felügyelet, állásvesztés, titkos megfigyelés, telefonlehallgatások és a hatalom általi állandó fenyegetettség kísérte végig felnőtt életét egészen 1988-ig. Nem utazhatott külföldre, nem kaphatott képzettségének megfelelő munkát és beosztást, és egész családjának életét a diktatúra általi üldöztetés árnyékolta be. Bencsik András életpályája ugyancsak töretlen: kenyerét az első perctől hazugsággal kereste, újságírói pályafutásának vezérlő csillaga mindvégig a hazugság és a hatalom feltétlen kiszolgálása volt. Pályafutását a Somogy megyei pártbizottság lapjánál kezdte, majd a proletárdiktatúra idején ideológiailag kiemelten fontos vörös Csepel lapjánál folytatta, hogy azután a rendszerváltás a Népszabadság pártélet-rovatának szerkesztőjeként köszöntsön rá. A Rákosi- és Kádár-rendszer, amely Bencsik szerint „a magyar nép történetének legnagyszerűbb fejezete” volt (lásd Hont András: Na még egyszer [Heti Válasz, 2004. január 23.]), számára valóban a feltartóztathatatlanul felfelé ívelő karriert jelentette. Mindennek ára „csupa vívmányainak magasztalása, az elnyomó hatalom alázatos kiszolgálása volt. A rendszerváltás után Mécs Imre szabadgondolkodó a korábbi demokratikus ellenzék tagjaiból szerveződő magyar szabadelvű párt alapító tagja lett, amelynek mind a mai napig parlamenti képviselője. Bencsik Andrásnak a szélsőbaloldalról a szélsőjobboldalra sodródva ugyancsak nem sokat változott alapvető ideológiai, politikai beállítódása: mindössze az egyik totalitariánus diktatúra kiszolgálójából a másik feltétlen hívévé vált. E rövid életrajzi kitekintés sok mindenre magyarázatot ad napjaink történéseiből is, így világossá válik az is, miért is olyan fontos a Demokrata főszerkesztőjének és harcostársainak mindazok bemocskolása, akik szembeszálltak a kommunista diktatúrával és életüket az országra nehezedő külső és belső elnyomás elleni küzdelemre tették fel. Ők ugyanis nemcsak Bencsik és a hozzá hasonlók szégyenletes múltának tanúi, hanem egyben élő tanúbizonyságai annak is, hogy a diktatúra idején is mindenki előtt ott állt a választási lehetőség, hogy a hatalom kiszolgálóihoz, a csendes kívülállókhoz vagy a diktatúra ellen fellépőkhöz csatlakozik-e. Ha azt gondolnám, hogy Bencsiknek és társainak van lelkiismeretük, akkor egyszerűen azt mondhatnám, hogy számukra Mécs Imre és társai jelentik a lelkiismeret-furdalást, amelytől bármi áron szabadulni szeretnének. A per tárgyát az az írás jelentette, amelynek szerzője nem kevesebbet állított, mint hogy Mécs Imre 1957- ben a vérbíróság előtt „mindenkit feladott”, és négy vádlott társát „nem kis részben az ő vallomásának köszönhetően akasztották fel”. Egyszerű magyar nyelvre lefordítva a szerző nem mást mondott, mint hogy Mécs, hogy önmagát mentse, hóhérkézre juttatta bajtársait. Nos, első lépésben ragadjunk le a tényeknél! Figyelemre méltó, hogy bár a perrel és az ítélettel kapcsolatban megszületett publicisztikáknak és kommentároknak se szeri, se száma, arról nem esett szó, hogy az inkriminált írásban már a kérdésfelvetés is képtelen és mélységesen amorális. Hiszen önmagában képtelenség jogállami kategóriák mentén értelmezni azokat a koncepciós pereket, amelyek során a diktatúra pribékjei az ország szabadságáért és függetlenségéért harcoló forradalmárokkal számoltak le. Aki azt állítja, hogy ezekben a perekben az ítéletek a vádlottak és tanúk vallomásai alapján születtek, az nem tesz mást, mint legitimálni próbálja a vérbíróságok tevékenységét. Hiszen jól tudjuk, hogy a koncepciós perekben az ítéletek egy, a nyomozati eljárástól és a bíróság előtt történtektől független, előzetes politikai koncepció alapján születnek, a per maga pedig pusztán ócska politikai színjáték, amelyben a bíró a politika által előzetesen megrendelt ítéletet szabja ki. Az ügyész, a kirendelt (!) védő és maga a tárgyalás is csupán díszletként szolgál a színjátékhoz. A Nagy Imre-pert feldolgozó történészi munkák alapján például jól nyomon követhető, hogy magának a pernek a létrejöttét, lefolyását és a megszületett ítéleteket a nemzetközi erőviszonyoktól, a szovjet-jugoszláv és szovjet-kínai kapcsolatok alakulásán és Kádár János személyes megfontolásain keresztül a belpolitikai helyzetig hányféle, a tárgyaláson történtektől teljesen független tényező alakította, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy az ítéletek nem a tárgyalóteremben születtek meg. Ezzel együtt sem állítom, hogy a bíróság előtt elhangzó vallomásokat nem használták fel az ítéletek indoklása során, ám a történet ezekben az esetekben éppen fordítva zajlik, mint jogállamban szokásos: nem a tények és a tanúvallomások alapján születik az ítélet, hanem az előzetesen elhatározott ítélethez használják fel az egyes tanúvallomások azon részleteit, amelyek alátámasztják a koncepciót. Jogállami kategóriák alapján azonban mindez nyilvánvalóan értékelheteten, hiszen éppen a demokratikus igazságszolgáltatás tartópillérei állnak a fejük tetejére. Aki tehát ok-okozati összefüggést keres és vél felfedezni a nyomozati eljárás, a bíróság előtt történtek és e koncepciós perek ítéletei között, és azt állítja, hogy „ő csupán azt az evidenciát írta le, hogy a bíróság a rendelkezésére álló dokumentumok alapján hozta meg ítéletét”, amint ezt a Demokrata újságírója a most lezajlott perben tette, az legitimálja ezeket a koncepciós eljárásokat. Hiszen e tárgyalások dokumentumait olvasva még abban sem lehetünk bizonyosak, hogy ezek közül melyik valódi és melyik hamisítvány, nem tudhatjuk, hogy ténylegesen a tárgyaláson elhangzottakat rögzítik-e, mint ahogy azt sem, hogy hogyan, milyen eszközökkel jutottak a koncepciós perek forgatókönyveinek írói egy-egy vallomáshoz, így tehát ha Mécs Imre történetesen valóban súlyosan terhelő vallomást tett volna társaira, akkor is elfogadhatatlan lenne ezzel magyarázni a társaira kiszabott halálos ítéletet, mivel minderről akkor sem mondhatnánk többet, mint azt, hogy vallomását felhasználták az ítélet indoklása során. Ráadásul a Demokratában leírtaknak éppen az ellenkezője igaz! Először is Mécs letartóztatásakor vádlott-társai már hosszú hetek óta vizsgálati fogságban voltak, és egytőlegyig beismerő vallomást tettek, a terhükre rótt cselekmények elkövetését elismerték. Ennek megfelelően Mécs vallomása már semmiféle szerepet nem játszott a „tények felderítésében”, a vádiratok összeállításában. Ami pedig Mécs „gyávaságát” illeti, nos, az ítélet tanúsága szerint a tárgyaláson tanúsított magatartására éppen ennek ellenkezője volt jellemző. A Mécs ellen első fokon meghozott halálos ítélet indoklásából egyrészt kiderül, hogy abban fontos szerepet játszott, hogy a vádlott „minden eszközt felhasznál arra, hogy jelenleg isa tárgyalás során V. M.J az ellenforradalom résztvevőit segítse”, terhelő vallomás helyett tehát még a tárgyalás során is védeni próbálta társait, és az ítélet kiszabásakor súlyosbító körülményként vették számításba „konok kitartását” „megrögzött ellenforradalmi beállítottságát”, amint ezt a vérbíró hangsúlyozza. (Folytatás a 4. oldalon) n” a proletárdiktatúra fenntartások nélküli IV1 A másként fogó toll 2004. JÚLIUS 16. I ÉLET ÉS 1R3 IRODALOM I