Élet és Irodalom, 2012. január-június (56. évfolyam, 1-26. szám)

2012-05-25 / 21. szám - Fáy Miklós: Brahms szakálla • Zene (24. oldal) - Gárdos Péter: Pletykák • Televízió - A rejtélyes XX. század- MTV (24. oldal) - Báron György: Nem csak szőr • Film - Magyar Bajusz (24. oldal)

­ ÉLET ÉS Í» IRODALOM I FÁY MIKLÓS: Zene B­rahms szakálla Lehet, hogy mindig félreértettem Brahmsot. Vagy mindig félreértet­ték velem, amikor azt éreztették, hogy az egész ember sokkal titokza­tosabb, mint aminek mutatja magát. Folyton az akarást éreztem, a derű iránti küzdelmet, az idill utáni szaladgálást. Brahms mintha épp b­­en a fordítottja lett volna az átlagos nagy romantikus művésznek, aki ehet, hogy vidáman él, kergeti a szoknyás embereket, de ha leül a kot­tapapírhoz, akkor azonnal elborul a kedélye. Vagy csak akkor ül le dolgozni, ha éppen el van borulva, a múzsa nem csókolja, hanem fej­be vágja, szomorítja, gyötri. Brahms az antiromantikus romantikus, legalábbis amikor szimfóni­át írt vagy hegedűversenyt. Leszáguldott Pörtschachba, örült a nap­fénynek meg a tó vizének, madarak dalának, méhek zümzümjének, és dolgozott a maga Pastoraleján. De eddig azt hittem, hogy soha nem si­került neki, minden vaskosabb, sötétebb, szürkébb lett, mint ahogy tervezte, benézhetett a Kánaánba, de csak golyóálló, füstszínű üvegen keresztül. A lipcsei Gewandhausorchester azonban egészen más Brahmsot ismer. Esetleg a karmester, Riccardo Chailly ismer másikat, ez ne­hezen dönthető el, mindenesetre az, akinek a művét játszották, sok­kal kevésbé problémázós alak, mint amilyennek gondoltam. Teli­vér, vidám zeneszerző, aki csak azért borul el, hogy annál jobban süthessen ki a nap. Ami már eleve süt, májusi, derék, telt hangzás­sal, recsegve és ropogva, de csak mint a kabátujj a jó formában lévő Arnold Schwarzenegger bicepszén. Nem az a Brahms, akit ismerek vagy akit szeretek, de rokonszenves ez is, és nem vagyok abban biz­tos, hogy nem ez volna az igazi. Akinek a szakálla nem azért nőtt, hogy eltakarja az arcát, hanem mert nagyapó, Johannes bácsi, a mindent tudó, mindent látó, mindenre emlékező. Közben azért a hangzás nem válik feltétlenül nosztalgikussá, a csodálatosan egy­nemű vonóskar fölött a trombiták olyan meglepő ezüstösséggel, tisztasággal és frissességgel szóltak, mintha különleges autódudá­kat alkalmaztak volna. (Hatszólamú tülök - mondja Törzs Jenő a meseautóban.) A vidám Brahms azonban lehet, hogy leginkább a depresszív Sosz­­takovicsnak köszönhető, feltűnő a különbség a két szerző és a két vi­lág között. Mert Sosztakovics nem hívta a kétségbeesést, jött az ma­gától. Véget ért a világháború, a helyzet a Szovjetunióban tökélete­sen reménytelenné vált, Sztálin figyelmét újra a belső ellenségre for­díthatta. Az 1947-ben írott 1. hegedűversenyt Sosztakovics inkább tit­kolta, csak 1955-ben került sor a bemutatóra, David Ojsztrah szóló­jával. Ami azért fontos, mert Ojsztrah olyan súllyal, biztonsággal és erővel játszott, hogy talán nem tűnt föl az, ami ma a legérdekesebb a darabban: a látszat ellenére nem hegedűverseny. Nincs benne a ve­télkedésnek, szembenállásnak, kihívásnak, kérdésnek és válaszolás­nak a szikrája sem, Sosztakovicstól mindez alapvetően távol is állt. Együttműködés, közös bánat, közös szépség, néha, pillanatokra kö­zös vigasz a cél, a hegedűs ugyan a zenekar előtt áll, de csak meg­szokásból. Nagyszerű hegedűsünk Van, Leonidasz Kavakosz, aki tökéletesen oldódik föl a műben, és eszében sincs ellene dolgozni, mutatni a ne­hézségeket. Van neki így is nehézsége, a hegedű álltámasza elenged, az utolsó tételre el is kéri a hangversenymesterét, a száguldó futamok­hoz biztosabban fekvő hangszerre van szükség. Egyébként meg fino­man, rezerváltan és tartalmasan szól a hangszer, egyszerre visszafogott és parádésan virtuóz, vitathatatlanul tiszták a hangok, és ha nem esünk kétségbe, csak azért van, mert szebb világban élünk, mint ahol ez a zene keletkezett. Akármilyen borzasztó is a kadencia, a pusztába ki­áltott hegedűszó, valaki meghallja. Később és talán félre is érti, de vá­laszul tapsol. Az meg elég egyértelmű. (A lipcsei Gewandhausorchester a MüPa-ban, május 18.) Rövid ujjú, 55% pamut, egyszínű ing 21990 Ft helyett 9­90 Ft a kuponnal. PPfl Rövid ujjú, 55% pamut egyszínű ing 2mft helyett 990 Ft a kuponnal. A kupon 2012.06.02-ig használható fel, más kedvezménnyel nem vonható össze. A kuponnal max. 2 db ing vásárolható. 3 db Sir John nyakkendő 9­90 Ft 330 Ft/db a kuponnal MRBEJLEI M­­ 13 db Sir John ; nyakkendő ■ 990 Ft 330 Ft/db) I a kuponnal. I A kupon 2012.06.02-ig [ használható fel, más­­ kedvezménnyel nem­­ vonható össze. . .­­......................... ."­ Nyigit'­ Bp. VI. Weiner Leó u. 20. (a Nyugatitól 2 percre) Tel.: (1) 302-4085; (1) 331-7970 K Nyitva tartás: H, K, Sze, P: 10-19, Cs: 10-21, Szó: 9-17 www.mrsale.net és ” Kifutó, márkás férfiruházat” Teréz kis nagykereskedelmi áron GÁRDOS PÉTER: Televízió Pletykák A múltat minden bizonnyal cserepek­ből is érdemes összerakni. Semmiségekből, alig észrevehető gesztusokból, sokatmondó véletle­nekből, morzsákból, amelyek ott he­vernek a történelemkönyvekben ösz­­szegereblyézett látványos, monumen­tális események mellett, mögött. Ha rákényszerítenének, hogy a ma­gyar félmúlt ilyen morzsáit összesö­­pörjem, akkor biztosan benne lenne például a hírhedt tévéostrom egy lát­szólag elhanyagolható mozzanata. Az a pillanat, amikor a hasznavehetetlen vízágyú sofőrketrecéből az őrjöngő tömeg kiráncigálja a rendőrt. Arról a kétségbeesett tekintetről tanulmányt lehetne írni. Vagy amikor a tekintélyét és hitelét vesztett köztársasági elnök lekecme­­reg a parlament pulpitusáról, s buká­sát felállva, vastapssal jutalmazzák a képviselők. Vagy amikor egy miniszterelnök a kórházi szobában megigazítja pizsa­mafelsőjét, és a kamera felé fordulva belekezd utolsó fellépésébe. Az ilyen töredékek túlmutatnak ön­­magukon, belevilágítanak abba a mély kútba, amelyet az egyszerűség kedvé­ért történelemnek nevezünk. Minden tiszteletem hát annak a tö­rekvésnek, amelyik ilyen illékony pil­lanatokból kívánja magyarázni, ele­mezni a magunk mögött hagyott időt. A rejtélyes XX. század című műsor immá­ron harmincnyolcadik alkalommal próbálja bizonyítani, hogy a jelenték­telen, harmadrendű történésekben ta­lálható meg a lényeges. Kun Miklós történészprofesszor egy faberakásos szalon sarkában áll, mögötte stílbútor, vörös bársonnyal letakart asztal, azon pedig egy jóko­ra, bronzszobornak tűnő női alak. A szakember nem mozdul innen, 25 percen keresztül ontja ránk a mellé­kes históriákat, közben mókásan és hevesen gesztikulál. A téma ezúttal a moszkvai Kreml, pontosabban az épületegyüttes ven­dégköre a XX. század első felében. Érdemes tehát gazdag, tanulságos gyűjteményre felkészülnünk. Nyilván a birodalom és a világ kapcsolatáról lesz szó, s ismerve e korszak zűrös tör­ténelmét, súlyos, drámai kérdések ve­tődnek majd fel. És valóban, sok mindenki előkerül: elsősorban Sztálin, aztán a szovjet ve­zérkar nagyjai, Litvinovtól Mikoja­­nig, meg a nyugati hatalmak híres po­litikusai, Truman, Roosevelt, Mont­gomery vagy Churchill. Ám ahogy haladunk előre az időben, egyre inkább elámulok. A professzor nem bíbelődik összefüggések, nagy tör­ténelmi mozgások felvázolásával. Nála valóban csak és kizárólag a morzsák­ról van szó. Egyre inkább az a gyanúm, hogy sikerült a korszak legérdektele­nebb, legbanálisabb pletykagyűjtemé­nyét összehordania. Néha kínos, néha kisszerű intimitások ezek, sok közük nincs a valódi történelemhez. Megtudjuk például, hogy Sztálin kenyér és vaj helyett kaviárt majszolt a késéről. Hogy Mikojant egyszer a Kreml falához szorította a légnyomás. Hogy Hopkins tojásfejű politikus volt, Kun professzor ide-oda csapong, min­denről eszébe jut valami más, olyan itt, mint az egyébként imádni való Pe­pin bácsi Hrabalnál. Az előbb említett Hopkins amerikai diplomatáról pél­dául váratlanul megtudjuk, hogy őt a történész szakirodalomban sokan szov­jet kémnek tartották. A magyar törté­nész ehhez annyit fűz hozzá, hogy „ez nem egészen volt így, Hopkins sem­mit nem írt alá” (!). Nincs időnk ezt megemészteni, mert Kun professzor már ott tart, hogy Roosevelt elnök reg­nálásának idején az amerikai diploma­ta halálos beteg volt. Innen villám­se­bességgel átsiklik egy bővített mondat erejéig a következő elnökre, Truman­­re, majd egy bakugrással visszakanya­rodik Hopkinsra, aki „imádta az ősi hagymakupolákat”. Se végük, se hosszuk a fűrészpor ízű pletykáknak. Kun professzor el­meséli, hogy Sztálin a második világ­háború legvéresebb napjaiban a Kreml­ben fogadta Beaverbrook angol poli­tikust. Teát és konyakot hozatott neki, s nagyon jóindulatúan bánt vele. El­meséli, hogy Harriman amerikai dip­lomata („százéves is elmúlt, amikor meghalt”) biztos volt abban, hogy a szovjet diktátort képes az ujja köré csa­varni. Pedig - szövi-fonja a históriát Kun professzor - ez éppen fordítva volt. De ha már itt tart, azt is elmesé­li, hogy ezt a szegény Harrimant majd­nem megzsarolták a lányával! A tör­ténész élvezettel tereferél erről a tör­ténetről. Nem egészen világos, mikép­pen kerül ez a csizma a Kreml aszta­lára. Kun professzor gyorsan beavat a Harriman lány szerb, orosz, finn fér­fiakkal szőtt románcaiba. Mikor ezen is túljutunk, ugrunk egy nagyot tér­ben és időben, valahol egy krími dá­csában Sztálin meghámozza a gyü­mölcsöket Harrimannak, majd felté­pi az ingét, csak úgy záporoznak a gombok szerteszét a padlón. Nem zavarodtam meg, a műsor ilyen összevisszaságban és ilyen mennyiség­ben szórja ránk a történelem lényegte­len mozzanatait. Nincs íve és nincs koncepciója a beszélynek. A Kreml is csak lazán köti össze a legendákat. Kun professzor előadásában nyo­ma sincs emelkedettségnek. Lehetne ez egy tudatos stratégia is a népsze­rűség érdekében. Attól tartok, nem erről van szó. Hemzsegnek az olyan mondatok, hogy: „Churchill általában a Szovjetunió ellen volt” vagy „a né­metek, mint kés a vajban támadtak” és „Litvinov lánya elmondta, hogy kö­rülbelül miért nem került arra sor, hogy letartóztassák az apját”. A szónoklatot olykor az unalomig ismert archív snittek fedik le. A bevá­gott mozgókép csak általánosságban kapcsolódik a mondatokhoz. Ilyen­kor feszült zenét kevernek a pillanat­képek alá, mindig ugyanazt a muzsi­kát. Ez is végtelenül monotonná te­szi a műsort. Nagyjából az a tanulság, hogy az apró­ cseprőből mégiscsak pokolian bonyolult eljutni a lényegesig. A fecsegésből csak a legritkább eset­ben lesz előadás. (A rejtélyes XX. század - MTV, május 15.) I­­ BÁRON GYÖRGY: Film Nem csak szőr Nem fogják kitalálni, melyik az a vi­lágverseny, amelyen külön kategória jut nekünk, magyaroknak: a Bajusz Vi­lág- és Európa-bajnokság. Ha másért nem, az ilyen hasznos tudnivalókért érdemes megnézni Lakos Nóra negy­venperces dokumentumfilmjét, a Ma­gyar Bajuszt. „Bajuszt, tisztességest!” - olvassuk, a mozgóképen felbuzdulva, a Magyar Bajusz Társaság informatív, linkekkel bőséggel ellátott honlapján. Ezzel maradéktalanul egyetértünk, el­végre a tisztességtelen bajuszt magunk sem kedveljük. „Mert nem csak szőr a magyar bajusz!” - folytatódik a szö­veg. Talán ebben különbözik a japán, francia, angol, osztrák bajusztól, bár nem biztos, hogy ezt a többi nemzet bajszosai is pontosan így gondolják. Hogy mi még a magyar bajusz a pusz­ta szőrön kívül? Versenykategória a szakági vb-n és Eb-n. Márpedig ezt ke­vés nemzet felső szájszőrzetének bir­tokosai mondhatják el magukról. A magyar bajusz egyszerű, tiszta és egyenes, mint a magyar lélek: „középb­en kétfelé húzott, lombos, fölfelé kun­­orodó”, olvasható a versenyszabály­zatban. A honi férfiarctól idegen a kecs­­keszakállal kombinált gall testőr-férfi­­ék, a labanc pofaszakállas ferencjóska, a hűvös tömött angol, a kétoldalt in­daként lefutó keskeny japán, a giger­­lis szénrajz, nem is szólva azokról az elfajzott, túlbonyolított, helyenként aszimmetrikus szőrépítményekről, amelyek a kozmopolita-liberális free­style kategóriában indulók orcáját te­szik felismerhetetlenné. A filmből megtudhatjuk, hogy volt idő, amikor magyar katona nem me­hetett harcba bajusz nélkül, az már fél győzelem volt, mert a csupaszké­pű ellenség meghőkölt tőle, s futott, amerre látott. Pedig nőttek bajszok más nemzetek fiainak orcáján is, ki­csik és nagyok, lekanyadók és égnek meredek, tömöttek és keskenyek; a magyar bajuszosok honlapja büszkén hirdeti, hogy egy hűséges olvasójuk állhatatos kutatásának eredménye­ként immár a 249. önálló bajuszfajtát jegyezhették fel - a neve: pamacs -, s türelmetlenül várják a kétszázötve­nediket (a beküldő bajuszkefét kap ajándékba). Nem tudni, más bajszok hogyan hatottak az ellenségre, s kere­kedett-e hasonló nemzeti mitológia köréjük. Mert a magyar bajusznak nemcsak az ollóhoz-borotvához-ba­­juszkeféhez-kozmetikumhoz, s ebből következően a megnyerő fizimiská­hoz és a férfias kiálláshoz van köze, ennél sokkal komolyabb dolgokhoz is, úgymint - ismét a honlapot idéz­ve - „a megtépázott nemzeti önbecsü­lés és az egészséges nemzeti büszke­ség”. Mondják is a megszólaló ver­senyzők, természetesen a bajuszuk alatt. Hogy igaz magyar ember bajuszt hord, mi mást, s az a céljuk, hogy a magyar ember otthon érezhesse ma­gát saját hazájában. Őket hallgatva kifejezetten sajnála­tos, hogy a modern időkben - konk­rétan az első világháború s vele a gáz­álarc elterjedése óta­­ nem bajszok vív­ják a csatákat; az országvesztés kezde­te árulkodóan egybeesik a bajusztalan magyar honvéd megjelenésével. A bajuszok harca szupertechnicizált korunkban visszaszorult a versenyter­­mekbe. Már csak itt küzd tovább a kackiás magyar a léha franciával, a szóf­ián japánnal, a szigorú angollal és a gyüttmenttel. Míg a legtöbb külhoni férfiék a maga szofisztikáltságában a dekadens kultúrák enerváltságát és ön­­célúságát tükrözi, addig a miénk vilá­gos, egyszerű, tiszta vonalvezetésű. Hozzá legközelebb a „természetes” versenykategória áll, annyi mindössze a különbség, hogy utóbbinál kencék, szpréjek nem vethetők be. Ha elfogad­juk, hogy a magyar bajusz a magyar lélek hű tükre, akkor kifejezetten bosz­­szantó, hogy nemzeti versenyszámun­kat minden évben germán viador nye­ri, meg is mondja nyersen a kamerá­ba, hogy ő itt a favorit, a többiek leg­följebb a helyezésekért pödörhetnek. Jó, készül rendesen, széthajtható triptichon-tükröt használ, hogy töké­letes legyen a szimmetria, a verseny előtti órákban csak folyadékot vesz magához, azt is szívószállal, s hosz­­szan koncentrál, mert a zsűri - köz­tük egy bajusztalan, simaképű úrfi és egy decens középkorú hölgy, elméle­ti szakemberek alighanem - a megje­lenést is pontozza. S hiába a miein­ken a snájdig huszáruniformis, a dí­szes koronaőr-egyenruha, a kétszáz éves harci gúnya, hiába az üstökre be­­retvált fej, megint a fránya labancé lesz a díjnyertes magyar bajusz. Le­het, az a gond, hogy a mieink a felké­szüléskor nem szívószállal szürcsöl­getik a kakaót, hanem kupicából nye­lik a pálinkát, ami a magyar bajusz­nak természetes kiegészítő sportja, még ha ezt az idegen zsűrorok nem látszanak is értékelni. De az is lehet, egyszerűen bundáról van szó, amin, ismerve a formánkat, nem csodálkoz­nánk. Mindenesetre sokatmondó, hogy a Magyar Bajusz Társaság elnö­ke nem „magyar bajusz”, hanem „ter­mészetes bajusz” kategóriában indul, ő tudja, miért. Nos, úgy tűnik, egy ideig még együtt kell élnünk azzal az ellentmondással, hogy a legszebb magyar bajusz nem magyar arcát ékít. Némi vigasz a két második hely, s a zsűri különdíja a leg­jobb csapatnak. Az 1954-es foci-vb-n ugyanígy jártunk: ezüstérem mellé a legjobb csapat címe: Magyar fátum. A bajuszról szóló dokugroteszket amúgy két ifjú hölgy készítette: Lakos Nóra rendező és Csepeli Eszter ope­ratőr. Csak nők képesek ilyen biztos és értő kezekkel férfiékhez nyúlni. (Magyar Bajusz. Magyar dokumentumom. Rendező: Lakos Nóra) I 2012. MÁJUS 25.

Next