Élet és Irodalom, 2012. január-június (56. évfolyam, 1-26. szám)
2012-05-25 / 21. szám - Fáy Miklós: Brahms szakálla • Zene (24. oldal) - Gárdos Péter: Pletykák • Televízió - A rejtélyes XX. század- MTV (24. oldal) - Báron György: Nem csak szőr • Film - Magyar Bajusz (24. oldal)
ÉLET ÉS Í» IRODALOM I FÁY MIKLÓS: Zene Brahms szakálla Lehet, hogy mindig félreértettem Brahmsot. Vagy mindig félreértették velem, amikor azt éreztették, hogy az egész ember sokkal titokzatosabb, mint aminek mutatja magát. Folyton az akarást éreztem, a derű iránti küzdelmet, az idill utáni szaladgálást. Brahms mintha épp ben a fordítottja lett volna az átlagos nagy romantikus művésznek, aki ehet, hogy vidáman él, kergeti a szoknyás embereket, de ha leül a kottapapírhoz, akkor azonnal elborul a kedélye. Vagy csak akkor ül le dolgozni, ha éppen el van borulva, a múzsa nem csókolja, hanem fejbe vágja, szomorítja, gyötri. Brahms az antiromantikus romantikus, legalábbis amikor szimfóniát írt vagy hegedűversenyt. Leszáguldott Pörtschachba, örült a napfénynek meg a tó vizének, madarak dalának, méhek zümzümjének, és dolgozott a maga Pastoraleján. De eddig azt hittem, hogy soha nem sikerült neki, minden vaskosabb, sötétebb, szürkébb lett, mint ahogy tervezte, benézhetett a Kánaánba, de csak golyóálló, füstszínű üvegen keresztül. A lipcsei Gewandhausorchester azonban egészen más Brahmsot ismer. Esetleg a karmester, Riccardo Chailly ismer másikat, ez nehezen dönthető el, mindenesetre az, akinek a művét játszották, sokkal kevésbé problémázós alak, mint amilyennek gondoltam. Telivér, vidám zeneszerző, aki csak azért borul el, hogy annál jobban süthessen ki a nap. Ami már eleve süt, májusi, derék, telt hangzással, recsegve és ropogva, de csak mint a kabátujj a jó formában lévő Arnold Schwarzenegger bicepszén. Nem az a Brahms, akit ismerek vagy akit szeretek, de rokonszenves ez is, és nem vagyok abban biztos, hogy nem ez volna az igazi. Akinek a szakálla nem azért nőtt, hogy eltakarja az arcát, hanem mert nagyapó, Johannes bácsi, a mindent tudó, mindent látó, mindenre emlékező. Közben azért a hangzás nem válik feltétlenül nosztalgikussá, a csodálatosan egynemű vonóskar fölött a trombiták olyan meglepő ezüstösséggel, tisztasággal és frissességgel szóltak, mintha különleges autódudákat alkalmaztak volna. (Hatszólamú tülök - mondja Törzs Jenő a meseautóban.) A vidám Brahms azonban lehet, hogy leginkább a depresszív Sosztakovicsnak köszönhető, feltűnő a különbség a két szerző és a két világ között. Mert Sosztakovics nem hívta a kétségbeesést, jött az magától. Véget ért a világháború, a helyzet a Szovjetunióban tökéletesen reménytelenné vált, Sztálin figyelmét újra a belső ellenségre fordíthatta. Az 1947-ben írott 1. hegedűversenyt Sosztakovics inkább titkolta, csak 1955-ben került sor a bemutatóra, David Ojsztrah szólójával. Ami azért fontos, mert Ojsztrah olyan súllyal, biztonsággal és erővel játszott, hogy talán nem tűnt föl az, ami ma a legérdekesebb a darabban: a látszat ellenére nem hegedűverseny. Nincs benne a vetélkedésnek, szembenállásnak, kihívásnak, kérdésnek és válaszolásnak a szikrája sem, Sosztakovicstól mindez alapvetően távol is állt. Együttműködés, közös bánat, közös szépség, néha, pillanatokra közös vigasz a cél, a hegedűs ugyan a zenekar előtt áll, de csak megszokásból. Nagyszerű hegedűsünk Van, Leonidasz Kavakosz, aki tökéletesen oldódik föl a műben, és eszében sincs ellene dolgozni, mutatni a nehézségeket. Van neki így is nehézsége, a hegedű álltámasza elenged, az utolsó tételre el is kéri a hangversenymesterét, a száguldó futamokhoz biztosabban fekvő hangszerre van szükség. Egyébként meg finoman, rezerváltan és tartalmasan szól a hangszer, egyszerre visszafogott és parádésan virtuóz, vitathatatlanul tiszták a hangok, és ha nem esünk kétségbe, csak azért van, mert szebb világban élünk, mint ahol ez a zene keletkezett. Akármilyen borzasztó is a kadencia, a pusztába kiáltott hegedűszó, valaki meghallja. Később és talán félre is érti, de válaszul tapsol. Az meg elég egyértelmű. (A lipcsei Gewandhausorchester a MüPa-ban, május 18.) Rövid ujjú, 55% pamut, egyszínű ing 21990 Ft helyett 990 Ft a kuponnal. PPfl Rövid ujjú, 55% pamut egyszínű ing 2mft helyett 990 Ft a kuponnal. A kupon 2012.06.02-ig használható fel, más kedvezménnyel nem vonható össze. A kuponnal max. 2 db ing vásárolható. 3 db Sir John nyakkendő 990 Ft 330 Ft/db a kuponnal MRBEJLEI M 13 db Sir John ; nyakkendő ■ 990 Ft 330 Ft/db) I a kuponnal. I A kupon 2012.06.02-ig [ használható fel, más kedvezménnyel nem vonható össze. . .......................... ." Nyigit' Bp. VI. Weiner Leó u. 20. (a Nyugatitól 2 percre) Tel.: (1) 302-4085; (1) 331-7970 K Nyitva tartás: H, K, Sze, P: 10-19, Cs: 10-21, Szó: 9-17 www.mrsale.net és ” Kifutó, márkás férfiruházat” Teréz kis nagykereskedelmi áron GÁRDOS PÉTER: Televízió Pletykák A múltat minden bizonnyal cserepekből is érdemes összerakni. Semmiségekből, alig észrevehető gesztusokból, sokatmondó véletlenekből, morzsákból, amelyek ott hevernek a történelemkönyvekben öszszegereblyézett látványos, monumentális események mellett, mögött. Ha rákényszerítenének, hogy a magyar félmúlt ilyen morzsáit összesöpörjem, akkor biztosan benne lenne például a hírhedt tévéostrom egy látszólag elhanyagolható mozzanata. Az a pillanat, amikor a hasznavehetetlen vízágyú sofőrketrecéből az őrjöngő tömeg kiráncigálja a rendőrt. Arról a kétségbeesett tekintetről tanulmányt lehetne írni. Vagy amikor a tekintélyét és hitelét vesztett köztársasági elnök lekecmereg a parlament pulpitusáról, s bukását felállva, vastapssal jutalmazzák a képviselők. Vagy amikor egy miniszterelnök a kórházi szobában megigazítja pizsamafelsőjét, és a kamera felé fordulva belekezd utolsó fellépésébe. Az ilyen töredékek túlmutatnak önmagukon, belevilágítanak abba a mély kútba, amelyet az egyszerűség kedvéért történelemnek nevezünk. Minden tiszteletem hát annak a törekvésnek, amelyik ilyen illékony pillanatokból kívánja magyarázni, elemezni a magunk mögött hagyott időt. A rejtélyes XX. század című műsor immáron harmincnyolcadik alkalommal próbálja bizonyítani, hogy a jelentéktelen, harmadrendű történésekben található meg a lényeges. Kun Miklós történészprofesszor egy faberakásos szalon sarkában áll, mögötte stílbútor, vörös bársonnyal letakart asztal, azon pedig egy jókora, bronzszobornak tűnő női alak. A szakember nem mozdul innen, 25 percen keresztül ontja ránk a mellékes históriákat, közben mókásan és hevesen gesztikulál. A téma ezúttal a moszkvai Kreml, pontosabban az épületegyüttes vendégköre a XX. század első felében. Érdemes tehát gazdag, tanulságos gyűjteményre felkészülnünk. Nyilván a birodalom és a világ kapcsolatáról lesz szó, s ismerve e korszak zűrös történelmét, súlyos, drámai kérdések vetődnek majd fel. És valóban, sok mindenki előkerül: elsősorban Sztálin, aztán a szovjet vezérkar nagyjai, Litvinovtól Mikojanig, meg a nyugati hatalmak híres politikusai, Truman, Roosevelt, Montgomery vagy Churchill. Ám ahogy haladunk előre az időben, egyre inkább elámulok. A professzor nem bíbelődik összefüggések, nagy történelmi mozgások felvázolásával. Nála valóban csak és kizárólag a morzsákról van szó. Egyre inkább az a gyanúm, hogy sikerült a korszak legérdektelenebb, legbanálisabb pletykagyűjteményét összehordania. Néha kínos, néha kisszerű intimitások ezek, sok közük nincs a valódi történelemhez. Megtudjuk például, hogy Sztálin kenyér és vaj helyett kaviárt majszolt a késéről. Hogy Mikojant egyszer a Kreml falához szorította a légnyomás. Hogy Hopkins tojásfejű politikus volt, Kun professzor ide-oda csapong, mindenről eszébe jut valami más, olyan itt, mint az egyébként imádni való Pepin bácsi Hrabalnál. Az előbb említett Hopkins amerikai diplomatáról például váratlanul megtudjuk, hogy őt a történész szakirodalomban sokan szovjet kémnek tartották. A magyar történész ehhez annyit fűz hozzá, hogy „ez nem egészen volt így, Hopkins semmit nem írt alá” (!). Nincs időnk ezt megemészteni, mert Kun professzor már ott tart, hogy Roosevelt elnök regnálásának idején az amerikai diplomata halálos beteg volt. Innen villámsebességgel átsiklik egy bővített mondat erejéig a következő elnökre, Trumanre, majd egy bakugrással visszakanyarodik Hopkinsra, aki „imádta az ősi hagymakupolákat”. Se végük, se hosszuk a fűrészpor ízű pletykáknak. Kun professzor elmeséli, hogy Sztálin a második világháború legvéresebb napjaiban a Kremlben fogadta Beaverbrook angol politikust. Teát és konyakot hozatott neki, s nagyon jóindulatúan bánt vele. Elmeséli, hogy Harriman amerikai diplomata („százéves is elmúlt, amikor meghalt”) biztos volt abban, hogy a szovjet diktátort képes az ujja köré csavarni. Pedig - szövi-fonja a históriát Kun professzor - ez éppen fordítva volt. De ha már itt tart, azt is elmeséli, hogy ezt a szegény Harrimant majdnem megzsarolták a lányával! A történész élvezettel tereferél erről a történetről. Nem egészen világos, miképpen kerül ez a csizma a Kreml asztalára. Kun professzor gyorsan beavat a Harriman lány szerb, orosz, finn férfiakkal szőtt románcaiba. Mikor ezen is túljutunk, ugrunk egy nagyot térben és időben, valahol egy krími dácsában Sztálin meghámozza a gyümölcsöket Harrimannak, majd feltépi az ingét, csak úgy záporoznak a gombok szerteszét a padlón. Nem zavarodtam meg, a műsor ilyen összevisszaságban és ilyen mennyiségben szórja ránk a történelem lényegtelen mozzanatait. Nincs íve és nincs koncepciója a beszélynek. A Kreml is csak lazán köti össze a legendákat. Kun professzor előadásában nyoma sincs emelkedettségnek. Lehetne ez egy tudatos stratégia is a népszerűség érdekében. Attól tartok, nem erről van szó. Hemzsegnek az olyan mondatok, hogy: „Churchill általában a Szovjetunió ellen volt” vagy „a németek, mint kés a vajban támadtak” és „Litvinov lánya elmondta, hogy körülbelül miért nem került arra sor, hogy letartóztassák az apját”. A szónoklatot olykor az unalomig ismert archív snittek fedik le. A bevágott mozgókép csak általánosságban kapcsolódik a mondatokhoz. Ilyenkor feszült zenét kevernek a pillanatképek alá, mindig ugyanazt a muzsikát. Ez is végtelenül monotonná teszi a műsort. Nagyjából az a tanulság, hogy az apró cseprőből mégiscsak pokolian bonyolult eljutni a lényegesig. A fecsegésből csak a legritkább esetben lesz előadás. (A rejtélyes XX. század - MTV, május 15.) I BÁRON GYÖRGY: Film Nem csak szőr Nem fogják kitalálni, melyik az a világverseny, amelyen külön kategória jut nekünk, magyaroknak: a Bajusz Világ- és Európa-bajnokság. Ha másért nem, az ilyen hasznos tudnivalókért érdemes megnézni Lakos Nóra negyvenperces dokumentumfilmjét, a Magyar Bajuszt. „Bajuszt, tisztességest!” - olvassuk, a mozgóképen felbuzdulva, a Magyar Bajusz Társaság informatív, linkekkel bőséggel ellátott honlapján. Ezzel maradéktalanul egyetértünk, elvégre a tisztességtelen bajuszt magunk sem kedveljük. „Mert nem csak szőr a magyar bajusz!” - folytatódik a szöveg. Talán ebben különbözik a japán, francia, angol, osztrák bajusztól, bár nem biztos, hogy ezt a többi nemzet bajszosai is pontosan így gondolják. Hogy mi még a magyar bajusz a puszta szőrön kívül? Versenykategória a szakági vb-n és Eb-n. Márpedig ezt kevés nemzet felső szájszőrzetének birtokosai mondhatják el magukról. A magyar bajusz egyszerű, tiszta és egyenes, mint a magyar lélek: „középben kétfelé húzott, lombos, fölfelé kunorodó”, olvasható a versenyszabályzatban. A honi férfiarctól idegen a kecskeszakállal kombinált gall testőr-férfiék, a labanc pofaszakállas ferencjóska, a hűvös tömött angol, a kétoldalt indaként lefutó keskeny japán, a gigerlis szénrajz, nem is szólva azokról az elfajzott, túlbonyolított, helyenként aszimmetrikus szőrépítményekről, amelyek a kozmopolita-liberális freestyle kategóriában indulók orcáját teszik felismerhetetlenné. A filmből megtudhatjuk, hogy volt idő, amikor magyar katona nem mehetett harcba bajusz nélkül, az már fél győzelem volt, mert a csupaszképű ellenség meghőkölt tőle, s futott, amerre látott. Pedig nőttek bajszok más nemzetek fiainak orcáján is, kicsik és nagyok, lekanyadók és égnek meredek, tömöttek és keskenyek; a magyar bajuszosok honlapja büszkén hirdeti, hogy egy hűséges olvasójuk állhatatos kutatásának eredményeként immár a 249. önálló bajuszfajtát jegyezhették fel - a neve: pamacs -, s türelmetlenül várják a kétszázötvenediket (a beküldő bajuszkefét kap ajándékba). Nem tudni, más bajszok hogyan hatottak az ellenségre, s kerekedett-e hasonló nemzeti mitológia köréjük. Mert a magyar bajusznak nemcsak az ollóhoz-borotvához-bajuszkeféhez-kozmetikumhoz, s ebből következően a megnyerő fizimiskához és a férfias kiálláshoz van köze, ennél sokkal komolyabb dolgokhoz is, úgymint - ismét a honlapot idézve - „a megtépázott nemzeti önbecsülés és az egészséges nemzeti büszkeség”. Mondják is a megszólaló versenyzők, természetesen a bajuszuk alatt. Hogy igaz magyar ember bajuszt hord, mi mást, s az a céljuk, hogy a magyar ember otthon érezhesse magát saját hazájában. Őket hallgatva kifejezetten sajnálatos, hogy a modern időkben - konkrétan az első világháború s vele a gázálarc elterjedése óta nem bajszok vívják a csatákat; az országvesztés kezdete árulkodóan egybeesik a bajusztalan magyar honvéd megjelenésével. A bajuszok harca szupertechnicizált korunkban visszaszorult a versenytermekbe. Már csak itt küzd tovább a kackiás magyar a léha franciával, a szófián japánnal, a szigorú angollal és a gyüttmenttel. Míg a legtöbb külhoni férfiék a maga szofisztikáltságában a dekadens kultúrák enerváltságát és öncélúságát tükrözi, addig a miénk világos, egyszerű, tiszta vonalvezetésű. Hozzá legközelebb a „természetes” versenykategória áll, annyi mindössze a különbség, hogy utóbbinál kencék, szpréjek nem vethetők be. Ha elfogadjuk, hogy a magyar bajusz a magyar lélek hű tükre, akkor kifejezetten boszszantó, hogy nemzeti versenyszámunkat minden évben germán viador nyeri, meg is mondja nyersen a kamerába, hogy ő itt a favorit, a többiek legföljebb a helyezésekért pödörhetnek. Jó, készül rendesen, széthajtható triptichon-tükröt használ, hogy tökéletes legyen a szimmetria, a verseny előtti órákban csak folyadékot vesz magához, azt is szívószállal, s hoszszan koncentrál, mert a zsűri - köztük egy bajusztalan, simaképű úrfi és egy decens középkorú hölgy, elméleti szakemberek alighanem - a megjelenést is pontozza. S hiába a mieinken a snájdig huszáruniformis, a díszes koronaőr-egyenruha, a kétszáz éves harci gúnya, hiába az üstökre beretvált fej, megint a fránya labancé lesz a díjnyertes magyar bajusz. Lehet, az a gond, hogy a mieink a felkészüléskor nem szívószállal szürcsölgetik a kakaót, hanem kupicából nyelik a pálinkát, ami a magyar bajusznak természetes kiegészítő sportja, még ha ezt az idegen zsűrorok nem látszanak is értékelni. De az is lehet, egyszerűen bundáról van szó, amin, ismerve a formánkat, nem csodálkoznánk. Mindenesetre sokatmondó, hogy a Magyar Bajusz Társaság elnöke nem „magyar bajusz”, hanem „természetes bajusz” kategóriában indul, ő tudja, miért. Nos, úgy tűnik, egy ideig még együtt kell élnünk azzal az ellentmondással, hogy a legszebb magyar bajusz nem magyar arcát ékít. Némi vigasz a két második hely, s a zsűri különdíja a legjobb csapatnak. Az 1954-es foci-vb-n ugyanígy jártunk: ezüstérem mellé a legjobb csapat címe: Magyar fátum. A bajuszról szóló dokugroteszket amúgy két ifjú hölgy készítette: Lakos Nóra rendező és Csepeli Eszter operatőr. Csak nők képesek ilyen biztos és értő kezekkel férfiékhez nyúlni. (Magyar Bajusz. Magyar dokumentumom. Rendező: Lakos Nóra) I 2012. MÁJUS 25.