Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)

2012-08-17 / 33. szám - László Emese: Istentelen szépségek - Az ÉS könyve augusztusban • Darvasi László: Vándorló sírok (21. oldal)

2012. AUGUSZTUS 17. ) ­ Három évvel a Vízigrabálók című nagy­regényének megjelenése után Dar­vasi László ismét visszakanyarodott ahhoz a műfajhoz, amely eddigi pá­lyáját legmarkánsabban fémjelezte: a novellához. Az idei könyvhétre je­lent meg Vándorló sírok című elbeszé­léskötete, mely azok számára, akik figyelemmel kísérik műveinek alaku­lását, nem okoz majd meglepetést. A kiegyensúlyozottan magas színvo­nalú, kifinomult írástechnika, vala­mint a Darvasitól megszokott lendü­letes, az olvasókat lebilincselő törté­netszövés a Vándorló sírok húsz elbe­szélésében a régi. Jó néhány motí­vum és téma is visszaköszön a koráb­bi kötetekből: poétikai hasonlóságo­kat lehet felfedezni A világ legboldogabb zenekara (2005) című válogatáskötet­tel, de az életmű további darabjaira tett direkt utalásokat is, így A lojangi kutyavadászokra (2002) vonatkozókat, amelyhez a Vándorló sírok második cik­lusa (Kína visszatér) közvetlenül kap­csolódik. Az ilyen visszatéréseknek vannak előnyei és hátrányai is. Fel­merülhet ugyanis a kérdés, jelent-e valamilyen újdonságot a régi tema­tika és a régi poétikai eljárások fel­elevenítése, vagy arról van szó, hogy kényelmesebb a megszokott meder­ben maradni. A Vándorló sírok elbeszé­léseiben valószínűleg mindkét lehe­tőség benne rejlik. Nem látványosan, de azért feltünedeznek új színek a kötetben, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Darvasi prózájának jól beazo­nosítható hangneme és atmoszférá­ja van, amelyben jó elmerülni, amely kiváló mesterségbeli tudásról árul­kodik, de amely néha talán kiszámít­hatóbb a kelleténél. A címet látva nem meglepő példá­ul, hogy a könyvben egyetlen törté­net sincs, amelyben ne halna meg va­laki; ritka azonban, hogy az elbeszé­lések emiatt végzetes tragédiába tor­kollnának. Darvasi melankolikus pró­zanyelve ugyanis mértékletességet és visszafogottságot áraszt; borongós, de mégis hangulatos tónusai pedig inkább elandalítják és gyönyörköd­tetik, mint nehéz intellektuális kihí­vással szembesítik az olvasót, így nem is a pusztulás és pusztítás gyak­ran kérlelhetetlen kegyetlensége tű­nik fel a könyv olvasása során, ha­nem az elbeszélés üteme és dinami­kája. Ez az, amit Darvasi prózájáról szólva számtalanszor dicsérettel il­lettek már, de ugyanezt nevezte Ra­dics Viktória a Virágzabálókról írt egye­nesen ledorongoló kritikájában üres szépségnek és unalmas esztétizmus­­nak. Többször feltűnnek a finomra csiszoltság jelei a Vándorló sírok darab­jaiban is, a novellaforma tömörebb keretei viszont láthatóan tökéletes tartást adnak ennek a poétikának, amelyben egyébként is érezhető el­mozdulás a keresetlen és jóval esz­­köztelenebb stílus irányába. A Vándorló sírok történeteiben - hol közvetve, hol közvetlenül - megfogal­mazódik egy toposz, amely szerint az emberi esendőség a világot teremtő és mozgató transzcendens erő, az Is­ten hiányának és távolmaradásának a következménye. Nem is annyira Jé­zus alakja hiányzik a megannyi, bib­liai történetet parafrazeáló vagy a ke­resztény tradícióhoz közvetettebben kapcsolódó elbeszélésből, ahogy a könyv fülszövege utal erre, hanem a mindent mozgató és elrendező Iste­né. Az ember magára maradt a terem­tésben, sugallják Darvasi elbeszélé­sei: egyedül volt az Édenkertben, ahogy később a keresztfán, a keresz­tes háborúkban, az inkvizíciók idején és a modern világban is. „Eli, éli, lama sabaktani”, olvashatjuk egy szereplő önkéntelen elszólását az egyik utópiá­ban (A Nagy Hullakéső Verseny) - a gon­dolat azonban sem teológiailag, sem filozófiailag nincs körbejárva. Darva­si ugyanis mindenekelőtt írói intuíciói­ra és a poétikusságra ügyel, amikor különböző történelmi korokba és hely­színekre szcenírozott történeteit me­séli. Elgondolkodtató viszont, ha az Isten általi elhagyottság toposzának ezt az értelmezését más értelmezések­kel összevetjük, milyen hatalmas kü­lönbségekre bukkanunk: az elbeszé­lés műfajánál maradva Darvasi itt sze­replő írásaival élesen szembeállítha­tó például Farkas Péter néhány évvel ezelőtti Kreatúra című elbeszélése. Far­kasnál egy másik végletes megoldás tűnik föl, amely az embert fizikai meg­semmisülésre ítélt véglényként ábrá­zolja egy világvége-vízióban. Nyilván­való, hogy Farkas koncepciójában - Darvasiétól gyökeresen eltérően - a szépségnek és a poézisnek semmilyen hely nem marad. Visszatérve a Vándorló sírokhoz, a kö­tet húsz elbeszélése öt ciklusba ren­deződik; az egyes ciklusok között fel­ismerhető egy logikai rend, amely­ben különböző idődimenziók (miti­kus, történeti, az elbeszélések fiktív ideje) ütköznek, és amely így csak la­zán strukturálja a kötetet. Az első cik­lus, az Édenkert három rövid novellá­ja látszólag egy archaikus alapszöve­get, a Teremtés könyvének Édenkert-epi­­zódját parafrazeálja. (Az édenkert mint motívum természetesen érthető álta­lánosan, az emberi boldogság szín­helyeként is.) A cselekmény ideje egyik elbeszélésben sem konkrét, ahogy a szereplők sem konkrét sze­mélyek, csupán nemük szerint van­nak megnevezve: a nő és a férfi. A helyszín mindhárom esetben a kert, vagyis egy olyan elvont tér, amely a kozmoszt és benne az élet és a halál harmonikus egységét képezi le. A Fa című nyitó novella minden bizony­nyal a ciklus legerősebb darabja, sőt a kötet egészéből is kiemelkedik egy­szerűségével és eszköztelenségével. A szöveg esztétikai hatása nemcsak azért lehet olyan intenzív, mert min­den komponense - a tér (a kert), a szereplők (a nő, a férfi és a fa), a konf­liktus (a fa kivágása), a megoldás (a nő halála) - egyszerre működik szim­bólumként és egyedi élményként/ tragédiaként, hanem mert ez a két aspektus (a szimbolikus és az egyé­ni) nem kioltja, hanem erősíti egy­mást. Ez a másik két darabra nem mondható el: gondolatmenetük a Fá­hoz képest néhol talán túlbonyolí­tott. Az első novellában azonban fel­kavaró és lenyűgöző dramaturgiai ér­zékre vall, ahogy a szinte cselekmény­­telen történet fokozatosan megtelik feszültséggel azáltal, hogy a férfi ér­zelmei egyre látványosabban tolód­nak el a ragaszkodástól a tudatos el­lenállásig, miközben a nő statikus, motivációja pedig végig tökéletesen rejtve marad. Ehhez járul a szenvte­len elbeszélésmód, a megrendítően puritán nyelvezet és a drámai tömör­ség, ami teljes mértékben elüt attól, amit korábban Darvasi poétikájáról mondtunk. Volt már róla szó, hogy a Kína visz­­sz­atér című második ciklus három mű­vésznovellája tematikailag és poéti­kailag A lojangi kutyavadászok kötettel áll szoros kapcsolatban. A ciklus no­velláinak felépítése első pillantásra rétegzettebbnek tűnhet, mint a töb­bié, mivel a főszöveget időről időre megszakítják a történetbe csak lazán illeszkedő, egészen rövid, mégis zárt gondolatmenettel rendelkező textu­sok. Igazán új fejleményről azonban nincs szó, csupán arról, hogy míg A lojangi kutyavadászokban két külön cik­lusba rendeződtek az eltérő kompo­­zíciós elv alapján felépülő szövegek (a hosszabb elbeszéléseket a Kutyák Lojangból ciklus, Lao Szu bölcs taní­tásait pedig a Csín Akadémia című rész fogta egybe), addig itt nem egymás után, hanem egymásba csúsztatva je­lenik meg a kétféle szövegalkotási el­járás. Ez a narrációs módszer (a vá­gás és a más típusú szöveg beemelé­se) azonban nem feltétlenül teszi komplexebbé az alaptörténet jelen­tését. Néhol ugyan felpezsdíti a fő­szöveg sodrását a heterogén szöveg­elemek találkozása (például az eső­ről vagy a tömegsírokról szóló része­kénél), máskor viszont a Lao Szu­­történetek különálló szövegcsopor­tok maradnak, és előfordul az is, hogy a homályos csattanók, melyek több­féle értelmezési lehetőséget sugall­nak, naivnak hatnak. Ahogy A lojangi kutyavadászokban, úgy az új könyvben sincs szó arról, hogy a kínai novellák valamiféle ke­leti világnézetet közvetítenének. A három elbeszélés problematikája egy­szerre európai és modern: művészet és társadalom polemikus viszonyára látunk három különböző példázatot. A következtetések azonban mindig hasonlóak: a művész akár a művé­szetet pártoló, akár a művészet szá­mára kedvezőtlen közegben csak vesztes lehet, ami tanulságnak kissé lehangoló, és a történetek logikájá­val sem áll mindig összhangban. A festő és a szomszédja című írásban a név­telen festő a kedvezőtlen közhangu­lat ellenére kitart amellett, hogy min­den évszakban megfesse szomszéd­ja kertjét, és tökéletlenségében is meg­örökítse a teljességet, amiért ugyan­úgy halállal bűnhődik, mint az elát­kozott szencseni agyagból szobrokat formáló szobrász (A szencseni agyag átka). Mindkettőjüknek eltúlzott mű­vészi törekvéseik miatt (amelyet más körülmények között akár hübrisznek is nevezhetnénk) kell fizetniük, hi­szen egy náluk erősebb világrenddel szállnak szembe. Mégis, az első eset­ben a bűnhődés (a festő kivégzése) majdhogynem inkonzekvensnek tű­nik, ahogy néhány mellékszál (pél­dául a vak kurír hangsúlyozott sze­repe) sincs elég gondosan elvarrva a történetben. Ráadásul mintha ezek­ben a novellákban a (bal) sors elke­rülhetetlen volna, a szenvedés és a mártírság vállalásának szépsége pe­dig mindent felülírna, sőt egészen érthetetlen módon felmentené a hő­söket a cselekvés, vagy legalább az életösztönnek való engedelmeskedés alól. Ez az, ami igazán zavaró a Tun­­dérdomb című, egyébként remek írás befejezésében is. A Holm-féle előadás című harmadik ciklusba szintén három, „jeruzsálemi történet” került, amelyek Jézus alak­jához kapcsolódó eseményeket írnak újra. Jézus mindhárom elbeszélésben jelentéktelen mellékszereplő, aki még­is meghatározza a novellák címsze­replőinek életét. Júdás, az elromlott tárgyak megjavításához kiválóan értő mesterember, egyértelműen pozitív szereplő, aki Darvasi elbeszélésében Jézus keresztre feszítése után életben marad, és folytatja korábban félbeha­gyott életformáját. Markus, a katona is visszatér szeretett kertjébe, a „Get­­semáni birtokra”, miután Jézus elfo­gásakor levágták a fülét, és állandó­an vérző sebe miatt mindenhonnan kitaszították. Az öreg sírásónak pe­dig, aki hiába ássa hatalmas ambíció­val a tökéletes sírt a megfeszített „csa­vargó” számára, talán még a „föltá­madásban” is van egy kis szerepe. Mind a három szövegben lebegtetve vannak a Jézus isteni voltára és pozi­tív szerepére vonatkozó kérdések. A Jézus-manökenek című negyedik ciklusban középkori históriákat ol­vashatunk - köztük megint csak több művésztörténetet. A Jaufre Rudelben a XII. századi francia trubadúrlíra egyik jelentős alakjának élettörténe­te úgy van újramesélve, hogy sajátos módon kerül szembe az elbeszélt fik­ció a ténylegesen fennmaradt, költői szövegekben hagyományozott fikció­val. A Peppo, a Jézus-manöken művész és modell pusztító kapcsolatáról, a Ricardo de Cruz vándorló sírja az egymást a halálon túl is üldöző testvérpárról, a Fernando Asahar tökéletes élete a költői szó ördögi hatalmáról, A Boromirok pe­dig az ikonok misztériumáról szól. A ciklusban szereplő elbeszélések közül azonban kiemelkedik a Szegény Henrik, melynek „forrása” egy viszony­lag rövid, középfelnémet verses el­beszélés (Hartmann von Alle Der arme Heinrich című műve). A középkori szöveg egy lovagról szól, akit az Úr erényei dacára, a bibliai Jóbhoz ha­sonlóan, leprával sújt. Heinrich nem nyugszik, és orvosról orvosra járva kideríti, hogy csak egy önként ajánl­kozó szűz lány élete árán menekül­het meg. Ekkor bukkan fel a törté­net másik szereplője, egy parasztem­ber névtelen, nyolc-tíz éves lánya, aki tisztázatlan motivációtól hajtva rá­veszi szüleit és a lovagot, hogy felál­dozhassa érte magát. Már meztele­nül fekszik az orvosi műtőasztalon, ahol a szívét készülnének kivágni, amikor az ajtórepedésen át leselke­dő Heinrichet elkápráztatja a lány testének szépsége, és véget vet a tor­túrának. A zárlat mind teológiailag, mind pszichológiailag, mind jogilag abszurd helyzetet teremt: Heinrich meggyógyul és feleségül veszi a pa­rasztlányt. A lelkiségi irodalom és a lovagregé­nyek műfaját egyedülálló módon öt­vöző műből Darvasi úgy alkot remek­be szabott elbeszélést, hogy az Isten iránti szeretet, a keresztényi áj­tatos­ság és misztikus elvakultság útját el­lehetetleníti, és egy halandó ember iránti földi szerelemmé transzponál­ja. Zsófia Müller, a névvel és identi­tással felruházott egyes szám első sze­ntélyű elbeszélő sivár világba enged betekintést, amelyben nemcsak Isten­re, de még a képmására is alig lehet ráismerni; a lány olyan őrült módon kapaszkodik a végzetét jelentő, las­sanként emberi ronccsá váló Henrik­hez, amilyen eszeveszetten ragaszko­dott a lelki üdvét jelentő halálhoz a középkori históriában. Darvasinál a világot tartó metafizikai alapzat fel­számolódik, és végül visszavonódik maga a teremtés is: „Nincs Isten, uram, szóltam. Nincsenek felhők, nincsen ég, bogarak, fák, nincsen kökörcsin, pipacs, kamillás lé, nincsen kőtörőfű, nincsenek emberek, katonák, papok és doktorok, nincsen háború, béke, nincsen szentség. [...] Jézus mese. A megváltás mese. Semmije sincsen, Henrik úr. És mégis a leggazdagabb. Mert én a magáé vagyok!­­ Nem vá­laszolt.” (135.) Az elbeszélés végig ugyanolyan regényes és elegáns, mint a kötet többi írása, mégis megrázób­­bá teszi egy alig meghatározható ér­desség. A könyv egyik legkitűnőbb írása ez, amely a Fa című elbeszélés­hez hasonlóan akár remekműnek is nevezhető. A Szomszéd halála című utolsó cik­lus nemcsak azért különül el a meg­előző négytől, mert az itt szereplő történetek a jelenben játszódnak, ha­nem mert a szövegek poétikájában és a ciklus felépítésében is elmozdu­lást lehet észrevenni. Míg a temati­kai hasonlóság miatt eddig az egyes részek homogén egységet alkottak, addig a kötet vége inkább széttartó, felborul benne a rend. Csapzottabb, ugyanakkor talán éppen ezért szim­patikus is az utolsó szakasz. Van itt például kifejezetten bosszantó, a kö­tet egészétől merőben elütő, fanyar hangnemű novella, A Nagy Hullakere­ső Verseny című, amely egy élőhalot­takból álló társadalom utópikus ví­ziója. De más új hangok is feltűnnek: többször fordul elő, hogy az én-szem­­pontú elbeszélés Darvasitól egészen szokatlan formában jelenik meg; pél­dául úgy, hogy az elbeszélő a kötet­ben szereplő szövegekre (a Júdásra, a Markusra vagy A sírásóra) reflektálva meglepő (majdhogynem metapoéti­­kus) közelségbe hozza a fiktív narrá­tor és az önéletrajzi szerző alakját (A Holm-féle előadás). A kötet utolsó ré­szében feltűnő a szatirikus hangnem felerősödése is, többek között a Ta­nácsok kutyatartóknak című írásban, amely nemcsak két kitömött kutya gazdájának bájos szerelmi története, hanem igencsak aktuális társadalom­rajz is a rendszer „minden szinten történő átszervezésével” és a „fizeté­sek elmaradásával”. A Vándorló sírok mint kompozíció rendkívül sokszínű, sőt vannak ben­ne üde, újszerű vonások is, noha iga­zán radikális változást nem hoz majd Darvasi életművének megítélésében. A kötetet jelentősége és poétikája alapján mindenképpen Darvasi leg­jobb novelláskötetei mellé lehet állí­tani; remek szerkezet, kiváló arány- és esztétikai érzék, ugyanakkor ke­vésbé merész újítási kedv jellemzik Darvasi László legújabb könyvét. Az ÉS könyve augusztusban ■ Darvasi László: Vándorló sírok. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2012. 327 oldal, 3490 FI LÁSZLÓ EMESE: Istentelen szépségek Orbán Attila munkája (részlet) 21 ÉLET És­# IRODALOM

Next