Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)
2012-08-17 / 33. szám - László Emese: Istentelen szépségek - Az ÉS könyve augusztusban • Darvasi László: Vándorló sírok (21. oldal)
2012. AUGUSZTUS 17. ) Három évvel a Vízigrabálók című nagyregényének megjelenése után Darvasi László ismét visszakanyarodott ahhoz a műfajhoz, amely eddigi pályáját legmarkánsabban fémjelezte: a novellához. Az idei könyvhétre jelent meg Vándorló sírok című elbeszéléskötete, mely azok számára, akik figyelemmel kísérik műveinek alakulását, nem okoz majd meglepetést. A kiegyensúlyozottan magas színvonalú, kifinomult írástechnika, valamint a Darvasitól megszokott lendületes, az olvasókat lebilincselő történetszövés a Vándorló sírok húsz elbeszélésében a régi. Jó néhány motívum és téma is visszaköszön a korábbi kötetekből: poétikai hasonlóságokat lehet felfedezni A világ legboldogabb zenekara (2005) című válogatáskötettel, de az életmű további darabjaira tett direkt utalásokat is, így A lojangi kutyavadászokra (2002) vonatkozókat, amelyhez a Vándorló sírok második ciklusa (Kína visszatér) közvetlenül kapcsolódik. Az ilyen visszatéréseknek vannak előnyei és hátrányai is. Felmerülhet ugyanis a kérdés, jelent-e valamilyen újdonságot a régi tematika és a régi poétikai eljárások felelevenítése, vagy arról van szó, hogy kényelmesebb a megszokott mederben maradni. A Vándorló sírok elbeszéléseiben valószínűleg mindkét lehetőség benne rejlik. Nem látványosan, de azért feltünedeznek új színek a kötetben, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Darvasi prózájának jól beazonosítható hangneme és atmoszférája van, amelyben jó elmerülni, amely kiváló mesterségbeli tudásról árulkodik, de amely néha talán kiszámíthatóbb a kelleténél. A címet látva nem meglepő például, hogy a könyvben egyetlen történet sincs, amelyben ne halna meg valaki; ritka azonban, hogy az elbeszélések emiatt végzetes tragédiába torkollnának. Darvasi melankolikus prózanyelve ugyanis mértékletességet és visszafogottságot áraszt; borongós, de mégis hangulatos tónusai pedig inkább elandalítják és gyönyörködtetik, mint nehéz intellektuális kihívással szembesítik az olvasót, így nem is a pusztulás és pusztítás gyakran kérlelhetetlen kegyetlensége tűnik fel a könyv olvasása során, hanem az elbeszélés üteme és dinamikája. Ez az, amit Darvasi prózájáról szólva számtalanszor dicsérettel illettek már, de ugyanezt nevezte Radics Viktória a Virágzabálókról írt egyenesen ledorongoló kritikájában üres szépségnek és unalmas esztétizmusnak. Többször feltűnnek a finomra csiszoltság jelei a Vándorló sírok darabjaiban is, a novellaforma tömörebb keretei viszont láthatóan tökéletes tartást adnak ennek a poétikának, amelyben egyébként is érezhető elmozdulás a keresetlen és jóval eszköztelenebb stílus irányába. A Vándorló sírok történeteiben - hol közvetve, hol közvetlenül - megfogalmazódik egy toposz, amely szerint az emberi esendőség a világot teremtő és mozgató transzcendens erő, az Isten hiányának és távolmaradásának a következménye. Nem is annyira Jézus alakja hiányzik a megannyi, bibliai történetet parafrazeáló vagy a keresztény tradícióhoz közvetettebben kapcsolódó elbeszélésből, ahogy a könyv fülszövege utal erre, hanem a mindent mozgató és elrendező Istené. Az ember magára maradt a teremtésben, sugallják Darvasi elbeszélései: egyedül volt az Édenkertben, ahogy később a keresztfán, a keresztes háborúkban, az inkvizíciók idején és a modern világban is. „Eli, éli, lama sabaktani”, olvashatjuk egy szereplő önkéntelen elszólását az egyik utópiában (A Nagy Hullakéső Verseny) - a gondolat azonban sem teológiailag, sem filozófiailag nincs körbejárva. Darvasi ugyanis mindenekelőtt írói intuícióira és a poétikusságra ügyel, amikor különböző történelmi korokba és helyszínekre szcenírozott történeteit meséli. Elgondolkodtató viszont, ha az Isten általi elhagyottság toposzának ezt az értelmezését más értelmezésekkel összevetjük, milyen hatalmas különbségekre bukkanunk: az elbeszélés műfajánál maradva Darvasi itt szereplő írásaival élesen szembeállítható például Farkas Péter néhány évvel ezelőtti Kreatúra című elbeszélése. Farkasnál egy másik végletes megoldás tűnik föl, amely az embert fizikai megsemmisülésre ítélt véglényként ábrázolja egy világvége-vízióban. Nyilvánvaló, hogy Farkas koncepciójában - Darvasiétól gyökeresen eltérően - a szépségnek és a poézisnek semmilyen hely nem marad. Visszatérve a Vándorló sírokhoz, a kötet húsz elbeszélése öt ciklusba rendeződik; az egyes ciklusok között felismerhető egy logikai rend, amelyben különböző idődimenziók (mitikus, történeti, az elbeszélések fiktív ideje) ütköznek, és amely így csak lazán strukturálja a kötetet. Az első ciklus, az Édenkert három rövid novellája látszólag egy archaikus alapszöveget, a Teremtés könyvének Édenkert-epizódját parafrazeálja. (Az édenkert mint motívum természetesen érthető általánosan, az emberi boldogság színhelyeként is.) A cselekmény ideje egyik elbeszélésben sem konkrét, ahogy a szereplők sem konkrét személyek, csupán nemük szerint vannak megnevezve: a nő és a férfi. A helyszín mindhárom esetben a kert, vagyis egy olyan elvont tér, amely a kozmoszt és benne az élet és a halál harmonikus egységét képezi le. A Fa című nyitó novella minden bizonynyal a ciklus legerősebb darabja, sőt a kötet egészéből is kiemelkedik egyszerűségével és eszköztelenségével. A szöveg esztétikai hatása nemcsak azért lehet olyan intenzív, mert minden komponense - a tér (a kert), a szereplők (a nő, a férfi és a fa), a konfliktus (a fa kivágása), a megoldás (a nő halála) - egyszerre működik szimbólumként és egyedi élményként/ tragédiaként, hanem mert ez a két aspektus (a szimbolikus és az egyéni) nem kioltja, hanem erősíti egymást. Ez a másik két darabra nem mondható el: gondolatmenetük a Fához képest néhol talán túlbonyolított. Az első novellában azonban felkavaró és lenyűgöző dramaturgiai érzékre vall, ahogy a szinte cselekménytelen történet fokozatosan megtelik feszültséggel azáltal, hogy a férfi érzelmei egyre látványosabban tolódnak el a ragaszkodástól a tudatos ellenállásig, miközben a nő statikus, motivációja pedig végig tökéletesen rejtve marad. Ehhez járul a szenvtelen elbeszélésmód, a megrendítően puritán nyelvezet és a drámai tömörség, ami teljes mértékben elüt attól, amit korábban Darvasi poétikájáról mondtunk. Volt már róla szó, hogy a Kína viszszatér című második ciklus három művésznovellája tematikailag és poétikailag A lojangi kutyavadászok kötettel áll szoros kapcsolatban. A ciklus novelláinak felépítése első pillantásra rétegzettebbnek tűnhet, mint a többié, mivel a főszöveget időről időre megszakítják a történetbe csak lazán illeszkedő, egészen rövid, mégis zárt gondolatmenettel rendelkező textusok. Igazán új fejleményről azonban nincs szó, csupán arról, hogy míg A lojangi kutyavadászokban két külön ciklusba rendeződtek az eltérő kompozíciós elv alapján felépülő szövegek (a hosszabb elbeszéléseket a Kutyák Lojangból ciklus, Lao Szu bölcs tanításait pedig a Csín Akadémia című rész fogta egybe), addig itt nem egymás után, hanem egymásba csúsztatva jelenik meg a kétféle szövegalkotási eljárás. Ez a narrációs módszer (a vágás és a más típusú szöveg beemelése) azonban nem feltétlenül teszi komplexebbé az alaptörténet jelentését. Néhol ugyan felpezsdíti a főszöveg sodrását a heterogén szövegelemek találkozása (például az esőről vagy a tömegsírokról szóló részekénél), máskor viszont a Lao Szutörténetek különálló szövegcsoportok maradnak, és előfordul az is, hogy a homályos csattanók, melyek többféle értelmezési lehetőséget sugallnak, naivnak hatnak. Ahogy A lojangi kutyavadászokban, úgy az új könyvben sincs szó arról, hogy a kínai novellák valamiféle keleti világnézetet közvetítenének. A három elbeszélés problematikája egyszerre európai és modern: művészet és társadalom polemikus viszonyára látunk három különböző példázatot. A következtetések azonban mindig hasonlóak: a művész akár a művészetet pártoló, akár a művészet számára kedvezőtlen közegben csak vesztes lehet, ami tanulságnak kissé lehangoló, és a történetek logikájával sem áll mindig összhangban. A festő és a szomszédja című írásban a névtelen festő a kedvezőtlen közhangulat ellenére kitart amellett, hogy minden évszakban megfesse szomszédja kertjét, és tökéletlenségében is megörökítse a teljességet, amiért ugyanúgy halállal bűnhődik, mint az elátkozott szencseni agyagból szobrokat formáló szobrász (A szencseni agyag átka). Mindkettőjüknek eltúlzott művészi törekvéseik miatt (amelyet más körülmények között akár hübrisznek is nevezhetnénk) kell fizetniük, hiszen egy náluk erősebb világrenddel szállnak szembe. Mégis, az első esetben a bűnhődés (a festő kivégzése) majdhogynem inkonzekvensnek tűnik, ahogy néhány mellékszál (például a vak kurír hangsúlyozott szerepe) sincs elég gondosan elvarrva a történetben. Ráadásul mintha ezekben a novellákban a (bal) sors elkerülhetetlen volna, a szenvedés és a mártírság vállalásának szépsége pedig mindent felülírna, sőt egészen érthetetlen módon felmentené a hősöket a cselekvés, vagy legalább az életösztönnek való engedelmeskedés alól. Ez az, ami igazán zavaró a Tundérdomb című, egyébként remek írás befejezésében is. A Holm-féle előadás című harmadik ciklusba szintén három, „jeruzsálemi történet” került, amelyek Jézus alakjához kapcsolódó eseményeket írnak újra. Jézus mindhárom elbeszélésben jelentéktelen mellékszereplő, aki mégis meghatározza a novellák címszereplőinek életét. Júdás, az elromlott tárgyak megjavításához kiválóan értő mesterember, egyértelműen pozitív szereplő, aki Darvasi elbeszélésében Jézus keresztre feszítése után életben marad, és folytatja korábban félbehagyott életformáját. Markus, a katona is visszatér szeretett kertjébe, a „Getsemáni birtokra”, miután Jézus elfogásakor levágták a fülét, és állandóan vérző sebe miatt mindenhonnan kitaszították. Az öreg sírásónak pedig, aki hiába ássa hatalmas ambícióval a tökéletes sírt a megfeszített „csavargó” számára, talán még a „föltámadásban” is van egy kis szerepe. Mind a három szövegben lebegtetve vannak a Jézus isteni voltára és pozitív szerepére vonatkozó kérdések. A Jézus-manökenek című negyedik ciklusban középkori históriákat olvashatunk - köztük megint csak több művésztörténetet. A Jaufre Rudelben a XII. századi francia trubadúrlíra egyik jelentős alakjának élettörténete úgy van újramesélve, hogy sajátos módon kerül szembe az elbeszélt fikció a ténylegesen fennmaradt, költői szövegekben hagyományozott fikcióval. A Peppo, a Jézus-manöken művész és modell pusztító kapcsolatáról, a Ricardo de Cruz vándorló sírja az egymást a halálon túl is üldöző testvérpárról, a Fernando Asahar tökéletes élete a költői szó ördögi hatalmáról, A Boromirok pedig az ikonok misztériumáról szól. A ciklusban szereplő elbeszélések közül azonban kiemelkedik a Szegény Henrik, melynek „forrása” egy viszonylag rövid, középfelnémet verses elbeszélés (Hartmann von Alle Der arme Heinrich című műve). A középkori szöveg egy lovagról szól, akit az Úr erényei dacára, a bibliai Jóbhoz hasonlóan, leprával sújt. Heinrich nem nyugszik, és orvosról orvosra járva kideríti, hogy csak egy önként ajánlkozó szűz lány élete árán menekülhet meg. Ekkor bukkan fel a történet másik szereplője, egy parasztember névtelen, nyolc-tíz éves lánya, aki tisztázatlan motivációtól hajtva ráveszi szüleit és a lovagot, hogy feláldozhassa érte magát. Már meztelenül fekszik az orvosi műtőasztalon, ahol a szívét készülnének kivágni, amikor az ajtórepedésen át leselkedő Heinrichet elkápráztatja a lány testének szépsége, és véget vet a tortúrának. A zárlat mind teológiailag, mind pszichológiailag, mind jogilag abszurd helyzetet teremt: Heinrich meggyógyul és feleségül veszi a parasztlányt. A lelkiségi irodalom és a lovagregények műfaját egyedülálló módon ötvöző műből Darvasi úgy alkot remekbe szabott elbeszélést, hogy az Isten iránti szeretet, a keresztényi ájtatosság és misztikus elvakultság útját ellehetetleníti, és egy halandó ember iránti földi szerelemmé transzponálja. Zsófia Müller, a névvel és identitással felruházott egyes szám első szentélyű elbeszélő sivár világba enged betekintést, amelyben nemcsak Istenre, de még a képmására is alig lehet ráismerni; a lány olyan őrült módon kapaszkodik a végzetét jelentő, lassanként emberi ronccsá váló Henrikhez, amilyen eszeveszetten ragaszkodott a lelki üdvét jelentő halálhoz a középkori históriában. Darvasinál a világot tartó metafizikai alapzat felszámolódik, és végül visszavonódik maga a teremtés is: „Nincs Isten, uram, szóltam. Nincsenek felhők, nincsen ég, bogarak, fák, nincsen kökörcsin, pipacs, kamillás lé, nincsen kőtörőfű, nincsenek emberek, katonák, papok és doktorok, nincsen háború, béke, nincsen szentség. [...] Jézus mese. A megváltás mese. Semmije sincsen, Henrik úr. És mégis a leggazdagabb. Mert én a magáé vagyok! Nem válaszolt.” (135.) Az elbeszélés végig ugyanolyan regényes és elegáns, mint a kötet többi írása, mégis megrázóbbá teszi egy alig meghatározható érdesség. A könyv egyik legkitűnőbb írása ez, amely a Fa című elbeszéléshez hasonlóan akár remekműnek is nevezhető. A Szomszéd halála című utolsó ciklus nemcsak azért különül el a megelőző négytől, mert az itt szereplő történetek a jelenben játszódnak, hanem mert a szövegek poétikájában és a ciklus felépítésében is elmozdulást lehet észrevenni. Míg a tematikai hasonlóság miatt eddig az egyes részek homogén egységet alkottak, addig a kötet vége inkább széttartó, felborul benne a rend. Csapzottabb, ugyanakkor talán éppen ezért szimpatikus is az utolsó szakasz. Van itt például kifejezetten bosszantó, a kötet egészétől merőben elütő, fanyar hangnemű novella, A Nagy Hullakereső Verseny című, amely egy élőhalottakból álló társadalom utópikus víziója. De más új hangok is feltűnnek: többször fordul elő, hogy az én-szempontú elbeszélés Darvasitól egészen szokatlan formában jelenik meg; például úgy, hogy az elbeszélő a kötetben szereplő szövegekre (a Júdásra, a Markusra vagy A sírásóra) reflektálva meglepő (majdhogynem metapoétikus) közelségbe hozza a fiktív narrátor és az önéletrajzi szerző alakját (A Holm-féle előadás). A kötet utolsó részében feltűnő a szatirikus hangnem felerősödése is, többek között a Tanácsok kutyatartóknak című írásban, amely nemcsak két kitömött kutya gazdájának bájos szerelmi története, hanem igencsak aktuális társadalomrajz is a rendszer „minden szinten történő átszervezésével” és a „fizetések elmaradásával”. A Vándorló sírok mint kompozíció rendkívül sokszínű, sőt vannak benne üde, újszerű vonások is, noha igazán radikális változást nem hoz majd Darvasi életművének megítélésében. A kötetet jelentősége és poétikája alapján mindenképpen Darvasi legjobb novelláskötetei mellé lehet állítani; remek szerkezet, kiváló arány- és esztétikai érzék, ugyanakkor kevésbé merész újítási kedv jellemzik Darvasi László legújabb könyvét. Az ÉS könyve augusztusban ■ Darvasi László: Vándorló sírok. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2012. 327 oldal, 3490 FI LÁSZLÓ EMESE: Istentelen szépségek Orbán Attila munkája (részlet) 21 ÉLET És# IRODALOM