Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)
2012-12-21 / 51-52. szám - Ungvári Tamás: Végzetes nyelvpolitika (12. oldal) - Nagy Sára: Rajz (12. oldal)
UNGVÁRI TAMÁS: Végzetes nyelvpolitika A központosított és állami gondozásba vételre váró oktatás friss fordulata a nyelvtanulás irányelve, mely a német nyelvet előnyben részesíti az angollal szemben. A meggondolás indokolása első pillantásra is hamis. Az angol nyelv, így az érvelés, túlságosan könnyen elsajátítható, nem tanúsít olyan ellenállást, mint a bonyolultabb német. Ne intézzük el könnyedén ezt az érvelést. Mert éppen képtelenségéből, indokolhatatlan önkényéből fejlik ki ennek az oktatáspolitikai döntésnek mélyen antidemokratikus jellege. A nyelvek egyenrangúsága és egyenjogúsága olyan antropológiai igazság, amelyik megdönthetetlenül bizonyítja az egységes emberi faj létezését. Ugyanis nincs tökéletlen nyelv. Még azon nyelvek is, amelyeknek igeragozása nem jutott túl az infinitivuson, önmagukban zárt egészek, s nem tökéletlenebbek a nyelvközösség életének kifejezésében, mint a több százezer szóval rendelkező angol. A ma beszélt csaknem hétezer nyelvnek ugyan kilencven százaléka halálra van ítélve, de nem azért, mert az egyik kifejezőbb vagy tökéletesebb a másiknál, hanem azért, mert egy nyelv az utolsó beszélő egyedével hal meg. A nyelv élete: politika, hirdette a ma élő legnagyobb nyelvész, Noam Chomsky. A többségi nyelvek felszámolják a kisebb közösségek nyelvjárásait. Rendkívüli esetekben emberi csoportok megsemmisítése a nyelv mártírhalálához vezet. Ez történt a második világháború és a holokauszt nyomán elpusztított jiddissel, a kelet-európai zsidóság „mame-loshen”-jével, azaz anyanyelvével. Vannak ugyan még szép számmal jiddisül beszélő kisebb szigetek. A jiddis irodalomhoz manapság már ingyen lehet hozzájutni egy massachusettsi címről. A jiddis mégis holt nyelvvé változott, mert nincs hazája, s polgárai megszűntek létezni. Szándékosan emlegettem fel a jiddis új hazátlanságát. Mert a „haza” nem határok közé szorított földrajzi fogalom, hanem kulturális. A nyelvet hordozza és őrzi a beszélő közösség, beszédben és írásban. S a közösségi lét adhat csupán otthont a nyelvnek. A rendkívüli időkön kívül is mostoha sorsra juthatnak a nyelvek. A kisebbségek méltatlan helyzetbe kerülhetnek a többségi kultúrával szemben. Szívszaggató ezt leírni a magyar diaszpóráról is. Ez a folyamat azonban szükségszerű a globalizálódó világban. A kis népek nyelvét nem csak a diaszpórájuk fenyegeti. Az anyaországok nemegyszer képtelenek feltartóztatni a kulturális hanyatlást. A kultúra legellenállóbb anyaga mégis a nyelv. Egy naponta sugárzott vetélkedőben milliókat buktak azok a versenyzők, akik külföldi rockzenészek nevét tudták, de a vajdasági Gion Nándor nevét még a kipontozott segélyszövegekből sem találták el. A kulturális és civilizációs közegből az anyanyelv életét meghosszabbítja a kommunikációs kényszer: az ember leginkább anyanyelvén ugat. A nyelv hanyatlását panaszolni, sugallta Orwell, a pipiskedésen túl azt is jelenti, hogy a gyertyafényt melegebbnek és otthonosabbnak véljük, mint az elektromos áramot. A nyelvek nem romlanak spontán folyamatokban, azt is a politika rombolhatja, mondjuk a bürokrácia nyelvével vagy a nyelvvédelem fundamentalizmusával. Az én iskolaéveimben keresztül-kasul hatott számos életveszélyes áramlat. A politikai nyelvújítás előhozta például a hungarizmus barbár nyelvhasználatát, a talajgyökértől a vérrögvalóságig. Akkor is előnyös volt a német nyelvtudás, Jawohl, Herr Standartenführer! Nem volt kevésbé veszélyes a fatökű marxizmus, a németből és oroszból eredeztethető szófűzés ritmustalansága. Mindehhez hozzáadható a nyelv természetéről eregetett mitológia, például az egyébként jeles Karácsony Sándortól, amelyik az alárendelő némettel szemben a mellérendelő magyarról szőtt tudománytalan mitológiát. Társult továbbá az idegen szavak gyomlálásának nyelvvédelme. Miért is ne magyarítsuk meg az idegen személyneveket is? Mozart Amadé, Da Vinci Lénárt, Beethoven Lajos? Aki megélt politikai változásokat, az nyelvi viharok elől is menekülni kényszerült. Hajdanában a kandidátusi címhez orosz nyelvvizsga is a kötelező gyakorlatok közé tartozott. Én történetesen Romain Rolland egyik franciából fordított szövegének oroszra ültetésével bajlódtam. Nem volt könnyű. A nyelvek tanulása sohasem könynyű. Fordítóként szövegek magyarításából tanultam egyszerre az idegen nyelveket, ezek között első helyen az angolt és a németet. Több angol és német regényt fordítottam, számos drámát Brecht és Tom Stoppard, Arthur Miller és Tankred Dorst tollából. Nehézség tekintetében nem tapasztaltam különbséget a nyelvtan bonyolultságában. Tanítottam mindkét nyelvi közösségben, német ajkúak, angolok és amerikaiak között. Mondhatom, hogy empirikusan, a hétköznapi gyakorlatban nem éreztem a nehézségi fokok különbségét. Az anyanyelvem megtanulása bizonyult a legnagyobb feladatnak. A kerek fogalmazást manapság sok minden gátolja. Az állampolgári ismeretek közül feltűnően hiányzik a retorika. Elfeledtük a közbeszéd, az érvelés fontosságát. Az érvelés éppen az ellentéte a mások elnyomásának, a parancsuralmi rendszernek. A nyelvtanulás feltétele ugyanis az anyanyelv tudatosabb elsajátításán is múlik. A közoktatás komoly hibája, hogy az írásbeli ellenőrzés, a tesztalapú választhatóság az élőbeszéd viszszaszorulását szolgálta. Elsorvadt az artikulált kommunikáció. Az ilyen környezetből származó emberek azt sem tudják leírni, amit láttak. A televíziók szemtanúkat keresnek, de a szemtanúk nyelvileg vakok. Éppen arra jártam, mondja a megszólított, s egy hatalmas bumot hallottam, így: bum, bumm, bummmm. S ezeket a szavakat furcsa kuncogás kísérheti. Mentegetőznek a tanúk. Bocsánat, sugallja a göcögés, hogy nem tudok megszólalni. A második nyelv elsajátítása ezért az anyanyelvi artikuláció érzelmi és fogalmi gazdagságán múlik. A helyi közösségek terei beszűkültek, az individualizálódás közlési némaságra csábít, az indulatszavakra szűkülő sorvadás a politikai közönynek is táptalaja. Az anyanyelvre épülő további nyelvismeretet tilos az „idegen” minősítéssel ajánlani. Nincs idegen nyelv, csak abban a politikai közegben, amely az „idegen” fogalmával politikailag visszaél. A második nyelv választásánál történelmi és pedagógiai szempontok egyaránt számítanak. Leibniz óta az európai civilizáció álma egy logikán épülő nemzetközi nyelv volt. Newton Királyi Társaságába számos bejelentés érkezett eme újabb nyelv kialakításáról: sajnos, az előadó pirulva vallotta be, hogy az új nyelv szótárát a postakocsiban felejtette. „Nemzetközi” nyelveket azonban a középkor óta kikényszerítette, a kezdődő globalizáció. A hébert értették Aleppóban és Kölnben, ezen a nyelven lehetett árut rendelni, miként a latint értették az írországi és magyar kolostorokban. A második nyelvek szükségből születnek, mondhatni történelmi érdekből, így a diplomácia nyelveként a „lingua franca”, azaz a francia kínálkozott, ameddig a huszadik század háborúi nem írták át ezt a szerepet. Az átírás politikáját a második világháború erőviszonyai diktálták. Az angolszász országok győzelme a beszélők nagy közösségét juttatta előnyhöz, kivált, hogy ennek a diadalnak történelmi ideje egybeesett a gyarmatbirodalmak széthullásával. Az angol nyelv az elnyomás emlékétől szabadult meg, s lett azzá a szupranacionális idiómává, amelyhez egyre kevésbé tapad olyan áthallásos képzet, mint az Örkény által képben rögzített „Hölderlin ist Ihnen unbekannt?”. Ebben a kiszolgáltatott dr. K. H. G. a saját anyanyelvén tanítja gyilkosát a német költészetre. S itt még nem szóltunk Walter Ulbricht demokratikusnak csúfolt országának nyelvéről. A nyelv a történetiség maga. A TIT nyelvtanfolyamán már felnőtt fejjel egy munkáscsalád történetéből sajátítottam el valamennyit a franciák nyelvéből. Egy szakszervezeti felhívást ma is könnyen tudnék megfogalmazni. Az új nyelvpolitikához igazított középiskolai német tanbeszédet még nem ismerjük. Jelenleg több száz német tankönyv használatos az iskolákban. De addig is, hogyan mondják németül, hogy turul? Az is érdekelne, hogyan helyezkedik el ebben a világképben a kuruc-labanc konfliktus, s egyáltalán az a történelem, amelyik igazi szabadságharcot vívott a Habsburg Birodalommal. Tetszik vagy sem, az angol nyelv ma „a” világnyelv, nem a beszélők száma, hanem a funkciója szerint. Vagyis második nyelvként az érzelmileg kevéssé terhelt, legalábbis az öreg Európában eléggé semleges eszperantó, mely a tudományos és hétköznapi kommunikációt egységesítette. A német nyelv ellen semmi sem szól, ám az angol melletti érvek túlnyomóak a germanizmusoktól már megszabadult magyar környezetben. Ráadásul az Európai Unió irányelvei így fogalmaznak: „Az EU megítélése szerint a többnyelvűség az európai versenyképesség fontos eleme. Az EU nyelvpolitikájának céljai közé tartozik ezért, hogy minden európai polgár az anyanyelvén kívül két további nyelvet is ismerjen.” Felesleges tehát súlyozni és preferálni. Angol és német szépen megfér egy oktatáspolitikában, amelyik nem szándékozik kimaradni az európai polgárok közösségéből. Nagy Sára munkája ÉLET ÉS Í BIRODALOM 12 Az elmúlt húsz év MIHÁLYI PÉTER (Folytatás all. oldalról) Ezért alacsony az átlagos termelékenység, annak ellenére is, hogy a külföldiek által működtetett vállalatoknál a termelékenység közel van az európai élvonalhoz. 9. Évtizedek óta kísért minket az a jelenség, amelyet Komár János 1992-ben „koraszülött jóléti állam”nak nevezett. A magyar költségvetés kiadási oldala GDP-arányosan kb. 10 százalékponttal nagyobb, mint amit a fejlettségi szintünk indokolna. Ezen belül a legnagyobb hiba az volt, hogy 1990 után a kormány engedett nyugdíjba menekülni 5-600 ezer embert, akit jobb lett volna benntartani a munkaerőpiacon. De nem így történt, és a folyamat nem fordítható vissza. 10. A költségvetési hiány, az adósságok növekedése és a magas infláció miatt nem sikerült belépnünk az eurózónába. Pedig erre lett volna lehetőségünk, több versenytársunk (Szlovákia, Szlovénia, Észtország) teljesítette a régóta jól ismert számszerű elvárásokat. Emiatt fennmaradt a forint árfolyamának zabolátlan ingadozása, ami azután önmagában is óvatosságra készteti a beruházókat, a tehetős családokat pedig arra ösztönzi, hogy megtakarított pénzvagyonukat külföldre menekítsék. Kettészakadt ország? Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy a magyar szociológia és szociográfia kiválóságai - Havas Gábor, Solt Ottilia, Vitányi Iván és sokan mások - már a rendszerváltás előtti években kemény szavakkal bírálták a magyar társadalom „végletes kettéhasadását) egy európai mércével mérhető, rendezett életformájú, stabil egzisztenciájú, konszolidált többségre, és egy zárványhelyzetben rekedt, ázsiai állapotok között élő, szívósan újratermelődő, tanulatlan-képzetlen kisebbségre”3. Mindazok a konfliktusok, amelyek 2010-ben a médiát uralták (leszakadt települések, atomizált társadalom, gyenge szolidaritás, kirekesztettség, a városi, lumpenizálódó szegények körében terjedő fasisztoid ideológiák stb.) valójában már a ’80- as évek végén megfigyelhetők voltak, s a fentebb említett szerzők szó szerint ezeket a szavakat használták a helyzet leírására. Konrád György a rendszerváltás hajnalán figyelmeztetett bennünket, hogy „a demokracának a kapitalizmus az ára. A szabadság mindenkié, a vagyon keveseké”. Ez előrelátó megjegyzés volt. Ám az igazság az, hogy a vagyon megoszlásáról kevés megbízható adatunk van, mivel ennek a mérése nálunk is, de a világ más fejlett országaiban is szinte áthatolhatatlan akadályokba ütközik. Amit jól lehet mérni, az az éves vagy havi nettó jövedelmek egyenlőtlensége. Ez 1990 után biztosan nőtt, de 2007-ben csak egy árnyalattal volt nagyobb, mint Franciaországban vagy a skandináv államokban, és kisebb volt, mint a megfelelő német adat. S bármilyen meglepően hangzik a nem szakemberek számára, Magyarországon a 2000- es évek második felében ennek az egyenlőtlenségmutatónak az értéke nem nőtt, hanem csökkent. A szegénységi küszöb, az átlagjövedelem 50 százaléka alatt élő magyarok aránya (6,4 százalék) is alacsonyabb volt a 2000-es évek végén, mint sok más országban (pl. Németország, Ausztria vagy Finnország). Ha még lejjebb visszük a szegénységi küszöböt (50-ről 40 százalékra), akkor még inkább szembetűnő, hogy nálunk 2010 táján egyáltalán nem volt annyira rossz a helyzet. Sőt jobb volt, mint Hollandiában, Lengyelországban vagy akár Japánban. Az emberek többsége meg van győződve arról, hogy Magyarországon kirívóak a társadalom egyes rétegei közötti jövedelemkülönbségek. Mint látjuk, ez valójában nincs így. És azért nincs így, mert 1990 és 2010 között az állami költségvetés a családok között az adórendszer és a társadalombiztosítás útján jelentős átcsoportosításokat hajtott végre. A dolgozók bruttó keresetét az szja- és tb-terhek csökkentik, miközben az időskorú népesség, a rokkantak, az egyedül élő özvegyek a nyugdíjrendszeren, a kisgyerekes családok a szociálpolitika intézményein keresztül támogatást kapnak. Mégis van mélyszegénység. Hogy lehet ez? Úgy, hogy az átlagos jövedelmi szinthez viszonyított nem túl nagy relatív elmaradás is azt jelenti, hogy a legalul lévők jövedelme abszolút értelemben nem mindig elég a jóllakáshoz, a ház kifűtéséhez, a gyógyszerek kiváltásához. Ez azonban csak akkor fog majd változni, ha az átlagjövedelmek magasabb szintre kerülnek - vagyis gyorsul az ország felzárkózása. Az amerikai Forbes magazin 2012. évi listáján az kerülhetett a szupergazdagok csoportjába, akinek a nettó vagyona meghaladta az 1 milliárd dollárt. Ekkora vagyonnal egyetlen magyar család vagy üzletember sem rendelkezik. A leggazdagabb magyar, Csányi Sándor vagyonát a szaksajtó 2012-ben „csupán” 6-700 millió dollárra becsülte. Németországban a leggazdagabb 55 üzletember rendelkezik összesítve akkora relatív vagyonnal, mint Magyarországon az első 100. Vagyis, náluk a leggazdagabbak körében kétszer koncentráltabb a vagyonok aránya. És még egy fontos, kevéssé ismert tényre kell rámutatnunk. Magyarországon - mint valamennyi posztszocialista országban - a társadalmi különbségek közvélemény által érzékelt növekedése azzal is összefügg, hogy megszűnt az az ellentmondás, amelyet Kolosi Tamás igen találóan státusinkonzisztenciának - státus-megnem felelésnek - nevezett. Emlékezzünk csak vissza: a ’70-es és ’80-as években a politikai elitnek számos tagja volt, aki képzett is volt, jelentős hatalma volt (pl. párttitkárok), de viszonylag alacsony volt a jövedelme. Mások sokat kerestek (pl. kisiparosként), de gyenge volt a társadalmi pozíciójuk, alacsony volt a kulturális szintjük. A rendszerváltás ezt az ellentmondásos társadalmi hierarchiát kisimította. Ma a magyar társadalom 12-13 százaléka minden tekintetben - vagyis iskolázottság, jövedelem és hatalom tekintetében - kiemelkedik a középosztályból. Egyértelműen és konzisztens módon ők alkotják a felső osztályt, a magyar társadalom új elitjét. Részarányuk több mint a duplája annak az 5 százalékos értéknek, amelyet a magyar szociológia a rendszerváltás előtt mért vagy becsült az akkori elit nagyságára vonatkozóan. Az elmúlt 20 év vonatkozásában tehát e téren sincs mit szégyellni, bírálni vagy elítélni. Változások az időben Elemzésünkben 10-10 pontban úgy foglaltuk össze az 1990 és 2010 közötti korszak eredményeit és kudarcait, hogy a folyamatok időbeli alakulásáról csak elvétve tettünk említést. De tudjuk, hogy ez a periódus is szakaszolható, mi több, erről a közgazdászszakma többsége nagyjából azonos véleményen van. Az első évtized jól indult, az évtized közepén fel is gyorsultak a kedvező folyamatok, a posztkommunista országok között éllovasok voltunk (ld. privatizáció, nyugdíjreform, az egészségügy átalakítása). Ám azt követően a változások üteme lelassult. Bokros Lajossal és Surányi Györggyel egyetemben sokan gondolják úgy - én is -, hogy a 2001 és 2010 közötti tíz év „elvesztegetett évtized” volt. De még erről az időszakról is elmondható, hogy, bár túlzottan lassú ütemben, helyenként fölösleges kitérőket téve, de alapjában véve mégis jó irányba haladt az ország. Ami 2010 után történik, az már egy egészen más fejezete a magyar gazdaság történetének. A szó szerinti idézet forrása az SZDSZ 1989-es programja, az ún. Kék könyv (60. o.)A 61-62. oldalakon található a zárójelben felsorolt jelenségek rövid ismertetése. De nem csak a liberális szakértők látták így a helyzetet. Vitányi Iván 1985-ben és 1989-ben megjelent könyvében, illetve tanulmányában is tárgyalta ezt a jelenséget - vagyis az ország kettészakadását és az „egyharmadország” megnevezést használta. A Konrád Györgytől idézett félmondat 1990 októberéből származik, a hollandiai Groningenben tartott előadásában szerepelt. 5 Az ún. Gini-mutatóról van szó. Forrás: OECD. 6 Egészen pontosan az összehasonlítás alapja az egyénekre számított medián-jövedelem. Forrás: OECD. 2012. DECEMBER 21.