Élet és Irodalom, 2013. július-december (57. évfolyam, 27-52. szám)

2013-09-27 / 39. szám - Gervai András: Ex Libris • Takács Tibor, Pelle János, Eörsi László könyvei, A megtorlás szervezete című kötet (19. oldal)

Az Atlantisz Könyváruház (Bp., V. Anker köz 1--3.) sikerlistája 1. Flesch István: Örmények, törökök, kurdok (Corvina) 2. Jean-Luc Nancy: Corpus (Kijárat) 3. Csáki Judit: Alföldi színháza - öt nemzeti év (Libri). 4. Erdős Virág: Ezt is el (Magvető) 5. Bartha Judit-Hrubi Attila (szerk.): A reflexió szabadsága (Áron) 6. Alfred Jarry: A patafizikus Faustroll Doktor cselekedetei és nézetei (Türinger Péter Műhelye) 7. Gyárfás Katalin-Szegő Dóra-Szőnyi Andrea: Zsebkönyv a zsidónegyedről- fiataloknak (Zachar Alapítvány) 8. Kerekes Sándor: Szakácskönyv a magyar szürkéhez (Kossuth) 9. Csukás István: Süsü, a sárkány (Könyvmolyképző) 10. Spiró György: Álmodtam neked (Magvető) ­­ A megtorlás szervezete A politikai rendőrség újjászervezése és működése 1956-1962 A kötet a kádári hatalom egyik legfőbb táma­szának számító politikai rendőrség meghatá­rozó időszakának történetét vizsgálja. A szer­kesztők, Cseh Gergő Bendegúz és Okváth Imre bevezetőjükben­­ sok beszédes statisz­tikai adatot, érdekes tényt közölve - nagyon röviden áttekintik a szervezet létrejöttének kö­rülményeit, személyi összetételét. Az 1956 végén megalakított szervezet né­hány hónapig az ORFK keretein belül, majd 1957 áprilisától a BM központi szervezetében, annak II. (Politikai Nyomozó) Főosztályaként működött. Az ÁVH-t ugyan feloszlatták, gár­dáját azonban egyáltalán nem bocsátották el. Az 1956. december végi felülvizsgálaton a 4986 egykori ÁVH-alkalmazott 99,7%-a lehetőséget kapott tevékenysége belügyi, ha nem is feltét­lenül a politikai rendőrségen belüli folytatásá­ra. A Főosztály vezetői, az osztályvezetők, al­osztályvezetők és helyetteseik azonban nagy­részt AVH-sok közül kerültek ki. Az apparátus eredetileg másfélezer státuszt kapott, az igények azonban hamar növeked­tek - nyilván a forradalomban részt vettek fel­kutatása miatt is -, és ezért a BM kollégiuma 1957 májusában 4000 főre emelte a betölten­dő létszámot. Ekkor ténylegesen már 3265 ember szolgált a Főosztályon. 1962-ben a korábbi főosztály helyett főcso­portfőnökségek és csoportfőnökségek jöttek létre. Bizonyos szervezeti egységeket össze­vontak, a hírszerzésre és az elhárításra pedig nagyobb erőket koncentráltak. A nagy átszer­vezést a hatalom konszolidálódása, a nemzet­közi körülményekhez való alkalmazkodás mo­tiválta, és bizonyos tisztogatásjellege is volt: az ex-ÁVH-s vezetők nagyobb részét új káde­rekre cserélték. Érdekes egyébként, hogy a ve­zetőkkel - hozzátenném: a tisztekkel is - na­gyon sok fegyelmezési probléma volt: ittak, nőttek, anyagi és pénzügyi visszaéléseket kö­vettek el, loptak, hatalmaskodtak, és államtit­kot is sértettek. A kötet 18 tanulmánya közül 13 az egyes osztályok szervezettörténetét tekinti át, veze­tőit mutatja be. Öt tanulmány alapvető prob­lémák, összefüggések felvázolására vállalko­zik, közülük kettő tágabb időkeretben, 1945 és 1990 között vizsgálja tárgyát (a politikai és gazdasági hírszerzést, illetve az operatív nyil­vántartás szervezetét, rendszerét.) A kötet valóságos aranybánya: rendkívül sok adatot, nevet, dátumot, dokumentumrész­letet tartalmaz, a korszakkal és a témával fog­lalkozó történészeknek megkerülhetetlen ké­zikönyv, az átlagolvasónak azonban nemigen ajánlható. Talán két közérdekűbb, kevésbé száraz tanulmány kivételével. Az egyik Vörös Gézáé az egyházi ügynökhálózat újjáépítésé­ről, a másik Orgoványi István dolgozata a po­litikai rendőrség hálózaton kívüli kapcsolatai­ról, amely ismét nyomatékosítja: a politikai rendőrséggel együttműködők köre jóval tá­­gabb volt az ügynököknél. (Intézménytörténeti tanulmányok. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára-L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2013. 576 oldal, 4900 Ft) Takács Tibor: Besúgók a besúgásról Ügynök-visszaemlékezések a Kádár-korszakból A rendszerváltás után jószerivel egyetlen ügy­nök sem állt a nyilvánosság elé, Takács Tibor ezért komoly hiányt pótolt azzal, hogy felku­tatta és közreadta öt ügynök visszaemlékezé­sét, amelyek a Cég felkérésére születtek segéd­anyagként a tisztek oktatásához. Az öt anyagból négy 1958 és 1960 között íródott, az ötödik szerzője, egy debreceni új­ságíró 1970-ben vetette papírra gondolatait közel 300 oldalon. Mindegyiküket az AVH szervezte be. P. J. kivételével - akinek disszi­­dens unokaöccsét kellett hazacsalnia, és 1957- ben börtönben írta vallomását - a többi négy szerző az állambiztonság lelkes „külső mun­katársa,” M. T. is, pedig ő csak azért írta alá a beszervezési nyilatkozatot, mert másnap reg­gel kórházba kellett vinni két beteg gyerekét. Hitt a rendszerben, bár osztályidegennek tar­tották, terhes feleségét pedig 1948-ban két hó­napra börtönbe zárták, és ezután egy értelmi fogyatékos gyereket szült. Azt is elárulja, hogy az első időkben erkölcsi hullának érezte ma­gát. Elvárta volna, hogy beavassák az ügyek végkimenetelébe. Egy másik emlékező, egy jogtanácsos azért lelkendezik, mert az állam­biztonsági munka átformálta a szemléletét, közel hozza a szocializmus ideológiájához. Örül, hogy „egy erős szervezethez” tartozik, amelynek „szinte korlátlanok az eszközei.” (például: pénzjutalom jobb állás.) Ő példá­ul az angol-magyar meccsre jegyet, egy fel­adat ellátásához pedig feleségével együtt két­hetes beutalót is kapott. Nehezményezi, hogy soha nem kérték megbízható besúgójelöltek kiválasztására. Akad olyan besúgó is, akiben a titkosszolgálat felébresztette szunnyadó ka­landvágyát, lelkesítette a tennivalók nagysze­rűsége, romantikája. Azt sem tagadja, hogy eleinte bűnnek tekintette megbízatását, és meg akart tőle szabadulni. Tartótisztje győzköd­te, hogy nem mindenki részére osztogatott le­hetőséghez jutott, és azzal kecsegtette, hogy kormánykitüntetéssel is honorálhatják a fára­dozásait. A beszámolókból sok mindent megtudha­tunk a szervezet szervezetlenségéről, a tartó­tisztek bunkóságáról, a besúgók (esetünkben csak kezdeti) lelkiismeretfurdalásáról, a lebu­kástól való félelmeikről, munkájuk nehézsé­geiről. A szakmai fogások autodidakta elsa­játításáról, és arról, hogy a társasági jelenlét, a szakszerű „fülelés”, a célszemélyből való ala­pos felkészülés gyakran milyen sok időt, ener­giát, olvasást, tanulást igényelt tőlük. Az emlékezőknek láthatóan nincs lelkiisme­­retfurdalásuk jelentéseik következményei mi­att. Az „ügy” és az eszme megszállottjai. Vagy mindez részben látszat, önbecsapás, szerep­játszás lenne? „Nem feltétlenül tudatos ’ha­zugságról’ beszélhetünk, hanem az emberi erőfeszítésről annak érdekében, hogy kohe­rens egészként tudjuk felfogni.” - írja Takács félszáz oldalas, az ügynökszövegeket pszicho­lógiai, szociológiai és nyelvfilozófiai szem­pontból elemző gondolatgazdag tanulmányá­ban. A lényeg, hogy hőseink azt mesélik el, amit helyzetükből, szerepükből következőleg csak ők tudhatnak elmesélni. (L’Hamattan Kiadó, Budapest, 2013.154 oldal, 2100 Ft) Pelle János: A humorista Tabi László és a pesti zsidó humor 1945 után Tabi László egy időben a maga területén nagy­hatalom volt: főszerkesztette az egyetlen vicc­lapot, a Ludas Matyit, a pártlapban humoros rovatot vezetett (Pardon egy percre), és a forra­dalom után jó két évtizeden át sikeres vígjá­ték- és komédiaszerzőként szinte uralta a ha­zai terepet. Pályája és írásainak világképe fon­tos adalékokkal szolgálhat a Kádár-korszak kultúrpolitikájához, az elhallgatás, mellébe­szélés művészetéhez. Tabi magánemberként is érdemes a figyel­münkre. Kis- és nagypolgár - nagyúri allű­rökkel. Rengeteget keres, mégis zsugori. Mű­veletlen, keveset olvas. Arisztokratikusan vi­selkedik, gondolkodik. Önző, magányos, em­bergyűlölő. Boldogtalan. Háromszor is rosz­­szul nősül, olcsó kis kalandokba menekül. Gyáva, főnökként önkényúr. Pelle érdekes anyaghoz nyúlt, amikor nagy­bátyja izgalmasan ellenszenves, ellentmondá­sos, „divatjamúlt” figuráját megmintázta, és elfeledett munkásságát nagyító alá helyezte. Dokumentumokból, fiktív jelentekből és Tabi eredeti szövegeiből összeálló több műfajú könyvének azonban kissé széteső a szerkeze­te. A szerző gyakran csapong. Önmagát is­métli, vagy szűkszavú, máskor pedig felesle­ges részletekkel­ terheli meg az olvasóját, eset­leg fontos összefüggések megvilágításával adós marad. A legélvezhetőbb részek azok, amelyekben a portrét rajzolja meg. Felesleges viszont olyan nagy terjedelmet, szerepet szán­ni a Tabi egykori szeretője által írt­­ Aczél Györgynek szánt, feltehetőleg azonban soha el nem küldött­­ feljelentésének, állításai cá­folatának. Pelle hosszan idéz Tabi többnyire sótlan hu­moreszkjeiből, két színdarabjával, a Különleges világnappal és az Esküvővel külön is foglalkozik - ezek talán a kötet legizgalmasabb elemzései -, és szót ejt többi színpadi művéről is. Kár, hogy csak 6-7 oldalon (160-166.). Pedig, ha többet olvashatnánk a darabok felépítéséről, szerep­lőiről, a rendszer ideológiájával, alapvető ha­zugságaival kompatibilis ideológiai üzenetei­ről, akkor a korról, kultúrpolitikájáról és Ta­biról is többet tudnánk meg. A szerző hosszasan értekezik az 1945 utá­ni pesti zsidó humorról, annak sajátosságai­ról és képviselőiről. Tabit is a zsidó humor, „a pesti zsidó, kisebbségi identitású publikum” (1956) humoristájának tekinti. De hogy ez mi­ben áll, milyen stílusjegyekben, milyen világ­­szemléletben nyilvánul meg, azt nem fejti ki. Pelle szerint Tabi humorát az jellemzi, hogy „szelíden dohoghatott, békésen mozoghatott a mindennapi élet fonákságain.” Ennél azon­ban a pesti zsidó humor többet és mélyebbet tudott megmutatni a világból és a kisember kiszolgáltatottságból. (K.U.K. Kiadó, Budapest, 2013.207 oldd, 2300 Ft) Eörsi László: „Megbombáztuk Kaposvárt” A kaposvári Csiky Gergely Színház és a kultúrpolitika Színházban életemben először a Mesél a bécsi erdő 1977-es kaposvári előadásán nem unat­koztam. Ödön von Horváth 1931-ben íródott tragikomédiája Ascher Tamás rendezésében számomra az akkori magyar valóságról szólt, és ezért mélyen megérintett. Ez a valósággal való könyörtelen szembenézés, a színházi élet állóvizének felkavarása lehetett a hatalom sze­mében a kaposváriak legfőbb bűne, konflik­tusaik és megrendszabályozásaik oka. A színházi műhely - Zsámbéki Gábor igaz­gatói, Babarczy László főrendezői kinevezésé­vel 1974-ben kezdődött - felívelésének folyama­táról, meghatározó állomásairól, aztán leépülé­séről a kitűnő történész, Eörsi László írt rend­kívül alapos és izgalmas könyvet. A történetet nagyon okosan nagyjából 2010-ig (Rátóti Zol­tán kinevezéséig), a színház súlytalanná válásá­ig, a társulat széteséséig folytatja. A két korsza­kot hangsúlyozottan nem esztétikai, hanem po­litikai és kultúrpolitikai szempontból vizsgálja, ezért csak a hatalom nemtetszését, retorzióját kiváltó produkciókkal foglalkozik. Az első jelentősebb botrány az Állami áruház 1977-es vígszínházi vendégjátékához fűződik, ezt politikai kiátkozás, több vizsgálat és vé­gül betiltás követte. Sok darab színpadra sem jutott, másokat csak néhányszor adhattak elő, Eörsi István kihallgatását pedig négyszeri pró­bálkozás, 13 évi várakozás után lehetett mű­sorra tűzni. Jó néhány előadás hatását a nem­zetközi politikai helyzet erősítette fel. Jirí Vos­­kovec és Jan Werich 1937-ben, Csehszlová­kia megszállása előtt íródott. A nehéz Barbara című darabját fél évvel Afganisztán szovjet le­­rohanása után játszották. A színház történe­tének legnagyobb hatású, országos, sőt nem­zetközi hírű produkciója­­ a kötetben kiemelt helyet elfoglaló­­ Marat­ Sade pedig 9 nappal a lengyel szükségállapot előtt került színre. Ács János az opust félreérthetetlenül 56 bu­kása után játszatta. Mindezt a hatalom ideo­lógiai támadásokkal honorálta, az „ügyet” a Politikai Bizottság is tárgyalta. Még a szín­ház betiltása is felmerült, de ezt a helyi, lokál­­patrióta érzelmű pártvezetés megakadályoz­ta (77.), és a belgrádi BITEF három fődíja is nyilván sokat nyomott a latban. 1990 után viszonylag nyugodtan dolgozott a színház körülbelül 2000-ig, amikor elkez­dődött a kultúrharc. A jobboldal több dara­bot is (Megbombáztuk Kaposvárt, Operett, Csak egy szög) kedvezőtlenül fogadott, a 2006. decem­ber végén bemutatott 56.06/őrült lélek vert ha­dak című darab pedig - amelynek hősnőjét a szerzők sokban az 1957-ben kivégzett Tóth Ilona medikáról mintázták - végképpen ki­verte a biztosítékot. A botrányok és az igaz­gatóválasztások (főleg 2008-ban Schwajda Györgyé) megmutatták, hogy Kaposváron másfajta színházat képzelnek el a jobboldali városatyák. Persze nem kizárólag nekik (és a diktatúra továbbélő szellemiségének) „kö­szönhető” a Csiky Gergely szétverése. Ebbe belejátszott az is, hogy többek szerint Babar­czy zsarnoki módszerekkel irányította és hű­bérbirtokaként kezelte a színházat, és az is, hogy a művészeti irányzatok, műhelyek nagy korszakát előbb-utóbb leépülés követi. Ka­posvárnak nagyjából 34-35 év adatott - ez fan­tasztikus teljesítmény! (Napvilág Kiadó- 1956-os Intézet Alapítvány, Bu­dapest, 2013. 222 oldal, 2900 Ft) EX LIBRIS GERVAI ANDRÁS Matzon Ákos munkái ÉLET ÉS­#19 IRODALOM

Next