Élet és Irodalom, 2013. július-december (57. évfolyam, 27-52. szám)
2013-09-27 / 39. szám - Gervai András: Ex Libris • Takács Tibor, Pelle János, Eörsi László könyvei, A megtorlás szervezete című kötet (19. oldal)
Az Atlantisz Könyváruház (Bp., V. Anker köz 1--3.) sikerlistája 1. Flesch István: Örmények, törökök, kurdok (Corvina) 2. Jean-Luc Nancy: Corpus (Kijárat) 3. Csáki Judit: Alföldi színháza - öt nemzeti év (Libri). 4. Erdős Virág: Ezt is el (Magvető) 5. Bartha Judit-Hrubi Attila (szerk.): A reflexió szabadsága (Áron) 6. Alfred Jarry: A patafizikus Faustroll Doktor cselekedetei és nézetei (Türinger Péter Műhelye) 7. Gyárfás Katalin-Szegő Dóra-Szőnyi Andrea: Zsebkönyv a zsidónegyedről- fiataloknak (Zachar Alapítvány) 8. Kerekes Sándor: Szakácskönyv a magyar szürkéhez (Kossuth) 9. Csukás István: Süsü, a sárkány (Könyvmolyképző) 10. Spiró György: Álmodtam neked (Magvető) A megtorlás szervezete A politikai rendőrség újjászervezése és működése 1956-1962 A kötet a kádári hatalom egyik legfőbb támaszának számító politikai rendőrség meghatározó időszakának történetét vizsgálja. A szerkesztők, Cseh Gergő Bendegúz és Okváth Imre bevezetőjükben sok beszédes statisztikai adatot, érdekes tényt közölve - nagyon röviden áttekintik a szervezet létrejöttének körülményeit, személyi összetételét. Az 1956 végén megalakított szervezet néhány hónapig az ORFK keretein belül, majd 1957 áprilisától a BM központi szervezetében, annak II. (Politikai Nyomozó) Főosztályaként működött. Az ÁVH-t ugyan feloszlatták, gárdáját azonban egyáltalán nem bocsátották el. Az 1956. december végi felülvizsgálaton a 4986 egykori ÁVH-alkalmazott 99,7%-a lehetőséget kapott tevékenysége belügyi, ha nem is feltétlenül a politikai rendőrségen belüli folytatására. A Főosztály vezetői, az osztályvezetők, alosztályvezetők és helyetteseik azonban nagyrészt AVH-sok közül kerültek ki. Az apparátus eredetileg másfélezer státuszt kapott, az igények azonban hamar növekedtek - nyilván a forradalomban részt vettek felkutatása miatt is -, és ezért a BM kollégiuma 1957 májusában 4000 főre emelte a betöltendő létszámot. Ekkor ténylegesen már 3265 ember szolgált a Főosztályon. 1962-ben a korábbi főosztály helyett főcsoportfőnökségek és csoportfőnökségek jöttek létre. Bizonyos szervezeti egységeket összevontak, a hírszerzésre és az elhárításra pedig nagyobb erőket koncentráltak. A nagy átszervezést a hatalom konszolidálódása, a nemzetközi körülményekhez való alkalmazkodás motiválta, és bizonyos tisztogatásjellege is volt: az ex-ÁVH-s vezetők nagyobb részét új káderekre cserélték. Érdekes egyébként, hogy a vezetőkkel - hozzátenném: a tisztekkel is - nagyon sok fegyelmezési probléma volt: ittak, nőttek, anyagi és pénzügyi visszaéléseket követtek el, loptak, hatalmaskodtak, és államtitkot is sértettek. A kötet 18 tanulmánya közül 13 az egyes osztályok szervezettörténetét tekinti át, vezetőit mutatja be. Öt tanulmány alapvető problémák, összefüggések felvázolására vállalkozik, közülük kettő tágabb időkeretben, 1945 és 1990 között vizsgálja tárgyát (a politikai és gazdasági hírszerzést, illetve az operatív nyilvántartás szervezetét, rendszerét.) A kötet valóságos aranybánya: rendkívül sok adatot, nevet, dátumot, dokumentumrészletet tartalmaz, a korszakkal és a témával foglalkozó történészeknek megkerülhetetlen kézikönyv, az átlagolvasónak azonban nemigen ajánlható. Talán két közérdekűbb, kevésbé száraz tanulmány kivételével. Az egyik Vörös Gézáé az egyházi ügynökhálózat újjáépítéséről, a másik Orgoványi István dolgozata a politikai rendőrség hálózaton kívüli kapcsolatairól, amely ismét nyomatékosítja: a politikai rendőrséggel együttműködők köre jóval tágabb volt az ügynököknél. (Intézménytörténeti tanulmányok. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára-L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2013. 576 oldal, 4900 Ft) Takács Tibor: Besúgók a besúgásról Ügynök-visszaemlékezések a Kádár-korszakból A rendszerváltás után jószerivel egyetlen ügynök sem állt a nyilvánosság elé, Takács Tibor ezért komoly hiányt pótolt azzal, hogy felkutatta és közreadta öt ügynök visszaemlékezését, amelyek a Cég felkérésére születtek segédanyagként a tisztek oktatásához. Az öt anyagból négy 1958 és 1960 között íródott, az ötödik szerzője, egy debreceni újságíró 1970-ben vetette papírra gondolatait közel 300 oldalon. Mindegyiküket az AVH szervezte be. P. J. kivételével - akinek disszidens unokaöccsét kellett hazacsalnia, és 1957- ben börtönben írta vallomását - a többi négy szerző az állambiztonság lelkes „külső munkatársa,” M. T. is, pedig ő csak azért írta alá a beszervezési nyilatkozatot, mert másnap reggel kórházba kellett vinni két beteg gyerekét. Hitt a rendszerben, bár osztályidegennek tartották, terhes feleségét pedig 1948-ban két hónapra börtönbe zárták, és ezután egy értelmi fogyatékos gyereket szült. Azt is elárulja, hogy az első időkben erkölcsi hullának érezte magát. Elvárta volna, hogy beavassák az ügyek végkimenetelébe. Egy másik emlékező, egy jogtanácsos azért lelkendezik, mert az állambiztonsági munka átformálta a szemléletét, közel hozza a szocializmus ideológiájához. Örül, hogy „egy erős szervezethez” tartozik, amelynek „szinte korlátlanok az eszközei.” (például: pénzjutalom jobb állás.) Ő például az angol-magyar meccsre jegyet, egy feladat ellátásához pedig feleségével együtt kéthetes beutalót is kapott. Nehezményezi, hogy soha nem kérték megbízható besúgójelöltek kiválasztására. Akad olyan besúgó is, akiben a titkosszolgálat felébresztette szunnyadó kalandvágyát, lelkesítette a tennivalók nagyszerűsége, romantikája. Azt sem tagadja, hogy eleinte bűnnek tekintette megbízatását, és meg akart tőle szabadulni. Tartótisztje győzködte, hogy nem mindenki részére osztogatott lehetőséghez jutott, és azzal kecsegtette, hogy kormánykitüntetéssel is honorálhatják a fáradozásait. A beszámolókból sok mindent megtudhatunk a szervezet szervezetlenségéről, a tartótisztek bunkóságáról, a besúgók (esetünkben csak kezdeti) lelkiismeretfurdalásáról, a lebukástól való félelmeikről, munkájuk nehézségeiről. A szakmai fogások autodidakta elsajátításáról, és arról, hogy a társasági jelenlét, a szakszerű „fülelés”, a célszemélyből való alapos felkészülés gyakran milyen sok időt, energiát, olvasást, tanulást igényelt tőlük. Az emlékezőknek láthatóan nincs lelkiismeretfurdalásuk jelentéseik következményei miatt. Az „ügy” és az eszme megszállottjai. Vagy mindez részben látszat, önbecsapás, szerepjátszás lenne? „Nem feltétlenül tudatos ’hazugságról’ beszélhetünk, hanem az emberi erőfeszítésről annak érdekében, hogy koherens egészként tudjuk felfogni.” - írja Takács félszáz oldalas, az ügynökszövegeket pszichológiai, szociológiai és nyelvfilozófiai szempontból elemző gondolatgazdag tanulmányában. A lényeg, hogy hőseink azt mesélik el, amit helyzetükből, szerepükből következőleg csak ők tudhatnak elmesélni. (L’Hamattan Kiadó, Budapest, 2013.154 oldal, 2100 Ft) Pelle János: A humorista Tabi László és a pesti zsidó humor 1945 után Tabi László egy időben a maga területén nagyhatalom volt: főszerkesztette az egyetlen vicclapot, a Ludas Matyit, a pártlapban humoros rovatot vezetett (Pardon egy percre), és a forradalom után jó két évtizeden át sikeres vígjáték- és komédiaszerzőként szinte uralta a hazai terepet. Pályája és írásainak világképe fontos adalékokkal szolgálhat a Kádár-korszak kultúrpolitikájához, az elhallgatás, mellébeszélés művészetéhez. Tabi magánemberként is érdemes a figyelmünkre. Kis- és nagypolgár - nagyúri allűrökkel. Rengeteget keres, mégis zsugori. Műveletlen, keveset olvas. Arisztokratikusan viselkedik, gondolkodik. Önző, magányos, embergyűlölő. Boldogtalan. Háromszor is roszszul nősül, olcsó kis kalandokba menekül. Gyáva, főnökként önkényúr. Pelle érdekes anyaghoz nyúlt, amikor nagybátyja izgalmasan ellenszenves, ellentmondásos, „divatjamúlt” figuráját megmintázta, és elfeledett munkásságát nagyító alá helyezte. Dokumentumokból, fiktív jelentekből és Tabi eredeti szövegeiből összeálló több műfajú könyvének azonban kissé széteső a szerkezete. A szerző gyakran csapong. Önmagát ismétli, vagy szűkszavú, máskor pedig felesleges részletekkel terheli meg az olvasóját, esetleg fontos összefüggések megvilágításával adós marad. A legélvezhetőbb részek azok, amelyekben a portrét rajzolja meg. Felesleges viszont olyan nagy terjedelmet, szerepet szánni a Tabi egykori szeretője által írt Aczél Györgynek szánt, feltehetőleg azonban soha el nem küldött feljelentésének, állításai cáfolatának. Pelle hosszan idéz Tabi többnyire sótlan humoreszkjeiből, két színdarabjával, a Különleges világnappal és az Esküvővel külön is foglalkozik - ezek talán a kötet legizgalmasabb elemzései -, és szót ejt többi színpadi művéről is. Kár, hogy csak 6-7 oldalon (160-166.). Pedig, ha többet olvashatnánk a darabok felépítéséről, szereplőiről, a rendszer ideológiájával, alapvető hazugságaival kompatibilis ideológiai üzeneteiről, akkor a korról, kultúrpolitikájáról és Tabiról is többet tudnánk meg. A szerző hosszasan értekezik az 1945 utáni pesti zsidó humorról, annak sajátosságairól és képviselőiről. Tabit is a zsidó humor, „a pesti zsidó, kisebbségi identitású publikum” (1956) humoristájának tekinti. De hogy ez miben áll, milyen stílusjegyekben, milyen világszemléletben nyilvánul meg, azt nem fejti ki. Pelle szerint Tabi humorát az jellemzi, hogy „szelíden dohoghatott, békésen mozoghatott a mindennapi élet fonákságain.” Ennél azonban a pesti zsidó humor többet és mélyebbet tudott megmutatni a világból és a kisember kiszolgáltatottságból. (K.U.K. Kiadó, Budapest, 2013.207 oldd, 2300 Ft) Eörsi László: „Megbombáztuk Kaposvárt” A kaposvári Csiky Gergely Színház és a kultúrpolitika Színházban életemben először a Mesél a bécsi erdő 1977-es kaposvári előadásán nem unatkoztam. Ödön von Horváth 1931-ben íródott tragikomédiája Ascher Tamás rendezésében számomra az akkori magyar valóságról szólt, és ezért mélyen megérintett. Ez a valósággal való könyörtelen szembenézés, a színházi élet állóvizének felkavarása lehetett a hatalom szemében a kaposváriak legfőbb bűne, konfliktusaik és megrendszabályozásaik oka. A színházi műhely - Zsámbéki Gábor igazgatói, Babarczy László főrendezői kinevezésével 1974-ben kezdődött - felívelésének folyamatáról, meghatározó állomásairól, aztán leépüléséről a kitűnő történész, Eörsi László írt rendkívül alapos és izgalmas könyvet. A történetet nagyon okosan nagyjából 2010-ig (Rátóti Zoltán kinevezéséig), a színház súlytalanná válásáig, a társulat széteséséig folytatja. A két korszakot hangsúlyozottan nem esztétikai, hanem politikai és kultúrpolitikai szempontból vizsgálja, ezért csak a hatalom nemtetszését, retorzióját kiváltó produkciókkal foglalkozik. Az első jelentősebb botrány az Állami áruház 1977-es vígszínházi vendégjátékához fűződik, ezt politikai kiátkozás, több vizsgálat és végül betiltás követte. Sok darab színpadra sem jutott, másokat csak néhányszor adhattak elő, Eörsi István kihallgatását pedig négyszeri próbálkozás, 13 évi várakozás után lehetett műsorra tűzni. Jó néhány előadás hatását a nemzetközi politikai helyzet erősítette fel. Jirí Voskovec és Jan Werich 1937-ben, Csehszlovákia megszállása előtt íródott. A nehéz Barbara című darabját fél évvel Afganisztán szovjet lerohanása után játszották. A színház történetének legnagyobb hatású, országos, sőt nemzetközi hírű produkciója a kötetben kiemelt helyet elfoglaló Marat Sade pedig 9 nappal a lengyel szükségállapot előtt került színre. Ács János az opust félreérthetetlenül 56 bukása után játszatta. Mindezt a hatalom ideológiai támadásokkal honorálta, az „ügyet” a Politikai Bizottság is tárgyalta. Még a színház betiltása is felmerült, de ezt a helyi, lokálpatrióta érzelmű pártvezetés megakadályozta (77.), és a belgrádi BITEF három fődíja is nyilván sokat nyomott a latban. 1990 után viszonylag nyugodtan dolgozott a színház körülbelül 2000-ig, amikor elkezdődött a kultúrharc. A jobboldal több darabot is (Megbombáztuk Kaposvárt, Operett, Csak egy szög) kedvezőtlenül fogadott, a 2006. december végén bemutatott 56.06/őrült lélek vert hadak című darab pedig - amelynek hősnőjét a szerzők sokban az 1957-ben kivégzett Tóth Ilona medikáról mintázták - végképpen kiverte a biztosítékot. A botrányok és az igazgatóválasztások (főleg 2008-ban Schwajda Györgyé) megmutatták, hogy Kaposváron másfajta színházat képzelnek el a jobboldali városatyák. Persze nem kizárólag nekik (és a diktatúra továbbélő szellemiségének) „köszönhető” a Csiky Gergely szétverése. Ebbe belejátszott az is, hogy többek szerint Babarczy zsarnoki módszerekkel irányította és hűbérbirtokaként kezelte a színházat, és az is, hogy a művészeti irányzatok, műhelyek nagy korszakát előbb-utóbb leépülés követi. Kaposvárnak nagyjából 34-35 év adatott - ez fantasztikus teljesítmény! (Napvilág Kiadó- 1956-os Intézet Alapítvány, Budapest, 2013. 222 oldal, 2900 Ft) EX LIBRIS GERVAI ANDRÁS Matzon Ákos munkái ÉLET ÉS#19 IRODALOM