Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)
1847-06-23 / 25-26. szám
húrjait senki sem ismeri úgy, mint én, azért engedd meg, hogy néhány szavaim mai ballamot öntvén sértett sebeidre, barátilag megvigasztaljalak. Panaszkodol, hogy irótársaid, kiknek képeit kiadtad , úgymint : Kuthy, Garay, Fényes, Vahot S., Petőfi, Székács, Tóth L., Schedel, Erdélyi, Czakó, ’stb’stb. „szépen mosolyogtak, midőn megkérted őket, hogy engednék Barabás művészi rajzonja által dicsőitetni képeiket, és ha egyébkor nem is, ekkor tudod, hogy ők is becsültek téged legalább annyira, a’ mennyit arczképeikért fizettél“ . . . Bizony, barátom, a’ világ háladatlan; no de vigasztald magadat, lám a’ Messiást még kevesebb pénzre becsülték, mint egykor tégedet. Azt egyébiránt becsülöm benned , hogy magadat „nagy férfinak“ publice elismered. Az önérzet a’kebel Atlasa. „Gyönyörrel szemléled továbbá azon szives ’stb. ’stb. barátság aczélkapcsát, melly jelen századunk három első tizedében több rokon szellemű íróink kebleit olly dicsően forrasztó egyben ’s elszámlálod Guzmics Izidort ’stb., ’s ,,a’ köztök keletkezett barátsági viszonyt és lánglelkesedést“; egyet azonban kifeledés közülök : Csokonait, kivel egykor a’ barátságos viszony illyesmit mondatott : „De én bizony nem bánom már, akárki mit beszéljen, sokszor rúgást ejt a’ szamár becsületes személyen ;“ no de azért a’ barátság megvolt ’s bátran gyönyörködhetel benne. Gyönyörködül továbbá „azon hajdani önzésnélküli tiszta ügyszeretetben, mellyel irodalmunk parlag mezejét mivelék ezen pályatörő férfiak.“ Bizony, barátom, azok felejthetlen szépségű idők voltak, midőn a’ Zalán futásának írója ez örökbecsű művéért 800 kongó forintot kapott, pedig dolgozott rajta egy esztendeig és négy hónapig. Mikor Csokonai Vitéz Mihály világkerüléssel és házalással volt kénytelen tengetni életét ’s Kazinczy a’ legnagyobb nyomor közepeit végezé dicső pályafutása napjait; . . . hej drága világuk lehetett akkor a’ szerkesztőknek és kiadóknak, mikor az írókat fizetni nem kellett! Oh, de e’ boldog idők örökre lefolytak, ’s nem is igen hiszem, hogy, édes collegám, a’mi kedvünkért újra megjöjjenek az önzésnélküli ügyszeretet eme patriachalis napjai. Itt kezdődnek beszéded siralmas szavai, mikben előadod :,,hogy újabb időkben irodalmunk jelleme egészen megváltozott : a’ tatár sem akar ingyen robotolni a’ szerkesztőknek többé ! te ugyan ezt ekkép fejezed ki: „az irodalom iránti buzgó ügy szerelmet haszonleső önösség váltá fel“; de hiszen én jól értem baráti sympathiám erejénél fogva szived legtitkosabb sugallatit, ’s rá mondom az „úgy van“t. „Beszélsz ott továbbá dühösségig vitt pártviszálkodásról“, oh milly igazakat beszélsz, milly csúnya az a’ pártviszálkodás ! hisz jól tudod te azt. De még jobban tudnád, ha emlékeznél rá, minő patáliát vittél egykor véghez köztiszteletben álló veteránirónk, a’ becsületes Bajza ellenében, később pedig minő remek hajbakapásaid voltak a’ Honderűfajjal ? hogy téptétek egymást, mint gyúrtátok sárba, ’s szórtátok a’ szitkot szakajtókosárral álló esztendeig; de te mindezekre már nem emlékezel, azért elég tudnod , hogy a’ pártviszálkodás rút. — Tovább irói pénzaristocratiáról szólsz. Ez, megvallom, ismeretlen állat szemem előtt; od mutass énnekem egy pénzaristocrata írót, szeretett barátom, egy irót, a’ ki pénzaristocrata; egy pénzaristocratát, a’ ki iró; mutass nekem egyet, hadd rajzoltassam le ’s mutogassam pénzért a’ kerek hazában. — Utóbb azon fohászkodol : „hogy irótársaid csak addig barátid, mig pénzt tudnak tőled csikarni, mig terhetlen önzéseiket hizlalod (zárjelben mondva : irótársaid közt magad vagy a’ legkövérebb, de ez nem tartozik a’ dologra, ’s mihelyt egyszer becsukod vagy összehúzod előttük fogytig ostromlott erszényedet, halálos ellenségeddé válnak ’s iparűzési czikkelyekké alj ásított irataikat fegyverül használják ellened.“ Bizony