Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)
1847-09-05 / 10. szám
ban is veszedelmet tervez kiverni fejeikből. ’S mi volt a’ fő ok? „Csak tudós — mert akkor még minden iró tudós volt — ne légy, kedves fiam“ szólt az apa gyermekéhez; „mert lásd, ez a’ hivatal (?) czifra nyomorúság! nézd például ezt, vagy amazt, szép verseket farag ugyan, de alig él, sőt nem is élhetne, ha csak egyik vagy másik ismerőse, barátja nem tartaná ; dicsőség sem jut mindeniknek, de ha jut is, ebből az ember el nem él.“ Az előítélet szarvát egy, hazánk ügyeire nagy befolyással levő, honpolgár kezdte tördelni, elhatározottan lépett ki a’ síkra, nagy fontosságú irataiban készítve elő a’ nemzetet mind azokra, miket képzetében létesítve szeretett látni, ’s mellyeknek nagy részét létesíté is. A’ példa lelkesítő volt, ’s buzdító; az irodalom bajnokai szaporodni kezdtek az élvezetekkel együtt, miket nyújtani képesek voltak, minek természetes következménye az olvasóközönség szaporodása volt. Legnevezetesebb időszak azonban irodalmunkra nézve az 1840-dik év volt. Ezen év a’ magyar journalistika ujjászületési éve, az ekkor megindult „Pesti Hírlap“ nagy hatással volt nemcsak minden politicai lapra, mellyek élénkebb szint kezdének magokra ölteni, sőt az egész hazai irodalomra is, mellyet álmából riasztott fel. A’journalistika állása, fokmérője a’ nemzet önálló irodalma állásának is; minél terjedtebb amaz, annál fejlődöttebb emez is. Ez óta az irodalom rendeltetését, ha nem is méltányoljuk még egészen, legalább kezdjük méltányolni; az irók osztálya, ha nem is egészen ismert legalább becsületesebb alakban tűnik fel előttünk. Elmaradnak a’ sok, tudós, ’s e’ féle gúnynevek, ’s az iró, mint egy nagy hatású fajhoz tartozó munkás egyén, tűnik fel a’ közönség előtt. Egy van, mire, hogy az irodalmi tér méltányoltabb, ’s az irói osztály ismertebb legyen, nélkülözhetlen szükségünk van, ’s ez az irói hitel, mit csak a’ közönségtől várhatunk. Szóljunk világosabban. A’ ki azt hiszi, hogy az iró, ha felfogott tárgyának vég szavát leirta, munkáját befejezte, igen csalódik. Kevés kivétellel ezután jó még a’fekete leves, a’ kiadás. Ezen cliinai fallal meg kell küzdeni , le kell győzni, ha csak azt nem akarja az ember, hogy halomra irt munkáit szobája valamelly elrejtett zugában hosszú évek során lepje a’ por , ’s utoljára is kimenjenek a’ divatból. Mert valamint mindenben a’ világon , úgy az irodalomban is megkívánja a’ divat a’ magáét. Valamelly munka írására gyakran fél annyi időt sem fordít, mint mennyit a’ kiadás nehézségeinek legyőzésére pazarol az iró. Kivétel van a dologban, de igen csekély; mert felette kevés azon magyar irók száma, kiknek, mielőtt munkájukat bevégeznék, már kiadójok volna, ’s igy a’ helyett, hogy uj tárgyról gondolkodhatnának , feldolgozásával a’ közönségnek élvezetet nyújtandók, a’ kiadás mechanicumával kell foglalkozniok. Ezen állítás igazolásra nem szorult, alaposságát átlátandja mindenki, ki az irodalmi életbe csak egy perczre is bepillantott. Nem is hozok fel más példát, mint a legújabb időkből Garay és Vajdáét, mindkettő jelesebb íróink közé tartozik, s mégis az első nem talált kiadót Árpádok című költő-