Ellenőr, 1871. február (3. évfolyam, 139-166. szám)

1871-02-07 / 145. szám

Előfizetési árak: Egész évre . . 20 ft. — kr. I Évnegyedre ..I 5 ft. — kr.­ Félévre . . 10 „ — „ ( Egy hónapra ! 1 „ 80 n Egyes szám ára 10 krajczár. Szerkesztési iroda: Pesten, bálvány-utcza 4. szám, 1. emelet. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. 145. szám. Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn s ünnepre következő napon. A lapot illető reklamátiók­ Légr­ády testvérek irodájába (2 sas-utcza 24. sz.) intézendők. Kedd, február 7. 1871. Hirdetési dijak: Tizhasábos petit sor egyszeri I A nyilt­ tér egy petit sora 30 kr. beigtatásáért . . s . 10 kr.­­ Bélyegdij minden beiktatásért 30 „ Kiadóhivatal: Pesten, Kétsas-utcza 14. szám. Hirdetések felvétetnek: az „Ellenőr“ kiadó­ hivatalában kétsasutcza 14. sz., Légrády testvérek nyomdájában Pest 2 sas utcza 24. sz. és Naschitz J. ügynöki irodájában _.r.­­ Pest, arany kéz utcza szám.______________________ III. évfolyam. Pest, febr. 6. A német delegátió győzött — és mi hozzá tehetjük, hogy a németek eme győ­zelmében semmi vesztesége Magyarországnak. A magyar delegáció, mely a hadügy­minisztérium költségeire mintegy 9 millió­val szavazott meg többet, mint a német, meggyőződve a németek határozatainak komolyságáról, engedett se a milliókat, me­lyek megszavazását tíz nap előtt a biroda­lom fenállásának érdekében még múlhatat­lanul szükségesnek tartotta, ma önmaga törülte ki a költségvetésből. A törlést helyeseljük, de midőn ezt tesszük, meg nem állhatjuk, hogy kellő vi­lágításba ne helyezzük a magyar delegáció költségvetési tárgyalásainak teljes értékte­lenségét. Mindnyájan tudjuk, hogy ha nálunk a hadsereg még mai napig sincs harczképes állapotban — amint hogy nincs is — úgy annak oka nem az, hogy nem fordítunk rá elegendő pénzt, hanem az, hogy rész a rendszer, mely a véderő alapját képezi, s mely lehetetlenné teszi a hadsereg harcz­­képességének kifejtését minden költekezés mellett is. A magyar delegátió daczára ennek, kis ujját sem mozdítva meg a rendszer vál­toztatására, folyton a „harczképesség“ meg­szerzését használta argumentumul a had­ügyi budget rendkívülileg magas követelé­seinek megszavazására s mintha csak nya­kig úsznék az ország a bőségben, oly pazar kézzel teljesíté a hadügyminiszter minden kívánságát és , ha véletlenül a német dele­­gátiónak nincs több esze, mint a magyar­nak, úgy ez évben legalább is 9 millióval több teher nehezedik a két állam népére. Szerencsére az osztrákot el nem vaki­­ták a Kuhn generális ajkáról jött nagy­hangú szavak, sem a miniszterek előtti görnyedezés nem vett rajtuk erőt, hanem férfias határozottsággal míg egy­részt meg­kímélték az adózókat 9 milliónak hiábavaló kidobásától, másrészt kényszeríték a ma­gyar delegatiót, kitörölni azt, amit kitöröl­ni egy hét előtt még egész komoly képpel — bár irig­yelővel — az állam veszélyezteté­sének hirdettek. Törültek pedig anélkül, hogy az utolsó fórum — a közös szavazás elé vitték volna ügyöket. Kérdjük, mi értéke van tehát a ma­gyar delegatió tárgyalásainak? Határozatai, melyek nem egyeztek a német delegatió határozataival, (jóllehet, a jelen esetben szerencse) elestek. Ha német delegatió ta­nácskozott volna csupán és magyar nem, ugyanazon határozataink volnának, melyek vannak ma. A magyar delegatió nulla. Ez mint már említik, jelen esetben csak sze­rencse, mert miért szavazott hát meg a magyar delegátió többet, mint amennyit komoly megfontolás után megszavazni az állam érdekében szükségesnek tartott, vagy ha csak ennyit szavazott meg, miért egye­zett oly könnyű szerrel annak törlésébe. Oly határozatok, melyek minden ko­molyság nélkül csak úgy vaktában hozatnak, akkor legjobbak, ha semmi érvény­nyel sem bírnak. Ami azt illeti, hogy voltak a hadügy­­miniszteri előterjesztésben oly tételek is, melyeknek megszavazása inkább állott a magyar, mint a német nép érdekében, úgy az osztrák delegatióra e tekintetben sem lehet panasz. Az ezredek hazaszállítására megszava­zott annyit, a­mennyi kellett­­ a többiről gondoskodni — csak akkor lesz az ideje, ha az ezredek már saját kerületeikben vannak. A honvédség pedig nem tartozik a delegatiók elé , s nekünk, kik hazánk ügyei­ből semmit — nem pedig minél többet óhajtanánk látni a delegatiók előtt, nem lehet eszünk ágában sem, néhány forint kedvéért a delegatiók és közös bécsi mi­niszterek ressortjába csempészni oly dolgo­kat, melyek minden izében a magyar or­szággyűlés és magyar felelős kormány ha­táskörébe tartoznak. Nem szorult rá Magyarország, hogy honvédségének fölszereléséhez pénzt az oszt­rákoktól könyörögjön, — vagy ami még roszabb — különféle á­r­u­t­a­k­o­n erősza­koljon ki. Fölszerelheti Magyarország hon­védségét saját emberségéből is és pedig nagyon könnyen, fejünket sem kell rajta törni, épen most tanítottak meg rá a né­metek: szavazzunk meg 9 —10 millióval kevesebbet a közös hadseregre, s annyival többet adjunk ki a honvédségre, tanácskozásra. Öt nap alatt kell határoznia, békét akar-e vagy háborút. Tudva azt, hogy az országban két külön­böző nézet uralkodik, egyik, mely a békét, másik, mely a háborút akarja; tudva azt, hogy mily súlyos feltételekhez van kötve Poroszország részéről a béke, könnyen be­láthatjuk, hogy ily körülmények között öt nap nem elegendő arra, miszerint határo­zat hozassák afelett, mi felel meg inkább az ország érdekeinek: elfogadni a békét, vagy folytatni a háborút. A nemzetgyűlés első teendője megala­kítani a kormányt. E kormány­­­első teen­dője pedig békeegyezményre lépni az ellen­féllel és a nemzetgyűlés elé terjeszteni a szerződést, hogy afelett határozatot hoz­zon. Mindezt öt rövid nap alatt lehetetlen elvégezni, már­pedig ha 19-én déli 12 óráig a béke meg nem lesz kötve, a né­met hadseregek egy pillanatig sem fognák késni megtartani az ünnepélyes bevonulást a franczia fővárosba. Kétséget sem szenved tehát — és ezt a mai táviratok is pengetik — hogy fran­czia részről a fegyverszünet meghosszabbí­tását fogják követelni. Beleegyezik-e abba a porosz kormány, az nagy kérdés; kivált ha tekintetbe vesz­­szük, hogy az idő rövidsége kedvező alkalmul szolgálhat Bismarcknak tervei keresztülvitelére. Pest, febr. 6. Folyó hó 12-én egybeül a franczia nemzetgyűlés. Ha 24 óránál többet igénybe nem vesz megalakulása, öt napi ideje marad a Laboulaye Eötvösről. — Molnár Antal fordítása szerint. — Laboulaye az „állam és határai“ czimű mun­kájában Millről szólván, azt mondja, hogy: látjuk nála a szabadságot, de az államot nem. A kor­mány úgy tűnik elő, mint ellenség, mely ellen harczolni kell; az adminisztrátió mint seb, mely begyógyítandó. Ez volt a század elején a franczia nemzetgazdák véleménye is, de nem érvényesít­­heték azt, mert igen messze megy; napjainkban meg van a hajlandóság az ellenkező tulságba esésre, de e hajlandóságban nem épen minden te­kinthető tévedésnek. Ez az — folytatja Laboulaye — a mit ér­zett s megirt báró Eötvös József „A XIX dik század uralkodó eszméinek befolyása az a­lr­a­d­a­l­o­m­r­a" czimű munkájában. B. Eötvös kevéssé ismeretes Frankhonban, bárha Magyaror­szág legkitűnőbb fiainak egyike. Mint költő, poli­tikai és regényíró jelentékeny szerepet játszott, s közoktatásügyi tárczát is visel. Ma­i­ elnöke ő a pesti akadémiának; meghivatott a bi­rodalmi tanácsba s politikai élete kétségkívül még nin­cs befejezve, bárha — feltéve, hogy babonás — csak mérsékelt ambitióval bírhat. Ha ugyanis hitelt adhatunk annak, a­mit P­u­­­s­z­k­y Eötvös legjobb regénye, a „Falu jegyzője“ angol fordítá­sának élén elbeszél, 1837 ben egy franczia jósnő ezeket mondotta neki: „ön gazdag; ön szegény leend ; nőül vesz egy gazdag hölgyet; miniszter lesz s a vérpadon fog meghalni.“ A jóslat teljesült az utolsó pont kivételével, mely — reméljük — nem egyéb hazugságnál. Azonban ha visszagondolunk Eötvös barátja, Bat­thyányi vértanúra, kénytelenek vagyunk kijelen­teni, miszerint az osztrák kormánynyal szemben sem mérséklet, sem Patriotismus nem biztosíthat egy becsületes embert arról, hogy nem fog a hó­hér kezei alatt meghalni. De bármi álljon is e jóslatról, Eötvös egy­ figyelemreméltó munkát irt, mely reánk francziákra nézve egy kissé igen tu­dós alakban nagyon helyes eszméket tartalmaz a modern népek fölött uralkodó három nagy kérdés, a nemzetiség, egyenlőség és szabadságra vonatko­zólag. A szabadság problémája, melynek szerző — ki arra vezeti vissza a másik kettőt — az első helyet adja, kimerítőbb módon van megvilágítva, mint Mill iratában, különböző szereplési körbe he­lyezve. Eötvös helyesebben meghatározta az állam feladatát: a politika melyet védelmez, a­nélkül, hogy alapjában Mittétől eltérne, mérsékeltebb, s a continensen inkább alkalmazható. A történelem­mel kezében kimutatja Eötvös, hogy napjainkban nagy birodalmak létezése szükségességé vált; ez képezi biztosítékát a nemzetiség- és függetlenség­nek ; nincsenek azonban nagy birodalmak, a­me­lyekben ne volna az államnak is nagy hatalma. A középkori, a feudális és municipális eszmék ideje lejárt; a feladat többé nem az, hogy a központi erőt helyi kiváltságok által korlátozzuk, hanem, hogy előmozdítsuk az egyén fejlődését, a­nélkül, hogy csorbát ejtenénk az állam legitim hatalmán. E feladatra vonatkozólag ime ezek szerzőnek épen oly elméi, mint új és helyesen leszármazta­tott eszméi. Az állam czélja minden polgár erkölcsi és anyagi érdekeinek védelmezése. Az állam fentar­­tása tehát a szabadságnak első garantiája ; nél­küle biztonság nem létezik. Hogy megvédessék ki­felé a nemzeti függetlenség, s benn minden egyes­nek joga, jelentékeny erőre van szüksége az ál­lamnak ; ezen erő azonban csak az eszközök és akarat egyesítése által állítható elő. Azon elemek­nek, melyek a modern polgárisultságot alkotják, többszörözése és complicatiójával a hősök kora, kik mindent önmaguk által cselekszenek, elenyé­szett, s napjainkban az akarat és eszközök egysé­gét csak egy szervezet, egy rendszer, az össz­pontosítás adhatja meg. Hogy az állam betölthesse midenki által elismert feladatát, szükséges, hogy erélyes összpontosításra fektethessék. Csakhogy ezen összpontosításnak, mely nem terjedhet ki midenre, határai is vannak, még­pedig azonosak az állam legitim cselekvőségének korlátaival. A fel­adat ugyanaz: az állam különbözik mind az egyén mind a társadalomtól; következőleg létezik egyéni és társadalmi élet, mely kivül esik jogkörén; de *) Laboulaye e munkáj­át 1860 november havá­ban irta, mindenütt, hol az államnak szabad cselekedni, őt illeti meg „az utolsó szó,“ hatalmának abszolút, vagy­­más szóval összpontosítottnak kell lenni. Im­perium nisi unum sit, esse nullum potest, monda már Scipio Cicero „köztársaságáéban*) E tekin­tetben Rousseau elméletei is igazságot tartalmaznak. Midőn a függetlenség s a közbéke forog kérdésben, okunk van mondani, hogy az állam összesége a polgároknak, hogy a közjó mindenkinek java, a közakarat mindenkinek akarata. Ha háború vagy forradalom üt ki, vajon ki nincs azáltal fenyegetve ? Egészen másként van azonban, ha csak a közér­dek nevében szólunk, itt Rousseau rendszere tart­­hatlannak mutatkozik. A belkérdések tekintetében, melyek nem érintik a közbiztos­ágot, még az ál­talános szavazatjoggal bíró országokban is az ál­lam akarata nem egyéb a többség nézeténél, mely a tapasztalás bizonyítása szerint gyakran igazságtalan s igen könnyen a kisebségek és egyén elnyomásává fajul. Hol találhatunk biztosítékokat a többségek ezen zsarnoksága ellen ? Az alkotmányos kormány­zatban-e ? Nem, mert ez a többségek kormányza­ta, mely szintén igazságtalan és erőszakos lehet. Ez nem azt jelenti, hogy Eötvös kevésre becsüli az alkotmányos institutiókat; tizenkét év óta vé­delmezője ő azoknak s meg kell vallanunk, mi­szerint Magyarországban jelenleg ezen hűség őszinte szeretetet feltételez. Eötvös azonban nem várja ezen institutióktól azt, a­mit nem adhatnak meg. Nemzeti képviselet, szabad sajtó és szószék mérséklik ugyan a belkormányzatot s megadják az erőt a nemzeti becsületnek ellenségekkel szem­ben fentartására, de bármily nagyok és szüksé­gesek legyenek e garantiák, elégtelenek az egyén védelmezésére. Midőn vallásos vagy politikai szen­vedélyek lángba borítják az országot, mi akadá­lyozza meg a közvéleményt az erőszak használata, vagy a kamarákat az üldözés elrendelésében ? A tizenhetedik században a catholicusok ellen ho­zott angol törvények épen oly kegyetlenek és igazságtalanok, mint a francziaországiak, melyekkel a protestánsokat elnyomták, pedig amazokat a parlament alkotta. Egy kissé távolról választom e példát, hogy elejét vegyem a nagyon erős kriticá­­nak, de nem kell sokáig keresgélni emlékeze­tünkben, hogy meggyőződjünk róla, miszerint van­nak idők, midőn a sajtó nem csalhatatlan, s hogy nem kell mindig részrehajlatlanságot várnunk a törvényhozó testületektől. Hol találhatunk tehát erős garantiákat az egyénnek megvédésére az ad­ministrate és a politikai többségek ellen ? Erre nézve csak egy eszköz létezik: az államnak kor­látozása, kijelölése azon körnek, a­melyben abso­lut hatalmat gyakorol, de a melyen túlmennie nem szabad; más szóval az összpontosításnak, mely jó és legitim, ha védelmezi az ország függetlenségét s békéjét, de zsarnok és forradalmi, midőn túl­lép jogkörén, ellenébe állítandó az egyénnek ön­maga általi szabad kormányzata a „Selfgo­vernment;“ nincs ennek megjelölésére nyel­vünkben szó, mert maga a tárgy sincs birto­kunkban. Az egyéni, vallási, társulási, tanítási, sajtó- és municipális szabadságok mint természetes és szükségképens következmények folynak e szemé­lyes kormányzatból. E téren Eötvös ugyanazon eszméket fejtegeti, mint Humboldt és Mill; biztos jele az igazságnak, ha különböző szellemek el­térő pontokból kiindulva, így találkoznak, anél­kül, hogy egymást keresték volna. S vajon van-e ezen eszméknek szüksége a tapasztalás szentesíté­sére? Csak szemeinket kell felnyitnunk, hogy vá­laszolhassunk azon kérdésre , ha Angolország vagy Ausztria, Amerika vagy Frankhon, Belgium vagy Nápoly szenved e a forradalmak betegségé­ben ? Valóban el lehet mondanunk, hogy a cent­­ralisatio és forradalom kölcsönösen idézik elő egy­mást. S szegülhet-e valami ellene a reformnak,mely által az állam semmit nem veszt, hanem csak fel­cseréli az akadályozó és veszélyes kiváltságokat befolyással és valódi erővel ? Az a­mi ennek el­lenszegülhet, az előítélet. Mi el vagyunk telve ró­mai és görög eszmék által, melyeket föltalálha­tunk a democraticus és socialis theoriák fenekén is. Mindezen állítólag szabadelvű theóriák a nép­nek csak képzeleti souverainitást nyújtanak, a va­lóságban pedig az állam despotismusát alapítják meg. Ha azt akarjuk, hogy a polgárisodás a fej­lődés útján haladjon , ha le akarjuk fegyverezni a forradalmat, fel kell szabadítanunk az egyént, ki kell fejlesztenünk a személyes szabadságokat. Kevés hittel vagy bátorsággal bíró egyének szün­telen ismétlik előttünk, hogy napjainkban a ha­ladás lehetetlen; összehasonlítják korunkat a ró­mai császárság végnapjaival, s a civilisatio túl­­csapongásaiból eredő hanyatlásról beszélnek ; ugya­nazon anyagi élvvágy — mondják — ugyanazon hiánya az elveknek az egyének és tömegeknél; ugyanoly meghunyászkodás a hatalom előtt, bár­minő legyen is az ; ugyanoly megvetése minden­nek, a­mit századok tiszteletben tartottak, s ugyan­azon üresség az emberi lélekben. Ezek azonban csak felületes észrevételek; szerencsénkre a két társadalmat nagy távolság választja el egymástól. Midőn a régi civilisatió elveszett, munkája be vo­­la fejezve, az egyén már át vola szolgáltatva az államnak. Mindazon híres jogtudósok, a Papini­­anok, Paulusok és Ulpiánok soha sem taniták, mi­szerint a polgárnak mint embernek jogai vanak, melyeket a fejedelem is tiszteletben tartani köte­les: az egyénnek e szentsége keresztény eszme, melynek a pogányság még sejtelmével sem birt. Ma ezen eszme képezi civilisatiónknak alapját. A dogma talán meggyengült, de érzelmeink a huma­nitás, a testvériség és egyenlőségre, a keresztény­ségnek e lényegére vonatkozólag erősebbek, mint valaha. A római birodalom végszakában a zsar­nokság terhe elfojtotta a haza és szabadság sze­­retetét; a hajdani civilisatio szelleme elenyészett. Ma a szabadság, de a polgári, egyéni, keresztény szabadság szenvedélye növekszik és mind nagyobb tért foglal el. Minden forradalmon keresztül, az egyenlőség, nemzetiség és alkotmány neve alatt mit keresnek, mit kérnek a nemzetek, ha nem a szabadságot ? A társadalom, melynek ily vágyai vannak, nem közeledhetik halálához. Valamely polgárisodás akkor enyészik el, midőn elveszti éltető eszméjét; mi ellenkezőleg egy uj eszme szü­letési vajúdásai közt élünk s ezen eszme felé tö­ *) De rep- I. 30 60. rekszük csüggedés nélkül, nem riadva vissza semmi szerencsétlenségtől. Ne engedjük magunkat a pusz­ta látszat által tévedésbe ejtetni. Az a bor, mely már romlásnak indult s az uj, mely forr, egyen­lően zavarosak, de az elsőből használ­atlan, az az utóbbiból jóizű nedv válik. Bízzunk a jövőben. A küzdés nehézségekkel jár, a nap sötét,az a­mi mozgásba hozza a szárazföldet, nem a hata­lomért versenyző két párt, hanem két polgáriso­dás harcza; Róma és Germania ismét megnyitják örökös küzdelmüket; a pogán és keresztény eszme, a despotismus és szabadság csatáznak a világ uralma fölött; de bármily félelmes is a próba, az eredmény nem lehet kétséges. Midőn valamely igazság napvilágot lát, midőn szemeink egy felh­lő ús csillag felé fordultak, a siker csak az idő kér­dése. A szenvedélyeid elvénhednek s megváltoznak, a pártok gyengülnek, de az igazság nem hal meg. Kétségtelenül oly országban, mint Francziaország, (ezt is Eötvös mondja), hol minden részletes orga­­nisatiót leromboltak, hol úgyszólva elvették az egyéntől önmaga kormányzásának képességét, hosz­­szab idő fog kelleni a megcsökönösödött rendszer átalakítására. Azon fa, melyet félszázadig mester­ségesen nyestek, nem hajthat egy éjjel szabad és erős ágakat, s sok idő telik bele, míg védő árnyé­kának örülhetünk; de ez mit sem tesz. Az eszme követi pályáját, meghódítja a szellemeket, az ál­lam elvégre tudatára jut valódi érdekének, s az átalakulás megtörtént; mihelyt az állam nem ne­hezedik többé a polgárra, a szabadság csodálatos hatalommal fog fölvirágzásnak indulni. Bátorság — mondja végül Eötvös — a keresztény polgárisodás­nak nem hanyatlása, hanem teljesedése áll előt­tünk. Minél nagyobbaknak tetszenek a veszélyek, melyek polgárisodásunk büszke hajója körül tor­nyosulnak e pillanatban ; minél iszonyúbban fenye­getnek a hullámok, annál bizonyosabbak vagyunk benne, hogy a parthoz közeledünk.-------Talán az utóbbi idők minden szenvedéseire volt szükségünk, hogy odahagyjuk politikánknak eddig követett hi­bás útját; most már csak egy kis erély és oda­­engedés szükséges. A kötelesség ki van jelölve, a győzelem bizonyos ; az eszmék világában ez min­dig az igazságot s az annak szolgálatában álló bátorságot illeti. A kereszténységre és igazságra fogják tiszta kezek azon lakást építeni, mely vé­delmet nyujtana gyermekeinknek. — Hat éve annak, hogy Eötvös e gyönyörű szavakat irta ; akkor áb­­rándozónak tartották. Austria azt hitte, hogy meg­­erősbül, ha húsz különböző nemzetet a centralisa­­tió járma alá kényszerít; ma a nem méltatott theo­­reticusnak eszméi győzedelmeskednek. Vajda Ma­gyarország is meghallgatná bölcs tanácsadásait, belátva, hogy századunkban a szabadságnak nem azok létfeltételei, a­melyek a régi hűbéri alkotmá­nyok korában voltak ; ma — mint Eötvös helye­sen mondja — a feladat nem az állam gyöngítése, hanem az egyén erösbítése. Báró Eötvös József földi részei végnyugalomra tétettek. Kora reggel indultak el Pestről a gyászün­nepély tagjai a nagy halott, a bánatos család, az országos tisztelet és részvét sokféle képvi­selői. A küldöttségek egy része Promontornál érte el a halottas kocsit, melyet négy fekete ló húzott s négy budai hajdú kisért, kikhez a tétényi határ­nál pestmegyei pandúrok csatlakoztak. Tétényben az egész népség tiszteletteljes sorai közt vonult át a szomorú menet. Az érkezés Ercsibe 11 óra után történt. A templomi szertartást itt Paul székesfehérvári czimzetes püspök végezte, az egyszerű, diszitet­­len ravatal felett, mely körül Fehérmegye tiszti­kara is megjelent az alispán vezérlete alatt. A templomban sok fekete zászló volt. Egyen — az átalános egyszerűséget és puszta bánatot érzé­kenyen tolmácsolva — fehérlettek a jelsorok: „Halnak, halnak, mindig halnak, Java, szine a magyarnak!“ A templomból képviselők vitték ki a kopor­sót a kocsihoz, mely ismét megindult sötét czélja felé s elérte fél óra alatt a gyönyörű fekvésű ká­polnát, hol — a kesergő család zokogása s min­den jelenlevő kegyeletes részvéte közt végeztetett Radnics kanonok által — az utolsó szertar­tás a felett, kit többet látni nem fog — de elfeledni sem fog a nemzet. Áldás poraira! * • A résztvevők későn este tértek vissza, s igy értesítésünk hosszúra nem terjedhetett. * Kraszna megye alispánja a következő távira­tot intézte a miniszterelnökhöz: „Meghatottan vette e megye közönsége a leverő hirt, hogy dr. Eötvös József miniszter meg­szűnt élni. — A midőn e megye közönsége ré­széről az országos veszteség feletti mély fájdal­mat tolmácsolnám, egyidejűleg tudomásra kívánom hozni, miként a megye gyászérzelmeit az egyhá­zak harangjai és a székház gyászlobogója hirdetik.“ Győrött ma febr. 6-án d. e. 9 órakor az elhunyt emlékére gyászisteni tisztelet volt fedezve a sz. benedekrendiek egyházában. Arad városát öt tagból álló küldöttsége képviselte a temetésen. * Kaposvárról ma következő távirat ér­kezett : A mai bizottmányi gyűlésében somogyme­­gyének elnöklő főispán inditványára elhatároztatott: 1. Eötvös József érdemei jelzőkönyvileg örökí­tessenek meg. 2. kegyeletünk jeléül 7 én gyász isteni tisztelet tartassák. 3. az elhunyt özvegyének Somogymegye közönsége táviratilag küldje meg a veszteség feletti nagy fájdalmát. A gymnásiumon gyászlobogó leng. Az orsz. magy. gazdaaszszony egy­let a következő részvétnyilatkozatot intézte a boldogult özvegyéhez : Mély fájdalommal érezzük azon veszteséget, mely családját úgy mint az egész hazát érte. El­vesztve látjuk a haza, a tudomány egyik fő táma­szát, a leggyengédebb férjet és a legjobb atyát, ha ezen általános veszteségi fájdalmat a közös részvét némileg enyhíteni képes, úgy vegye ré­szünkről is szívből fakadt óhajunkat, adja az ég ura, hogy mély fájdalmait gyengítse gyermekei­nek szeretete, kiknek boldogságukban találja fel földi nyugalmát. Losoncz, febr. 3. Az „Ellenőr“ 138. számában megjelent Nóg­­rád megye bizottmányának azon végzésére, mely első alispánját, az „alispánok nógrádi fajtája“ czimü közlésben foglalt, de a bizottmányi gyűlésben is felhozott vádak ellen habilitálja — feleljenek azon jobboldali elsőrendű tisztviselők, kik ama vádakat nemcsak tollamba mondották, de magát az emli­­litett czikket magukévá téve, külön le is nyo­matták. Hogy azután a közgyűlést megelőző napon a főispán közbevetése folytán ők — a fellázadt tiszti kar — az első alispánnal kibékültek s másnap a vádak alapján tett indítványt az indítványozóval együtt hogy hagyták a faképnél — mindennek már, az ezen egész ügyben részt nem vett balol­dal s én is közönyös nézői voltunk.*) A magyar delegatió ülése. Pest, febr. 1. Az osztrák delegatió két üzenetét illető el­nöki bemutatás után Benedek Sándor felel Éber N. azon interpellációjára, hogy a hadügymi­niszter volt-e figyelemmel arra, miszerint a hon­védség szervezete a hadsereg szervezetével össz­hangzásba hozassák ? A válasz szerint a tárgyalá­sok e tekintetben már folyamatban vannak. Er­­n­u­s­z­t Kelemennek a szolgálaton kívüli fegyver­­viselést illető interpellációjára azt feleli a hadügy­miniszter képviselője, hogy a katonáknak a fegy­ver szolgálaton kivül viselése diszül s az öntudat (!) emelésére szolgál. A fegyvernek szolgálaton kivül viselése — úgymond­­— más civilizált álla­mokban is dívik. Ern­uszt Kelemen a válaszszal nincs meg­elégedve — s miután a delegátió a választ t­udo­­másul nem veszi — föntartja e tárgyban ja­vaslatot benyújtani. A napirend első tárgya több beérkezett kérvény fölötti határozat volt. Következett a napirend második tárgya , a két delegáció nunciumainak egybevetésére kikül­dött bizottság jelentése. A jelentés fölolvastatván, átalánosságban Ü­r­m­é­n­y­i Miksa emel szót. Szó­ló nem ért egyet a hetes bizottsággal. E­r­n­u­s­z­t Kelemen határozott feleletet kíván a hadügymi­nisztertől arra nézve, hogy ezen törlések után nem szenved e a hadsereg harczképessége ? A pontonkénti tárgyalásnál a hetes bizottság törlései, úgy a hadügyminiszter költségvetését, mint a tengerészetét s a zárszámadást,illetőleg — mind elfogadtattak. — Az osztrák delegátió ma déli 1 órára hirdetett ülése — miután a magyar delegátió nuntiuma ez időre meg nem érkezett — esti 7 órára halaszta­­tott. Az esti ülésben a differentiák végleg kiegyen­lítettek. B­z a­z­t jelenti, hogy ő felsége a meg­szavazott költségvetést szentesíti, egyúttal köszö­netet szavaz a delegátiónak működéséért. Hopfen elnök az akadémiának mond köszönetet szíves fo­gadásáért. Ezzel az osztrák delegátió bevégezte működését. Déli posta: Jules Favre f. hó 2-áról a köv. sürgönyt intézte Gambettához. A fegyverszünet életbelép­tetése körül nehézségek merültek fel; minthogy rendszeres forgalom nem volt eszközölhető, nem küldhettük meg az egyezmény szövegét és a de­­markationális vonalakat feltüntető térképet. Ezen­nel teljes szöveget küldök tehát, melyet kérek a hadseregek parancsnokaival közölni. — Tegnap Bismarck beleegyezett, hogy meghatalmazást küld­jön Manteuffelnek a végett, hogy ez a franczia parancsnokokkal együtt a demarkationális vonala­kat megállapitsa. Moltke azt tanácsolja nekem, hogy Bitsch és Belfort erődöket adjam át s ekkor tüstént meglesznek állapítva a demarkationális vonalak; én azonban Belfort helyzetét nem ismerem s kér­tem, hogy egy franczia tisztet küldhessek ez erőd­ben a tényállás megtudása végett, e kérelmem azonban aligha teljessíttetik. Pedig ha a két erő­döt át nem adom, ellenök, valamint a Jura, Cote d’Or és Doubs departementokban a hadműveletek ismét kezdeteket veszik. A bordeauxi kormány a köv­­ok­mányt tette közzé: Jules Simon úr, a párisi kor­mány tagja, egy választási rendeletet hozott ma­gával Bordeauxba, melynek egyik pontja eltér az általunk kiadott hason rendelettől. A párisi kor­mány négy hó óta van ostromzár alatt s elszige­telve a közvéleménytől, ezenkívül pedig mintegy hadifoglyul tekinthető, s valószínű, hogy helyeseb­ben értesülve a dolgok állásáról­ a delegált kormány­nyal teljes egyetértésben járna el. Ily körülmények között kötelességének ismeri a bordeauxi kormány, rendeletét érvényben fentartani Bismarck minden ellenvetései és az ország belügyeibe való belegye­­dése daczára. Fentartja azt Francziaország becsü­letének és érdekeinek nevében. A bordeauxi kor­mány egy tagja már ma útra kelt,­­hogy a párisi kormány valóságos helyzetét kipuhatolja s ben­nünket arról értesítsen. Bordeaux, 1871. febr. 4. Cremieux, Gambetta, Glais-Bizoin, Fourichon. A Bourbaki haláláról szóló hírt az „Ind.­beige“ kiségbe vonja, mivel a tábornoknak Brüs­­selben lakó napa febr. 3-án távsürgönyt kapott, mely a beteg javulásáról szól. Vilmos császár Berlinben győzelmi üdv­lövéseket rendelt el a közelebbi döntő hadműve­l. E perpatvar folytatására több tért az Ellenőr nem ad. Tessék boldogulni Frideczky alispán úrral azon jobboldalnak, mely dühös rá titokban, de hajlong, ha előtte áll. Az ország figyelmét sokkal fontosabb esemé­nyek ás érdekek veszik igénybe, hogysem lapunkban több helyet adhatnánk a nógrádmegyei tragikomédiák ismer­tetésére, melyekkel az illetőkön kívül senki sem gondol olvasóink közül. Szerkesztő.

Next