Ellenőr, 1871. február (3. évfolyam, 139-166. szám)
1871-02-07 / 145. szám
Előfizetési árak: Egész évre . . 20 ft. — kr. I Évnegyedre ..I 5 ft. — kr. Félévre . . 10 „ — „ ( Egy hónapra ! 1 „ 80 n Egyes szám ára 10 krajczár. Szerkesztési iroda: Pesten, bálvány-utcza 4. szám, 1. emelet. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. 145. szám. Megjelenik minden reggel, kivéve hétfőn s ünnepre következő napon. A lapot illető reklamátiók Légrády testvérek irodájába (2 sas-utcza 24. sz.) intézendők. Kedd, február 7. 1871. Hirdetési dijak: Tizhasábos petit sor egyszeri I A nyilt tér egy petit sora 30 kr. beigtatásáért . . s . 10 kr. Bélyegdij minden beiktatásért 30 „ Kiadóhivatal: Pesten, Kétsas-utcza 14. szám. Hirdetések felvétetnek: az „Ellenőr“ kiadó hivatalában kétsasutcza 14. sz., Légrády testvérek nyomdájában Pest 2 sas utcza 24. sz. és Naschitz J. ügynöki irodájában _.r. Pest, arany kéz utcza szám.______________________ III. évfolyam. Pest, febr. 6. A német delegátió győzött — és mi hozzá tehetjük, hogy a németek eme győzelmében semmi vesztesége Magyarországnak. A magyar delegáció, mely a hadügyminisztérium költségeire mintegy 9 millióval szavazott meg többet, mint a német, meggyőződve a németek határozatainak komolyságáról, engedett se a milliókat, melyek megszavazását tíz nap előtt a birodalom fenállásának érdekében még múlhatatlanul szükségesnek tartotta, ma önmaga törülte ki a költségvetésből. A törlést helyeseljük, de midőn ezt tesszük, meg nem állhatjuk, hogy kellő világításba ne helyezzük a magyar delegáció költségvetési tárgyalásainak teljes értéktelenségét. Mindnyájan tudjuk, hogy ha nálunk a hadsereg még mai napig sincs harczképes állapotban — amint hogy nincs is — úgy annak oka nem az, hogy nem fordítunk rá elegendő pénzt, hanem az, hogy rész a rendszer, mely a véderő alapját képezi, s mely lehetetlenné teszi a hadsereg harczképességének kifejtését minden költekezés mellett is. A magyar delegátió daczára ennek, kis ujját sem mozdítva meg a rendszer változtatására, folyton a „harczképesség“ megszerzését használta argumentumul a hadügyi budget rendkívülileg magas követeléseinek megszavazására s mintha csak nyakig úsznék az ország a bőségben, oly pazar kézzel teljesíté a hadügyminiszter minden kívánságát és , ha véletlenül a német delegátiónak nincs több esze, mint a magyarnak, úgy ez évben legalább is 9 millióval több teher nehezedik a két állam népére. Szerencsére az osztrákot el nem vakiták a Kuhn generális ajkáról jött nagyhangú szavak, sem a miniszterek előtti görnyedezés nem vett rajtuk erőt, hanem férfias határozottsággal míg egyrészt megkímélték az adózókat 9 milliónak hiábavaló kidobásától, másrészt kényszeríték a magyar delegatiót, kitörölni azt, amit kitörölni egy hét előtt még egész komoly képpel — bár irigyelővel — az állam veszélyeztetésének hirdettek. Törültek pedig anélkül, hogy az utolsó fórum — a közös szavazás elé vitték volna ügyöket. Kérdjük, mi értéke van tehát a magyar delegatió tárgyalásainak? Határozatai, melyek nem egyeztek a német delegatió határozataival, (jóllehet, a jelen esetben szerencse) elestek. Ha német delegatió tanácskozott volna csupán és magyar nem, ugyanazon határozataink volnának, melyek vannak ma. A magyar delegatió nulla. Ez mint már említik, jelen esetben csak szerencse, mert miért szavazott hát meg a magyar delegátió többet, mint amennyit komoly megfontolás után megszavazni az állam érdekében szükségesnek tartott, vagy ha csak ennyit szavazott meg, miért egyezett oly könnyű szerrel annak törlésébe. Oly határozatok, melyek minden komolyság nélkül csak úgy vaktában hozatnak, akkor legjobbak, ha semmi érvénynyel sem bírnak. Ami azt illeti, hogy voltak a hadügyminiszteri előterjesztésben oly tételek is, melyeknek megszavazása inkább állott a magyar, mint a német nép érdekében, úgy az osztrák delegatióra e tekintetben sem lehet panasz. Az ezredek hazaszállítására megszavazott annyit, amennyi kellett a többiről gondoskodni — csak akkor lesz az ideje, ha az ezredek már saját kerületeikben vannak. A honvédség pedig nem tartozik a delegatiók elé , s nekünk, kik hazánk ügyeiből semmit — nem pedig minél többet óhajtanánk látni a delegatiók előtt, nem lehet eszünk ágában sem, néhány forint kedvéért a delegatiók és közös bécsi miniszterek ressortjába csempészni oly dolgokat, melyek minden izében a magyar országgyűlés és magyar felelős kormány hatáskörébe tartoznak. Nem szorult rá Magyarország, hogy honvédségének fölszereléséhez pénzt az osztrákoktól könyörögjön, — vagy ami még roszabb — különféle árutakon erőszakoljon ki. Fölszerelheti Magyarország honvédségét saját emberségéből is és pedig nagyon könnyen, fejünket sem kell rajta törni, épen most tanítottak meg rá a németek: szavazzunk meg 9 —10 millióval kevesebbet a közös hadseregre, s annyival többet adjunk ki a honvédségre, tanácskozásra. Öt nap alatt kell határoznia, békét akar-e vagy háborút. Tudva azt, hogy az országban két különböző nézet uralkodik, egyik, mely a békét, másik, mely a háborút akarja; tudva azt, hogy mily súlyos feltételekhez van kötve Poroszország részéről a béke, könnyen beláthatjuk, hogy ily körülmények között öt nap nem elegendő arra, miszerint határozat hozassák afelett, mi felel meg inkább az ország érdekeinek: elfogadni a békét, vagy folytatni a háborút. A nemzetgyűlés első teendője megalakítani a kormányt. E kormányelső teendője pedig békeegyezményre lépni az ellenféllel és a nemzetgyűlés elé terjeszteni a szerződést, hogy afelett határozatot hozzon. Mindezt öt rövid nap alatt lehetetlen elvégezni, márpedig ha 19-én déli 12 óráig a béke meg nem lesz kötve, a német hadseregek egy pillanatig sem fognák késni megtartani az ünnepélyes bevonulást a franczia fővárosba. Kétséget sem szenved tehát — és ezt a mai táviratok is pengetik — hogy franczia részről a fegyverszünet meghosszabbítását fogják követelni. Beleegyezik-e abba a porosz kormány, az nagy kérdés; kivált ha tekintetbe veszszük, hogy az idő rövidsége kedvező alkalmul szolgálhat Bismarcknak tervei keresztülvitelére. Pest, febr. 6. Folyó hó 12-én egybeül a franczia nemzetgyűlés. Ha 24 óránál többet igénybe nem vesz megalakulása, öt napi ideje marad a Laboulaye Eötvösről. — Molnár Antal fordítása szerint. — Laboulaye az „állam és határai“ czimű munkájában Millről szólván, azt mondja, hogy: látjuk nála a szabadságot, de az államot nem. A kormány úgy tűnik elő, mint ellenség, mely ellen harczolni kell; az adminisztrátió mint seb, mely begyógyítandó. Ez volt a század elején a franczia nemzetgazdák véleménye is, de nem érvényesítheték azt, mert igen messze megy; napjainkban meg van a hajlandóság az ellenkező tulságba esésre, de e hajlandóságban nem épen minden tekinthető tévedésnek. Ez az — folytatja Laboulaye — a mit érzett s megirt báró Eötvös József „A XIX dik század uralkodó eszméinek befolyása az alradalomra" czimű munkájában. B. Eötvös kevéssé ismeretes Frankhonban, bárha Magyarország legkitűnőbb fiainak egyike. Mint költő, politikai és regényíró jelentékeny szerepet játszott, s közoktatásügyi tárczát is visel. Mai elnöke ő a pesti akadémiának; meghivatott a birodalmi tanácsba s politikai élete kétségkívül még nincs befejezve, bárha — feltéve, hogy babonás — csak mérsékelt ambitióval bírhat. Ha ugyanis hitelt adhatunk annak, amit Puszky Eötvös legjobb regénye, a „Falu jegyzője“ angol fordításának élén elbeszél, 1837 ben egy franczia jósnő ezeket mondotta neki: „ön gazdag; ön szegény leend ; nőül vesz egy gazdag hölgyet; miniszter lesz s a vérpadon fog meghalni.“ A jóslat teljesült az utolsó pont kivételével, mely — reméljük — nem egyéb hazugságnál. Azonban ha visszagondolunk Eötvös barátja, Batthyányi vértanúra, kénytelenek vagyunk kijelenteni, miszerint az osztrák kormánynyal szemben sem mérséklet, sem Patriotismus nem biztosíthat egy becsületes embert arról, hogy nem fog a hóhér kezei alatt meghalni. De bármi álljon is e jóslatról, Eötvös egy figyelemreméltó munkát irt, mely reánk francziákra nézve egy kissé igen tudós alakban nagyon helyes eszméket tartalmaz a modern népek fölött uralkodó három nagy kérdés, a nemzetiség, egyenlőség és szabadságra vonatkozólag. A szabadság problémája, melynek szerző — ki arra vezeti vissza a másik kettőt — az első helyet adja, kimerítőbb módon van megvilágítva, mint Mill iratában, különböző szereplési körbe helyezve. Eötvös helyesebben meghatározta az állam feladatát: a politika melyet védelmez, anélkül, hogy alapjában Mittétől eltérne, mérsékeltebb, s a continensen inkább alkalmazható. A történelemmel kezében kimutatja Eötvös, hogy napjainkban nagy birodalmak létezése szükségességé vált; ez képezi biztosítékát a nemzetiség- és függetlenségnek ; nincsenek azonban nagy birodalmak, amelyekben ne volna az államnak is nagy hatalma. A középkori, a feudális és municipális eszmék ideje lejárt; a feladat többé nem az, hogy a központi erőt helyi kiváltságok által korlátozzuk, hanem, hogy előmozdítsuk az egyén fejlődését, anélkül, hogy csorbát ejtenénk az állam legitim hatalmán. E feladatra vonatkozólag ime ezek szerzőnek épen oly elméi, mint új és helyesen leszármaztatott eszméi. Az állam czélja minden polgár erkölcsi és anyagi érdekeinek védelmezése. Az állam fentartása tehát a szabadságnak első garantiája ; nélküle biztonság nem létezik. Hogy megvédessék kifelé a nemzeti függetlenség, s benn minden egyesnek joga, jelentékeny erőre van szüksége az államnak ; ezen erő azonban csak az eszközök és akarat egyesítése által állítható elő. Azon elemeknek, melyek a modern polgárisultságot alkotják, többszörözése és complicatiójával a hősök kora, kik mindent önmaguk által cselekszenek, elenyészett, s napjainkban az akarat és eszközök egységét csak egy szervezet, egy rendszer, az összpontosítás adhatja meg. Hogy az állam betölthesse midenki által elismert feladatát, szükséges, hogy erélyes összpontosításra fektethessék. Csakhogy ezen összpontosításnak, mely nem terjedhet ki midenre, határai is vannak, mégpedig azonosak az állam legitim cselekvőségének korlátaival. A feladat ugyanaz: az állam különbözik mind az egyén mind a társadalomtól; következőleg létezik egyéni és társadalmi élet, mely kivül esik jogkörén; de *) Laboulaye e munkáját 1860 november havában irta, mindenütt, hol az államnak szabad cselekedni, őt illeti meg „az utolsó szó,“ hatalmának abszolút, vagymás szóval összpontosítottnak kell lenni. Imperium nisi unum sit, esse nullum potest, monda már Scipio Cicero „köztársaságáéban*) E tekintetben Rousseau elméletei is igazságot tartalmaznak. Midőn a függetlenség s a közbéke forog kérdésben, okunk van mondani, hogy az állam összesége a polgároknak, hogy a közjó mindenkinek java, a közakarat mindenkinek akarata. Ha háború vagy forradalom üt ki, vajon ki nincs azáltal fenyegetve ? Egészen másként van azonban, ha csak a közérdek nevében szólunk, itt Rousseau rendszere tarthatlannak mutatkozik. A belkérdések tekintetében, melyek nem érintik a közbiztoságot, még az általános szavazatjoggal bíró országokban is az állam akarata nem egyéb a többség nézeténél, mely a tapasztalás bizonyítása szerint gyakran igazságtalan s igen könnyen a kisebségek és egyén elnyomásává fajul. Hol találhatunk biztosítékokat a többségek ezen zsarnoksága ellen ? Az alkotmányos kormányzatban-e ? Nem, mert ez a többségek kormányzata, mely szintén igazságtalan és erőszakos lehet. Ez nem azt jelenti, hogy Eötvös kevésre becsüli az alkotmányos institutiókat; tizenkét év óta védelmezője ő azoknak s meg kell vallanunk, miszerint Magyarországban jelenleg ezen hűség őszinte szeretetet feltételez. Eötvös azonban nem várja ezen institutióktól azt, amit nem adhatnak meg. Nemzeti képviselet, szabad sajtó és szószék mérséklik ugyan a belkormányzatot s megadják az erőt a nemzeti becsületnek ellenségekkel szemben fentartására, de bármily nagyok és szükségesek legyenek e garantiák, elégtelenek az egyén védelmezésére. Midőn vallásos vagy politikai szenvedélyek lángba borítják az országot, mi akadályozza meg a közvéleményt az erőszak használata, vagy a kamarákat az üldözés elrendelésében ? A tizenhetedik században a catholicusok ellen hozott angol törvények épen oly kegyetlenek és igazságtalanok, mint a francziaországiak, melyekkel a protestánsokat elnyomták, pedig amazokat a parlament alkotta. Egy kissé távolról választom e példát, hogy elejét vegyem a nagyon erős kriticának, de nem kell sokáig keresgélni emlékezetünkben, hogy meggyőződjünk róla, miszerint vannak idők, midőn a sajtó nem csalhatatlan, s hogy nem kell mindig részrehajlatlanságot várnunk a törvényhozó testületektől. Hol találhatunk tehát erős garantiákat az egyénnek megvédésére az administrate és a politikai többségek ellen ? Erre nézve csak egy eszköz létezik: az államnak korlátozása, kijelölése azon körnek, amelyben absolut hatalmat gyakorol, de a melyen túlmennie nem szabad; más szóval az összpontosításnak, mely jó és legitim, ha védelmezi az ország függetlenségét s békéjét, de zsarnok és forradalmi, midőn túllép jogkörén, ellenébe állítandó az egyénnek önmaga általi szabad kormányzata a „Selfgovernment;“ nincs ennek megjelölésére nyelvünkben szó, mert maga a tárgy sincs birtokunkban. Az egyéni, vallási, társulási, tanítási, sajtó- és municipális szabadságok mint természetes és szükségképens következmények folynak e személyes kormányzatból. E téren Eötvös ugyanazon eszméket fejtegeti, mint Humboldt és Mill; biztos jele az igazságnak, ha különböző szellemek eltérő pontokból kiindulva, így találkoznak, anélkül, hogy egymást keresték volna. S vajon van-e ezen eszméknek szüksége a tapasztalás szentesítésére? Csak szemeinket kell felnyitnunk, hogy válaszolhassunk azon kérdésre , ha Angolország vagy Ausztria, Amerika vagy Frankhon, Belgium vagy Nápoly szenved e a forradalmak betegségében ? Valóban el lehet mondanunk, hogy a centralisatio és forradalom kölcsönösen idézik elő egymást. S szegülhet-e valami ellene a reformnak,mely által az állam semmit nem veszt, hanem csak felcseréli az akadályozó és veszélyes kiváltságokat befolyással és valódi erővel ? Az ami ennek ellenszegülhet, az előítélet. Mi el vagyunk telve római és görög eszmék által, melyeket föltalálhatunk a democraticus és socialis theoriák fenekén is. Mindezen állítólag szabadelvű theóriák a népnek csak képzeleti souverainitást nyújtanak, a valóságban pedig az állam despotismusát alapítják meg. Ha azt akarjuk, hogy a polgárisodás a fejlődés útján haladjon , ha le akarjuk fegyverezni a forradalmat, fel kell szabadítanunk az egyént, ki kell fejlesztenünk a személyes szabadságokat. Kevés hittel vagy bátorsággal bíró egyének szüntelen ismétlik előttünk, hogy napjainkban a haladás lehetetlen; összehasonlítják korunkat a római császárság végnapjaival, s a civilisatio túlcsapongásaiból eredő hanyatlásról beszélnek ; ugyanazon anyagi élvvágy — mondják — ugyanazon hiánya az elveknek az egyének és tömegeknél; ugyanoly meghunyászkodás a hatalom előtt, bárminő legyen is az ; ugyanoly megvetése mindennek, amit századok tiszteletben tartottak, s ugyanazon üresség az emberi lélekben. Ezek azonban csak felületes észrevételek; szerencsénkre a két társadalmat nagy távolság választja el egymástól. Midőn a régi civilisatió elveszett, munkája be vola fejezve, az egyén már át vola szolgáltatva az államnak. Mindazon híres jogtudósok, a Papinianok, Paulusok és Ulpiánok soha sem taniták, miszerint a polgárnak mint embernek jogai vanak, melyeket a fejedelem is tiszteletben tartani köteles: az egyénnek e szentsége keresztény eszme, melynek a pogányság még sejtelmével sem birt. Ma ezen eszme képezi civilisatiónknak alapját. A dogma talán meggyengült, de érzelmeink a humanitás, a testvériség és egyenlőségre, a kereszténységnek e lényegére vonatkozólag erősebbek, mint valaha. A római birodalom végszakában a zsarnokság terhe elfojtotta a haza és szabadság szeretetét; a hajdani civilisatio szelleme elenyészett. Ma a szabadság, de a polgári, egyéni, keresztény szabadság szenvedélye növekszik és mind nagyobb tért foglal el. Minden forradalmon keresztül, az egyenlőség, nemzetiség és alkotmány neve alatt mit keresnek, mit kérnek a nemzetek, ha nem a szabadságot ? A társadalom, melynek ily vágyai vannak, nem közeledhetik halálához. Valamely polgárisodás akkor enyészik el, midőn elveszti éltető eszméjét; mi ellenkezőleg egy uj eszme születési vajúdásai közt élünk s ezen eszme felé tö *) De rep- I. 30 60. rekszük csüggedés nélkül, nem riadva vissza semmi szerencsétlenségtől. Ne engedjük magunkat a puszta látszat által tévedésbe ejtetni. Az a bor, mely már romlásnak indult s az uj, mely forr, egyenlően zavarosak, de az elsőből használatlan, az az utóbbiból jóizű nedv válik. Bízzunk a jövőben. A küzdés nehézségekkel jár, a nap sötét,az ami mozgásba hozza a szárazföldet, nem a hatalomért versenyző két párt, hanem két polgárisodás harcza; Róma és Germania ismét megnyitják örökös küzdelmüket; a pogán és keresztény eszme, a despotismus és szabadság csatáznak a világ uralma fölött; de bármily félelmes is a próba, az eredmény nem lehet kétséges. Midőn valamely igazság napvilágot lát, midőn szemeink egy felhlő ús csillag felé fordultak, a siker csak az idő kérdése. A szenvedélyeid elvénhednek s megváltoznak, a pártok gyengülnek, de az igazság nem hal meg. Kétségtelenül oly országban, mint Francziaország, (ezt is Eötvös mondja), hol minden részletes organisatiót leromboltak, hol úgyszólva elvették az egyéntől önmaga kormányzásának képességét, hoszszab idő fog kelleni a megcsökönösödött rendszer átalakítására. Azon fa, melyet félszázadig mesterségesen nyestek, nem hajthat egy éjjel szabad és erős ágakat, s sok idő telik bele, míg védő árnyékának örülhetünk; de ez mit sem tesz. Az eszme követi pályáját, meghódítja a szellemeket, az állam elvégre tudatára jut valódi érdekének, s az átalakulás megtörtént; mihelyt az állam nem nehezedik többé a polgárra, a szabadság csodálatos hatalommal fog fölvirágzásnak indulni. Bátorság — mondja végül Eötvös — a keresztény polgárisodásnak nem hanyatlása, hanem teljesedése áll előttünk. Minél nagyobbaknak tetszenek a veszélyek, melyek polgárisodásunk büszke hajója körül tornyosulnak e pillanatban ; minél iszonyúbban fenyegetnek a hullámok, annál bizonyosabbak vagyunk benne, hogy a parthoz közeledünk.-------Talán az utóbbi idők minden szenvedéseire volt szükségünk, hogy odahagyjuk politikánknak eddig követett hibás útját; most már csak egy kis erély és odaengedés szükséges. A kötelesség ki van jelölve, a győzelem bizonyos ; az eszmék világában ez mindig az igazságot s az annak szolgálatában álló bátorságot illeti. A kereszténységre és igazságra fogják tiszta kezek azon lakást építeni, mely védelmet nyujtana gyermekeinknek. — Hat éve annak, hogy Eötvös e gyönyörű szavakat irta ; akkor ábrándozónak tartották. Austria azt hitte, hogy megerősbül, ha húsz különböző nemzetet a centralisatió járma alá kényszerít; ma a nem méltatott theoreticusnak eszméi győzedelmeskednek. Vajda Magyarország is meghallgatná bölcs tanácsadásait, belátva, hogy századunkban a szabadságnak nem azok létfeltételei, amelyek a régi hűbéri alkotmányok korában voltak ; ma — mint Eötvös helyesen mondja — a feladat nem az állam gyöngítése, hanem az egyén erösbítése. Báró Eötvös József földi részei végnyugalomra tétettek. Kora reggel indultak el Pestről a gyászünnepély tagjai a nagy halott, a bánatos család, az országos tisztelet és részvét sokféle képviselői. A küldöttségek egy része Promontornál érte el a halottas kocsit, melyet négy fekete ló húzott s négy budai hajdú kisért, kikhez a tétényi határnál pestmegyei pandúrok csatlakoztak. Tétényben az egész népség tiszteletteljes sorai közt vonult át a szomorú menet. Az érkezés Ercsibe 11 óra után történt. A templomi szertartást itt Paul székesfehérvári czimzetes püspök végezte, az egyszerű, diszitetlen ravatal felett, mely körül Fehérmegye tisztikara is megjelent az alispán vezérlete alatt. A templomban sok fekete zászló volt. Egyen — az átalános egyszerűséget és puszta bánatot érzékenyen tolmácsolva — fehérlettek a jelsorok: „Halnak, halnak, mindig halnak, Java, szine a magyarnak!“ A templomból képviselők vitték ki a koporsót a kocsihoz, mely ismét megindult sötét czélja felé s elérte fél óra alatt a gyönyörű fekvésű kápolnát, hol — a kesergő család zokogása s minden jelenlevő kegyeletes részvéte közt végeztetett Radnics kanonok által — az utolsó szertartás a felett, kit többet látni nem fog — de elfeledni sem fog a nemzet. Áldás poraira! * • A résztvevők későn este tértek vissza, s igy értesítésünk hosszúra nem terjedhetett. * Kraszna megye alispánja a következő táviratot intézte a miniszterelnökhöz: „Meghatottan vette e megye közönsége a leverő hirt, hogy dr. Eötvös József miniszter megszűnt élni. — A midőn e megye közönsége részéről az országos veszteség feletti mély fájdalmat tolmácsolnám, egyidejűleg tudomásra kívánom hozni, miként a megye gyászérzelmeit az egyházak harangjai és a székház gyászlobogója hirdetik.“ Győrött ma febr. 6-án d. e. 9 órakor az elhunyt emlékére gyászisteni tisztelet volt fedezve a sz. benedekrendiek egyházában. Arad városát öt tagból álló küldöttsége képviselte a temetésen. * Kaposvárról ma következő távirat érkezett : A mai bizottmányi gyűlésében somogymegyének elnöklő főispán inditványára elhatároztatott: 1. Eötvös József érdemei jelzőkönyvileg örökítessenek meg. 2. kegyeletünk jeléül 7 én gyász isteni tisztelet tartassák. 3. az elhunyt özvegyének Somogymegye közönsége táviratilag küldje meg a veszteség feletti nagy fájdalmát. A gymnásiumon gyászlobogó leng. Az orsz. magy. gazdaaszszony egylet a következő részvétnyilatkozatot intézte a boldogult özvegyéhez : Mély fájdalommal érezzük azon veszteséget, mely családját úgy mint az egész hazát érte. Elvesztve látjuk a haza, a tudomány egyik fő támaszát, a leggyengédebb férjet és a legjobb atyát, ha ezen általános veszteségi fájdalmat a közös részvét némileg enyhíteni képes, úgy vegye részünkről is szívből fakadt óhajunkat, adja az ég ura, hogy mély fájdalmait gyengítse gyermekeinek szeretete, kiknek boldogságukban találja fel földi nyugalmát. Losoncz, febr. 3. Az „Ellenőr“ 138. számában megjelent Nógrád megye bizottmányának azon végzésére, mely első alispánját, az „alispánok nógrádi fajtája“ czimü közlésben foglalt, de a bizottmányi gyűlésben is felhozott vádak ellen habilitálja — feleljenek azon jobboldali elsőrendű tisztviselők, kik ama vádakat nemcsak tollamba mondották, de magát az emlilitett czikket magukévá téve, külön le is nyomatták. Hogy azután a közgyűlést megelőző napon a főispán közbevetése folytán ők — a fellázadt tiszti kar — az első alispánnal kibékültek s másnap a vádak alapján tett indítványt az indítványozóval együtt hogy hagyták a faképnél — mindennek már, az ezen egész ügyben részt nem vett baloldal s én is közönyös nézői voltunk.*) A magyar delegatió ülése. Pest, febr. 1. Az osztrák delegatió két üzenetét illető elnöki bemutatás után Benedek Sándor felel Éber N. azon interpellációjára, hogy a hadügyminiszter volt-e figyelemmel arra, miszerint a honvédség szervezete a hadsereg szervezetével összhangzásba hozassák ? A válasz szerint a tárgyalások e tekintetben már folyamatban vannak. Ernuszt Kelemennek a szolgálaton kívüli fegyverviselést illető interpellációjára azt feleli a hadügyminiszter képviselője, hogy a katonáknak a fegyver szolgálaton kivül viselése diszül s az öntudat (!) emelésére szolgál. A fegyvernek szolgálaton kivül viselése — úgymond— más civilizált államokban is dívik. Ernuszt Kelemen a válaszszal nincs megelégedve — s miután a delegátió a választ tudomásul nem veszi — föntartja e tárgyban javaslatot benyújtani. A napirend első tárgya több beérkezett kérvény fölötti határozat volt. Következett a napirend második tárgya , a két delegáció nunciumainak egybevetésére kiküldött bizottság jelentése. A jelentés fölolvastatván, átalánosságban Ürményi Miksa emel szót. Szóló nem ért egyet a hetes bizottsággal. Ernuszt Kelemen határozott feleletet kíván a hadügyminisztertől arra nézve, hogy ezen törlések után nem szenved e a hadsereg harczképessége ? A pontonkénti tárgyalásnál a hetes bizottság törlései, úgy a hadügyminiszter költségvetését, mint a tengerészetét s a zárszámadást,illetőleg — mind elfogadtattak. — Az osztrák delegátió ma déli 1 órára hirdetett ülése — miután a magyar delegátió nuntiuma ez időre meg nem érkezett — esti 7 órára halasztatott. Az esti ülésben a differentiák végleg kiegyenlítettek. Bz azt jelenti, hogy ő felsége a megszavazott költségvetést szentesíti, egyúttal köszönetet szavaz a delegátiónak működéséért. Hopfen elnök az akadémiának mond köszönetet szíves fogadásáért. Ezzel az osztrák delegátió bevégezte működését. Déli posta: Jules Favre f. hó 2-áról a köv. sürgönyt intézte Gambettához. A fegyverszünet életbeléptetése körül nehézségek merültek fel; minthogy rendszeres forgalom nem volt eszközölhető, nem küldhettük meg az egyezmény szövegét és a demarkationális vonalakat feltüntető térképet. Ezennel teljes szöveget küldök tehát, melyet kérek a hadseregek parancsnokaival közölni. — Tegnap Bismarck beleegyezett, hogy meghatalmazást küldjön Manteuffelnek a végett, hogy ez a franczia parancsnokokkal együtt a demarkationális vonalakat megállapitsa. Moltke azt tanácsolja nekem, hogy Bitsch és Belfort erődöket adjam át s ekkor tüstént meglesznek állapítva a demarkationális vonalak; én azonban Belfort helyzetét nem ismerem s kértem, hogy egy franczia tisztet küldhessek ez erődben a tényállás megtudása végett, e kérelmem azonban aligha teljessíttetik. Pedig ha a két erődöt át nem adom, ellenök, valamint a Jura, Cote d’Or és Doubs departementokban a hadműveletek ismét kezdeteket veszik. A bordeauxi kormány a kövokmányt tette közzé: Jules Simon úr, a párisi kormány tagja, egy választási rendeletet hozott magával Bordeauxba, melynek egyik pontja eltér az általunk kiadott hason rendelettől. A párisi kormány négy hó óta van ostromzár alatt s elszigetelve a közvéleménytől, ezenkívül pedig mintegy hadifoglyul tekinthető, s valószínű, hogy helyesebben értesülve a dolgok állásáról a delegált kormánynyal teljes egyetértésben járna el. Ily körülmények között kötelességének ismeri a bordeauxi kormány, rendeletét érvényben fentartani Bismarck minden ellenvetései és az ország belügyeibe való belegyedése daczára. Fentartja azt Francziaország becsületének és érdekeinek nevében. A bordeauxi kormány egy tagja már ma útra kelt,hogy a párisi kormány valóságos helyzetét kipuhatolja s bennünket arról értesítsen. Bordeaux, 1871. febr. 4. Cremieux, Gambetta, Glais-Bizoin, Fourichon. A Bourbaki haláláról szóló hírt az „Ind.beige“ kiségbe vonja, mivel a tábornoknak Brüsselben lakó napa febr. 3-án távsürgönyt kapott, mely a beteg javulásáról szól. Vilmos császár Berlinben győzelmi üdvlövéseket rendelt el a közelebbi döntő hadművel. E perpatvar folytatására több tért az Ellenőr nem ad. Tessék boldogulni Frideczky alispán úrral azon jobboldalnak, mely dühös rá titokban, de hajlong, ha előtte áll. Az ország figyelmét sokkal fontosabb események ás érdekek veszik igénybe, hogysem lapunkban több helyet adhatnánk a nógrádmegyei tragikomédiák ismertetésére, melyekkel az illetőkön kívül senki sem gondol olvasóink közül. Szerkesztő.