Ellenőr, 1872. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1872-01-13 / 10. szám

közegeket, hiányosnak magát a törvényt, mely nem mondja meg, hogyan szorítsa a miniszter a községeket kötelességeik teljesítésére.­­ Felem­lítették, hogy a törvény csak lassan, hosszú évek múlva foganatosítható, ő tudja ezt s nem is kí­ván lehetetlent, vannak azonban a törvénynek egyes momentumai, melyek rögtön foganatos­ítan­­dók, mert különben még ötven év múlva is lehetetlenné teszik a törvény életbeléptetését. Ő tehát az illető paragraphusok revisióját kéri, nem bánja, bármily szellemben s ha ez még ez ülésszak alatt megtörténhetik, kéri a minisz­tert, szavazzon meg társaival együtt nagyobb összeget a népnevelésre. De ez még magában véve nem elég s forduljon a miniszter a házhoz egy nemzeti kölcsön nyitása végett s ő hiszi, hogy a képviselőház s a társadalom több­sége készséggel fog hozzájárulni. Ezek után még azt ajánlja a miniszter figyelmébe, hogy Mada­rász nagyon átalános hat­ javaslata mellett nem egy pár tétel, de pontos részletezés alatt iskolán­ként és személyenként felsoroltassék az adott összeg, fentartatván számára az előre nem látható kiadásokra egy átalános tétel. Beadja határozati javaslatát. Határozati javaslat: A vallás- és közoktatásügyi miniszter uta­­sittatik, miszerint az 1868: 38. t. czikk azon §§-ainak, melyek az eddigi tapasztalatok nyomán végre nem hajthatók, vagy végrehajtatásuk ese­tében is a népiskolai l­oktatás érdekeivel tényleges viszonyaink folytán ellentétbe jönnek, revisiójáról még ez országgyűlésen e ház elé törvényjavaslatot terjeszszen. Pauler Tivadar közokt. miniszter válaszolni kénytelen Schwarcznak, mint ki a kormány eljá­rását a tankönyvek kiadása körül gáncsolni lát­szik ; ő barátja a tanszabadságnak, de felfogása szerint ennek csak a felsőbb tanintézetekben van helye, hol értelmes, belátásos tanerők szerepel­nek. Már a középiskoláknál a tanszabadságnak kevésbé van helye, az elemi oktatásnál pedig nincs egyátalában, s hiszi, hogy Schwarcz Gy. a tanszabadságot csak a tankönyeket illetőleg kí­vánta.­­ A tankönyveket illetőleg boldogult előde úgy akart czélt érni, hogy dijakat tűzött ki, a beérkezett könyvek azonban legtöbb esetben nem ütöttek meg a mértéket s igy egyesek bízattak meg, kiknek munkáit egy a minisztériumtól füg­getlen részrehajlatlan bizottság vizsgálta meg és jutalmazta; nagyon természetes aztán, hogy a tanfelügyelőknek meghagyatott, hogy e könyve­ket alkalmaztassák. A könyvek szétküldését s el­­árusítását illetőleg előde egy könyárust bizott meg, most azonban a pesti könyvárusok kér­vényt nyújtottak be hozzá, s ő vizsgál­tot ren­delt el s ennek belátása a szerint fog eljárni. A törvény revisióját már ez ülésszak alatt elrendel­ni lehetetlennek tartja. Az iskolák és tanítók névszerinti felemlítését czélszerűnek nem látja. Schvarcz Gyula úgy látja, hogy a miniszter felszólalásának egyik lényegesebb pontját hallga­tással mellőzte, miért is indíttatva érzi magát még egyszer feltenni a kérdést, igaz-e az, hogy van egy bizottság, melyben ugyanazok, kik a megbízást adják a tankönyvek írására, ugyan­azok írják azokat, ítélik oda a jutalmat az ille­tőknek, és ugyanazok fel is veszik az oda ítélt jutalmat ? Csengery Antal bár hivatlanul, felel Schvarcz Gyula felszólalására. Olyan eljárás van pl. a vi­lág minden akadémiájában és „senkinek sem ju­tott eszébe ezen megütközni. Ő is olvasta a bi­zottság elleni vádakat, de ismervén annak eljárá­sát, keveset adott ama vádakra s egyedül az eredményt tekintvén, sehol nem hallott kifogást jeles munkák. A­mi a nemzeti kölcsön nyitását illeti, ebben némi türelmetlenséget lát; a közoktatás terén rögtönözni nem lehet, s bármily óriási összeg gyűljön össze, kellő számú tanítót egyszerre elő­állítani nem lehet. Buzdítással, serkentéssel, ju­talmak osztogatásával sokkal többet tehetünk a közoktatás terén, mint büntető rendszabályok ál­tal. Ez okból a népnevelési törvény revisióját épen nem látja czélravezetőnek s az egyedül kén­­szeritő eszközt abban látná, ha­ azon községek, melyek népnevelési tekintetben saját erejökből mit sem tesznek, kedvezményekben ne részesit­­tessenek. Pauler Tivadar közokt. miniszter határozot­tan tagadja, hogy ugyan­azok írnák és bírálnák a munkákat. Írnak ugyan az illető bizottság tagjai könyveket, de ekkor másokkal biráltatják meg. Horn Ede csaknem mindenben egyetért Csen­gery Antallal s ő is úgy látja, hogy az erőltetés, büntetés többet rontana mint használna, de talán számításból kihagyta beszédéből Csengery, hogy a már fennálló iskolákban, hol kellő tanerőről gondoskodva van, haladéktalanul lehetne erélye­sen fellépni, kellő fizetésről, felszerelésről gondos­kodni s kétszer háromszor annyit tenni, mint tesz­nek most. Nem tartja továbbá helyesnek, hogy előre vétessék tekintetbe mit lehet egy év alatt tenni hasznosan a közoktatás terén, mert ezt igen különbözőleg lehet felfogni s másrészt lehan­­golólag hat a népre. Tagadásba veszi, hogy Európa valamely akadémiájában úgy állna a dolog , mint Csengery állította. Végül azt látja, hogy a miniszter úr tegnap más nézetben volt az elemi iskolák tan­­szabadságáról s az illető püspökök becsületessé­gében vélt megnyugodhatni, reméli tehát, hogy a jövőben mai nyilatkozatához tartja magát s nem bizza a dolgot ama becsületességre. Csengery Antal kijelenti, hogy ő nem azt mondotta, miszerint ne tegyünk annyit a mennyit lehet, s egyedül azt hangsúlyozta, hogy a lehető­ségnek is vannak határai, a melyeket nem taná­csos túllépni. — A vita be lévén fejezve, a ház az eredeti pontra, Madarász hat. javaslatára megy át s elnök feltevén a kérdést, a hat. javaslat a pénzügyér módosításával elfogadtatik. Schwarz Gyula hat. javaslata szintént szavazásra kerülvén elvettetik. Következik a népnevelési lapnak 7 nyelvem kiadására előirányzott 30.000 forintos tétel. Táncsics Mihály népnevelésünk s közoktatá­sunk nyomorúságos voltát elég szembeszökően konstatálva látja azon tények által, melyekről mindenkinek tudomása van, hogy t. i. 4000 köz­ségben nincsen iskolánk, s hogy m­aink külföldi felsőbb tanintézeteken kénytelenek magukat kiké­pezni. Szerinte mindaddig nem fogunk haladást tapasztalni népnevelésünk terén, mig a felsőbb papság és zárdák kezében levő roppant vagyonok valódi rendeltetési czéljukra nem fordittatnak to­­vábbá mig fenmarad a nálunk oly sajnálattal ta­pasztalható nyelvzagyvalék. Kérdi, hasznos­ az országra a 7 nyelvű lap kiadása; szerinte az or­szág nyelvén kívül más nyelven is tanítani akarni, téves irány s további igénytámasztásokra buzdítja a nemzetiségi képviselőket. Szónok átalában arról van meggyőződve, hogy míg a kormány egységes nyelv létesítésére minden eszkö­zt fel nem használ a különféle nem­zetiségeknek természetes uton való közelitésére azoknak egygyé olvasztására nem fordítja legfőbb gondját, addig jó köznevelésünk ugyan nem lehet s államéletünk nem lehet olyan, melylyel függet­lenségünket valaha megszilárdíthatjuk. Ezek azok, miket különösen a nemzetiségi képviselőknek it­ten a házban való maga­viseletekre vonatkozólag elmondani szükségesnek tartott. Pap Zsigmond felelni kíván Táncsics be­szédére. Szerinte a nemzetiségek jogait nem kel­lene összezavarni a diplomatikus nyelvvel. A dip­lomatikus nyelv a magyar itt e házban és a kor­mányhoz felfelé, de nem lefelé — ennél ne is menjünk tovább, mert többre az államnak szük­sége nincs és ennél több megsértené a nem ma­gyar ajkú nemzetiségeket. A kétnyelvű lapra röviden megjegyzi, hogy minden népnek fogalmához kell alkalmazkodni ha azt akarjuk, hogy azt könnyebben megértse. Ha azon ételt, a melytől a magyar hízik, oda adjuk a németnek bizonyosan csömört fog tőle kapni, így történik, hogy szerkesztenek magyar nyelven lapot, abban oly ideák vannak kifejtve, melyeket midőn román vagy más nyelvre fordí­tanak az illető pedagógus nem érti meg. Oktas­suk a paedagogusokat a maguk nyelvén. Maga is olvasta e lapot és pedig csak tud ő ro­mánul, érti a román nyelvet, de ki kell jelen­tenie, hogy a­mit magyarul olvasott, azt meg­értette, de nem értette azt, a­­mi a román nyelvre volt fordítva, hogyan lehetne tehát azt követelni egy alantabb fokon álló paedagógustól, tőle, gondoskodjék a miniszter úr arról, hogy a román vagy orosz lapban ne azt újságolja, mi történik Kecskeméten, hanem oktassa oly fogal­mak szerint, a­melyeket megért. Irányi Dániel helyesnek tartja, hogy a ta­nítók kezébe egy különböző nyelvű lap adassék, melyből nemcsak a kormányrendeletekről, de a nevelés terén történő mozzanatokról is érte­süljön. Péchy Tamás nem kívánja a tárgy nemzeti­ségi oldalát érinteni, mert azt hiszi, hogy ez itt talán nem is egészen helyes, hanem azok folytán, melyek itt részint tegnap, részint ma felhozat­tak, és pedig felhozattak a közokt.­ügyi állam­titkár szavai folytán, kénytelen azon kérdést in­tézni a közokt. miniszterhez: váljon a hazánk­ban létező nemzetiségek nyelvein adatnak-e ki azon tankönyvek és az említett újságok is ? Most azt tökéletesen elismer és helyesli, hogy a magyar kormánynak kötelessége — legalább jól teszi, ha így jár el — hogy tekintettel van min­den hazánkban divatozó nyelvekre ; de hogy oly nyelven ad ki lapot, melyet az illetők nem érte­nek, azt nem tudja megfogni. Ő nem kívánja, hogy azon lap propaganda legyen, és hogy szol­gálatában álljon talán olyan nemzetiségnek, mely­­­­ránt az illetők rokonszenvvel viseltetnek, hanem azt kívánja, hogy a lap azon nyelven legyen írva, mely azon nemzetiségnek sajátja.“ Pauler Tivadar közokt. miniszter oda nyilatko­zik, hogy mint minden fejlődő irodalmi népnél lenni szokott, itt is az illető lap némelyek szerint meg­érthető, mások szerint nem. Ő azonban intézked­ni fog, hogy ezután oly nyelven adassék ki, me­lyet a nép nagyobb része ért. Joannovits György csodálkozását fejezi ki a fölött, hogy Pap Zs. nem érti meg a kétnyelvű lap román részét; ő nem dicsekedhet vele, hogy románul úgy tud, mint ő, de miután a lapot figye­lemmel kísérte és gyakran olvasta, mondhatja, hogy még nem volt egy sor sem, melyet nem ér­tett volna. Egyébiránt hogy érthető, azt mutatja az érdekeltség is, mely épen a románok közt feltűnő, s mely mutatja, hogy a tanítók értik azt a nyelvet, melyen a lap szerkesztetik. 1870-ben csak 1250 román tanító kapott román szövegű la­pot; most már 1300 kapja; ha pedig nem érte­nék, bizonyosan nem kívánták volna. Román Sándor azok után, a miket mindkét oldalról hallott, néhány észrevételt kíván tenni. Ő mondhatja, hogy általános a panasz, hogy nem értik. Nem azért, mintha nem román nyelven vol­na szerkesztve, hanem másért. Mit tesz a minisz­térium? mind a tankönyeknek, melyeket a népis­koláknak ad, mind a lapnak szerkesztésére álta­lában fiatal embereket alkalmaz, kik az iskola porát csizmájukról még le sem verték, kiknek fogalmuk sincs a román nyelvtanról, de még a magyar nyelvet sem tudják, s legkisebb paedagó­­gusi tudományuk sincs, a­helyett, hogy a minisz­térium a gymnasiumi tanár testületeket vagy igazgatókat kérné fel a dolgozatoknak legalább revideálására. Mondhatja egész biztossággal , hogy a lapot nem értik, nem érthetik, mert nincs benne sem román syntaxis, sem paedagogia, sem felfogása annak, a­mint szerkeszteni kellene, ez tény és ő azt tartja, hogy az erre kiadott ösz­­szeg kidobott pénz. A ház elfogadja a 30.000 frtot. Következik : a felnőttek oktatása 70.000 írttal. Irányi Dániel felszólalására a közokt. miniszter kijelenti, hogy azon felnőttekre nézve, a­kik írni és olvasni tudnak, azon rendeletet bo­csátotta ki, hogy a számvetés, történelem és ter­mészettan elemeiben is oktatást nyerjenek. Schwarz Gyula konstatálja, hogy a felnőttek oktatása igen szép haladást tesz. Ezzel kapcso­latban azon kérdést intézi a közokt. miniszterhez: vájjon nem lehetne-e a lehetőleg leghatályosabb segédeszközt kilátásba helyezni a felnőttek okta­tására az­által, hogy az kiterjesztessék a hadse­reg legénységére is, hogy várjon a honvédelmi minisztériummal, illetőleg a delegátióval nem ten­né-e magát érintkezésbe a végett, hogy azon 100.000 egyén, a­kik évenként besoroztatnak, és pedig úgy, hogy legnagyobb része írni és olvasni nem tud, ahelyett, hogy egészségüket a korcs­mákban rontanák, a tanulás rájuk nézve nem csak facultative, mint az történik, hanem kötele­zővé tétetnék.­­ A miniszter feleletül adja, hogy erre nézve már megindultak a tárgyalások. Elnek feltévén a kérdést, a 70,000 forint megszavaz­tatik. A tanítók­épezdei tanárjelöltek és iskolatanítók kikép­ez­ése 10,000 írttal szintén vita nélkül megszavaztatott. A váczi siketnéma intézet té­telnél Szathmáry Károly felhívja a ház figyelmét a szerencsétlen siketnémák érdekében: ő több ízben meglátogatta mind a váczi, mind a pesti intéze- Ez intézet,ugyanis'oV'ÍM^rényt fedezett fel. kéznek, hogy az évenkint jelenkezők 5 °/o"órát nem képesek felvenni. A másik igen lényeges hiány abban áll, hogy az intézeti tanfolyamot át­tanulták, elhagyván az intézetet, gyámoltalanul dobatnak ki a világba; mig külföldön az ily sze­rencsétlenek bizonyos mesterségekre taníttatnak s az intézet elhagyásával velők beszélni képes mes­terekhez helyeztetnek el, kéri e szerint a minisz­tert, hogy intézeteink eme hiányáról gondoskod­jék, s ha nem is államsegély, de társadalmi, vagy más után ezen intézetek felvirágoztat­ására hasson, Bobory Károly melegen pártolja előtte szóló néze­teit s el nem mulaszthatja, hogy ez alkalommal ne­hány szóban meg ne emlékezzék a vakok intézetéről A vakok még sajnálandóbbak mint a siketnémák ; ezek pesti intézetében a tanító és fel­ügyelő személy­zet meghasonlása folytán a legnagyobb zavar ural­kodik, hiszi hogy a kormány vizsgálatot rendelt el ez ügyben s óhajtaná, ha a miniszter ennek eredményéről felvilágosítaná a házat. Pauler Tivadar közokt. miniszter kijelenti, hogy ami a váczi siket­némák intézetét illeti, ez a kormány és a minisztérium közvetlen felügyelete alatt áll. Vannak ott oly alapítványok, a­melyek fölött közvetlenül rendelkezhetünk, s így módunk­ban van a hiányon — a­mennyiben tudomásunk­ra jut is-- segíteni. A­mi a vakok intézetét illeti igen jól tudja a képviselő úr, hogy ez a nádor protectorátusa alatt magán­alapítványokból kelet­kezett intézet, mely fölött különösen Pest megye vitte a felügyeletet. Annak országosítása iránt ta­valy indultak meg a tárgyalások. A­mi az ott történteket illeti, a mennyiben a minisztériumhoz folyamodások intézettel azoknak megvizsgálása elrendeltetett, t. i. Pest megye első alispánjára bízatott, hogy ez ügyben eljár­ván, jelentést tegyen és ha ez iránt a jelentés meg fog tétetni, a tapasztalásokhoz képest fogunk intézkedni. (Helyeslés jobb felől.) Beöthy Lajos felhíva érzi magát, hogy a kultusminiszter f­elvilágosítására nyilatkozzék. A vakok intézetét kormányzó bizottság részéről úgy értesült, hogy a tárgyalások folynak még pedig a minisztérium hibája miatt már huzamos­ idő óta. Végül védelmébe veszi az intézetet a reá szórt rágalmak ellenében. Ezzel az illető tétel megszavaztatik. Következik a felsőbb népiskolák­nak egy gazdasági vagy "iparosztály­­lyal megtoldása, 100,000 írttal. — A p. n. bi­zottság kisebbségi véleményének felolvasása után Szontágh Pál (csanádi) oda nyilatkozik, mi­szerint tévedés volna azt hinni, hogy itt a kisebb­ség első­sorban financzjaink romlását szándéko­zott volna ily aprólékos megtakarítás által meg­gátolni. Nem, de feltüntetni akarta, mily könnyen bánik a kormány sok esetben az ország pénzével; és szónok azt hiszi, hogy ezen tétel épen a leg­­pregnánsabbak egyike, mely által igazolva van az, hogy financiális állapotunk nem kellő meg­­bírálása szempontjából indokolva pénz javasolta­­tik kiadatni oly czélra, a­mely nem mondja, hogy tökéletesen indokolatlan, de halasztható. A felsőbb népiskoláknál felállítandó gazda­sági vagy ipar osztályokra 100,000 főt javasolta­­tott s az 1870-ik költségvetésben meg is szavazta­tott. Időközben egyetlen egy iskola sem vette igénybe a segélyt ezen fundusból. Nem vet­te igénybe, mert nagy részben hiányoznak azon is­kolák is az országban. A minisztérium 1871-re nem is vette fel költségvetési irányzatában, mert kapacitáltatott, hogy szükségtelen költséget java­sol és kíván megszavaztatni. 1872 re nem tudja micsoda bureaukraticus munkálat alapján vagy az előirányzatnak bureaukraticus kezelése alapján is­mét felvétetett ugyanezen összeg. A pénzügyi bi­zottság többsége is abban a véleményben volt, hogy az rendkívülileg sok és a történtek által egy­ltalán nem igazolható, hanem hogy úgy mondja, tán némi könyörületességi hajlamból 25.000 frtot mégis megszavazandónak vélt, mintha bizony 25 ezer frt teremne mint a lomb a fán. A pénzügyi bizottság által megszavazott 25.000 forintnak tör­lését kéri. Kautz Gyula előadó kifejti, hogy a p. v. bi­zottság belátván, miszerint a miniszter által kért 100.000 frt e czímen nem értékesíthető, de 25.000 frtot mégis megszavazandónak vél, s kéri annak elfogadását. Schwarz Gyula oda utasíttatni kéri a minisz­tert, hogy a törvényben azon 100.000 frtot pol­gári tanodák felállítására szavazza meg a ház. Az indítvány így szól: „a 43. tétel alatt javas­latba hozott 100.000 frt polgári tanodák felállítá­sára és fentartására fordittatik. Ezen esetben a­ sza­­bad verseny a polg. és községi intézetek közt meg­indulnék és másfelől lennének bizonyos minta in­tézetek, melyek nyomán rendezhetnék be inté­zeteiket a községek, mig másfelől behatolhatna a magyar nyelv a társadalomnak épen azon rétegé­be is, hol erre legnagyobb szükség vagyon ,_„^yt',ntámogatj!^k­^ves a kisebbség külön yé­­megszavazni a pénzt, a minek* hováforditasáv'ol tisztában van. Ehez képest kívánja, hogy a köte­lességeinek eleget tevő községek, s melyek eddig fel­sőbb vagy polg. iskolát állítottak fel, azon előnyben részesüljenek, hogy megszavazza a ház részükre, a náluk felállított gazdasági vagy iparszakosztá­lyok költségét. Ezért kívánja tehát, hogy előre tudja a ház, hány szakiskola létezik, mennyi költ­ségbe kerültek azok s akkor azután könnyű lesz a háznak azt megszavazni (Helyeslés.) A jövő évre pl. azt mondja a miniszter: ennyi a közsé­gek száma, melyek feladatuknak eleget tettek, ily szakosztályok felállításával. Ezek felállítása ennyibe került, ennyi lévén az iskola, ennyi pénz kell s ezt a képviselőház kétségkívül meg fogja sza­vazni (Helyeslés balfelől.) Pauler Tivadar közokt. miniszter megjegyzi, hogy az 1870-ki költségvetésben 100,000 frt volt előirányozva; ebből 25,000 fr a külföldön gazda­sági intézeti tanárokká képzendők segélyezésére fordíttatott; a többit nem lehetett elkölteni, mert a gazdasági tanintézetek felállítása tárgyában még most sem fejeztettek be az enquette-tárgyalások ; jelenleg ez ügy eldöntésével azonban felhasznál­ható lenne a 100.000 ft s azért vette azt fel az idei előirányzatba. Kéri a tételt úgy a mint van elfogadni­ , Szilády Áron a kisebbségi véleményt pártolja, mert nem lát összhangzást a 100.000 főról mon­dottak és a közokt. törvényt illetőleg felhozottak közt. Csengery azt hiszi, hogy ezen rovatot úgy, a­mint a kisebbségi vélemény mondja, kihagyni ezúttal nem volna tanácsos. Nem volna pedig ta­nácsos azért, mert ez némileg már a törvényho­zásnak két ízben kimondott határozatán alapszik. Mint méltóztatik tudni, már egy előbbi költségve­tésben a felsőbb népiskoláknak gazdasági vagy iparszakosztálylyal való kiegészítésére bizonyos összeg volt fölvéve, és kimondva az elv, hogy az oly községek, melyek felsőbb népiskoláikat ilyen gazdasági iskolával akarják megtoldani, államse­gélyre tarthatnak számot. Ennek következtében — már a megboldogult miniszter ifj­akat küldött külföldre kiképzés végett, hogy ezen gazdasági szakoktatásnak képesek legyenek megfelelni. A tanerőkről tehát már némileg gondoskodva van. Abból, hogy a múlt két évben oly község nem volt, mely igénybe vette volna ezen össze­get, nem lehet következtetni azt, hogy ezen év­ben sem lesz, és részéről a mint ellensége annak, hogy a gazdasági szakoktatás felsőbb népiskolák­kal kötessék egybe, úgy másrészt óhajtja, hogy a gazdasági szakoktatás terén is annyi történ­jék nálunk, a­mennyit körülményeink közt tenni lehet és ennélfogva részéről azt hiszi, hogy ezen rovat alatt, melyről szó van, bizonyos összeget fel­venni szükséges. Csak arról lehet ezen évre szó, mely összeg vétetik fel. Szónok részéről azt indítványozza, méltóz­­tassanak a miniszter által már felvett 100.000 frtot hozzácsatolni a népnevelésre már megszava­zott 703.022 írthoz oly utasítással, hogy ezen összegből azon községek, melyek felsőbb népis­koláikat gazdasági tanfolyammal kívánják meg­toldani, vagy melyek polgári iskolát állítanak, a­melyek az ily szakiskolákat is pótolják, segélyez­­tessenek. (Helyeslés.) Ezen indítvány elfogadta­tása esetében nem tesszük ki magunkat azon vád­nak, hogy a miniszter által gazdasági szakokta­tásra előirányzott összeget lejebb szállítottuk és ezen a téren is rendítőleg történik annyi, a­mennyit viszonyaink között tenni lehet. (He­lyeslés.) Pauler Tivadar közokt. miniszter egész kész­séggel elfogadja ez indítványt s ajánlja azt a ház figyelmébe. Tisza Kálmánnak nincs kifogása az ellen, hogy oly községek, melyek már eleget tettek kö­telezettségeiknek, saját kívánságukra gazd. tan­folyam felállításában segélyeztessenek, de e czí­men mindamellett sem kívánja a 25000 frtot meg­szavazni s pártolja a kisebbségi véleményt. Nem szavazza pedig meg azért, mert nem tudja, mire szavazná meg, lehet ugyanis e gazda­tanfolyamra úgy elkölteni a pénzt , mint ő azt nem kívánná. Kívánatos lenne tehát törvényileg megállapítani, hogy minő gazda­tanfolyamot értünk. — Schvarcz Gyula indítványát illetőleg azt úgy, amint ő tette szónok egyátalában nem tartja elfogadhatónak . Csengery félreértette őt, mert Schwarcz Gyula nem azt indítványozta, hogy ezen összeg polg. iskolák felállítására segélyképen adassék meg, hanem azt indítványozza, hogy miután a közsé­gek maguk nem állítják fel az iskolákat az állam állítsa fel azokat. Madarász József nem pártolhatja sem a ki­sebbségi javaslatot, sem Schwarcz Gy. indítvá­nyát a részben, hogy népiskolát állítsanak fel államsegélylyel a községek előbb, mintsem meg­­kisérlenék, vájjon nem képesek-e arra maguk a községek saját erejökből is. Csengery indítványát fogadja el. ocnwarui­­jryu.*a vacantius alok­sítványát; megjegyzi azonban, hogy ő nemcsak polg iskolák felállításáról, de fentartásáról is beszélt. Szavazásra kerülvén a dolog, a ház a p. v. bizottság s a kisebbség javaslatát elvetvén Csen­gery indítványát fogadja el. Paczolay János határozati javaslatot nyit­t be, melyben indítványozza, miszerint a ház tiz 1868. évi XXXVIII. t. sz. 80. §-ja alapján ren­delje el határozatilag, hogy Ipolyságban az év folyama alatt a vallás- és közoktatási miniszter egy polgári iskolát állítson fel, és ezen iskol­a felállításához szükséges épület felemelésére 45.000, ez iskola évi költségei fedezésére pedig 12.000 frtot szavazzon meg és ez összegeknek a f. évi költségvetésbe leendő felvételét mondja ki. Pauler miniszter azt hiszi, hogy a ház a szükséges adatok ismerete nélkül nem szavazhat meg egy bizonyos összeget. Kéri, hogy az ügy tétessék át a közokt. minisztériumhoz. Péchy Tamás a ház korábbi határozataihoz képest ez indítványt is, előbb a pénzügyi bizott­sághoz véli utasitandónak. Paczolay ebben megnyugszik. T­Á R C­Z A. A baloldali zászló. E zászlót, mely alá Hazánk szerelme vitt — Ha isten elhagyná Se’ hagyhatnák mi itt! E zászló az, mit a Föld legszebb asszonya Vérével festett be — Hős Zrínyi Ilona . . . A hol kibontotta, A hol lebegtette, Egy ország vére forrt, Őrjöngött mellette . . . A merre hordozta, A lég most is fényesb ; A haza szent neve Ajkainkon énesb . . . E zászló az, melyen Rá­kó­c­zy neve ég . . . Mely alatt B­o­c­s­k­a­y Emelte föl fejét . . . Melyet kézből kézbe kaptak a századok — Egyik haldokló hős Az élőnek hagyott . . . Ez az, min „48“ Joga s dicsősége Könyet s ámulást csalt A világ szemébe. . . Nem zendülő hadat, Nem pártütő kezet — Egy nép igazáért Vívókat vezetett! — — — Büszkén lengő szárnya, Győzedelmi színe, Vázlatok 1870-ki utazásomból. (Fölolvastatott a „Pesti Népkör­“ben jan. 7-én.) III. Délfelé jár az idő, s igy nem soká­ra c­o­n­­ba kell érnünk. Culoz és Amberieux mellett elro­bogtunk már s én figyelmemet még mindig ki­zárólag a tájékra fordi­lhatom, mely lassan kint veszt zord, ámde nagyszerű szépségéből. A mész- és kréta képződésű hegyek elmaradnak és helyet­tük már itt-ott szőlővel beültetett dombok szegé­lyezik a pályát. Amberieux környékén hozzánk csatlakozik a Rhone egyik jelentékenyebb mel­lékfolyója, az Alberine, s csak itt-ott hagy el, hogy szeszélyes kanyarlatokat tegyen. Engem egy darabig e franczia tájkép élénken emlékeztetett a hazai Mura-vidékre. És minél közelebb érünk a nagy középfrancziaországi síksághoz, annál szapo­rább számmal jelentkeznek a falvak és elszórt gazdasági épületek. Tanulmányozom az ablakon át a paraszt lakházak architektúráját és a föld­nép viseletét, de megvallom, sem egyik, sem má­sik nem felel meg várakozásomnak. A lakházak szegényes külsejűek, vakolatlanok és részben zsúp­pal fedvék, bár a gazdagabb síkságon határozot­tan a cserép és palatető lesz uralgó. A lakosság­nak nemzeti viselete a kék blouse, e prózai szabású de fölötte praktikus öltöny darab, mely mindinkább kezd meghonosulni az egész világon — kivéve Magyarországot, hol minden valóban hasz­nos egy negyed századdal később gyökerezik meg mint máshol. Hanem itt van Macon, melyet tornyai már messziről elárulnak. Nekem azt mondták, hogy e­­ város csupán arról nevezetes, miszerint rendkívül sok gazdag borkereskedő lakik benne. Annyi tény, hogy a maconi bor nagy keletnek örvend Francziaországban és Svájczban. Franczia szokás szerint itt a reggeli ideje és boldog boldogtalan­­ iparkodik valami ételhez jutni. A cotelette­k igen keresettek látszanak lenni, mert majd mindenki azt kér. Cotelette, filet és fricandeau —­ime a franczia ebéd három fő oszlopa. Hanem a vonatvezető türelmetlenkedik és már másod íz­ben adat jelt a csengettyűvel. „G­arg­on mivel tartozom?“ „Bouillon, filet s egy kis palac­k bor — ga fais troit francs quatre-vingt cen­times. Három franc 80 centime — egy levesért, egy féltenyérnyi darab húsért s egy meszely bor­ért — ez már külföldön is több a soknál. Coupém­­ban aztán azon meggyőződésre jutottam, hogy ennek az érdemes maconi pinczérnek okvetlenül meg kellett már fordulni az érsekujvári és püs­pökladányi vasúti restaurátiókban, mert másutt nem vihette volna oly tökélyre összeadási művé­szetét. Síkságon robogunk tovább, s a tájék csak­hamar egyhangúvá válik. Itt-ott előcsillámlik a L a 0­n e vize, mely nagyon emlékeztet a mi Ti­szánkra. Lassan hömpölygeti tova sárga habjait, nagy vargabetűket csinálva medrével — s ha hoz­závesszük a partok mentén busuló füzeket, s a monoton, kevéssé befásitott rónát — az ember képzelme egy délmagyarországi tájképet vél látni Francziaország közepén. Hanem azok a magas szabályos fasorok, melyek minden irányban végig szelik e síkságot, csakhamar kiábrándítólag hatnak az elmére. Ez nem lehet magyarországi tájkép. Azok a szabályos fasorok, melyek hol összefutnak egymást átvágva, hol kettéválnak ellentétes irány­ban, ors­zágutak­at szegélyeznek, Franczia­ország kitűnő karban tartott műutait árnyalják be. Hogy lehetne ez magyar alföldi tájkép ? Három órakor a Saone melléki Chalons pályaudvarában állapodunk meg. De már itt moz­galmas, harczias színezetű élet uralkodik,­­ a szem­nek van mit látni. Négy hosszú vonat katonaság­gal van telve, gyalogosokkal, dzsidásokkal és al­­gériai lovassággal. Az egész vasúti személyzet talpon van, hogy egy és most alakított ötödik vonatban elhelyezze az afrikai vadászokat. A re­mek alkotású, de kissé gyengének látszó berber­­ mének tombolnak és prüszkölnek, midőn el-elro­­bog mellettük sivitva és fehér gőzfellegeket okádva egy-egy mozdony, s itt-ott alig győz visszatartani három-négy lovas egy neki bokrosodott szilaj pa­ripát. A gyalogosok jól érzik már magukat ko­­csiaikban, és a palac­k kézről kézre, ablakról ablakra jár. Egy mosolygó arcza, potrohos úr, látva érdeklődésemet a mozgalmas katonai jelenet iránt, tudtomra adja, hogy e csapatok W­i­m­p­fi­fe­n tábornok hadosztályához tartoznak, mely most szállíttatik Algirból a Rajnához. 11 s feront beau jeux aux prussiens, ces gargons 1 á­t­mondá önelégült arczczal az érdemes fran­czia polgár, s örömében olyat kanyaritott eser­nyőjével a levegőben, mintha csak Vilmos vagy Bismarck fejét akarta volna lecsapni. Megvallva, midőn e harczedzett, marezon a harcros­­­lakokon végig­néztem, hajlandó voltam igazságot adni a potrohos bou­rgeois megjegyzésének, hogy ezek a szemetszedett kemény gyerekek ugyancsak be fognak fűteni a poroszoknak. E pár ezer ember, mint Wimpffen tábornok hadosztálya ,talán a fran­czia hadsereg szine-javához tartozott. Algir vas katonai iskolájában megedzett hadosztály volt ez, s a hozzátartozó lovasságot, az afrikai vadászo­kat, a franczia lovasság gyöngye gyanánt tekintette az egész ország. A­hol az afrikai vadászok mu­tatják maguk­­ kék búzavirágszinű kabátjukkal és piros süvegükkel — ott az elsőség az övék, a csapszékben s a tánczhelyen, mint a háborúban egyaránt — ők lévén legalkalm­­abb­ak az előőrsi szolgálatra A chalonsi pályaudvarban hallottam beszélni francziákat a háborúról. Párisig aztán hallottam e tárgyról annyit, hogy zúgott a fejem, mire meg­­kísértettem az éj beálltával az alvást a coupé­­ban, melyben most heringek módjára szorong­tunk. Hogy a franczia hadsereg győztesen fogja maga előtt kergetni a poroszokat, arra vonatko­zólag semmi kétség sem uralkodott útitársaim között. Mindazáltal találkozott két-három fölvilá­­gosodottabb fő is, a­ki nyíltan merte rászalni, hogy két nagy nemzet egymás ellen úszhatja magát a kabinetpolitika cselszövényei és önző czéljai által. Reggeli három óra felé Fontai­­n­e h­­­e a­u-hoz értünk. Nem láthattam semmit e városból, melynek kastélyához oly nevezetes tör­ténelmi emlékek fűződnek. Csak beértem hát ama visszaemlékezéssel, hogy itt élt egy darabig Krisz­tina svéd királynő, e rejtélyes jellemű és két­ségkívül geniális hölgy, kinek termeiben orgyil­kosok döfték le a tragikus sorsú Monaldesehit . I. Napóleon, a continens zsarnoka, e kastélyban tartotta fogva VII. Pius pápát és pár napig IV. Károly detromizált spanyol királyt is. És csodá­latos véletlene a sors szeszélyének: a legyőzött, megtört császár a fontaineblaui kastély udvarában búcsúzott el kényes szemekkel hű gárdájától,mi­dőn elbai száműzetésébe ment. Még sötét volt, és csend a kocsiban, de álom nem jött többé szemeimre. Valami kifejez­­hetlen izgatottság hozta sebesebb keringésbe vé­remet. Mintha szívtam volna már Pária légköré­ből, melyhez egyre közelebb vittek a mozdony gőzszárnyai. Türelmetlenül vártam a hajnal deren­gő világosságát, hogy lássam a városok városá­nak környékét. Mintha a természet is érezné, hogy Páris szomszédságában csak ünnepi köntös­ben szabad jelentkeznie — egyre szebb és viru­­lóbb lesz a táj, minél közelebb érünk vágyaink czélpontjához. V­i­tt­e­n­e­u­v­e-S­t.-G­e­o­r­g­e­s mel­lett robog már el a vonat, s íme pár perc­ múlva a Szajna sima hulláza tükre, aztán jobbról és bal­ról I­v­r­y és C­h­a­r­e­nst­o­n erődök. Még átrobog a dübörgő vonat a Marne-hídon, és bent vagyunk Párisban, melynek tornyai és aranyos kupolái csodálatosan ragyognak a felkelő nap sugaraiban. S a kebel összébb szorul, midőn a vérrel áztatott párisi kövezetre teszszük a lábat, s a szív hango­sabban dobog, midőn a Bastille-téren vezet át utunk, melyen egyszer a királyok erős várral birtak a párisi nép fékentartására, de mely téren most a júliusi szobor áll, hirdetve az egész világ­nak, hogy a párisiak lerombolták hős karjaikkal a fejedelmi zsarnokság bástyáját. E szobor előtt megáll az érkező, hogy összes vágyait s érzelmeit kifejezze e kiállásban: Hurrát Páris, hor­vát világszabadság! Olykor alá csügghet, Fogyatkozhat színbe’; Kerülheti a hit Szegődött szellője; Hallgathat hűtlenül A múlt is felőle: De lelkünk: szikla-hit. . . Rátűzzük magasan; Mienk a jövendő Diadal-biztosan. Mellette ver szivünk Híven mig csak lehet S ha isten elhagyná Se’ hagyhatnék mi el ! Tóth Endre.

Next