Ellenőr, 1873. szeptember (5. évfolyam, 201-224. szám)
1873-09-12 / 209. szám
A nép pusztul a járványnak haláldöfései alatt; a nép nyomorog egy rothadt pénzügyi kormányzat fojtogatása alatt: vigyázzanak urak, hogy végkép el ne pusztuljon mert hol veszik majd a pénz- és véradó tárgyat! A keleti marhavész elfojtására vonatkozó intézkedéseknek korszerű rendszeresítése tekintetéből a földmivelés, ipar- és kereskedelmügyi minisztériumban munkálatba vett törvény tervezete elkészült Ezen úgy nemzetgazdászati, mint nemzetközi forgalmi érdekeinket közelről érintő törvény tervezetének végleges megállapítása czéljából gróf Zichy József miniszter úr személyes elnöklete alatt f. é. szeptember hó 25-én megtartandó bizottsági tárgyalásokban való részvételre, a miniszteriumbeli közigazgatási és szak- egyéneken kivül, meghivattak: Kiss Miklós, jászkun kapitány, Pogány György f. fehérmegyei főispán; Berzeviczy Edmund, sárosmegyei alispán; Korizmics László, orsz. képviselő és orsz. gazdasági egyleti alelnök; Pólya József, orsz. képviselő; Tormay Béla, a debreczeni gazdasági felsőbb tanintézet igazgatója; Beitzmann Márton, nyugalm. orsz. állatorvos; a bel- és igazságügyi miniszterek küldöttjei valamint a budapesti kereskedelmi és iparkamarának, az állati és nyerstermény- kereskedésben szakavatott küldöttje. Magyarok Bécsben. II. Ebéd után rendesen bekukkan az ember a magyar osztályokba, legtöbbször önkénytelenül ismert az egész kiállítás bábeli berendezése a szabad akaratnak nem sok tért enged. Az iparpalotában a magyar csarnokok körülbelől a vendéglők telepei előtt feküsznek, s a jól roszul kielégített anyagi érdekek után ott kezdi a legtöbb a további szemlét. Különben délelőtt nem is haladhatott tovább a magyar osztálynál , folytatja tehát, ahol elkezdte. A déli iránybant fekvő kapuzattal szemben látja el az ember magát a szivar különlegességekkel is, s ha ebből kijövet fölveti szemét, az ajtón belől a kitömött honvédek csoportodata rendesen becsábítja. Legjobban meg van azonban rohanva ebéd után a magyar festmények osztálya mely a Kunst-Halle déli részén, a legelső termet foglalja el, azt a termet, melynek ajtaja a török kávéházra néz. Itt sokan szürcsölik a sürlt folyadékot s a további vándorlásokra a magyar terem járt ajtóval vár mindenkit Aztán a terem közepén kényelmes kereveteket is helyeztek el. Innen a „N. Fr. Pr.“ azon megjegyzése, hogy a magyar festmények közé aludni megy az ember. Akinek nem volt elég a török kávéház csibukja, vagy szortyogó nargiléje, az még egy szivart dug szájába, s egyet fordul. Néhány lépés múlva aztán ott van a magyar erdészeti kiállításban, egy nagy szabad téren, melynek közepét a mármarosi oláh templomok széíjében épült erdészeti pavilion foglalja el. Itt a kormány állította ki az erdészet számos és nagy érdekl tárgyait, a templomon kívül pedig faneműek vannak elhelyezve, s ezek közt 8—10 darab oly óriás hosszúságú faárbocz fekszik a földön, hogy végig lépni is fárasztó. Hála azon topographiai helyzetnek, hogy a magyar erdészeti kiállítás környéke a feketekávé utáni szivarozás alkalmas helyére jut, így mégis csak akad m megtekintője kiállításunk legimpozánsabb részének, mert bizonyás időben vajmi kevés látogatót találni e félreeső helyen, hová különben a közönség leggyalogló képesebb részét két óriás hordónak monstruovus hite csábítja el, s hová mindenki fáradtan érkezik. Szivarunk szívása közben elérkezünk s székelyházhoz is. Nem akarjuk leírni, mert már ismertetve volt e lapokban. Gerendából összerótt hajlék, igen lakályos belsővel. Székely atyánkfia és Póli leányasszony, kik itt laknak, rendesen az első ház baloldali sarkában ülnek, az ablaknál. Póli leányasszony rendesen varr valamit, a darék szál székely legény pedig jóízűen szívja pipáját. A kanapén rendesen magyar látogató ül, kivel Póli leányasszony élénken tud diskurálni. Az asztalon egy kitárt könyv van melybe a látogatók beírják nevöket. Hanem most már menjünk be mi is a Kunst- Halleba. Akarva nem akarva a magyar festmények közé jutunk. A terem egészen tele van, s a kereveteken szorosan ülnek egymás mellett, se alig lehet egyebet hallani magyar szónál. Ez ismét oly találkozási hely, hol egy nap száz meg száz ismerős jön össze, s hol az eddig tapasztaltak fölött a magyar ember kicseréli megjegyzéseit. Itt vagy az amateurök magyar osztályában lehet látni majd minden órában a fáradhatlan Teleoy Károlyt, a képzőművészeti társulat fürge titkárát, ki ismer mindenkit, s egyetlen percz alatt huszonöt kérdezőnek is megfelel. Munkácsy festményei keltik a legnagyobb érdekeltséget. Mióta e fiatal hazánkfia oly nagy hírre tett szert, magyar közönség előtt itt nyílik alkalom megismerkedni műveivel. Négy festménye van : az „Éji csendháborítók“, a „vasköpülő aszszony“ , „a korhelykedés után hazatérő férj“ és „egy erdei tájkép az alkony szürkületében.“ Egy rövid pillantás s rögtön tisztában vagyunk a felől, hogy arczkifejezést így az egész kiállításban nem látunk festve. Hogy előadási modora is feltűnő, azt is rögtön érzi mindenki. Hanem ez a feltűnőség a bizarrságban nyilvánul. Kevés színnel fest, úgy szólva színek nélkül, hanem erőteljesen. Pedig az az erő még nem is a rajz szépségében vagy plasztikájában nyilvánul, mert Munkácsy alig rajzol meg valamit, s a körvonalakat a festék fölrakása után egy száras ecsettel rögtön elkeni. A háttér fekete, az alakok szürkék. Ebből áll színezésének rövid skálája. Alakjai nem öltözködnek színes kelmébe, s ami rajtuk van, rendesen rongyos. E rongyok rojtjai és foszlányai által szerez Munkácsy rajzbeli vonalakat és hullámzásokat alakjaira. A kereveten ülők boszosan emlegetik, a ,,N. fr. Prese“ egyik kritikusának azon tendentiosus megjegyzését, hogy a lengyel és magyar festők mennyire szeretik a korhelységet és részegséget ábrázolni. Ott van például Munkácsy, kinek tárgyai jellemzők a magyarokra. Esetlen megjegyzés! Költő, művész szabadon választhat tárgyat, s az előadótól függ minden. Az egés régi németalföldi iskola korcsmai jelentekből és csecserézésekből álló életképeit el lehetne ekkép ítélni, s azok eddig elismert kedélyét és humorát három század tévedései gyanánt bemutatni. Munkácsy épen nem a korhelység festője. Az ő alakjai drámai lények, melyek intő példát nyújtanak. Ő a szegény osztály nyomorának és szerencsétlenségének festője, s mikor erről emlékezik meg, nem kivételes indokokat keres, hanem átalános közel fekvő okkat. Ebben rejlik művei hatásának közvetlensége. Iránya erkölcsi igazság felé tör, s ha hű akar,lenni indokaiban nem lehet idealistikus. Ismerjük — legalább fényképekből (s ez ott van az amerikai kiállításban is) vagy metszvényekből --- a „Siralomház“ czitatt festményét. Egy betyárt látunk ott, ki utolsó óráit egy bámész kiváncsi csoport közt éli át. Mi volt bűne ? ölt, rabolt, s mily körülmények közt? Nem tudjuk. Mellette van családja, de az ugy látszik, nem tudta őt visszatartani a bűnöktől. A bibliát eldobta magától és zord tépelődésben ül ott a gyertya mellett, mely amint fogy, úgy apad az ő élete is. Emberektől családtól és istentől elfordult, s ugy látszik egyedüli menekvése a halál, a legszégyenteljesebb halál. Íme előttünk van egy másik beszédes tragédia a korhely hazatérése családja körébe. Mily szegényes szoba, mily barátságtalan otthon. A nyomor látszik mindenen ! Az asszony, ki ott ül az asztalfőnél, oly rongyos, oly szomorú. A férj ebben az otthonban nem érezhette magát jól. S akinek nincs barátságos otthona, azt úgy vonja a tivornya. E pillanatban tér vissza egyik korhely czimborájával. Minő pillanat ez! Látja szomorú nejét és két gyermekét egy rideg szobában Czimborája, ki tán az ő dülöngöző lépteit támogata eddig, most elfordul zavartan és restelkedve. A férj az érzületek csodálatos vegyülékével áll ott. Munkácsi ily kifejező arczot még nem festett, s kívüle is kevesen festettek még. Látszik rajta a mámor, a lelkiismeret megszólalása, a meghunyászkodás s egész nyomorult helyzetének átérzése. Milyen nagy hiba, hogy az a négykézlábon levő gyermek ott az asztal tetején oly gyöngén van festve, babaszerű, semmit mondó arczcal, pedig ez ártatlan gyermekarcz oly földerítő volna e sötét képben, mint a tomboló vihar után a feltűnő szivárvány. Az éji csendháborítók szintén a szegény osztály életéből mutat egy szomorú epizódot. Valahol a korcsmában korhelykedtek, s az éji őrjárat befogta őket. A víghajtások különféle emberek ; egyik parasztlegény, másik arczából a megrögzött gonoszság kandikál ki. A csoportból kiválik egy mesterlegény. Hogyan jutott e társaságba ? Dolgozott egész héten, s a pihenés mohó élvezete sodorta közéjök. Már reggeledni kezd, mikor az utczán keresztülkisérik őket. A kofa kirakta áruit, a vevők már ott állnak asztala körül s kritikus szemekkel nézik a befogottakat. Az iskolás gyerekek is bámészkodnak. A kép túlsó oldalán egy fiatal leányt látunk, kosárral karján. A piaczra siet, s íme kit lát meg a fegyveresek közt ? Meg van döbbenve, s kétségbeesetten tekint oda. Fölismerte kedvesét. Az szemére húzza sipkáját s félig elfordul. Mily keservesen büntetés e találkozás kicsapongásáért. Nincs ezekben semmi dicsőítése a korhelységnek. A vasköpülő asszony egykedvű vén matrónát tüntet föl, ki rideg közönynyel köpül, s előtte egy gyermek áll, epedő tekintettel nézve a köpülő eszközt, melynek tartalmából óhajt egy falatot. A vén asszony arcza mesteri. — A tájkép erőteljesen van festve, s egy kopár, ritkás erdőt híven tüntet föl. Madarász Viktor festményeinek népszerűsége van a múzeumi festmények hatása után. De az itt levő „Bethlen Gábor tudósai közt“ határozottan gyönge festmény, szűk koponyájú fejekkel, semmit mondó arczokkal. Színeiben és éles világításában ismerünk Madarász könnyen ható széljére. Mint tudva van, a kormány által hirdetett történelmi festmények pályázatán e kép vázlatával Madarász győztes lett, s a kormány megrendelésére a múzeumi könyvtár számára festé e képet. Előttünk meglehetősen ismeretlenek Vastag György festményei, melyekről a bécsi lapok sok dicsérettel szóltak. Pesten nem volt kiállítva egy sem. Itt van a gombaszedő oláh lány, csaknem életnagyságban festve, s egy oláh lakodalmi menet. Vastag Gy. élénk színekkel fest, ideálisan szép alakokat, melyek arczán több a porczellánszerű simaság, a keresett báj, mint az eredeti jelleg. A lakodalmi menet élénk csoport, mely egy négyökrös szekéren van elhelyezve, s az arcrikon a vidámság sokféle kifejezését látni Tetszetős kép, melyet mindig sokan néznek. A festő ecsetéből hiányzik valami, alkalmasint, egy kis „sajt“, amit jó mesterek tanulmányozása könnyen megszerezhet. Azonban most veszszük észre, hogy belemélyedtünk azon észrevételek följegyzésébe, melyeket e teremben bőségesen hallhatni. Pedig nem feladatunk újabb ismertetéseket írni, hanem csak egy kis vázlatot nyújtani egyről-másról. Különben legjobb akaratunk mellett sem folytathatnék tovább, mert ime, egy csomó régi ismerős vesz körül, akik a koronázási palástot akarják látni. Ugyan hol van az ? Nincs biz az sehol, de van ahhoz hasonló, s mivel erről még nem igen volt szó a lapokban, valamint átalában kevés volt a Pavillon des amateurs magyar osztályáról, menjünk át az osztrák és német képcsarnokokon (hol szintén sok magyar tárgyú életkép van, kivált a pesti kiállításokról is ismert Pettenkopftól) és aztán ki egy másik pa Villonba, hol régi műtárgyak vannak helyezve. Itt a magyar csarnok nagyon előkelő helyet foglal el, pedig múzeumunk csak igen parányi mértékben vétetett igénybe, mig az osztrák múzeumok ugyancsak megtizedeltettek. Többnyire magánosak s káptalanok állítottak itt ki. Henszlmann Imrét ez osztály elnökét s az igen részletes és nagy gonddal irt katalógus szerzőjét, mindig itt találjuk. Dolgozik. Régészeti munkát ir német nyelven. Legelőször Sz. Lőrincz sirja tűnik föl. Ez egy nagy fa szekrény, ékes góth stylben, s a győri káptalan tulajdona. Nagy barbárságot, követtek el, midőn bearanyozták s alakjait keményen kifestették Csak stylje mutatja, hogy régiség. A terem közepén egy üvegszekrényben halvány rozsda színű köpeny van kiterjesztve, melyre tüdőszinnel alakok és föliratok festvek. Hisz az a koronázási palást. Oda van mellé téve a koronázási palást színes nyomatú rajza is. Tökéletesen megegyez vele, csak hogy színei halványabbak. Pedig mégsem az. Ez a köpeny a pannonhalmi apátság tulajdonát képezi, s nelű más mint azon minta, mely után Gizella királyné rr mostani koronázási palástot készité. A szövet oly vékony, hogy tűlinek látszik, s vörös selyemmel van megbélelve. Itt áll az idő fogai nagyon meglátszanak rajta. Az alakok, melyek a koronázási paláston kihímezvék, itt csak festve vannak, egyedül tüdőszinnel. Itt látunk két pompás Corvinát, a lapok szélén mesteri kézi rajzokkal; régi okmányokat; a legrégibb magyar nyomtatványokat; ókori szobrocskákat bronzból és kőből. A magánosok gyűjteményei közt igen érdekesek a gr. Andrássy Manó és Egger testvérek régiségei, ékszerek, érmek, porczellánművek, fayenceek, majolicák, vázák stb. Az eperjesi régi templomból egy nagy régi faszobor is van. Az esztergomi és győri káptalanok gyönyörű misemondó régi öltönyöket állítottak ki, melyeken az alakok domborúan és igen sokszor gyöngyökkel himezvék. Van egég teljes magyar öltözet is, ha nem csalódunk Erdélyből a Kondás családtól. A női öltöny pompás himzése meglep mindenkit. Ezután a szentség tartók legkülönbözőbb formái következnek, mind régiségek s a legtöbb goth stylü. Majd ötvös munkákra akadunk, melyek ez ipar régi nagy előhaladottságát tüntetik föl. Az esztergomi káptalannak van egy olajtartója, mely mind mlibecse, mind történelmi jelentősége miatt nagyon érdekes. Voltaképen egy szaru kürt ez, díszes metszetekkel, arany czirádákkal. Egykor Mátyás király kapta a máltai lovagoktól, s aztán elzálogosította az esztergomi káptalannál, és aztán ott maradt. A Pulnszky-csiládnak is egész gyűjteménye van itt. Ezek közt igen becses egy terracotta szobrocska, mely egy elterülő asszonyi alakot ábrázol, furiaszerű ábrázattal. Lábai eltörvek s látszik, hogy egy nagyobb szoborcsoport maradványa, Michel Angelo műve, s a főbűnöd csoportjának töredéke. . Ugyancsak a Pulszky-féle gyűjteményben látható egy vörös márvány lap, melyre Tomory érsek czimere van vésve. Nemrégiben találták E csarnokban sokáig időz mindenki, s a Pavillon des amateurs-nek kétségtelenül legérdekesebb része. ’ A Királyföld rendezése. II. Annyi tagadhatlan, hogy a Királyföldön az ó-szász párt a politikai gyűlölködést oly szélsőségig viszi, miszerint kizár mindenkit, kiről csak neszét veszi, hogy hajlamot érez az ifjú szászok iránt; a hivatalokból egy rongyirnoki állomás , legfeljebb, mit egy ifjú szásznak juttat az öreg kegyelme. Inkább alkalmaznak helyettük siketet vagy a qualificatio legalsóbb fokán levő egyéneket, s csak ifjú szászt nem. A szülők, rokonok és emberbarátok, de mindenekfölött maga a vallásos és erkölcsös szász nép — minden tőlük kitelhető áldozatot meghoznak, és a tanítói karral mindent elkövetnek, csakhogy egy értelmes és erkölcsös, szóval talpraesett „nemzedéket“ neveljenek. Igen, de ép ott, hol a nevelőknek gondos és tapintatos kezekkel vezetett munkálatuk végződik; — ugyanott és akkor, midőn már a fiatal nép saját, szárnyára kel küzdeni saját létéért s folytatni az ősök által megkezdett munkát: ugyanott és akkor kezdődik az ó-szászok élhetetlen, gyáva politikai iskolája, mely fél annyi idő alatt, mint amennyi az iskolai nevelésre fordíttatott, képes nagyrészt eltiporni, semmivé tenni mindazt a gyenge sarjadékot, melyet az előbbi ápoló kezek a nép és a haza büszkeségére neveltek. Ennek az eszeveszett ó-szász gyűlölködésnek, mely egyedüli feladatának ismeri mindenáron chinai falakkal elkülöníteni a szászokat a többi nemzetiségektől, maguktól a később települt német családoktól is, tulajdonítható, hogy még komolyan beszélni sem engednek magukkal. De hát kik azok az ó szászok ? Talán ti a szász bureaucratic? Az nem, mert ez csak szolgája az ó-szászoknak, miként rendszerint minden bureaucratia, hol öntudatom készséggel, hol pedig a nélkül, szolgálja a zsarnokságot és miként bármelyik clerus szolgálja a dogmát ! A szász bureaucrátiának szintén megvan dogmája, ami nem több sem kevesebb, mint a külön uralom és a szász nemzetiségi egység megmentése. E dogma nem új, sőt létezett ez már a „Nemzetiségi Accorda“ idejében, törvényes alakban. Csakhogy később a magyar és székely nemzeti egyetemekről, mivel azok a monarchikus ál-llamfejlődéssel homlokegyenest ellentétben álltak, önkénytesen lemondtak; ellenben a szász nemzeti egyetem, bár megváltoztatott alakban, de mégis fönmaradt, sőt néhai Dózsa Elek jogtanár szavai szerint, idővel el is fajult. Különben is ez a bureaucratia sem nem okoz, sem nem ront többet, mint amennyit okoztak és rontottak az előbbi ezopt és bureaucratasystémák. Ám ha nem a bureaucratia képezi az ó szászokat, ki hát? Talán a papság a tanítói karral? Ezek sem. A szász papság nem, mert ez még annyi hatalommal sem bir a Király földön, mint amennyivel bir a bureaucratia. A szász tanítói kar pedig azért nem, mert az egészen más úton halad, s különben is sok helyes oka van, a fiatal szász pártot támogatni, habár „von wegen der starren Disciplin“ ahhoz nem csatlakozik is. De hát végre is kik azok az Ó-SZáSZok? Hogy e kérdésre megfelelhessek, szükséges kissé behatolni a szász nemzetiség közéletébe. Legelőbbig egy futó pillantást vetve az ifjúszászokra, azt tapasztaljuk, hogy a politikában járatlan fiatalság pár önzést szegez önzés ellen. Nem tudja, hogy hol a baj lényege és miként kell azt legczélszerűbben orvosolni, mégpedig úgy, hogy általa újabb elégületlenségekre és zavargásokra se ok, se alkalom ne szolgáltassák. Igen, a fiatal tömeg, mely magát pártnak szereti nevezni és tekinteni, a határozott politikai pártállástól mégoly távol van, mint az ég a földtől. Mert magában az, hogy tud sírni, miként a kisgyerek a bölcsőben ha baja van, de hogy miért sír annak okát adni absolute nem tudja, ily állapot jogosíthat ugyan a további sírhatásra, de annál többre — nem. Komoly dolgok végzésére pedig, de legkiváltkép a poltikában, elkerülhetetlenül szükséges: „a cselekvényes öntudat“ — mely nemcsak felismeri a helyzetet s a bajt magát, hanem mely képes is a bajok elhárítására minden lehetőt megtenni, sőt a lerombolt épület helyébe újat, jobbat építeni. Erre azonban szükséges volna, hogy politikájuk átgondolt, tervszerű, mind eszközeiben, mind czéljaiban öntudatos legyen. Bir-e azonban e fiatalszász párt ily öntudatossággal ? van-e határozott színezetű politikai programmja? vannak-e alkalmas eszközei, melyekre támaszkodni tudna? És különösen pedig, ami bennünket még közelebbről érdekel, van e oly zászlója, melyre: „die Zusammengehörigkeit“ az összes hazai népcsaládoknak volna írva ? Már a negyvennyolcz előtti időben jóval megvoltak a Királyföldön is egy szükséges reformpártot alakító elemek. S nem csekély táplálékot nyert az itt elhintett elégedetlenség magva, hogy a magyarokat, r manókat, s más nemzeti hitfelekezetbelieket ne is említsük, magában a szász népben is. Hogy ezen reformpárt a szászok közt mégsem alakulhatott negyvennyolcz előtt meg, ennek legfőbb oka az ószász-párt vasmarka „disciplinája“ mely minden efféle pártalakulást lehetetlenné tett, azt már csirájában megfojtani igyekezett s csakugyan meg is fojtott. Egyes sérelmes panaszok felmerültek ugyan s amennyiben elfojtásuk a fészekben nem sikerült, feljutottak az akkori erdélyi guberniumhoz, de a kormány ritka esetben nyert a panaszos eseményről hű és megbízható felvilágosítást. Az oda fölhatolt sérelmes panaszok ugyanis visszatérettek a „Comeshez“ az ügy megvizsgálása és érdemleges elintézése, vagy pedig, egy-egy kivételes esetben, fölvilágosító jelentéstétel végett. Az első esetben, ha nem tartozott az ügy az egyetem elébe, leadta azt a „Comes“ a magistratusoknak, a kommunitásoknak, ha pedig az egyetemhez tartozott az egyetemnek, további eljárás végett. A második esetben is csak megbízhatlan fölterjesztést tett a , Comes“, ha neki tetszett, így aztán eleve ki volt számítható az ügynek mikénti érdemleges eldöntése és a sérelmeknek sorsa. Az tény, hogy a szász nép saját helyhatósági törvényeit, ősi intézményeit és szokásait annyira tiszteletben tudja tartani, azokra annyira féltékeny tud lenni, hogy — ámbár azok nagyrészben meghamiisittattak s másrészt elavultak, a mostani korszellemmel és a népnek sociális fejlődésével ki nem egyeztethetők, a szász nép mégis inkább képes volna azokat saját végromlásával is örök időkig fentartani, hogysem hajlandó lenne azokból bármit leengedni. S ezt a gyengéjét aknázza ki az ószász-párt Forduljon elő bármily jelentéktelen ügy, mihelyt az ószászok tetszését nem birja, torka szakadtából kiált: „Here du Volk der Sachsen, kiváltságolt ! -------------t köz- és magánjogaidból, törvényeid és ősi szokásaidból akarnak kiforgatni.“ Ennél aztán nem kell több, hogy a jámbor szász nép haragra lobbanjon. Efféle riadóval mindig is kézrekeríti az ószászpárt a népet, melynek szövetségével fügét hány a felőlről, kormány és törvényhozás részéről megindított újításoknak. A kormány pedig csak néz és haboz, ami még nagyobb vérszemet ad a szász atyafiaknak. Bánják is ők aztán, hogy elavult köz- és magánjogi kiváltságaik s ősi szokásait, többé az országos alkotmány keretébe nem illők, a Királyföld többi lakosainak köz- és magánérdekeit is sértik. Néhány szó munkásaink érdekében. Vannak a polgári társadalomnak egyes osztályai, melyek méltán igényelhetik, hogy sajátságos viszonyaikra és helyzetökre minden egyes ember, de maga az állam is, bizonyos tekintettel legyen, ezek közt első helyen áll a munkásosztály, így a szorgalmas munkás, ha főnöke vagy munkaadója irányában kötelezettségeinek eleget tett, méltán követelheti, hogy az utóbbi saját kötelességeinek irányában nemcsak hogy megfeleljen, hanem hogy ezt egyszersmind, minden egyebek félretételével nyomban, pontosan és gyorsan tegye. Ez azonban korántsem a munkásosztályt a többi osztályok előtt illető valami kiváltság, hanem az annak szerényebb vagyoni viszonyainál fogva gyorsan bekövetkezhető nyomasztó szükség követelménye. Minő sors várja ugyanis a munkást és annak szegény családját, ha késedelmes munkaadója a várva várt fizetési napon bérét ki nem szolgáltatja ? Mit tehet ő, kinek sógorai, rokonai s egyéb ismerősei rendesen ép oly szegények mint ő maga ? Ritkán tehet egyebet, mint hogy vagy koplal, vagy a tiltott utakra lép. íme, mily károsan hathat az adott körülmények közt, csak néhány napi késedelmezés is! Egyébiránt hasonló bajok távoltartása minden egyes munkaadó tehetségében áll, s kell, hogy tehetségében álljon! Ámde mivé leszen a szegény munkás, ha munkaadója a méltányosság és eszély ebbeli követelményeinek megfelelni vonakodnék? mivé akkor, akkor ha az elég lelkiismeretlen, megérdemlett bérét hamis ürügyek alatt végkép megtagadni, őt idő előtt eltávolítani s igy váratlanul mindennapi kenyerétől megfosztani ? A felelet igen egyszerű. Az államhatalom az egyén által elkövetett hibát helyreüti Az illetékes hatóság ugyanis az érintett viszonyokat szem előtt tartva, az ügyet nyomban megvizsgálja és a lehető leggyorsabban elintézi, így van ez minden valóságos jogállamban. De kérdjük: várjon igy történik-e ez nálunk is? Így-e különösen hazánk fő- és mintavárosában? van-e nekünk a gyorsaság alapelvén nyugvó iparhatóságunk? a törvényhozás tett-e valamit a munkásosztály ebbeli érdekében ? Mindezekre, fájdalom! csak azt felelhetjük, hogy nem! nem! Tiltakoznunk kell azonban azon isinuazió ellen, mintha mi a nép bölcs atyáit arról akarnók vádolni, hogy ők a törvények hozatalában hanyagok volnának. Ez távol legyen tőlünk! Hiszen van ott Európának elég kész törvénye és a fordítás vajmi könnyű munka! Vannak is hála Istennek, szép mennyiségben új törvényeink és rendeleteink, maholnap egy létrás szekér is megtelnék velük. Ipartörvényünk is van. Ámde mindezekre nézve méltán élhetünk a magyar közmondással: „Adtál uram esőt, de nincs köszönet benne.“ Amiért is sok tekintetben"rossz.Abbul vagyunk az új törvényekkel, mintha törvényünk egyltalában nem volna. Visszatérve tárgyunkra, alkalmunk lesz ezen állításunkatbemutatni. Azt mondtuk, hogy a munkaadó és munkás közti viszályok hatósági kiegyenlítésénél kell hogy alapelv legyen a gyorsaság. Ez azonban homlokegyenes ellentétben áll a nálunk meghonosított és vaskövetkezetességgel keresztülvitt késleltetési elvvel, és vajmi nehéz ezen már mintegy traditionális joggá vált szokást egyes esetekben felfüggeszteni. De ez még hagyján volna, hacsak a törvényhozás mulasztási vétségei által kivételkép és csak a munkás elé még új akadályokat nem gördített volna! Ezen újabb törvényeink hiányosságából folyó akadályok már az illetékességi kérdésnél kezdődnek és az egész eljárást a végrehajtásig követik. Így ha valamely kereskedő segédjét felmondás és fizetés nélkül rögtön elbocsátja, akkor az illetékes bíróság megkerítésére szerencsét kell próbálnunk. Az egyik járásbíróság ugyanis az ügyben illetékesnek mondja magát, a másik illetéktelennek. Az egyik azt mondja, hogy az ipartörvény kereskedőkre is kiterjed, a másik azt, hogy az csak iparosokra szorítkozik. Az egyik magáévá teszi a senmiítőszéknek f. évi március hajában hozott azon döntvényét, mely szerint kereskedők és iparosok ugyanazon egy szempont alá esnek, a másik ipar és kereskedelem közt nagy különbségeket lelvén a mondott határozatot zsinórmértékül el nem fogadja. Maga a, ipartörvény erről alig mond valamit, azt pedig amit mond, azt oly ügyetlenül mondja, hogy ezen babiloni zavarnak szülőanyjává lett. Már most az illetékesség akár megállapíttassék, akár leszállíttassék az elégedetlen fél az ügyet mindenesetre a semmitőszékhez felebbvinni fogja, de ezen kivül a kir. ítélőtáblára és innen a legfőbb itélőszékre is felebbezheti. Míg azonban az ügy mindezen fórumokon és a lehetségkép közbe eső póttárgyalásokon keresztül ment és a legfőbb itélőszk végérvényes határozata leérkezik — addig legjobb, lesz ha felperes kereseti követeléséről végrendelkezik ! Ez az ügy sorsa, ha járásbíróság intézi el. Lássuk most az ipar hatóságot. Ezen hatósággal igazán furcsán vagyunk! De nem azért mert mánál a főkapitányságnál is — az összes szóban levő ügyek egyetlen egy tollviő kezében nyugszanak, minek természetes következménye, hogy a félnek hetekig kell a bár gyorsan hozott végzés kiadmányozására várni, hanem azért mert az ember ilyen teljes jogerejű határozattal szemben megfejthetlen rejtély előtt áll, nem lévén ugyanis senki, aki megmondhatná, hogy mi módon lehetne ezen határozatot végrehajtani! A főkapitányság magát annak végrehajtására illetékesnek nem találja, e czélra végrehajtói közegekkel ellátva nem lévén ; az ilyen szervekkel ellátott bíróságnak megkeresését helyén nem látja, az illető bíróság pedig a fél által előterjesztett végrehajtási kérelmet visszahasítja. Ipai törvényünk pedig az iparhatóság által hozott végzések mi módon történendő végrehajtásáról végképen hallgat. Kérdés ugyan, hogy mi czélra hozatik határozat, amelynek végrehajthatlanságáról maga a haóság a priori meggyőződve van? A feleletet azonban könnyen megleljük: az iparhatóság ugyanis a törvény által reá rótt kötelességének eleget tesz, többre magát sem kötelezve sem feljogosítva nem érzi. Kitűnik egyébiránt, hogy a fentebbi első esetben a nyertes félnek legalább reménye megmarad, hogy idővel mégis kaphat valamit, ez utóbbi-I ban azonban még eme reményétől is megfosztatik, mert bizton tudja miszerint az ez után nyert ité-I let alapján soha semmit sem nyerhet! Nehogy azonban a túlzás* vétkéről vádoltathassunk, legyen szabad a mondottakat két példával mustrálnunk. F. évi május havában este helybeli kereskedő segédjét, ki nála egész ellátás és havi bérfizetés mellett szerződtetve volt, minden legkisebb ok és egy krajczár fizetés nélkül rögtön elbocsátotta; a segéd nyomban hozzánk fordult és mi a keresetet az illető járásbírósághoz azonnal beadtuk, sikerült is az értelmes bírónál az illetékességet megállapittatni; ma azonban már szeptember közepe közeledik és ítéletről még szó sincs. Október havában lesz legközelebbi tárgyalásunk ez ügyben. — És egy második: Júniusban egy pesti iparos segédjét, ki —in parentesim legyen mondva, szegény családatya, — hamis ürügyek alatt minden felmondás és fizetés nélkül üzletéből eltávolította. A segéd a főkapitányságnál mint iparhatóságnál panaszt emelt, és ez az ügyet alperesnek elmarasztalásával azonnal el is intézte. Alperes azonban mindennek daczára is fizetni vonakodván, a nyertes fél hozzánk fordult, nekünk sikerült ugyan az érintett marasztaló végzést ügygyelbajjal a főkapitányságnál kikaparnunk,de mi haszna ? Ott hever az most fiókunkban, mert nincs ki azt végrehajtaná .... De kérdjük, menthető e, hogy oly állam, mely az igazságszolgáltatásra annyi milliókat áldoz mint mi, hasonló állapotot felmutasson? Menthető-e ha egy egész polgári osztálynak majdnem lehetetlen jogait törvény útján érvényesíteni? Nincsen munkásnak, ki verejtékével áztatott adófillérein polgári jogait megvásárolja, és oly jogos igénye az állam oltalmára, mint bármely más polgárnak? Dr. Maisis Mór, ügyvéd. M.-Besnyő, 1873. szept. 9-én. Tisztelt szerkesztő ur! Az „Ellenőr“ f. é. aug. 29 én megjelent 198. száma, mindjárt a vezérczikk után, az „Egyveleg“ rovat legelején „A barátok és bucsúkról“ (- ) névjegy alatt hoz egy czikket, mely hogy az „Ellenőr“ olvasóinak nyári csemegéül, avagy choleracseppekül akart-e szolgálni ? nem tudom ; de hogy czikkező úr sem a műveit közönség igényét, sem a közerkölcsiséget s a vallás szabad gyakorlására vonatkozó 1848. évi XX. t. ez. 2. § át és az 1868. évi Lili. t. ez. 19. §-át tiszteletben tartani nem tudta, vagy tudni nem akarta; továbbá, hogy az egyéni jogot, főleg pedig a hivatalos kötelességeket tiszteletben tartani épen nem akarja, ezt nagyon bebizonyítá. Nincs annyi időm, sem hajlamom és tehetségem, hogy a felhivatkozott czikknek részletes megczáfolásába bocsátkozhassam; de erkölcsi köelmem tudata nógat, hogy a következő megjegyzéseket mégis megtegyem: törközlő úr nehezen tartozik azon kiváló államférfiak közé, kik magukat az alkotás, javítás és átalakulás korszakában a teendők minősége helyes sorrendének megalapítása fölött, mint tényezők, megnyugtathatják, mert így e nemes feladathoz, a fölhivatkozott törvényeket tekintve nem jogtiprással s undorító képletekkel kezdene, hanem iparkodnék a köz kívánalmaira vonatkozó javaslattal lépni föl. Sor: alkalmasint tapintatlanságot követett el közlő úr azáltal, hogy a belügyésséghez általam beterjesztett kérvény,es ennek részleteire hivatkozott , mert itt valóban a hivatalos titoktartásnak szentsége ellen van vétve, ez azonban a hivatalos fegyelmi eljárás elé tartozik. No meg az is szép, hogy közlő úr a minisztert fenyegeti, ha nekem igazságot szolgáltatna. 3-or: legsajnosabb közlő úr eljárásában a ferdítés, mert itt már részakaratát is bebizonyítja ; mivel tény, hogy én a felterjesztvényben, kérelmem alaposságát, a megye által rögtönzött búcsújárás betiltásának visszavételét tekintve, fölemlítem, hogy a betiltás következetlen, mert ha a cholera egyik községből a másikba áthurczolható, akkor a besnyői búcsújárás betiltása nem elegendő; be kellene még tiltani a vásárokat, templomba való járást, tánczmulatságokat, városi büzhödt kávéháziakat, színházakat, falusi borbélyházakat, főleg a vasúti közlekedést, pedig ez Pestnek mind szalad, sőt a budai Szt.István napi bucsujárást, még vasúti kedvezményekkel is elősegíték az egész országban. S mit tesz a nemes fölhevültségü közlő ur? Ő jónak látja a „bordélyházakat“ bordélyházra ferdíteni s „Hohó“-játan, a besnyői bucsujárásban csakhamar vállalkozó kalmársági a s ily czélra alapított Besnyő körüli bordélyházakra talál. Látó, mily kirívó műve ez a torzításnak, önfeledésnek s az erkölcstelenség mániájának, midőn meg e tekintetben a miniszteri rendőrség figyelmét is fölkéri. Ter: közlő úr annyira megy elferdítő jóakaratában hogy engem a közegészségügyre s ezrek élete iránt fásult, keblűnek nevez, társaimat pedig heverésző barátcompániának mondja. Ezzel is csak azt tanúsítja, hogy nemcsak minket nem, de a betegség természetét sem ismeri; azonban beszédét csak nyújtja, az ügyet zavarja, hogy bennünket minél bűnösebbnek állítson. Személyünket védni nem akarom, de tény, hogy családunkat a váczi püspök s ennek a személyzetben megszorult vidéki papsága folyton igénybe veszi. Jelenleg is két atyatársunk az uralgó járvány alatt tesz a közel vidéken lelkészi szolgálatot, sőt személyzetünk csekély száma miatt s a fönlevő szükséget tekintve egy körünkben levő , agg plébános í. t. Teniczy János ur, ki hatvan éven túli aggnapjait az ismeretes besnyővidéki jó levegőben óhajtja tölteni, szintén Túrára ment segédkezni, hol a járvány leginkább dühöng. Szerzetünk legidősbje Prileszky Venczel atya, 15 éves férfiú, sehova sem deponálható, ő azonban a helybeli pusztai gyermekek fáradhat a tipis nem kötelezett oktatója. — Egy ifjabb atyatársunk, Babics Gergely, mint gödöllői hitszónok stáplán, folyton Gödöllőn van elfoglalva. Magam folytonos gyengélkedésem daczára is már kimentem vola a vidékre segédkezni, ha épen a véletlen úgy nem hozza, hogy a n.váradi szerzet háznak egyik ifjú tagja, Kniszky Róbert atyja, a bekövetkezni szokott személyváltozás alkalmával hozzánk néhány napra látogatóba nem jő. Ő volt oly bátor lelkületű s jó, hogy helyettem segédkezni ment. Többen nem vagyunk, tehát mi vagyunk közlő urnak fogalma szerint a besnyői heverésző, a közegészség Ügye iránt fásult keblű s önérdekü barátok. 5- ör: közlő ur ily jótékony szellemének kifogása az, hogy még a királyi családnak is egészségügyi fogadatlan prókátorává emelkedik, mert nem tudja s így nem hiheti, hogy a cholera geri szerű, de nem ragályos. Lám, némely ember inkább a tudatlanságba és bizonyos színezetű lojalitásba is belekapaszkodik, csakhogy a neki kedves barát füleket jól megtöltve élvezhesse s e comedentiát még loyális vendégszeretettel is osztogathatja. Mily szép és megható nagylelkűség ez! G- ot: közlő ur szives volt egy olaszországi zárda földalatti gazdag életcsatárát is a zavarosból kihalászni; szíveskedjék hozzánk is kijönni s tapasztalni fogja, hogy éléstárunk üres. Szántóink nincsenek. Hova menjünk koldulni e szűk esztendőben? A nép is azt mondaná: „Hisz nem szabad Besnyőn búcsút járnunk , hát miért, de még miből is adjunk?“ Közlő úr tehát azt is rész néven veszi tőlünk, hogy a hazai természettörvényeinek korlátai közt élni