Ellenőr, 1873. szeptember (5. évfolyam, 201-224. szám)

1873-09-12 / 209. szám

A nép pusztul a járványnak haláldöfései alatt; a nép nyomorog egy rothadt pénzügyi kor­mányzat fojtogatása alatt: vigyázzanak urak, hogy végkép el ne pusztuljon mert hol veszik majd a pénz- és véradó tárgyat!­­ A keleti marhavész elfojtására vonatkozó intézkedéseknek korszerű rendszeresítése tekintetéből a földmivelés, ipar- és kereskedelmü­gyi minisztériumban munkálatba vett törvény tervezete elkészült Ezen úgy nemzetgazdászati, mint nemzetközi forgalmi érdekeinket közelről érintő törvény terve­zetének végleges megállapítása czéljából gróf Zichy József miniszter úr személyes elnöklete alatt f. é. szeptember hó 25-én megtartandó bizottsági tár­gyalásokban való részvételre, a miniszteriumbeli közigazgatási és szak- egyéneken kivü­l, meghi­vattak: Kiss Miklós, jászkun kapitány, Pogány György f. fehérmegyei főispán; Berzeviczy Edmund, sárosmegyei alispán; Korizmics László, orsz. kép­viselő és orsz. gazdasági egyleti alelnök; Pólya József, orsz. képviselő; Tormay Béla, a debreczeni gazdasági felsőbb tanintézet igazgatója; Beitzmann Márton, nyugalm. orsz. állatorvos; a bel- és igaz­ságügyi miniszterek küldöttjei valamint a buda­pesti kereskedelmi és iparkamarának, az állati és nyerstermény- kereskedésben szakavatott küldöttje. Magyarok Bécsben. II. Ebéd után rendesen bekukkan az ember a magyar osztályokba, legtöbbször önkénytelenül is­mert az egész kiállítás bábeli berendezése a sza­bad akaratnak nem sok tért enged. Az iparpalotá­­ban a magyar csarnokok körülbelől a vendéglők telepei előtt feküsznek, s a jól roszul kielégített anyagi érdekek után ott kezdi a legtöbb a további szemlét. Különben délelőtt nem is haladhatott to­vább a magyar osztálynál , folytatja tehát, ahol elkezdte. A déli iránybant fekvő kapuzattal szemben látja el az ember magát a szivar különlegességek­kel is, s ha ebből kijövet fölveti szemét, az ajtón belől a kitömött honvédek csoportodat­­a rendesen becsábítja. Legjobban meg van azonban rohanva ebéd után a magyar festmények osztálya mely a Kunst-Halle déli részén, a legelső termet foglalja el, azt a termet, melynek ajtaja a török kávéházra néz. Itt sokan szürcsölik a sürlt folyadékot s a további vándorlásokra a magyar terem járt aj­tóval vár mindenkit Aztán a terem közepén kényelmes kereveteket is helyeztek el. Innen a „N. Fr. Pr.“ azon megjegyzése, hogy a magyar festmények kö­zé aludni megy az ember. A­kinek nem volt elég a török kávéház csibukja, vagy szortyogó nargiléje, az még egy szivart dug szájába, s egyet fordul. Néhány lépés múlva aztán ott van a magyar erdészeti kiállítás­ban, egy nagy szabad téren, melynek közepét a mármarosi oláh templomok széíjében épült erdészeti pavilion foglalja el. Itt a kormány állította ki az erdészet számos és nagy érdekl­ tárgyait, a tem­plomon kívül pedig faneműek vannak elhelyezve, s ezek közt 8—10 darab oly óriás hosszúságú fa­­árbocz fekszik a földön, hogy végig lépni is fá­rasztó. Hála azon topographiai helyzetnek, hogy a magyar erdészeti kiállítás környéke a fekete­kávé utáni szivarozás alkalmas helyére jut, így mégis csak akad m megtekintője kiállításunk legim­pozánsabb részének, mert bizon­yás időben vajmi kevés látogatót találni e félreeső helyen, hová különben a közönség leggyalogló­ képesebb részét két óriás hordónak monstruovus hite csábítja el, s hová mindenki fáradtan érkezik. Szivarunk szívása közben elérkezünk s szé­­kelyházhoz is. Nem akarjuk leírni, mert már is­­mertetve volt e lapokban. Gerendából összerótt haj­lék, igen lakályos belsővel. Székely atyánkfia és Póli leányasszony, kik itt­ laknak, rendesen az első ház baloldali sarkában ülnek, az ablaknál. Póli leányasszony rendesen varr valamit, a darék szál székely legény pedig jóízűen szívja pipáját. A ka­napén rendesen magyar látogató ül, kivel Póli le­ányasszony élénken tud diskurálni. Az asztalon egy kitárt könyv van melybe a látogatók beírják nevöket. Hanem most már menjünk be mi is a Kunst- Halleba. Akarva nem akarva a magyar festmények közé jutunk. A terem egészen tele van, s a kere­­veteken szorosan ülnek egymás mellett, se­­ alig le­het egyebet hallani magyar szónál. Ez ismét oly találkozási hely, hol egy nap száz meg száz isme­rős jön össze, s hol az eddig tapasztaltak fölött a magyar ember kicseréli megjegyzéseit. Itt vagy az amateurök magyar osztályában lehet látni majd minden órában a fáradhatlan Teleoy Károlyt, a képzőművészeti társulat fürge titkárát, ki ismer mindenkit, s egyetlen percz alatt huszonöt kérde­zőnek is megfelel. Munkácsy festményei keltik a legnagyobb érdekeltséget. Mióta e fiatal hazánkfia oly nagy hírre tett szert, magyar közönség előtt itt nyílik alkalom megismerkedni műveivel. Négy festménye van : az „Éji csendháborítók“, a „vasköpülő asz­­szony“ , „a korhelykedés után hazatérő férj“ és „egy erdei tájkép az alkony szürkületében.“ Egy rövid pillantás s rögtön tisztában vagyunk a felől, hogy arczkifejezést így az egész kiállításban nem látunk festve. Hogy előadási modora is feltűnő, azt is rögtön érzi mindenki. Hanem­ ez a feltűnőség a bizarrságban nyilvánul. Kevé­s színnel fest, úgy szólva színek nélkül, hanem erőteljesen. Pedig az az erő még nem is a rajz szépségében vagy plasz­tikájában nyilvánul, mert Munkácsy alig rajzol meg valamit, s a körvonalakat a festék fölrakása után egy száras ecsettel rögtön elkeni. A háttér fekete, az alakok szürkék. Ebből áll színezésének rövid skálája. Alakjai nem öltözködnek színes kel­mébe, s ami rajtuk van, rendesen rongyos. E ron­gyok rojtjai és foszlányai által szerez Munkácsy rajzbeli vonalakat és hullámzásokat alakjaira. A kereveten ülők boszosan emlegetik, a ,,N. fr. Pre­se“ egyik kritikusának azon tendentiosus megjegyzését, hogy a lengyel és magyar festők mennyire szeretik a korhelységet és részegséget ábrázolni. Ott van például Munkácsy, kinek tár­gyai jellemzők a magyarokra. Esetlen megjegyzés! Költő, művész szabadon választhat­ tárgyat, s az előadó­tól függ minden. Az egé­s régi németalföldi iskola korcsmai jelentekből és csecserézésekből álló életképeit el lehetne ekkép ítélni, s azok ed­dig elismert kedélyét és humorát három század tévedései gyanánt bemutatni. Munkácsy épen nem a korhelység festője. Az ő alakjai drámai lények, melyek intő példát nyújtanak. Ő a szegény osztály nyomorának és szerencsétlenségének festője, s mikor erről emlé­kezik meg, nem kivételes indokokat keres, hanem átalános közel fekvő ok­­kat. Ebben rejlik művei hatásának közvetlensége. Iránya erkölcsi igazság felé tör, s ha hű akar,lenni indokaiban nem lehet idealistikus. Ismerjük — legalább fényképekből (s ez ott van az amerikai kiállításban is) vagy metszvé­­nyekből --- a „Siralomház“ czitatt festményét. Egy betyárt látunk ott, ki utolsó óráit egy bámész ki­váncsi csoport közt éli át. Mi volt bűne ? ölt, ra­bolt, s mily körülmények közt? Nem tudjuk. Mel­lette van családja, de az ugy látszik, nem tudta őt­­ visszatartani a bűnöktől. A bibliát eldobta magától és zord tépelődésben ül ott a gyertya mellett, mely amint fogy, úgy apad az ő élete is. Emberektől családtól és istentől elfordult, s ugy látszik egye­düli menekvése a halál, a legszégyenteljesebb halál. Íme előttünk van egy másik beszédes tragédia a korhely hazatérése családja körébe. Mily szegé­nyes szoba, mily barátságtalan otthon. A nyomor látszik mindenen ! Az asszony, ki ott ül az asztalfő­nél, oly rongyos, oly szomorú. A férj ebben az otthonban nem érezhette magát jól. S a­kinek nincs barátságos otthona, azt úgy vonja a tivornya. E pillanatban tér vissza egyik korhely czimborájá­­val. Minő pillanat ez! Látja szomorú nejét és két gyermekét egy rideg szobában Czimborája, ki tán az ő dülöngöző lépteit támogata eddig, most elfordul zavartan és restelkedve. A férj az érzüle­tek csodálatos vegyülékével áll ott. Munkácsi ily kifejező arczot még nem festett, s kívüle is keve­sen festettek még. Látszik rajta a mámor, a lel­kiismeret megszólalása, a meghunyászkodás s egész nyomorult helyzetének átérzése. Milyen nagy hiba, hogy az a négykézlábon levő gyermek ott az asz­tal tetején oly gyöngén van festve, babaszerű, sem­mit mondó arczc­al, pedig ez ártatlan gyermekarcz oly földerítő volna e sötét képben, mint a tomboló vihar után a feltűnő szivárvány. Az éji csendháborítók szintén a szegény osz­tály életéből mutat egy szomorú epizódot. Valahol a korcsmában korhelykedtek, s az éji őrjárat be­fogta őket. A víg­hajtások különféle emberek ; egyik parasztlegény, másik arczából a megrögzött gonosz­ság kandikál ki. A csoportból kiválik egy mester­­legény. Hogyan jutott e társaságba ? Dolgozott egész héten, s a pihenés mohó élvezete sodorta közéjök. Már reggeledni kezd, mikor az utczán ke­­resztülkisérik őket. A kofa kirakta áruit, a vevők már ott állnak asztala körül s kritikus szemekkel nézik a befogottakat. Az iskolás gyerekek is bá­mészkodnak. A kép túlsó oldalán egy fiatal leányt látunk, kosárral karján. A piaczra siet, s íme kit lát meg a fegyveresek közt ? Meg van döbbenve, s kétségbeesetten tekint oda. Fölismerte kedvesét. Az szemére húzza sipkáját s félig elfordul. Mily keservesen büntetés e találkozás kicsapongásáért. Nincs ezekben semmi dicsőítése a korhely­ségnek. A vasköpülő asszony egykedvű vén matrónát tüntet föl, ki rideg közönynyel köpül, s előtte egy gyermek áll, epedő tekintettel nézve a köpülő esz­közt, melynek tartalmából óhajt egy falatot. A vén asszony arcza mesteri. — A tájkép erőteljesen van festve, s egy kopár, ritkás erdőt híven tüntet föl. Madarász Viktor festményeinek népszerűsége van a múzeumi festmények hatása után. De az itt levő „Bethlen Gábor tudósai közt“ határozottan gyönge festmény, szűk koponyájú fejekkel, semmit mondó arczokkal. Színeiben és éles világításában ismerünk Madarász könnyen ható széljére. Mint tudva van, a kormány által hirdetett történelmi festmények pályázatán e kép vázlatával Madarász győztes lett, s a kormány megrendelésére a mú­zeumi könyvtár számára festé e képet. Előttünk meglehetősen ismeretlenek Vastag György festményei, melyekről a bécsi lapok sok dicsérettel szóltak. Pesten nem volt kiállítva egy sem. Itt van a gombaszedő oláh­ lány, csaknem életnagyságban festve, s egy oláh lakodalmi me­net. Vastag Gy. élénk színekkel fest, ideálisan szép alakokat, melyek arczán több a porczellán­­szerű simaság, a keresett báj, mint az eredeti jel­leg. A lakodalmi menet élénk csoport, mely egy négy­ökrös szekéren van elhelyezve, s az arcrikon a vidámság sokféle kifejezését látni Tetszetős kép, melyet mindig sokan néznek. A festő ecsetéből hiányzik valami, alkalmasint, egy kis „sajt“, a­mit jó mesterek tanulmányozása könnyen megsze­rezhet. Azonban most veszszük észre, hogy belemé­lyedtünk azon észrevételek följegyzésébe, melyeket e teremben bőségesen hallhatni. Pedig nem feladatunk újabb ismertetéseket írni, hanem csak egy kis váz­latot nyújtani egyről-másról. Különben legjobb akaratunk mellett sem folytathatnék tovább, mert ime, egy csomó régi ismerős vesz körül, akik a koronázási palástot akarják látni. Ugyan hol van az ? Nincs biz az sehol, de van ahhoz hasonló, s mivel erről még nem igen volt szó a lapokban, valamint átalában kevés volt a Pavillon des ama­teurs magyar osztályáról, menjünk át az osztrák és német képcsarnokokon (hol szintén sok magyar tárgyú életkép van, kivált a pesti kiállításokról is ismert Pettenkopftól) és aztán ki egy másik p­a Vil­lonba, hol régi műtárgyak vannak helyezve. Itt a magyar csarnok nagyon előkelő helyet foglal el, pedig múzeumunk csak igen parányi mértékben vétetett igénybe, mig az osztrák múze­umok ugyancsak megtizedelt­ettek. Többnyire magá­nosak s káptalanok állítottak itt ki. Henszlmann Imrét ez osztály elnökét s az igen részletes és nagy gonddal irt kat­alógus szer­zőjét, mindig itt találjuk. Dolgozik. Régészeti mun­kát ir német nyelven. Legelőször Sz. Lőrincz sirja tűnik föl. Ez egy nagy fa szekrény, ékes góth stylben, s a győri káptalan tulajdona. Nagy barbárságot, követtek el, midőn bearanyozták s alakjait keményen kifestet­ték Csak stylje mutatja, hogy régiség. A terem közepén egy üveg­­szekrényben hal­vány rozsda színű köpeny van kiterjesztve, melyre tüdőszinnel alakok és föliratok festvek. Hisz az a koronázási palást. Oda van mellé téve a koro­názási palást színes nyomatú rajza is. Tökéletesen megegyez vele, csak hogy színei halványabbak. Pedig mégsem az. Ez a köpeny a pannonhalmi apátság tulajdonát képezi, s nelű más mint azon minta, mely után Gizella királyné rr mostani koro­názási palástot készité. A szövet oly vékony, hogy tűlinek látszik, s vörös selyemmel van megbélelve. Itt áll az idő fogai nagyon meglátszanak rajta. Az alakok, melyek a koronázási paláston kihímezvék, itt csak festve vannak, egyedül tüdőszinnel. Itt látunk két pompás Corvinát, a lapok szé­lén mesteri kézi rajzokkal; régi okmányokat; a legrégibb magyar nyomtatványokat; ó­ko­ri szob­rocskákat bronzból és kőből. A magánosok gyűj­teményei közt igen érdekesek a gr. Andrássy Manó és Egger testvérek régiségei, ékszerek, érmek, por­­czellánművek, fayence­ek, majolicák, vázák stb. Az eperjesi régi templomból egy nagy régi fa­szobor is van. Az esztergomi és győri káptalanok gyönyörű misemondó régi öltönyöket állítottak ki, melyeken az alakok domborúan és igen sokszor gyöngyökkel himezvék. Van egég teljes magyar öl­tözet is, ha nem csalódunk Erdélyből a Kondás családtól. A női öltöny pompás himzése meglep mindenkit. Ezután a szentség tartók legkülönbözőbb formái következnek, mind régiségek s a legtöbb goth stylü. Majd ötvös munkákra akadunk, melyek ez ipar régi nagy előhaladottságát tüntetik föl. Az esztergomi káptalannak van egy olajtartója, mely mind mlibecse, mind történelmi jelentősége miatt nagyon érdekes. Voltaképen egy szaru kürt ez, díszes metszetekkel, arany czirádákkal. Egykor Mátyás király kapta a máltai lovagoktól, s aztán elzálogosította az es­ztergomi káptalannál, és aztán ott maradt. A Pulnszky-cs­iládnak is egész gyűjteménye van itt. Ezek közt igen becses egy terracotta szob­r­ocska, mely egy elterülő asszonyi alakot ábrázol, furiaszerű­ ábrázattal. Lábai eltörvek s látszik, hogy egy nagyobb szoborcsoport maradványa, Michel Angelo műve, s a főbűnöd csoportjának töredéke. . Ugyancsak a Pulszky-féle gyűjteményben látható egy vörös márvány lap, melyre Tomory érsek czimere van vésve. Nem­régiben találták E csarnokban sokáig időz mindenki, s a Pa­villon des amateurs-nek kétségtelenül legérdekesebb­­ része. ’­­ A Királyföld rendezése. II. Annyi tagadhatlan, hogy a Királyföldön az­­ ó-szász párt a politikai gyűlölködést oly szélsősé­­­­gig viszi, miszerint kizár mindenkit, kiről csak­­ neszét veszi, hogy hajlamot érez az ifjú szászok­­ iránt; a hivatalokból egy rongyirnoki állomás , legfeljebb, mit egy ifjú szásznak juttat az öreg ke­gyelme. Inkább alkalmaznak helyettük siketet­­ vagy a qualificatio legalsóbb fokán levő egyéneket, s csak ifjú­ szászt nem. A szülők, rokonok és em­berbarátok, de mindenekfölött maga a vallásos és erkölcsös szász nép — minden tőlük kitelhető áldozatot meghoznak, és a tanítói karral mindent elkövetnek, csakhogy egy értelmes és erkölcsös, szóval talpraesett „nemzedéket“ neveljenek. Igen, de ép ott, hol a nevelőknek gondos és tapintatos kezekkel vezetett munkálatuk végződik; — ugyan­ott és akkor, midőn már a fiatal nép saját, szár­nyára kel küzdeni saját létéért s folytatni az ősök által megkezdett munkát: ugyanott és akkor kezdődik az ó-szászok élhetetlen, gyáva politikai iskolája, mely fél annyi idő alatt, mint a­mennyi az iskolai nevelésre fordíttatott, képes nagy­részt eltiporni, semmivé tenni mindazt a gyenge sarjadékot, melyet az előbbi ápoló kezek a nép és a haza büszkeségére neveltek. Ennek az eszeveszett ó-szász gyűlölködésnek, mely egyedüli feladatának ismeri mindenáron chinai falakkal elkülöníteni a szászokat a többi nemzeti­ségektől, maguktól a később települt német csalá­doktól is, tulajdonítható, hogy még komolyan be­szélni sem engednek magukkal. De hát kik azok az ó szászok ? Talán ti a szász bureaucratic? Az nem, mert ez csak szolgája az ó-szászoknak, miként rendszerint minden bureau­­cratia, hol öntudatom készséggel, hol pedig a nél­kül, szolgálja a zsarnokságot és miként bár­melyik clerus szolgálja a dogmát ! A szász bureaucrátiának szintén megvan dog­mája, ami nem több sem kevesebb, mint a külön uralom és a szász nemzetiségi egység megmentése. E dogma nem új, sőt létezett ez már a „Nemzetiségi Accorda“ idejében, törvényes alak­ban. Csakhogy később a magyar és székely nem­zeti egyetemekről, mivel azok a monarchikus ál-­l­lamfejlődéssel homlokegyenest ellentétben álltak, önkénytesen lemondtak; ellenben a szász nemzeti egyetem, bár megváltoztatott alakban, de mégis fönmaradt, sőt néhai Dózsa Elek jogtanár szavai szerint, idővel el is fajult. Különben is ez a bureaucratia sem nem okoz, sem nem ront többet, mint amennyit okoztak és rontottak az előbbi ezopt és bureaucrata­sy­­s­témák. Ám ha nem a bureaucratia képezi az ó szászo­kat, ki hát? Talán a papság a tanítói karral? Ezek sem. A szász papság nem, mert ez még annyi hatalommal sem bir a Király földön, mint a­mennyi­vel bir a bureaucratia. A szász tanítói kar pedig azért nem, mert az egészen más úton halad, s külön­ben is sok helyes oka van, a fiatal szász­ pártot támogatni, habár „von wegen der starren Disciplin“ ahhoz nem csatlakozik is. De hát végre is kik azok az Ó-SZáSZok? Hogy e kérdésre megfelelhessek, szükséges kissé behatolni a szász nemzetiség köz­életébe. Legelőbbig egy futó pillantást vetve az ifjú­­szászokra, azt tapasztaljuk, hogy a politikában járat­lan fiatalság pár önzést szegez önzés ellen. Nem tud­ja, hogy hol a baj lényege és miként kell azt leg­­czélszerűbben orvosolni, még­pedig úgy, hogy általa újabb elégületlenségekre és zavargásokra se ok, se alkalom ne szolgáltassák. Igen, a fiatal tömeg, mely magát pártnak szereti nevezni és tekinteni, a határozott po­litikai pártállástól még­oly távol van, mint az ég a földtől. Mert magában az, hogy tud sírni, miként a kis­gyerek a bölcsőben ha baja van, de hogy miért sír annak okát adni absolute nem­ tudja, ily állapot jogosíthat ugyan a további sírhatásra, de annál többre — nem. Komoly dolgok végzésére pedig, de legkivált­­kép a poltikában, elkerülhetetlenül szükséges: „a cselekvényes öntudat“ — mely nemcsak felismeri a helyzetet s a bajt magát, hanem mely képes is a bajok elhárítására minden lehetőt megtenni, sőt a lerombolt épület helyébe újat, jobbat építeni. Erre azonban szükséges volna, hogy politikájuk átgon­dolt, tervszerű, mind eszközeiben, mind czéljaiban öntudatos legyen. Bir-e azonban e fiatalszász­ párt ily öntudatossággal ? van-e határozott színezetű po­litikai programmja? vannak-e alkalmas eszközei, melyekre támaszkodni tudna? É­s különösen pe­dig, ami bennünket még közelebbről érdekel, van e oly zászlója, melyre: „die Zusammengehörigkeit“ az összes hazai népcsaládoknak volna írva ? Már a negyvennyolcz előtti időben jóval meg­voltak a Királyföldön is egy szükséges reformpár­tot alakító elemek. S nem csekély táplálékot nyert az itt elhintett elégedetlenség magva, hogy a ma­gyarokat, r manókat, s más nemzet­i hitfelekezet­­belieket ne is említsük,­­ magában a szász nép­ben is. Hogy ezen reformpárt a szászok közt még­sem alakulhatott negyvennyolcz előtt meg, ennek legfőbb oka az ószász-párt vasmarka „disciplinája“ mely minden efféle pártalakulást lehetetlenné tett, azt már csirájában megfojtani igyekezett s csak­ugyan meg is fojtott. Egyes sérelmes panaszok felmerültek ugyan s amennyiben elfojtásuk a fészekben nem sikerült, feljutottak az akkori erdélyi gubernium­hoz, de a kormány ritka esetben nyert a panaszos esemény­ről hű és megbízható felvilágosítást. Az oda fölha­tolt sérelmes panaszok ugyanis visszatérettek a „Comeshez“ az ügy megvizsgálása és érdemleges elintézése, vagy pedig, egy-egy kivételes esetben, fölvilágosító jelentéstétel végett. Az első esetben, ha nem tartozott az ügy az egyetem elébe, leadta azt a „Comes“ a magistratusoknak, a kommunitá­­soknak, ha pedig az egyetemhez tartozott az egye­temnek, további eljárás végett. A második esetben is csak megbízhatlan fölterjesztést tett a , Comes“, ha neki tetszett, így aztán eleve ki volt számít­ható az ügynek mikénti érdemleges eldöntése és a sérelmeknek sorsa. Az tény, hogy a szász nép saját helyhatósági törvényeit, ősi intézményeit és szokásait annyira tiszteletben tudja tartani, azokra annyira féltékeny tud lenni, hogy — ámbár azok nagyrészben meg­­hamiisittattak s másrészt elavultak, a mostani kor­szellemmel és a népnek sociális fejlődésével ki nem egyeztethetők, a szász nép mégis inkább ké­pes volna azokat saját végromlásával is örök idő­kig fentartani, hogysem hajlandó lenne azokból bármit leengedni. S ezt a gyengéjét aknázza ki az ószász-párt Forduljon elő bármily jelentéktelen ügy, mi­helyt az ószászok tetszését nem birja, torka sza­kadtából kiált: „Here du Volk der Sachsen, kiváltságolt ! -------------­t­­ köz- és magánjogaidból, törvényeid és ősi szokása­idból akarnak kiforgatni.“ Ennél aztán nem kell több, hogy a jámbor szász nép haragra lobbanjon. Efféle riadóval mindig is kézrekeríti az ó­­szászpárt a népet, melynek szövetségével fügét­­ hány a felőlről, kormány és törvényhozás részéről­­ megindított újításoknak. A kormány pedig csak­­ néz és haboz, ami még nagyobb vérszemet ad a­­ szász atyafiaknak. Bánják is ők aztán, hogy elavult­­ köz- és magánjogi kiváltságaik s ősi szokásait,­­ többé az országos alkotmány keretébe nem illők, a­­ Királyföld többi lakosainak köz- és magánérdekeit­­ is sértik. Néhány szó munkásaink érdekében. Vannak a polgári társadalomnak egyes osz­­­­tályai, melyek méltán igényelhetik, hogy sajátsá­­­­gos viszonyaikra és helyzetökre minden egyes em­ber, de maga az állam is, bizonyos tekintettel legyen, ezek közt első helyen áll a munkás­osztály, így a szorgalmas munkás, ha főnöke vagy munkaadója irányában kötelezettségeinek eleget tett, méltán követelheti, hogy az utóbbi saját köte­le­sségeinek­­ irányában nemcsak hogy megfeleljen, hanem hogy ezt egyszersmind, minden egyebek fél­­retételével nyomban, pontosan és gyorsan tegye. Ez azonban korántsem a munkásosztályt a többi osztályok előtt illető valami kiváltság, hanem az an­nak szerényebb vagyoni viszonyainál fogva gyor­san bekövetkezhető nyomasztó szükség követel­ménye. Minő sors várja ugyanis a munkást és annak szegény családját, ha késedelmes munkaadója a várva várt fizetési napon bérét ki nem szolgáltatja ? Mit tehet ő, kinek sógorai, rokonai s egyéb isme­rősei rendesen ép oly szegények mint ő maga ? Ritkán tehet egyebet, mint hogy vagy koplal, vagy a tiltott utakra lép. íme, mily károsan hathat az adott körülmé­nyek közt, csak néhány napi késedelmezés is! Egyébiránt hasonló bajok távoltartása minden egyes munkaadó tehetségében áll, s kell, hogy te­hetségében álljon! Ámde mivé leszen a szegény munkás, ha mun­kaadója a méltányosság és eszély ebbeli követel­ményeinek megfelelni vonakodnék? mivé akkor, akkor ha az elég lelkiismeretlen, megérdemlett bé­rét hamis ürügyek alatt végkép megtagadni, őt idő előtt eltávolítani s igy váratlanul mindennapi ke­nyerétől megfosztani ? A felelet igen egyszerű. Az államhatalom az egyén által elkövetett hibát helyreüti Az illetékes hatóság ugyanis az érintett viszonyokat szem előtt tartva, az ügyet nyomban megvizsgálja és a lehető leggyorsabban elintézi, így van ez minden valósá­gos jogállamban. De kérdjük: várjon igy történik-e ez nálunk is? Így-e különösen hazánk fő- és mintavárosában? van-e nekünk a gyorsaság alapelvén nyugvó ipar­hatóságunk? a törvényhozás tett-e valamit a mun­kás­osztály ebbeli érdekében ? Mindezekre, fájdalom! csak azt felelhetjük, hogy nem! nem! Tiltakoznunk kell azonban azon isinuazió el­len, mintha mi a nép bölcs atyáit arról akarnók vádolni, hogy ők a törvények hozatalában hanya­gok volnának. Ez távol legyen tőlünk! Hiszen van ott Európának elég kész törvénye és a fordítás vajmi könnyű munka! Vannak is hála Istennek, szép mennyiségben új törvényeink és rendeleteink, ma­holnap egy létrás szekér is megtelnék velük. Ipartörvényünk is van. Ámde mindezekre nézve méltán élhetünk a magyar közmondással: „Adtál uram esőt, de nincs köszönet benne.“ Amiért is sok tekintetben"rossz.Abbul vagyunk az új törvé­nyekkel, mintha törvényünk egyltalában nem volna. Visszatérve tárgyunkra, alkalmunk lesz ezen állításunkat­­bemutatni. Azt mondtuk, hogy a munkaadó és munkás közti viszályok hatósági kiegyenlítésénél kell hogy alapelv legyen­ a gyorsaság. Ez azonban homlok­­egyenes ellentétben áll a nálunk meghonosított és vaskövetkezetességgel keresztülvitt késleltetési elvvel, és vajmi nehéz ezen már mintegy traditio­­nális joggá vált szokást egyes esetekben fel­függeszteni. De ez még hagyján volna, hacsak a tör­vényhozás mulasztási vétségei által kivételkép és csak a munkás elé még új akadályokat nem gördített volna! Ezen újabb törvényeink hiányos­ságából folyó akadályok már az illetékességi kér­désnél kezdődnek és az egész eljárást a végre­hajtásig követik. Így ha valamely kereskedő segédjét felmon­dás és fizetés nélkül rögtön elbocsátja, akkor az illetékes bíróság megkerítésére szerencsét kell pró­bálnunk. Az egyik járásbíróság ugyanis az ügy­ben illetékesnek mondja magát­, a másik illeték­telennek. Az egyik az­t mondja, hogy az ipartör­vény kereskedőkre is kiterjed, a másik azt, hogy az csak iparosokra szorítkozik. Az egyik magáévá teszi a senmiítőszéknek f. évi márc­ius hajában hozott azon döntvényét, mely szerint kereskedők és iparosok ugyanazon egy szempont alá­ esnek, a másik ipar és kereskedelem közt nagy különbsé­geket lelvén a mondott határozatot zsinórmértékül el nem fogadja. Maga a­, ipartörvény erről alig mond valamit, azt pedig amit­ mond, azt oly ügyetlenül mondja, hogy ezen babiloni zavarnak szülőanyjává lett. Már most az illetékesség akár megállapíttas­­sék, akár leszállíttassék az elégedetlen fél az ügyet mindenesetre a semmitőszékhez felebbvinni fogja, de ezen kivü­l a kir. ítélőtáblára és innen a leg­főbb itélőszékre is felebbezheti. Míg azonban az ügy mindezen fórumokon és a lehetségkép közbe eső pót­tárgyalásokon keresztül ment és a legfőbb itélősz­k végérvényes határozata leérkezik — ad­dig legjobb, lesz ha felperes kereseti követeléséről végrendelkezik ! Ez az ügy sorsa, ha járásbíróság intézi el. Lássuk most az ipar hatóságot. Ezen hatósággal igazán furcsán vagyunk! De nem azért mert m­­ánál a főkapitányságnál is — az összes szóban levő ügyek egyetlen egy toll­­vi­ő kezében nyugszanak, minek természetes kö­vetkezménye, hogy a félnek hetekig kell a bár gyorsan hozott végzés kiadmányozására várni, ha­nem azért mert az ember ilyen teljes jogerejű ha­tározattal szemben megfejthetlen rejtély előtt áll, nem lévén ugyanis senki, aki megmondhatná, hogy mi módon lehetne ezen határozatot­­ végrehajtani! A főkapitányság magát annak végrehajtására ille­tékesnek nem találja, e czélra végrehajtói közegek­kel ellátva nem lévén ; az ilyen szervekkel ellátott bíróságnak megkeresését helyén nem látja, az il­lető bíróság pedig a fél által előterjesztett végre­hajtási kérelmet visszah­asítja. Ipai törvényünk pedig az iparhatóság által hozott végzések mi módon történendő végrehajtá­sáról végképen hallgat. Kérd­és ugyan, hogy mi czélra hozatik hatá­rozat, a­melynek végreh­ajthatlanságáról maga a haóság a priori meggyőződve van? A feleletet azonban könnyen megleljük: az iparhatóság ugyanis a törvény által reá rótt kötelességének eleget tesz, többre magát sem kötelezve sem feljo­gosítva nem érzi. Kitűnik egyébiránt, hogy a fentebbi első esetben a nyertes félnek legalább reménye megma­rad, hogy idővel mégis kaphat valamit, ez utóbbi-I ban azonban még eme reményétől is megfosztatik, mert bizton tudja miszerint az ez után nyert ité-I let alapján soha semmit sem nyerhet! Nehogy azonban a túlzás* vétkéről vádoltat­­hassunk, legyen szabad a mondottakat két példá­val mustrálnunk. F. évi május havában este hely­beli kereskedő segédjét, ki nála egész ellátás és havi bérfizetés mellett szerződtetve volt, minden leg­kisebb ok és egy krajczár fizetés nélkül rögtön elbocsátotta; a segéd nyomban hozzánk fordult és mi a keresetet az illető járásbírósághoz azonnal beadtuk, sikerült is az értelmes bírónál az illeté­kességet megállapittatni; ma azonban már szep­tember közepe közeledik és ítéletről m­ég szó sincs. Október havában lesz legközelebbi tárgyalásunk ez ügyben. — És egy második: Júniusban egy pesti iparos segédjét, ki —in parentesim legyen mondva, szegény családatya, — hamis ürügyek alatt minden felmondás és fizetés nélkül üzletéből eltá­volította. A segéd a főkapitányságnál mint ipar­hatóságnál panaszt emelt, és ez az ügyet alperes­nek elmarasztalásával azonnal el is intézte. Alpe­res azonban mindennek daczára is fizetni vona­kodván, a nyertes fél hozzánk fordult, nekünk sike­­rült ugyan az érintett marasztaló végzést ügygyel­­bajjal a főkapitányságnál kikaparnunk,­­de mi haszna ? Ott hever az most fiókunkban, mert nincs ki azt végrehajtaná .... De kérdjük, menthető e, hogy oly állam, mely az igazságszolgáltatásra annyi milliókat áldoz mint mi, hasonló állapotot felmutasson? Menthető-e ha egy egész polgári osztálynak majdnem lehetetlen jogait törvény útján érvényesíteni­? Nincs­en mun­kásnak, ki verejtékével áztatott adófillérein pol­gári jogait megvásárolja, és oly jogos igénye az állam oltalmára, mint bármely más polgárnak? Dr. Ma­is­­­is Mór,­ ­ ügyvéd. M.-Besnyő, 1873. szept. 9-én. Tisztelt szerkesztő ur! Az „Ellenőr“ f. é. aug. 29 én megjelent 198. száma, mindjárt a ve­­zérczikk után, az „Egyveleg“ rovat legelején „A barátok és bucsúkról“ (- ) névjegy alatt h­oz egy czikket, mely hogy az „Ellenőr“ olvasóinak nyári csemegéül, avagy choleracseppekül akart-e szol­gálni ? nem tudom ; de hogy czikkező úr sem a műveit közönség igényét, sem a közerkölcsiséget s a vallás szabad gyakorlására vonatkozó 1848. évi XX. t. ez. 2. § át és az 1868. évi Lili. t. ez. 19. §-át tiszteletben tartani nem tudta, vagy tudni nem akarta; továbbá, hogy az egyéni jogot, főleg pedig a hivatalos kötelességeket tiszteletben tar­tani épen nem akarja, ezt nagyon bebizonyítá. Nincs annyi időm, sem hajlamom és tehetsé­gem, hogy a felhivatkozott czikknek részletes megczáfolásába bocsátkozhassam; de erkölcsi kö­­elmem tudata nógat, hogy a következő megjegyzése­ket mégis megtegyem: t­­ör­­­közlő úr nehezen tartozik azon kiváló államférfiak közé, kik magukat az alkotás, javítás és átalakulás korszakában a teendők minősége helyes sorrendének meg­alapítása fölött, mint té­nyezők, megnyugtathatják, mert így e nemes fel­adathoz, a fölhivatkozott törvényeket tekintve nem j­ogtiprással s undorító képletekkel kezdene, hanem iparkodnék a köz kívánalmaira vonatkozó javaslattal lépni föl. S­­or: alkalmasint tapintatlanságot követett el közlő úr azáltal, hogy a belügyés­séghez álta­lam beterjesztett kérvény,e­s ennek részleteire hi­vatkozott , mert itt valóban a hivatalos titoktar­tásnak szentsége ellen van vétve, ez azonban a hivatalos fegyelmi eljárás elé tartozik. No meg az is szép, hogy közlő úr a minisztert fenyegeti, ha nekem igazságot szolgáltatna. 3-­or: legsajnosabb közlő úr eljárásában a ferdítés, mert itt már részakaratát is bebizonyítja ; mivel tény, hogy én a felterjesztvényben, kérelmem alaposságát, a megye által rögtönzött búcsújárás betiltásának visszavételét tekintve, fölemlítem, hogy a betiltás következetlen, mert ha a cholera egyik községből a másikba áthurczolható, akkor a besnyői búcsújárás betiltása nem elegendő; be kellene még tiltani a vásárokat, templomba való járást, tánczmulatságokat, városi büzhödt kávéhá­ziakat, színházakat, falusi borbélyházakat, főleg a vasúti közlekedést,­ pedig ez Pestnek mind sza­lad, sőt a budai Szt.­István napi bucsujárást, még vasúti kedvezményekkel is elősegíték az egész or­szágban. S mit tesz a nemes fölhevü­ltségü közlő ur? Ő jónak látja a „bordélyházakat“ bordély­házra ferdíteni s „Hohó“-ját­an, a besnyői bucsujá­­rásban csakhamar vállalkozó kalmársági a s ily czélra alapított Besnyő körüli bordélyházakra ta­lál. Látó, mily kirívó műve ez a torzításnak, önfe­ledésnek s az erkölcstelenség mániájának, midőn meg e tekintetben a miniszteri rendőrség figyelmét is fölkéri. T­­er: közlő úr annyira megy elferdítő jóaka­ratában hogy engem a közegészségügyre s ezrek élete iránt fásult, keblűnek nevez, társaimat pedig he­­verésző barátcom­pániának mondja. Ezzel is csak azt tanúsítja, hogy nemcsak minket nem, de a beteg­ség természetét sem ismeri; azonban beszédét csak nyújtja, az ügyet zavarja, hogy bennünket minél bűnö­­seb­bnek állítson. Személyünket védni nem akarom, de tény, hogy családunkat a váczi püspök s ennek a személyzetben megszorult vidéki papsága folyton igénybe veszi. Jelenleg is két atyatársunk az uralgó járvány alatt tesz a közel vidéken lelkészi szolgálatot, sőt személyzetünk csekély száma miatt s a fönlevő szükséget tekintve egy körünkben levő , agg plébános í. t. Teniczy János ur, ki hatvan éven túli aggnapjait az ismeretes besnyővid­éki jó levegőben óhajtja tölteni, szintén Túrára ment se­gédkezni, hol a járvány leginkább dühöng. Szerze­tünk legidősbje Prileszky Venczel atya, 15 éves férfiú, sehova sem deponálható, ő azonban a hely­beli pusztai gyermekek fáradhat a ti­pi­s nem köte­lezett oktatója. — Egy ifjabb atyatársunk, Babics Gergely, mint gödöllői hitszónok s­táplán, folyton Gödöllőn van elfoglalva. Magam folytonos gyen­gélkedésem daczára is már kimentem vo­la a vi­dékre segédkezni, ha épen a véletlen úgy nem hozza, hogy a n.­váradi szerzet­ háznak egyik ifjú tagja, Kniszky Róbert atyja, a bekövetkezni szokott személyváltozás alkalmával hozzánk néhány napra látogatóba nem jő. Ő volt oly bátor lelkületű s jó, hogy helyettem segédkezni ment. Többen nem va­gyunk, tehát mi vagyunk közlő urnak fogalma szerint a besnyői heverésző, a közegészség Ügye iránt fásult keblű s önérdekü barátok. 5- ör: közlő ur ily jótékony szellemének ki­fogása az, hogy még a királyi családnak is egész­ségügyi fogadatlan prókátorává emelkedik, mert nem tudja s így nem hiheti, hogy a cholera geri szerű, de nem ragályos. Lám, némely ember inkább a tudatlanságba és bizonyos színezetű lojalitásba is belekapaszkodik, csakhogy a neki kedves barát füleket jól megtöltve élvezhesse s e comedentiát még loyális vendégszeretettel is osztogathatja. Mily szép és megható nagylelkűség ez! G- ot: közlő ur szives volt egy olaszországi zárda földalatti gazdag életcsatárát is a zavarosból kihalász­ni; szíveskedjék hozzánk is kijönni s tapasztalni fogja, hogy éléstárunk üres. Szántóink nincsenek. Hova menjünk koldulni e szűk esztendőben? A nép is azt mondaná: „Hisz nem szabad Besnyőn búcsút járnunk , hát miért, de még miből is adjunk?“ Közlő úr tehát azt is rész néven veszi tőlünk, hogy a haza­i természettörvényeinek korlátai közt élni

Next