Ellenőr, 1876. április (8. évfolyam, 90-118. szám)

1876-04-01 / 90. szám

csak a világhírű eisenerzi és innerbergi vasércz­­telepeket túlhaladják, és a német hírneves müzeni aczélhegygyel párhuzamba helyezhetők, de az er­délyi demsusvölgyi mágnes-vasérczek az algíri mogdha nevű­, a franczia vasipar részére a legbecsesebb anyagot szolgáltató vasérczekkel is kiállják a ver­­senyt.“ Az is igaz — ezt ugyan nem Volny úr, hanem a statisztikai adatok mondják, — hogy az 1869—1873-iki öt év alatt vas- és aczéláruban, s gépekben az egész monarchia behozatala 152, ki­vitele pedig 70 millió forint értéket tett, csupán Magyarország behozatala ellenben 279, s kivitele 67 millió forint értékre ment; tehát Magyarország e czikkekből a monarchia összes külföldi behozatalán felül még 130 millió fit értékű árut vett csupán az osztrák tartományoktól. Hanem azért a mi vasipa­runk máris elég erős arra, hogy a fejlettebb s szak­képzett munkaerővel és hosszú idők lefolyása alatt törlesztett tőkékkel működő osztrák ipartól többé ne kellessék féltenünk; ennélfogva csak kö­zös határainkat kell a nyugati államok iparának versenye ellen védvámokkal megoltalmaznunk, és minthogy ez oltalom szükségkép a máris fejlettebb s bennünket domináló osztrák iparnak válik javára, ergo legbiztosabb mód arra nézve, hogy mellette a mi magunk ipara felvirágozzék. Az országos gazdasági egyesület szónokainak többsége a szabad kereskedést tartja az ország érdekében levőnek és ebben már van raison. Pusz­tán a mezőgazdaság és a földmivelő érdekeit te­kintvén, nem megengedhetlen azon álláspont, mely ezek részére korlátlan szabadságot kíván, hogy ter­­melvényeiket ott árusíthassák el, hol azt legbizto­sabban, legjutányosabban tehetik és hogy iparszük­ségleteiket onnan vegyék, honnan azt legjobb mi­nőségben, legolcsóbb áron megszerezhetik. Ha azon­ban a földmivelésnek érdeke csakugyan pusztán ez és a szabad kereskedés, akkor nincs következe­tesség a gazdasági egyesület véleményének azon végső kifejeztetésében, melyhez képest az az oszt­rák tartományokkal mégis vámterületi közösségben maradást ajánl.,, mert az osztrák műiparnak már csakugyan nem lehet érdeke az, hogy a fogyasztó közönség az ipartárgyakat bárhonnan is, de a leg­olcsóbb áron kapja, hogy a nyugati iparállamok versenye elől a korlátok teljesen ledöntessenek, nem lehet egy szóval érdeke a szabad kereskede­lem, a mint hogy az a világ valamennyi államában s különösen iparczikkekre nézve mindez ideig még csak utópia is. Gabonánál, élőállatnál, nyers műanyagnál még roppant előny a közvetlen közel­ség, mert azok nagyobb téren, nagyobb súlyban kisebb értéket képviselvén, a távolabb külföldről jövő áruk szállítási költségei bőven kiadják azon különbséget, mely a hazai termékeknek többek közt államadóval is terheltetésükből származik; kis téren, kis súlyban nagy értékkel biró műiparczik­­keknél ellenben a távolság, s a vele járó szállítási költség már nem befolyásos különbség többé, s itt a hazai termelésnek hazai terheltetéseit a külföldi­vel szemben ki kell egyenlíteni.­­ De a gazdasági egyesület kiköti, hogy a közös vámterület csupán azon esetben tartassák fenn, ha annál Magyarország érdekei pénzügyi és nemzetgazdasági tekintetben teljesen biztosíttatnak. Ugyanő szerinte — mint láttuk — Magyarországnak a korlátlan, szabad, — ellenben Ausztriának szükségkép a korlátolt, a bel­­honi ipart oltalmazó kereskedelmi politika lévén érdeke, lehetséges-e e heterogén érdekek össze­egyeztetését képzelni? Pénzügyileg ugyan még meg­történhető, képzelhető nevezetesen, hogy a vámjö­vedelem helyesebb arányú megosztására, hogy az adórestitutióknak nem a közösből, hanem az illető államfél részéből fizetésére kiegyezhetünk; azt kép­zelni azonban, hogy a külföldről jövő ipartermé­kekre vetett bármily vám ne az osztrák ipar­nak szolgáljon oltalmul, hanem a magyar fogyasz­tóknak váljék előnyére, azt képzelni, hogy a nem­zetgazdasági érdekek kiegyenlíttethessenek, csak igen nagy fantáziával lehet. E három különböző nyilatkozat mellé soroz­ható a Széchenyi-iskolának már a védegyleti moz­galmakkal egybefüggött védvámos agitációk ellen felállított, s most újabban felmelegített azon tan, hogy „mesterséges után, mesterséges eszközökkel, védvámokkal s egy lábdobbanással ipart teremteni nem lehet.“ A mi az iparnak egy lábdobbanással meg nem teremthetését illeti, az tökéletesen igaz Azonban a védegylet 1844 végén létre jött, s nem egyet, hanem kettőt, hármat, tán többet is dob­bantván, csakhamar ha burjánozni nem is, de ap­­ránkint keletkezni kezdettek az országban a gyá­rak és ipartelepek, úgy hogy a hazában ma létező gyárak legéletképesebbjei is jelentékeny részben még ezen kor maradványai. A védegyleti mozga­lom csupán a külföldi szivar behozatalát már az első évben is három millió forinttal kevesbítette, mondja Horváth Mihály „25 év történeté“-ben, s ugyan a mozgalom óriás lendületet adott a hazai szivargyártási iparnak, melynek termékeit, azok kik már 1848 előtt éltek szivarfüsttel, még ma is kegyelettel emlegetik. Pedig védvám nem is volt sőt „. . . A mi csak az iparszellemet az országban ébreszthető, mindaz ki lön téve a kormány üldö­zésének. Gyárak alapítása, gépek behozatala, sőt maga a mezőgazdászati ipar emelése is legkicsi­nyesebb módon elleneztetett s gátoltatott. Metternich még személyesen sem rostell ez ügybe avatkozni, iparosokat és kapitalistákat, kik a védegyleti moz­galmak következtében az országba költözködni szán­­dékoz­nak, személyesen óvni, szándékukról lebe­széli. Másrészről az osztrák ipar emelésére az eddiginél még szorgosabb gond fordíttatott. Ennek eredménye volt különösen, hogy a bécsi kormány minden belső szükség nélkül, csakhogy a magyar terület kikerültessék s a vidéki stájer vashámorok tulajdonosainak érdekei legyeztessenek, a déli vas­pályát, milliók elpazarlásával a Semmering-hegyen keresztül határozta építtetni. Mi több, miután nálunk átalános lett a honi gyártmá­ny­ok iránti kérdezősködés, maga a kor­mány is örömöst segédkezet nyújtott a kereskedők­nek, kik a gyártmányok eredetét meghamisítva, kül­földi árukat honiaknak kereszteltek. . . . Másrészről a (magyar) kormány emberei s orgánuma, a „Budapesti K­iadó“, semmi fegyvert nem kíméltek, melylyel a véd­egyleti mozgalom népszerűségének árthatni véltek“. (Horváth M. ugyanott.) Ha amaz egyszerű sociális mozgalom védvám és állami támogatás nélkül, sőt kormány részéről éppen a legdühösebb üldöztetés daczára iparunk fejlődésében rövid három év alatt ily bár lassú, de folytonos haladást volt képes létre­hozni, lehet-e komolyan kételkedni a felett, hogy vámvédelem s a bizton feltehető, mert most már egyedül tőlünk függő állami támogatás mellett ke­­vésbbé volna az fejlődésképes ma, midőn munka­erőnk mindenesetre tetemesebb, kulturánk előhala­­dottabb s iparczikkekben belfogyasztásunk végtele­nül nagyobb, mint volt 30 év előtt ? Mesterséges fejlesztés, védvám, állami támogatás! Van-e állam, melynek műipara magára hagyva fejlett volna ma­gasra, s nem-e mi magunk is — hogy egyebet ne említsünk —, lótenyésztésünk nem is kifejlesztésé­nek, csupán fenntartásának czéljából milliókat köl­tünk állami méntelepeinkre és verseny­díjakra ? nem-e mi magunk is a vasutainknak adott kamat­­garantiában éven át 15 millió írttal támogatjuk ke­reskedelmünket? Az is csupán az 1848 előtti védegylet-ellenes agitatio újból felmelegített érve, hogy a vámterület elkülönítése s iparfejlesztésre erélyesebb törekvé­sünk által az osztrák tartományok érdekeit mélyen fogván sérteni, azok iparosait és tőkepénzeseit ma­gunkra haragítjuk s veszélyes visszatorlásokat idé­zünk elő részünkről. Mit bizonyít a félelem ? Hogy az új osztrák tartományok érdeke az, hogy Magyarország megmaradjon az eddigi gyarmati helyzetben, iparter­mékeik fogyasztójául, érdekük tehát egyszersmind, hogy piaczainkról a külföldi gyártmányok lehetőleg ki­­szorittassanak s ők maguk e piaczokon tovább is teljes monopóliumot élvezzenek, mert máskülönben mit bántaná az az ő érdeküket, teremt-e, nem e Ma­gyarország magának műipart, korlátozni kivánja-e, nem-e saját határain át az ipartermékek behozata­lát ? Nem vonjuk kétségbe az osztrák tartományok­nak ez érdekét, de vájjon ugyanaz érdekünk-e ne­künk magunknak is és valóban csupán az legyen-e feladatunk, hogy úgy viseljük magunkat, nehogy az osztrák urakat magunkra haragítsuk ? Vagy töre­kedjünk ugyan industriára, mert annak kívánatosságát, még a legtelibb vérű közös vámterületista is elis­meri, hanem azt csak suttyomban tegyük, nehogy túl a Lajtán szemet szúrjunk vele ? Tagadhatlan, hogy ma az üzleti egybeköttetés­­nek végtelen sok szála fűz össze bennünket az oszt­rák tartományokkal. Mezőgazdasági termékeinknek ők fővásárlóik, viszont mi is iparos szükségleteink legnagyobb részét töltik veszszü­k, hiszen ez eddig az ő iparukat védő közös vámterületeken nem is történhetett másképen. E viszonyt bizonyára nem fogja azonnal megváltoztatni a vámterület elkü­lönítése sem, a­mint hogy az elkülönítésre törekvők egyike sem ámítja azzal magát és az országot, hogy az magában s mindjárt „egy lábdobbanásra“ teljes nagy műipart fog teremteni hazánkban. Csu­pán annak gyorsabb lefejlését fogja előmozdítani ez elkülönítés és azt bizonyára megteendi; az oszt­rák ipart pedig határainknál egyenjogúsítottá teszi a többi államéval, azaz arra kényszerítendi, hogy érje be a közelség előnyével, aztán amaz ál­lamokéval egyenlő minőségű és áru termékeket ad­jon fogyasztásunknak. És bizonyára helytelen volna feltennünk, hogy azon osztrák ipartelepek, melyek eddig az otthoni szükségleten túl fennmaradt ter­melvényeiket Magyarországban árusították el, a vám­terület elkülönítése esetén csupán daczból, bosszúál­­lásból azonnal reducálják termelő-, tehát jövedelmező képességüket, vagy a közelségnek nálunk kínálkozó előnyét megvetvén, productumaikat messze el s a nálunknál is már fejlettebb műipari többi állam köz­vetlen versenye alá vigyék. Az is alig képzelhető, hogy az osztrák tartományokban gabona-, élőállat- és műanyagbevitelre önfentartási okokból múlhatlan szükségük lévén, ezeknek Amerikából, Oroszország­ból, az aldunai tartományokból stb., bevitelét, me­lyekben industriájuk részére szintén nem bírnak monopóliummal, ugyan kedvezményezzék, ellenben a miénket területükről kitiltsák. Az osztrákok ve­lünk szemben most sem igen opportunuskodnak, sőt galicziai s bukovinai vonalaik kiépítésével, azokon nagy mérvű fuvardíj-kedvezményeikkel iparkodtak ellenünk a közös vámterületen is az orosz és oláh nyerstermelés hatályát fokozni, azok versenye által a mi árainkat lehetőleg leszorítani. Valamint tehát eddig, úgy ezentúl is a közelség mellett csupán a jó minőség és jutányos ár biztosít náluk nyers termékeink részére előnyt, és a­mint nem lehet nekünk érdekünk az ő iparczikkeiket csupán azért. Hiába igyekeztem drága anyámat érvekkel meggyőzni, és megbizonyítani neki, hogy egy kifo­gástalan jellemű és származású é­s a szépség és láng­elme legfényesebb adományaival megáldott ifjú hölgy, ki a legnemesebb művészetek egyikének szen­teli magát, azon magasztos ezelből, hogy családját fenn­tarthassa : olyan lény, kit mindnyájunknak inkább szeretnünk és tisztelnünk kellene, semmint kerül­nünk . A szegény anyámnak előítéletei vannak, me­lyeket az én okoskodásaim legyőzni nem bírnak, s ő vonakodik karjai közé fogadni azt, ki hajlandó az ő legszeretőbb leánya lenni az egész életen át. Noha Costigan kisasszony néhány évvel idő­sebb, mint én vagyok, ezen körülmény nem képez akadályt az én szerelmem előtt, s bizonyosan tu­dom, nem fogja meggátolni annak tartósságát. Az olyan szerelem, uram, mint az enyém, érzem, egy­szer szülemlik meg mindörökre. Valamint soha szerelemről nem álmodom, mig őt nem láttam, — azonképen érzem, hogy meg fogok halni, a nélkül, hogy más szenvedélyt megismernék. Életemnek végzete ez. C. kisasszonynak saját gyöngédsége figyelmeztetett arra, hogy a korbeli különbség, me­lyet én sohasem érezek, akadályt képezhet egyesü­lésünk ellen. De, egyszer szeretvén, megvetném ön­magamat s méltatlan lennék nemesi nevemre, ha haboznék szerelmem mellett megmaradni, ha nem ad­nék oda mindent, a­hol mindent érzek, s ha nem ajándékoznám meg a nőt, ki engem gyöngéden szeret, egész szivemmel és egész vagyonommal. Mielőbbi egybekelésemet sürgetem Emiliám­­mal — mert, igazán, miért is halasztanak el ? A halasztásban kétkedés rejlik, melyet pedig én, mint méltatlant, eldobok magamtól. Lehetetlen, hogy ér­zelmeim megváltozzanak Emilia iránt, — hogy ő, bár­mely korban is, egyéb lehessen, mint egyetlen tárgya szerelmemnek. Minek várni tehát? Könyör­­gök, édes nagybátyám, jöjjön le hozzánk, és bé­­kítse ki drága anyámat egybekelésünkkel. Úgy szólok önhöz, mint a világot ismerő férfiúhoz, qui mores hominum multorum vidít et urbes, ki nem fogja érezni egyikét sem ama kislelkű aggodalmaknak és félelmeknek, melyek izgalomban tartanak egy hölgyet, ki alig volt valaha kivlit faluján. Kérem, jöjjön le azonnal. Teljesen bízom benne, hogy ön, — eltekintve a pénzviszonyok kérdésétől — csodálni és helyeselni fogja Emíliámra esett választásomat. Szerető unokaöcscse, Ifj. Pendennis Arthur.“ Midőn az őrnagy ezen levelet végig olvasó,M­ar­­cza oly dühös és rémületes kifejezést öltött, hogy Glowry, a seborvos, a zsebébe nyúlt érvágó késéért, melyet papir­tokjában mindig magával hordott, és azt hitte, hogy tisztelt barátját most mindjárt meg­üti a guta. A levél, igazán, elég is volt arra, hogy Pendennist fölháborítsa. A Pendennis család feje el akar venni egy színésznőt, a­ki tíz évvel idő­sebb nála, — egy makacs siheder a­ki egyenesen bele akar szökkenni a házas életbe.—Az édesanyja elkényeztette azt a fiatal semmirevalót — dörmöge magában az őrnagy, — avval az átkozott érzel­gősségével és regényes ostobaságával. Hogy az én unokaöcsém elvegyen egy komédiás­ királynét! Ir­galmas kegyelem, hiszen akkor az emberek úgy megkaczognak, hogy ki se merem dugni a fejemet! — S kimondhatatlan fájdalommal gondolá el, hogy most már le kell mondani Lord Steyne richmondi ebédjéről, el kell veszítenie nyugalmát, s az éjsza­kát egy átkozottul szoros postakocsiban töltenie, a­helyett, hogy — mint megjósolá magának — Anglia legkellemesebb és legválogatottabb társaságainak egyikében gyönyörködjék. S nemcsak erről kellett lemondania, hanem, bizonyos időre, minden egyéb meghívásról is. Ki tudja, meddig kell ezen dolog miatt ott maradnia! Fölkelt asztala mellől, s­ átment a szomszéd izószo­­bába, a hol is siralmas hangulatban visszautasító leveleket irt a marquisnak, a grófnak, a püspöknek s m­odén meghívójának. Azután meghagyta inasá­nak, hogy vegyen két h­elyet estére a postakocsi­ban — az erre költött összeget természetesen az özvegy és a fiatal gézengúz számlájára írván, kinek gyámja vala, mert osztrák produktumok, piaczainkról kitiltani, hasonlókép nem, sőt még kevésbbé lehet nekik ér­dekük azt tenni a mi első szükségleti termé­keinkkel. Szeretik emlegetni a vámterületi közösség szó­vivői, hogy üzleti ügyekben nincs kedélyesség. Nekünk úgy tetszik, hogy az efféle megtorlás, melytől az osztrákok részéről féltenek bennünket, éppen a lehető legnagyobb foka volna annak, mert azt eredményezné, hogy a közel, tehát a szállítási költségek csekélyebb voltánál fogva olcsóbban kap­ható magyar termékek hatalmas versenyének meg­semmisítésével az orosz és oláh termelés uralmát piaczaikon saját kárukra erősítenék és ily meg­gondolatlanságtól nincs okunk az osztrák eszélyes­­séget féltenünk. A mi hitünk az, hogy az eddigi ü­zletegybe­­köttetések néhány Skene-féle dühöncz kivételével s legalább egyelőre a vámterület elkülönítése után is fenn fognak maradni, ellenben érintkezéseink a többi külföld üzletvilágával szaporodván alkalmunk nyiland újabb egybeköttetések létesítésére, itthon pedig industriánknak nem egy lábdobbantással, ha­nem lassanként, évek során át s a külön vámterü­leten egészen saját belátásunk szerinti irányban és eszközök alkalmazása által kifejtésére. Sőt nem ép­pen valószínűtlen, hogy mihelyt a kezdetlegességnek tagadhatlanul nagy hátrányát vámvédelem által ki­egyenlítjük, iparfejlesztési törekvéseinkben — a mint már 1848 előtt is és Metternich lebeszélései daczára megtörtént, — több osztrák ipartelep át­költözése is fog támogatni bennünket. Fővárosi ügyek. — A fővárosi köz­építési bizott­ság ma délutáni ülésén, melyen Gerl­óczy al­polgármester elnökölt, a következő ügyek fordul­tak elő: A Pannónia gőzmalom már régóta óhajtott a földunasoron egy utczát nyitni telke mel­lett, s e végett több ízben fordult is a városhoz. Az utcza azonban csak úgy nyitható meg, ha a szomszédos háztulajdonosok beleegyeznek. Ezek ed­dig hallani sem akartak a tervről, most se egyeznek abba bele , így a bizottság a „Pannoniá“-nak ta­gadó választ ad, de a szomszédos háztulajdonoso­kat engedékenységre szólítja fel. A pesti közúti vaspályatársaság a két­ nyulutczába szárnyvonalat épít. A sínek egy helyen a vízvezetéki csöveken mennének át, azért ezeket át kell helyezni. A mérnöki hivatal tervet készített áthelyezésekre, melynek végrehajtása 2000 írtba kerül. A bizottság a tervet elfogadta, a költ­ség viselését a vasúttársaságra hárítja. Az u­t­c­­­á­k öntözésére érdekes ajánlat került vita alá. Ajánlották ugyanis, hogy a főbb utczákat és tereket a fővárosi hatóság, a másod- és egyéb alsóbb rendű­ utczákat a telek­tulajdono­sok öntöztessék. Ekkor a főváros évenként mint­egy 12.000 irtot takarítana meg. A háztulajdono­sok az egész városban egy időben tartozzanak az utczát, illetve a járdát házuk előtt 3 ólnyi szélességben reggel 6—7-ig s délután 1—2-ig megöntöztetni. Az üres telkek tulajdonosai se vé­tessenek ki e szabály alól, hanem telkük előtt az utcza öntözéséről a megszabott időben gondoskod­janak. Ezen előterjesztés ellen és mellett igen so­kan felszólaltak. Közben az utcza söprés ügye is szóba jött. Végül a bizottság az öntözésre vo­natkozó ajánlatot elfogadta, a söprésre nézve pe­dig elhatározta, hogy a tereken és főközlekedési vo­nalakon az elöljáróság szigorú gondoskodása mel­lett reggel az öntözés előtt, vagy késő este, vagy éjjel, mindenesetre pedig napfelkeltekor végeztes­sék el. Bizony ez ügyre ideje egy kissé több gondot fordítani, mint eddig történt. H­ÍREK. Márczius 31. Hivatalos. I k­in­evezés az országos le­vé­l­t­á­r­h­o­z. A m. kir. belügyminisztérium vezetésével megbízott, magyar királyi miniszterelnök az országos le­véltárhoz hivataltisztté dr. Vincza Gábort nevezte ki. — Rudolf trónörökös eljegyzése. Rudolf trónörökös­ a nyáron éri el — az uralko­dóház törvényei szerint — nagykorúságát, mert augusztus 21-dikén lesz 18 éves. Egy bécsi lap teljes fenntartással közli, hogy a trónörökös, nagy­korúságát elérve, Stephanie belga herczegnőt fogja eljegyezni. Az állítólagos mennyasszony a belga királyi pár másodszülött leánya, ki jelenleg 12 éves. — C­zim ado­m­án­y­o­z­ás. A király dr. Korányi Frigyes, budapesti egyetemi nyilvános ren­des tanárnak a tudomány érdekei előmozdítása és sikeres tanári működése által szerzett érdemei el­ismeréséül a királyi tanácsosi czímet díjmentesen adományozta.­­ Liszt Ferencz tiszteletére az írók és művészek körében tegnap bucsulakomát rendeztek. Az ünnepélyes lakomán számos író és művész volt jelen. A lakoma, Liszt kívánságára egészen magyaros volt, s Szikszay konyhája szol­gáltatta. Lisztet Rózsaági franczia, s Lukács Mór, a Kisfaludy-társaság elnöke magyar nyelven kö­szöntötte föl. A lakoma után zongorajáték s utóbb táncz következett, mely éjfélutáni 2 órakor ért véget. — Hatos Gusztávot, a jobb végre ér­demes szerencsétlen fiatal historikust ma délután 4 órakor temettük el a Rókus kórház kis kápol­nájából, általános részvét mellett s meglepő nagy közönség előtt. Az udvar egészen megtelt. Már fél négy órakor gyülekeztek a végtisztességet meg­adók; kevéssel 4 előtt érkezett az igazságügymi­­nisztérium összes személyzete, mely a gyászjelen­tést kiadta s a temetést rendezte: Perczel Béla mi­niszter, Csemeghi Károly államtitkár, Zádor Gyula és Kovács Kálmán miniszteri tanácsosok, Hileczky osztálytanácsos, s a titkári és fogalmazói kar; az­tán ott láttuk Pauler Tivadart és Zsivora Györgyöt, kikhez szegény Hatos rendkívüli kegyelettel ragasz­kodott; kevéssel odább Horváth Döme kir. táblai tanácselnököt, Folmann Alajos törvényszéki bírót a történelmi társulatot Szilágyi Sándor, Nagy Imre és Deák Farkas képviselték. Barátai együttesen jelentek meg, s egy díszes koszorút tettek kopor­sójára e felírással: „Hatos Gusztávnak Barátai“. Egy másik szép koszorút Zádor Gyula miniszteri tanácsos küldött. Négy órakor megjelent Sz­é­­ká­cs József, volt superintended, s ekkor a ko­porsót leszögezték és az udvarra hozták. Körülötte két nőtestvére, kik Mohácsról jöttek a szomorú utolsó látásra és elbucsúzásra, valamivel távolabb tisztviselőtársai és barátai foglaltak helyet. A ko­porsó felett Székács József röviden beszélt, előbb szívhez szólólag tolmácsolta az irodalom tekinteté­ből is, fájdalom,hmnem mindennapi veszteséget; utóbb azonban oly minden tapintat és indok nélkül való jellemezhetetlen általánosságba esett, mi közmeg­döbbenést keltett, s ajkegyeletet tépte meg, leginkább azért, mert ez általánosságnak éppe­n Hatos rava­talánál sem helye, sem alkalma, sem alapja nem volt. A beszéd végeztével a közönség sok érzettel megoszott, egy része haza tartott, más része kikí­­sérte a holtat a temetőbe, s ott mondott utolsó fájdalmas „isten hozzád“-ot neki. — A jótékony nőegyletek bizottmá­nyához az árvízkárosultak javára 672 frt 50 kr., 2 darab arany és 1 tallér érkezett be. — Halálozások. Zaják Ferencz, köz- és váltóügyvéd, Nagy-Károly város főjegyzője és a „Nagy-Károly“ cziműi hetilap volt szerkesztője e hó 28-dikán, életének 31-dik évében, meghalt. — Ki­­rissi Sz­u­h­á­n­y­i L­á­s­z­l­ó­n­é, szül Jasztrabszky Mária, e hó 29-dikén, életének­ 29-dik évében el­hunyt. — A józsefvárosi szabadelvű k­örben tegnap este Jókai Mór „Milton“ czi­­mü drámájának harmadik felvonását olvasta fel. A kör termei alig voltak képesek befogadni a nagyszámú és díszes közönséget, mely Jókai gyö­nyörű nyelvét és szép előadását a legnagyobb fi­gyelemmel hallgatta. Az érdekes felolvasás három­negyed óráig tartott. A felolvasást „közös vacsora“ követte, melyben Jókai is részt vett családjával együtt. — Sajtóper. A „Debreczen“ ellen a deb­­reczeni esküdtszék előtt tegnap folyt sajtóper ered­ménytelenül végződött. A perbe idézett felelős szer­kesztő Tiszai Dániel, az insziminált czikk szerzője gyanánt Szentmi­klósy Lászlót nevezte meg, így a pótvizsgálat teljesítése czéljából az eljárást felfüggesztették. — Öngyilkosság. Kraudy József, Mis­­kolcz egyik legvagyonosabb és közbecsülésben álló polgára múlt kedden agyonlőtte magát. Öngyilkos­ságának oka éveken át tartó betegeskedése volt. — Böjti prédikáczió és korbács. A lissaboni Santa Paolo templomban Hughes je­zsuita atya heves böjti prédikácziókat szokott tar­tani. A pater a napokban ismét dühöngött a szó­széken, s ezúttal a lissaboni nők erkölcse ellen mennydörgött, s oly kifejezéseket használt, melyek hallatára az ájtatos gyülekezet morogni kezdett, s a sértő szavak ellen tiltakozott. Erre egy másik jezsuita korbácsot ragadott, s az ájtatos gyülekezet közé vert. Most valóságos lázadás támadt. A kor­­bácsos pátert megrohanták, elpáholták, s Hughes atyával együtt kilódították a templomból. A város közönsége s a templom priorja kijelentette, hogy a szószékre többé nem bocsátanak jezsuitát. — Gyilkos fogorvos. Majdnem hihetet­len történetet beszél el a legnagyobb határozott­sággal a párisi „Gaulais“. Egy ismeretes (fort ré­­paudu) párisi fogorvos, ki Paris legelőbb ekelő ne­gyedében lakott, a napokban elfogatott és börtönbe vettetett. Azzal vádolják, hogy a múlt években a foghúzás és tisztítás alatt lassú hatású mérget tett be gazdag patiensek szájába s ezen módon számos gyilkosságot követett el. A gyilkos kezet az illetők reménybeli örökösei bérelték. A bűnpörben, állító­lag, kétszáz terhelő tanú teend vallomást. Farkas Sándor és József test­vérek zenetársulata körútra indul. Az árvíz által nem sújtott városokat fogja meglátogatni. Az előadásainak tiszta jövedelmét felerészben az árvíz károsultak javára fogja fordítani. Budapestről elő­ször is Czeglédre utazik.­­ A nemzeti színházban tegnap Evnania került színre, a czímszerepben Perottival, Kocsis Irma utolsó fölléptéül. Kocsis Irma az ope­rának igen használható tagja volt, s elbocsátása Hóman Alexáéval együtt az igazgatóság helytelen takarékossági eljárásához tartozik. Operánknak egyik lényeges baja az, hogy a mellékszerepek vannak roszul betöltve, a főszereplőkkel csak meg­volnánk úgy a­hogy. Kocsis Irma jó érdeme abban állott, hogy az utolsó perezben is kész volt bármely szerep átverésére; nem volt valami kiváló ének­es­­nő, de utóvégre nem rontott, elég correctu­l éne­kelt, s elég helyesen játszott. Tegnap Elvira sze­repét adta. Megjelenésekor a közönség nagy taps­viharral fogadta, öt koszorút is kapott, melyeket eddigi működése elismerése gyanánt méltán meg is érde­melt. Szerepét meghatottsággal és lelkesedéssel énekelte, s úgy látszott, hogy a közönség folytonos tapsa nemcsak a távozót illette. Perotti egész hangja birtokában volt, játéka és éneke egyáltalában ki­fogástalan volt, csak felső hangjaival affectáló bra­vúrja hagyta néha cserben. Malecky beteg volt, s hirtelen rosszulléte miatt a rendező a közönség elnézését kérte ki részére, mi majdnem fölösleges is volt, mert elég szépen énekelt, egyáltalában sze­replése nem hatott zavarólag. Közönség szép szám­mal volt jelen. — Jagics Ignác­z magán fegymnasiumá­­ban (nemzeti színház IV. emelet) vasárnap ápr. 2-án a harmadik népszerű fölolvasás lesz e czím alatt „Az emberáldozat.“ Az előadás díjmentes. — Egy hajótörés következményei. A „Strathmore“, kivándorlókat szállító hajó tudva­levőleg hajótörést szenvedett. A kapitány és az utazók egy része elveszett, a többiek mentőcsolna­­kokon azon lakatlan szigetre menekültek, melynél a hajó elsülyedt. A mentőcsolnakokat azonban nem lehetett biztosságba helyezni, s azért az ár magá­val ragadta azokat. A szerencsétlenség most évi július 1-én történt. A boldogtalanok, minden mentő­eszköz hiányában hét hónapot, voltak kénytelenek az elhagyott, kopár szigeten tölteni. Szerencsére azonban egy patakra bukkantak a sziklák közt, a partokon pedig sok tengeri madár tanyázott és fészkelt. A madar­ak busával és tojásával táplál­koztak, de tüzelőszer hiányában nyersen ették a húst, vagy legfelebb csak a madarak tollát gyúj­tották meg s ezzel főztek. A ruha már valameny­­nyiekről leszakadozott, s csaknem mind meztelenül voltak kénytelenek járni, míg végre ez évi január végén amerikai czethalász bárka vetődött arra, mely a még életben levő 50 kivándorlót, kik ször­nyű állapotukban már félig elvadultak, fedélze­tére vette.­­ A nyilvános oltások a m­. kir. központi oltóintézetben, ápril­istól kezdve, heten­ként kétszer, vasárnap és csütörtök délután 2—3 óráig, a gyermekkórház épületben (ősz utcza 2. sz.) a kapu alatt jobbra fognak tartatni. — A kiűzök k­i­p­u­s­z­t­í­t­á­s­a. A hiúzok faja a kiveszés rovásán van Európában. Máris csak kevés országban tenyésztik a szabadban. Magyar­­országon még akad egynéhány, de már nemsokára ki fog pusztulni, mint a bölény, s Magyarország állatvilága ismét egy érdekes fajjal lesz szegényebb. A vadászati törvény a hiúzt is azon ragadozók közé sorozza, melyeket mindenkor szabad elemész­teni. Nem is szólalunk fel az ellen, ha a hiúzt va­dászaton fegyverrel elejtik. De az már mégsem járja, hogy a felvidéken a hiuzt erdésze­k csal­­vással és méreggel pusztítják; pedig mint a „Vadász- és Versenylapokéban olvassuk, egy fő­erdész, pár nap elforgása alatt, egész h­i­u­z-c­s­a­­ládot mérgezett meg. E hiuz-család alkal­masint egyetlen volt az egész vidéken. Olaszor­szágban féltékenyen őrzik egy kiveszésnek indult kőszáli kecske (capra ibex) utolsó sarjadékait. Igaz, hogy a hiűz ragadozó, de legfelebb csak a vadakban tesz kárt. Ama néhány példányt, mely még hazánkban létezik, mindenesetre kár czélzato­­san méreg által kipusztítani. — Rendőri hírek. Tegnap a soroksári elzárt dunaágból egy ismeretlen, már nagy mérték­ben enyészetnek indult női hulla fogatott ki, mely kórházba szállíttatott. A hullának öltözetét durva vászoning, karton szoknya s férfitopán képezi. — András József 18 éves szabólegény tegnap dél­után a molnárok és sütők gőzmalma irányában ön­gyilkossági szándékból a Dunába ugrott, de való­színűleg nagyon hidegnek találta a vizet, azért szé­pen kiúszott a partra, hetmét átázott ruháiban szál­lították előbb a főkapitánysághoz, onnét pedig a kórházba. Az öngyilkossági kísérlet indoka isme­retlen, mivel a fiatal gyerkőcz az ez iránt tett kér­désekre nem felel.— Udvarhelyi Miklós, pesti KÖZGAZDASÁG. A békésmegyei gazdasági egyletnek leg­­alatobb eljárása a tűz-,­ és jégbiztosítás ügyében. Tagadhatlan, hogy az épületeknek és termé­nyeknek tűz és jég elleni biztosítása a birtokosban oly biztonsági érzetet, lelki nyugalmat szrü­l, mely magában felér azon díjjal, melyet a biztosításért befizet. Rendhez szokott, mivel a lelkű ember sohasem sajnálja a biztosításra való költekezést, mert ez ál­tal szilárd alapra fekteti vagyonát s a fenebbi két elemi csapás esélyeinek daczára családja jelenét és jövőjét biztosítva, szilárd lépésekkel képes jólé­tében és vagyonosodásában előre haladni. Ezért a biztosítás terjedtségét a népek műveltségi fokának egyik méretéjéül is tekinthetni. Mennél mivel több valamely állam, annál belterjesed­ett a biztosítás. Svájc­, Belgium, Angolország és Észak-Amerikában alig van ember, a­ki vagyonát, üzletét, életét elemi és egyéb esélyek ellen ne biztosítaná. S mivel a veszélyeknek előre való megfontolása és azokat megelőző áldozathozatalra szükséges elhatározás a lélek miveltségének bizonyos fokát feltételezi, mond­hatjuk, hogy némely körülménynek eltekintésével az egyes embernél is arról, hogy biztosít e, mivelt­ségének fokára következtethetni. Nálunk Magyarországban a biztosítás még igen gyengén van elterjedve. Pestet talán kivéve még nagyobb városainkban is alig van minden 10-ik ház biztosítva, falvainkban alig kettő, három, pe­dig a tűzvészek, kivált nyári napokban, elég gya­koriak. Terményeinket tűz és jég ellen szintén gyé­ren biztosítjuk. Mikor aztán az ádáz lángok egy rövid óra alatt hamuvá perzselik hosszú éveken át verejtékkel szerzett vagyonunkat, vagy egy hir­telen előkerekedett jégeső szép tervek közt nevel­kedett reményünket, eltemeti: a késő bánat még csekélyebb büntetése gondatlan fukarságunknak, égetőbb a szemrehányás, mely jólétünknek romjai­ban, családunk megszorult jövőjének gondolatában elénk tárul. Másrészt azonban tagadhatlan az is, hogy a biztosítási díjak igen magasak. Ha ennek okául, bár sok társaság versenyez egymással, a biztosítás­nak csekély terjedtségét vagyunk is kénytelenek elismerni, minélfogva a befolyt díjak nagy részét a társaságok a régió fedezésére kénytelenek fordí­tani, azonfelül a károk megtérítése tehát csak ma­gas díjakból telik, következménye viszont e ma­gas díjaknak mindenesetre a biztosításnak lassú terjedése. E circulus vitiosusból nehéz és lassú a ki­menetel. A béke­s megyei gazdasági egylet megkísértette e nehéz feladatot megoldani. Azon kettős meggyőződésből indulva ki, hogy a biztosítás a birtokosra nézve általán üdvös és hogy tömeges biztosításra való kilátás esetén az illető biztosító társaság is hajlandó lesz dijait leszállítani, fárado­zását oda irányozza, hogy egyrészről valamely tár­saság a dijak leszállítására magát kötelezze, más­részről a gazda­egylet ennek előnyével és ennek jutalmául ama társaságnak tömeges biztosítást sze­rezzem Az olcsóbb dijak jótéteménye mellett azon­ban, nehogy a réven elveszítse, a mit a vámon megnyert, a gazd.­egylet oly intézménynek felállí­tásáról sem feledkezett meg, mely által a kárbecs­lők netaláni méltánytalan eljárásának, kivált egy­ügyű kárvallottak irányában, lehetőleg elere vé­tessék. De a közjóra irányzott ezen általános törek­vés mellett a gazda­egylet magáról sem feledkezett meg. És nem méltányos­­, hogy a midőn testületi tekintélyével oly előnyt szerez meg, melyhez min­den gazda hozzáférhet, ugyanekkor ez előnyt, a közönség ártalma nélkül, arra is felhasználja, hogy általa önmaga is izmosodjék. Megróható önzés-e, midőn az olcsóbb díjakat csupán tagjai számára igyekezett kieszközölni ? Az egyletnek kapui nyit­­vák: lépjen be, a­ki olcsóbban akar biztosítani. A többi gazdasági egylet követheti példánkat, és a­hol nincs, alakuljon gazd. egylet. E szempontokból kiindulva a gazd. egylet, elnökének, Beliczey Istvánnak, indítványára, kit a kezdeményezésnek érdeme illet, múlt évi nov. 2- án felszólította a hazában működő valamennyi biztosító társaságot, nyilatkozzanak: mennyire hajlandók leszállítani eddigi dí­jaikat oly b­i­z­t­o­s­í­t­ó felek irányában, kik a békés megyei gazdasági egylet­nek tagjai, és beleegyeznek-e, hogy az egylet községenként az igazságos kárbecslés érdekében békedi­bákat a­l­ka­l­m­az­zon? Egyúttal értésükre adta, hogy az egylet a legtöbb előnyt ajánló társasággal szer­ződni hajlandó, s tagjait és a közönséget a bizto­sítás terjesztése és az előnyök ismertetése által azon társulatnak megnyerni igyekezend. A felhívásnak meglepőleg kedvező eredménye lett. Nyolcz biztosító társaság igyekezett egymást felülmúlni ajánlataival. A köztük megindult élénk verseny kétségtelen bizonyítékát nyújtotta azon ag­godalmuknak, hogy gazdasági egyleteink a szerző­dött társaságnak népszerűséget szerezve, megindu­landó agitációjával a többit a megyéből kiszorí­­tandja, sőt azoknak, adott példájával, az ország többi részeiben is ártani fog. Mindenike tetemesen leszállítói ajánlotta díjait, a legtöbbje elfogadta a békebírák eszméjét, némelyike főügynökséggel is megkínálta az egyletet, és egy sem volt, a­mely a­nélkül, hogy arra felszólítva lett volna, több keve­sebb jutalékkal ne kínálta volna még az egyletet oly díjak után, miket egyleti tagok befizetnek. Az egyletnek igazgató-válaszmánya a beérke­zett ajánlatok megbírálására és a legelőnyösbbek kiválasztására egy bizottságot küldött ki. A munka nem volt könnyű, mert az ajánlatokban annyi volt a hézag és a pótlás, fontos körülményeknek mellő­zése, vagy hiányos kifejtése, hogy csak 4 ülés és sarli levelezés után sikerült, annyira kimerítő vála­szokat nyerni, hogy az ajánlatok rovatolva össze­hasonlítás alá kerülhettek. A feladat az volt, kiválasztani azon társasá­got, a­melylyel való szerződés egyletünk tagjaira nézve legelőnyösb. És itt, nemcsak azon két szem­pont volt mérvadó : mennyire mérséklik díjaikat, és elfogadják-e a békebírák eszméjét, hanem­ gon­dosan meg kellett bírálni a társaságok vagyoni erejét is (mire nézve azoknak üzlet-, mérleg- és vagyonkimutatása bekéretett), mert mind az ügyre, születésű 28 éves,só rendőrség előtt jól ismert tolvaj, tegnap este 9 órakor a hatvani utcza, 9. sz. a. házban a lépcsőt világosító légszeszlángot eloltván Koller Gusztáv háztulajdonos lakását feltörte, s az ott levő szekrényeket fel akarta nyitni, de a házbeliek meglepték, s a rendőrségnek átad­ták. Udvarhelyi a lopási szándékot tagadja, s azon furcsa mentséggel áll elő, hogy ő azelőtt szabóinas lévén, tanítómesterét akarta meglátogatni, ki az érintett, lakásból már 10 évvel azelőtt kiharczolko­­dott. A rendőrségnél azonban igen jól tudják, hogy mit lehet az ily kifogásra adni,­­— azért is­­, mint veszélyes tolvaj egyszerűen a fenyitő törvény­szék elé állíttatott. — Az óbudai kapitányság­nál az árvíz alkalmával a Dunából kifogott követ­kezű fanemű­ek vannak letéve: egy tíz, és egy tizennégy akós üres hordó, összesen 822 darab fenyődeszka, 6 ől tűzifa és 3 szál kemény tűzifa. A tulajdonosok a kapitányságnál e tárgyakat át­vehetik.

Next