Ellenőr, 1876. április (8. évfolyam, 90-118. szám)
1876-04-01 / 90. szám
csak a világhírű eisenerzi és innerbergi vasércztelepeket túlhaladják, és a német hírneves müzeni aczélhegygyel párhuzamba helyezhetők, de az erdélyi demsusvölgyi mágnes-vasérczek az algíri mogdha nevű, a franczia vasipar részére a legbecsesebb anyagot szolgáltató vasérczekkel is kiállják a versenyt.“ Az is igaz — ezt ugyan nem Volny úr, hanem a statisztikai adatok mondják, — hogy az 1869—1873-iki öt év alatt vas- és aczéláruban, s gépekben az egész monarchia behozatala 152, kivitele pedig 70 millió forint értéket tett, csupán Magyarország behozatala ellenben 279, s kivitele 67 millió forint értékre ment; tehát Magyarország e czikkekből a monarchia összes külföldi behozatalán felül még 130 millió fit értékű árut vett csupán az osztrák tartományoktól. Hanem azért a mi vasiparunk máris elég erős arra, hogy a fejlettebb s szakképzett munkaerővel és hosszú idők lefolyása alatt törlesztett tőkékkel működő osztrák ipartól többé ne kellessék féltenünk; ennélfogva csak közös határainkat kell a nyugati államok iparának versenye ellen védvámokkal megoltalmaznunk, és minthogy ez oltalom szükségkép a máris fejlettebb s bennünket domináló osztrák iparnak válik javára, ergo legbiztosabb mód arra nézve, hogy mellette a mi magunk ipara felvirágozzék. Az országos gazdasági egyesület szónokainak többsége a szabad kereskedést tartja az ország érdekében levőnek és ebben már van raison. Pusztán a mezőgazdaság és a földmivelő érdekeit tekintvén, nem megengedhetlen azon álláspont, mely ezek részére korlátlan szabadságot kíván, hogy termelvényeiket ott árusíthassák el, hol azt legbiztosabban, legjutányosabban tehetik és hogy iparszükségleteiket onnan vegyék, honnan azt legjobb minőségben, legolcsóbb áron megszerezhetik. Ha azonban a földmivelésnek érdeke csakugyan pusztán ez és a szabad kereskedés, akkor nincs következetesség a gazdasági egyesület véleményének azon végső kifejeztetésében, melyhez képest az az osztrák tartományokkal mégis vámterületi közösségben maradást ajánl.,, mert az osztrák műiparnak már csakugyan nem lehet érdeke az, hogy a fogyasztó közönség az ipartárgyakat bárhonnan is, de a legolcsóbb áron kapja, hogy a nyugati iparállamok versenye elől a korlátok teljesen ledöntessenek, nem lehet egy szóval érdeke a szabad kereskedelem, a mint hogy az a világ valamennyi államában s különösen iparczikkekre nézve mindez ideig még csak utópia is. Gabonánál, élőállatnál, nyers műanyagnál még roppant előny a közvetlen közelség, mert azok nagyobb téren, nagyobb súlyban kisebb értéket képviselvén, a távolabb külföldről jövő áruk szállítási költségei bőven kiadják azon különbséget, mely a hazai termékeknek többek közt államadóval is terheltetésükből származik; kis téren, kis súlyban nagy értékkel biró műiparczikkeknél ellenben a távolság, s a vele járó szállítási költség már nem befolyásos különbség többé, s itt a hazai termelésnek hazai terheltetéseit a külföldivel szemben ki kell egyenlíteni. De a gazdasági egyesület kiköti, hogy a közös vámterület csupán azon esetben tartassák fenn, ha annál Magyarország érdekei pénzügyi és nemzetgazdasági tekintetben teljesen biztosíttatnak. Ugyanő szerinte — mint láttuk — Magyarországnak a korlátlan, szabad, — ellenben Ausztriának szükségkép a korlátolt, a belhoni ipart oltalmazó kereskedelmi politika lévén érdeke, lehetséges-e e heterogén érdekek összeegyeztetését képzelni? Pénzügyileg ugyan még megtörténhető, képzelhető nevezetesen, hogy a vámjövedelem helyesebb arányú megosztására, hogy az adórestitutióknak nem a közösből, hanem az illető államfél részéből fizetésére kiegyezhetünk; azt képzelni azonban, hogy a külföldről jövő ipartermékekre vetett bármily vám ne az osztrák iparnak szolgáljon oltalmul, hanem a magyar fogyasztóknak váljék előnyére, azt képzelni, hogy a nemzetgazdasági érdekek kiegyenlíttethessenek, csak igen nagy fantáziával lehet. E három különböző nyilatkozat mellé sorozható a Széchenyi-iskolának már a védegyleti mozgalmakkal egybefüggött védvámos agitációk ellen felállított, s most újabban felmelegített azon tan, hogy „mesterséges után, mesterséges eszközökkel, védvámokkal s egy lábdobbanással ipart teremteni nem lehet.“ A mi az iparnak egy lábdobbanással meg nem teremthetését illeti, az tökéletesen igaz Azonban a védegylet 1844 végén létre jött, s nem egyet, hanem kettőt, hármat, tán többet is dobbantván, csakhamar ha burjánozni nem is, de apránkint keletkezni kezdettek az országban a gyárak és ipartelepek, úgy hogy a hazában ma létező gyárak legéletképesebbjei is jelentékeny részben még ezen kor maradványai. A védegyleti mozgalom csupán a külföldi szivar behozatalát már az első évben is három millió forinttal kevesbítette, mondja Horváth Mihály „25 év történeté“-ben, s ugyan a mozgalom óriás lendületet adott a hazai szivargyártási iparnak, melynek termékeit, azok kik már 1848 előtt éltek szivarfüsttel, még ma is kegyelettel emlegetik. Pedig védvám nem is volt sőt „. . . A mi csak az iparszellemet az országban ébreszthető, mindaz ki lön téve a kormány üldözésének. Gyárak alapítása, gépek behozatala, sőt maga a mezőgazdászati ipar emelése is legkicsinyesebb módon elleneztetett s gátoltatott. Metternich még személyesen sem rostell ez ügybe avatkozni, iparosokat és kapitalistákat, kik a védegyleti mozgalmak következtében az országba költözködni szándékoznak, személyesen óvni, szándékukról lebeszéli. Másrészről az osztrák ipar emelésére az eddiginél még szorgosabb gond fordíttatott. Ennek eredménye volt különösen, hogy a bécsi kormány minden belső szükség nélkül, csakhogy a magyar terület kikerültessék s a vidéki stájer vashámorok tulajdonosainak érdekei legyeztessenek, a déli vaspályát, milliók elpazarlásával a Semmering-hegyen keresztül határozta építtetni. Mi több, miután nálunk átalános lett a honi gyártmányok iránti kérdezősködés, maga a kormány is örömöst segédkezet nyújtott a kereskedőknek, kik a gyártmányok eredetét meghamisítva, külföldi árukat honiaknak kereszteltek. . . . Másrészről a (magyar) kormány emberei s orgánuma, a „Budapesti Kiadó“, semmi fegyvert nem kíméltek, melylyel a védegyleti mozgalom népszerűségének árthatni véltek“. (Horváth M. ugyanott.) Ha amaz egyszerű sociális mozgalom védvám és állami támogatás nélkül, sőt kormány részéről éppen a legdühösebb üldöztetés daczára iparunk fejlődésében rövid három év alatt ily bár lassú, de folytonos haladást volt képes létrehozni, lehet-e komolyan kételkedni a felett, hogy vámvédelem s a bizton feltehető, mert most már egyedül tőlünk függő állami támogatás mellett kevésbbé volna az fejlődésképes ma, midőn munkaerőnk mindenesetre tetemesebb, kulturánk előhaladottabb s iparczikkekben belfogyasztásunk végtelenül nagyobb, mint volt 30 év előtt ? Mesterséges fejlesztés, védvám, állami támogatás! Van-e állam, melynek műipara magára hagyva fejlett volna magasra, s nem-e mi magunk is — hogy egyebet ne említsünk —, lótenyésztésünk nem is kifejlesztésének, csupán fenntartásának czéljából milliókat költünk állami méntelepeinkre és versenydíjakra ? nem-e mi magunk is a vasutainknak adott kamatgarantiában éven át 15 millió írttal támogatjuk kereskedelmünket? Az is csupán az 1848 előtti védegylet-ellenes agitatio újból felmelegített érve, hogy a vámterület elkülönítése s iparfejlesztésre erélyesebb törekvésünk által az osztrák tartományok érdekeit mélyen fogván sérteni, azok iparosait és tőkepénzeseit magunkra haragítjuk s veszélyes visszatorlásokat idézünk elő részünkről. Mit bizonyít a félelem ? Hogy az új osztrák tartományok érdeke az, hogy Magyarország megmaradjon az eddigi gyarmati helyzetben, ipartermékeik fogyasztójául, érdekük tehát egyszersmind, hogy piaczainkról a külföldi gyártmányok lehetőleg kiszorittassanak s ők maguk e piaczokon tovább is teljes monopóliumot élvezzenek, mert máskülönben mit bántaná az az ő érdeküket, teremt-e, nem e Magyarország magának műipart, korlátozni kivánja-e, nem-e saját határain át az ipartermékek behozatalát ? Nem vonjuk kétségbe az osztrák tartományoknak ez érdekét, de vájjon ugyanaz érdekünk-e nekünk magunknak is és valóban csupán az legyen-e feladatunk, hogy úgy viseljük magunkat, nehogy az osztrák urakat magunkra haragítsuk ? Vagy törekedjünk ugyan industriára, mert annak kívánatosságát, még a legtelibb vérű közös vámterületista is elismeri, hanem azt csak suttyomban tegyük, nehogy túl a Lajtán szemet szúrjunk vele ? Tagadhatlan, hogy ma az üzleti egybeköttetésnek végtelen sok szála fűz össze bennünket az osztrák tartományokkal. Mezőgazdasági termékeinknek ők fővásárlóik, viszont mi is iparos szükségleteink legnagyobb részét töltik veszszük, hiszen ez eddig az ő iparukat védő közös vámterületeken nem is történhetett másképen. E viszonyt bizonyára nem fogja azonnal megváltoztatni a vámterület elkülönítése sem, amint hogy az elkülönítésre törekvők egyike sem ámítja azzal magát és az országot, hogy az magában s mindjárt „egy lábdobbanásra“ teljes nagy műipart fog teremteni hazánkban. Csupán annak gyorsabb lefejlését fogja előmozdítani ez elkülönítés és azt bizonyára megteendi; az osztrák ipart pedig határainknál egyenjogúsítottá teszi a többi államéval, azaz arra kényszerítendi, hogy érje be a közelség előnyével, aztán amaz államokéval egyenlő minőségű és áru termékeket adjon fogyasztásunknak. És bizonyára helytelen volna feltennünk, hogy azon osztrák ipartelepek, melyek eddig az otthoni szükségleten túl fennmaradt termelvényeiket Magyarországban árusították el, a vámterület elkülönítése esetén csupán daczból, bosszúállásból azonnal reducálják termelő-, tehát jövedelmező képességüket, vagy a közelségnek nálunk kínálkozó előnyét megvetvén, productumaikat messze el s a nálunknál is már fejlettebb műipari többi állam közvetlen versenye alá vigyék. Az is alig képzelhető, hogy az osztrák tartományokban gabona-, élőállat- és műanyagbevitelre önfentartási okokból múlhatlan szükségük lévén, ezeknek Amerikából, Oroszországból, az aldunai tartományokból stb., bevitelét, melyekben industriájuk részére szintén nem bírnak monopóliummal, ugyan kedvezményezzék, ellenben a miénket területükről kitiltsák. Az osztrákok velünk szemben most sem igen opportunuskodnak, sőt galicziai s bukovinai vonalaik kiépítésével, azokon nagy mérvű fuvardíj-kedvezményeikkel iparkodtak ellenünk a közös vámterületen is az orosz és oláh nyerstermelés hatályát fokozni, azok versenye által a mi árainkat lehetőleg leszorítani. Valamint tehát eddig, úgy ezentúl is a közelség mellett csupán a jó minőség és jutányos ár biztosít náluk nyers termékeink részére előnyt, és amint nem lehet nekünk érdekünk az ő iparczikkeiket csupán azért. Hiába igyekeztem drága anyámat érvekkel meggyőzni, és megbizonyítani neki, hogy egy kifogástalan jellemű és származású és a szépség és lángelme legfényesebb adományaival megáldott ifjú hölgy, ki a legnemesebb művészetek egyikének szenteli magát, azon magasztos ezelből, hogy családját fenntarthassa : olyan lény, kit mindnyájunknak inkább szeretnünk és tisztelnünk kellene, semmint kerülnünk . A szegény anyámnak előítéletei vannak, melyeket az én okoskodásaim legyőzni nem bírnak, s ő vonakodik karjai közé fogadni azt, ki hajlandó az ő legszeretőbb leánya lenni az egész életen át. Noha Costigan kisasszony néhány évvel idősebb, mint én vagyok, ezen körülmény nem képez akadályt az én szerelmem előtt, s bizonyosan tudom, nem fogja meggátolni annak tartósságát. Az olyan szerelem, uram, mint az enyém, érzem, egyszer szülemlik meg mindörökre. Valamint soha szerelemről nem álmodom, mig őt nem láttam, — azonképen érzem, hogy meg fogok halni, a nélkül, hogy más szenvedélyt megismernék. Életemnek végzete ez. C. kisasszonynak saját gyöngédsége figyelmeztetett arra, hogy a korbeli különbség, melyet én sohasem érezek, akadályt képezhet egyesülésünk ellen. De, egyszer szeretvén, megvetném önmagamat s méltatlan lennék nemesi nevemre, ha haboznék szerelmem mellett megmaradni, ha nem adnék oda mindent, ahol mindent érzek, s ha nem ajándékoznám meg a nőt, ki engem gyöngéden szeret, egész szivemmel és egész vagyonommal. Mielőbbi egybekelésemet sürgetem Emiliámmal — mert, igazán, miért is halasztanak el ? A halasztásban kétkedés rejlik, melyet pedig én, mint méltatlant, eldobok magamtól. Lehetetlen, hogy érzelmeim megváltozzanak Emilia iránt, — hogy ő, bármely korban is, egyéb lehessen, mint egyetlen tárgya szerelmemnek. Minek várni tehát? Könyörgök, édes nagybátyám, jöjjön le hozzánk, és békítse ki drága anyámat egybekelésünkkel. Úgy szólok önhöz, mint a világot ismerő férfiúhoz, qui mores hominum multorum vidít et urbes, ki nem fogja érezni egyikét sem ama kislelkű aggodalmaknak és félelmeknek, melyek izgalomban tartanak egy hölgyet, ki alig volt valaha kivlit faluján. Kérem, jöjjön le azonnal. Teljesen bízom benne, hogy ön, — eltekintve a pénzviszonyok kérdésétől — csodálni és helyeselni fogja Emíliámra esett választásomat. Szerető unokaöcscse, Ifj. Pendennis Arthur.“ Midőn az őrnagy ezen levelet végig olvasó,Marcza oly dühös és rémületes kifejezést öltött, hogy Glowry, a seborvos, a zsebébe nyúlt érvágó késéért, melyet papirtokjában mindig magával hordott, és azt hitte, hogy tisztelt barátját most mindjárt megüti a guta. A levél, igazán, elég is volt arra, hogy Pendennist fölháborítsa. A Pendennis család feje el akar venni egy színésznőt, aki tíz évvel idősebb nála, — egy makacs siheder aki egyenesen bele akar szökkenni a házas életbe.—Az édesanyja elkényeztette azt a fiatal semmirevalót — dörmöge magában az őrnagy, — avval az átkozott érzelgősségével és regényes ostobaságával. Hogy az én unokaöcsém elvegyen egy komédiás királynét! Irgalmas kegyelem, hiszen akkor az emberek úgy megkaczognak, hogy ki se merem dugni a fejemet! — S kimondhatatlan fájdalommal gondolá el, hogy most már le kell mondani Lord Steyne richmondi ebédjéről, el kell veszítenie nyugalmát, s az éjszakát egy átkozottul szoros postakocsiban töltenie, ahelyett, hogy — mint megjósolá magának — Anglia legkellemesebb és legválogatottabb társaságainak egyikében gyönyörködjék. S nemcsak erről kellett lemondania, hanem, bizonyos időre, minden egyéb meghívásról is. Ki tudja, meddig kell ezen dolog miatt ott maradnia! Fölkelt asztala mellől, s átment a szomszéd izószobába, a hol is siralmas hangulatban visszautasító leveleket irt a marquisnak, a grófnak, a püspöknek s modén meghívójának. Azután meghagyta inasának, hogy vegyen két helyet estére a postakocsiban — az erre költött összeget természetesen az özvegy és a fiatal gézengúz számlájára írván, kinek gyámja vala, mert osztrák produktumok, piaczainkról kitiltani, hasonlókép nem, sőt még kevésbbé lehet nekik érdekük azt tenni a mi első szükségleti termékeinkkel. Szeretik emlegetni a vámterületi közösség szóvivői, hogy üzleti ügyekben nincs kedélyesség. Nekünk úgy tetszik, hogy az efféle megtorlás, melytől az osztrákok részéről féltenek bennünket, éppen a lehető legnagyobb foka volna annak, mert azt eredményezné, hogy a közel, tehát a szállítási költségek csekélyebb voltánál fogva olcsóbban kapható magyar termékek hatalmas versenyének megsemmisítésével az orosz és oláh termelés uralmát piaczaikon saját kárukra erősítenék és ily meggondolatlanságtól nincs okunk az osztrák eszélyességet féltenünk. A mi hitünk az, hogy az eddigi üzletegybeköttetések néhány Skene-féle dühöncz kivételével s legalább egyelőre a vámterület elkülönítése után is fenn fognak maradni, ellenben érintkezéseink a többi külföld üzletvilágával szaporodván alkalmunk nyiland újabb egybeköttetések létesítésére, itthon pedig industriánknak nem egy lábdobbantással, hanem lassanként, évek során át s a külön vámterületen egészen saját belátásunk szerinti irányban és eszközök alkalmazása által kifejtésére. Sőt nem éppen valószínűtlen, hogy mihelyt a kezdetlegességnek tagadhatlanul nagy hátrányát vámvédelem által kiegyenlítjük, iparfejlesztési törekvéseinkben — a mint már 1848 előtt is és Metternich lebeszélései daczára megtörtént, — több osztrák ipartelep átköltözése is fog támogatni bennünket. Fővárosi ügyek. — A fővárosi középítési bizottság ma délutáni ülésén, melyen Gerlóczy alpolgármester elnökölt, a következő ügyek fordultak elő: A Pannónia gőzmalom már régóta óhajtott a földunasoron egy utczát nyitni telke mellett, s e végett több ízben fordult is a városhoz. Az utcza azonban csak úgy nyitható meg, ha a szomszédos háztulajdonosok beleegyeznek. Ezek eddig hallani sem akartak a tervről, most se egyeznek abba bele , így a bizottság a „Pannoniá“-nak tagadó választ ad, de a szomszédos háztulajdonosokat engedékenységre szólítja fel. A pesti közúti vaspályatársaság a két nyulutczába szárnyvonalat épít. A sínek egy helyen a vízvezetéki csöveken mennének át, azért ezeket át kell helyezni. A mérnöki hivatal tervet készített áthelyezésekre, melynek végrehajtása 2000 írtba kerül. A bizottság a tervet elfogadta, a költség viselését a vasúttársaságra hárítja. Az utcák öntözésére érdekes ajánlat került vita alá. Ajánlották ugyanis, hogy a főbb utczákat és tereket a fővárosi hatóság, a másod- és egyéb alsóbb rendű utczákat a telektulajdonosok öntöztessék. Ekkor a főváros évenként mintegy 12.000 irtot takarítana meg. A háztulajdonosok az egész városban egy időben tartozzanak az utczát, illetve a járdát házuk előtt 3 ólnyi szélességben reggel 6—7-ig s délután 1—2-ig megöntöztetni. Az üres telkek tulajdonosai se vétessenek ki e szabály alól, hanem telkük előtt az utcza öntözéséről a megszabott időben gondoskodjanak. Ezen előterjesztés ellen és mellett igen sokan felszólaltak. Közben az utcza söprés ügye is szóba jött. Végül a bizottság az öntözésre vonatkozó ajánlatot elfogadta, a söprésre nézve pedig elhatározta, hogy a tereken és főközlekedési vonalakon az elöljáróság szigorú gondoskodása mellett reggel az öntözés előtt, vagy késő este, vagy éjjel, mindenesetre pedig napfelkeltekor végeztessék el. Bizony ez ügyre ideje egy kissé több gondot fordítani, mint eddig történt. HÍREK. Márczius 31. Hivatalos. I kinevezés az országos levéltárhoz. A m. kir. belügyminisztérium vezetésével megbízott, magyar királyi miniszterelnök az országos levéltárhoz hivataltisztté dr. Vincza Gábort nevezte ki. — Rudolf trónörökös eljegyzése. Rudolf trónörökös a nyáron éri el — az uralkodóház törvényei szerint — nagykorúságát, mert augusztus 21-dikén lesz 18 éves. Egy bécsi lap teljes fenntartással közli, hogy a trónörökös, nagykorúságát elérve, Stephanie belga herczegnőt fogja eljegyezni. Az állítólagos mennyasszony a belga királyi pár másodszülött leánya, ki jelenleg 12 éves. — Czim adományozás. A király dr. Korányi Frigyes, budapesti egyetemi nyilvános rendes tanárnak a tudomány érdekei előmozdítása és sikeres tanári működése által szerzett érdemei elismeréséül a királyi tanácsosi czímet díjmentesen adományozta. Liszt Ferencz tiszteletére az írók és művészek körében tegnap bucsulakomát rendeztek. Az ünnepélyes lakomán számos író és művész volt jelen. A lakoma, Liszt kívánságára egészen magyaros volt, s Szikszay konyhája szolgáltatta. Lisztet Rózsaági franczia, s Lukács Mór, a Kisfaludy-társaság elnöke magyar nyelven köszöntötte föl. A lakoma után zongorajáték s utóbb táncz következett, mely éjfélutáni 2 órakor ért véget. — Hatos Gusztávot, a jobb végre érdemes szerencsétlen fiatal historikust ma délután 4 órakor temettük el a Rókus kórház kis kápolnájából, általános részvét mellett s meglepő nagy közönség előtt. Az udvar egészen megtelt. Már fél négy órakor gyülekeztek a végtisztességet megadók; kevéssel 4 előtt érkezett az igazságügyminisztérium összes személyzete, mely a gyászjelentést kiadta s a temetést rendezte: Perczel Béla miniszter, Csemeghi Károly államtitkár, Zádor Gyula és Kovács Kálmán miniszteri tanácsosok, Hileczky osztálytanácsos, s a titkári és fogalmazói kar; aztán ott láttuk Pauler Tivadart és Zsivora Györgyöt, kikhez szegény Hatos rendkívüli kegyelettel ragaszkodott; kevéssel odább Horváth Döme kir. táblai tanácselnököt, Folmann Alajos törvényszéki bírót a történelmi társulatot Szilágyi Sándor, Nagy Imre és Deák Farkas képviselték. Barátai együttesen jelentek meg, s egy díszes koszorút tettek koporsójára e felírással: „Hatos Gusztávnak Barátai“. Egy másik szép koszorút Zádor Gyula miniszteri tanácsos küldött. Négy órakor megjelent Székács József, volt superintended, s ekkor a koporsót leszögezték és az udvarra hozták. Körülötte két nőtestvére, kik Mohácsról jöttek a szomorú utolsó látásra és elbucsúzásra, valamivel távolabb tisztviselőtársai és barátai foglaltak helyet. A koporsó felett Székács József röviden beszélt, előbb szívhez szólólag tolmácsolta az irodalom tekintetéből is, fájdalom,hmnem mindennapi veszteséget; utóbb azonban oly minden tapintat és indok nélkül való jellemezhetetlen általánosságba esett, mi közmegdöbbenést keltett, s ajkegyeletet tépte meg, leginkább azért, mert ez általánosságnak éppen Hatos ravatalánál sem helye, sem alkalma, sem alapja nem volt. A beszéd végeztével a közönség sok érzettel megoszott, egy része haza tartott, más része kikísérte a holtat a temetőbe, s ott mondott utolsó fájdalmas „isten hozzád“-ot neki. — A jótékony nőegyletek bizottmányához az árvízkárosultak javára 672 frt 50 kr., 2 darab arany és 1 tallér érkezett be. — Halálozások. Zaják Ferencz, köz- és váltóügyvéd, Nagy-Károly város főjegyzője és a „Nagy-Károly“ cziműi hetilap volt szerkesztője e hó 28-dikán, életének 31-dik évében, meghalt. — Kirissi Szuhányi Lászlóné, szül Jasztrabszky Mária, e hó 29-dikén, életének 29-dik évében elhunyt. — A józsefvárosi szabadelvű körben tegnap este Jókai Mór „Milton“ czimü drámájának harmadik felvonását olvasta fel. A kör termei alig voltak képesek befogadni a nagyszámú és díszes közönséget, mely Jókai gyönyörű nyelvét és szép előadását a legnagyobb figyelemmel hallgatta. Az érdekes felolvasás háromnegyed óráig tartott. A felolvasást „közös vacsora“ követte, melyben Jókai is részt vett családjával együtt. — Sajtóper. A „Debreczen“ ellen a debreczeni esküdtszék előtt tegnap folyt sajtóper eredménytelenül végződött. A perbe idézett felelős szerkesztő Tiszai Dániel, az insziminált czikk szerzője gyanánt Szentmiklósy Lászlót nevezte meg, így a pótvizsgálat teljesítése czéljából az eljárást felfüggesztették. — Öngyilkosság. Kraudy József, Miskolcz egyik legvagyonosabb és közbecsülésben álló polgára múlt kedden agyonlőtte magát. Öngyilkosságának oka éveken át tartó betegeskedése volt. — Böjti prédikáczió és korbács. A lissaboni Santa Paolo templomban Hughes jezsuita atya heves böjti prédikácziókat szokott tartani. A pater a napokban ismét dühöngött a szószéken, s ezúttal a lissaboni nők erkölcse ellen mennydörgött, s oly kifejezéseket használt, melyek hallatára az ájtatos gyülekezet morogni kezdett, s a sértő szavak ellen tiltakozott. Erre egy másik jezsuita korbácsot ragadott, s az ájtatos gyülekezet közé vert. Most valóságos lázadás támadt. A korbácsos pátert megrohanták, elpáholták, s Hughes atyával együtt kilódították a templomból. A város közönsége s a templom priorja kijelentette, hogy a szószékre többé nem bocsátanak jezsuitát. — Gyilkos fogorvos. Majdnem hihetetlen történetet beszél el a legnagyobb határozottsággal a párisi „Gaulais“. Egy ismeretes (fort répaudu) párisi fogorvos, ki Paris legelőbb ekelő negyedében lakott, a napokban elfogatott és börtönbe vettetett. Azzal vádolják, hogy a múlt években a foghúzás és tisztítás alatt lassú hatású mérget tett be gazdag patiensek szájába s ezen módon számos gyilkosságot követett el. A gyilkos kezet az illetők reménybeli örökösei bérelték. A bűnpörben, állítólag, kétszáz terhelő tanú teend vallomást. Farkas Sándor és József testvérek zenetársulata körútra indul. Az árvíz által nem sújtott városokat fogja meglátogatni. Az előadásainak tiszta jövedelmét felerészben az árvíz károsultak javára fogja fordítani. Budapestről először is Czeglédre utazik. A nemzeti színházban tegnap Evnania került színre, a czímszerepben Perottival, Kocsis Irma utolsó fölléptéül. Kocsis Irma az operának igen használható tagja volt, s elbocsátása Hóman Alexáéval együtt az igazgatóság helytelen takarékossági eljárásához tartozik. Operánknak egyik lényeges baja az, hogy a mellékszerepek vannak roszul betöltve, a főszereplőkkel csak megvolnánk úgy ahogy. Kocsis Irma jó érdeme abban állott, hogy az utolsó perezben is kész volt bármely szerep átverésére; nem volt valami kiváló énekesnő, de utóvégre nem rontott, elég correctul énekelt, s elég helyesen játszott. Tegnap Elvira szerepét adta. Megjelenésekor a közönség nagy tapsviharral fogadta, öt koszorút is kapott, melyeket eddigi működése elismerése gyanánt méltán meg is érdemelt. Szerepét meghatottsággal és lelkesedéssel énekelte, s úgy látszott, hogy a közönség folytonos tapsa nemcsak a távozót illette. Perotti egész hangja birtokában volt, játéka és éneke egyáltalában kifogástalan volt, csak felső hangjaival affectáló bravúrja hagyta néha cserben. Malecky beteg volt, s hirtelen rosszulléte miatt a rendező a közönség elnézését kérte ki részére, mi majdnem fölösleges is volt, mert elég szépen énekelt, egyáltalában szereplése nem hatott zavarólag. Közönség szép számmal volt jelen. — Jagics Ignácz magán fegymnasiumában (nemzeti színház IV. emelet) vasárnap ápr. 2-án a harmadik népszerű fölolvasás lesz e czím alatt „Az emberáldozat.“ Az előadás díjmentes. — Egy hajótörés következményei. A „Strathmore“, kivándorlókat szállító hajó tudvalevőleg hajótörést szenvedett. A kapitány és az utazók egy része elveszett, a többiek mentőcsolnakokon azon lakatlan szigetre menekültek, melynél a hajó elsülyedt. A mentőcsolnakokat azonban nem lehetett biztosságba helyezni, s azért az ár magával ragadta azokat. A szerencsétlenség most évi július 1-én történt. A boldogtalanok, minden mentőeszköz hiányában hét hónapot, voltak kénytelenek az elhagyott, kopár szigeten tölteni. Szerencsére azonban egy patakra bukkantak a sziklák közt, a partokon pedig sok tengeri madár tanyázott és fészkelt. A madarak busával és tojásával táplálkoztak, de tüzelőszer hiányában nyersen ették a húst, vagy legfelebb csak a madarak tollát gyújtották meg s ezzel főztek. A ruha már valamenynyiekről leszakadozott, s csaknem mind meztelenül voltak kénytelenek járni, míg végre ez évi január végén amerikai czethalász bárka vetődött arra, mely a még életben levő 50 kivándorlót, kik szörnyű állapotukban már félig elvadultak, fedélzetére vette. A nyilvános oltások a m. kir. központi oltóintézetben, áprilistól kezdve, hetenként kétszer, vasárnap és csütörtök délután 2—3 óráig, a gyermekkórház épületben (ősz utcza 2. sz.) a kapu alatt jobbra fognak tartatni. — A kiűzök kipusztítása. A hiúzok faja a kiveszés rovásán van Európában. Máris csak kevés országban tenyésztik a szabadban. Magyarországon még akad egynéhány, de már nemsokára ki fog pusztulni, mint a bölény, s Magyarország állatvilága ismét egy érdekes fajjal lesz szegényebb. A vadászati törvény a hiúzt is azon ragadozók közé sorozza, melyeket mindenkor szabad elemészteni. Nem is szólalunk fel az ellen, ha a hiúzt vadászaton fegyverrel elejtik. De az már mégsem járja, hogy a felvidéken a hiuzt erdészek csalvással és méreggel pusztítják; pedig mint a „Vadász- és Versenylapokéban olvassuk, egy főerdész, pár nap elforgása alatt, egész hiuz-családot mérgezett meg. E hiuz-család alkalmasint egyetlen volt az egész vidéken. Olaszországban féltékenyen őrzik egy kiveszésnek indult kőszáli kecske (capra ibex) utolsó sarjadékait. Igaz, hogy a hiűz ragadozó, de legfelebb csak a vadakban tesz kárt. Ama néhány példányt, mely még hazánkban létezik, mindenesetre kár czélzatosan méreg által kipusztítani. — Rendőri hírek. Tegnap a soroksári elzárt dunaágból egy ismeretlen, már nagy mértékben enyészetnek indult női hulla fogatott ki, mely kórházba szállíttatott. A hullának öltözetét durva vászoning, karton szoknya s férfitopán képezi. — András József 18 éves szabólegény tegnap délután a molnárok és sütők gőzmalma irányában öngyilkossági szándékból a Dunába ugrott, de valószínűleg nagyon hidegnek találta a vizet, azért szépen kiúszott a partra, hetmét átázott ruháiban szállították előbb a főkapitánysághoz, onnét pedig a kórházba. Az öngyilkossági kísérlet indoka ismeretlen, mivel a fiatal gyerkőcz az ez iránt tett kérdésekre nem felel.— Udvarhelyi Miklós, pesti KÖZGAZDASÁG. A békésmegyei gazdasági egyletnek legalatobb eljárása a tűz-, és jégbiztosítás ügyében. Tagadhatlan, hogy az épületeknek és terményeknek tűz és jég elleni biztosítása a birtokosban oly biztonsági érzetet, lelki nyugalmat szrül, mely magában felér azon díjjal, melyet a biztosításért befizet. Rendhez szokott, mivel a lelkű ember sohasem sajnálja a biztosításra való költekezést, mert ez által szilárd alapra fekteti vagyonát s a fenebbi két elemi csapás esélyeinek daczára családja jelenét és jövőjét biztosítva, szilárd lépésekkel képes jólétében és vagyonosodásában előre haladni. Ezért a biztosítás terjedtségét a népek műveltségi fokának egyik méretéjéül is tekinthetni. Mennél mivel több valamely állam, annál belterjesedett a biztosítás. Svájc, Belgium, Angolország és Észak-Amerikában alig van ember, aki vagyonát, üzletét, életét elemi és egyéb esélyek ellen ne biztosítaná. S mivel a veszélyeknek előre való megfontolása és azokat megelőző áldozathozatalra szükséges elhatározás a lélek miveltségének bizonyos fokát feltételezi, mondhatjuk, hogy némely körülménynek eltekintésével az egyes embernél is arról, hogy biztosít e, miveltségének fokára következtethetni. Nálunk Magyarországban a biztosítás még igen gyengén van elterjedve. Pestet talán kivéve még nagyobb városainkban is alig van minden 10-ik ház biztosítva, falvainkban alig kettő, három, pedig a tűzvészek, kivált nyári napokban, elég gyakoriak. Terményeinket tűz és jég ellen szintén gyéren biztosítjuk. Mikor aztán az ádáz lángok egy rövid óra alatt hamuvá perzselik hosszú éveken át verejtékkel szerzett vagyonunkat, vagy egy hirtelen előkerekedett jégeső szép tervek közt nevelkedett reményünket, eltemeti: a késő bánat még csekélyebb büntetése gondatlan fukarságunknak, égetőbb a szemrehányás, mely jólétünknek romjaiban, családunk megszorult jövőjének gondolatában elénk tárul. Másrészt azonban tagadhatlan az is, hogy a biztosítási díjak igen magasak. Ha ennek okául, bár sok társaság versenyez egymással, a biztosításnak csekély terjedtségét vagyunk is kénytelenek elismerni, minélfogva a befolyt díjak nagy részét a társaságok a régió fedezésére kénytelenek fordítani, azonfelül a károk megtérítése tehát csak magas díjakból telik, következménye viszont e magas díjaknak mindenesetre a biztosításnak lassú terjedése. E circulus vitiosusból nehéz és lassú a kimenetel. A békes megyei gazdasági egylet megkísértette e nehéz feladatot megoldani. Azon kettős meggyőződésből indulva ki, hogy a biztosítás a birtokosra nézve általán üdvös és hogy tömeges biztosításra való kilátás esetén az illető biztosító társaság is hajlandó lesz dijait leszállítani, fáradozását oda irányozza, hogy egyrészről valamely társaság a dijak leszállítására magát kötelezze, másrészről a gazdaegylet ennek előnyével és ennek jutalmául ama társaságnak tömeges biztosítást szerezzem Az olcsóbb dijak jótéteménye mellett azonban, nehogy a réven elveszítse, a mit a vámon megnyert, a gazd.egylet oly intézménynek felállításáról sem feledkezett meg, mely által a kárbecslők netaláni méltánytalan eljárásának, kivált együgyű kárvallottak irányában, lehetőleg elere vétessék. De a közjóra irányzott ezen általános törekvés mellett a gazdaegylet magáról sem feledkezett meg. És nem méltányos, hogy a midőn testületi tekintélyével oly előnyt szerez meg, melyhez minden gazda hozzáférhet, ugyanekkor ez előnyt, a közönség ártalma nélkül, arra is felhasználja, hogy általa önmaga is izmosodjék. Megróható önzés-e, midőn az olcsóbb díjakat csupán tagjai számára igyekezett kieszközölni ? Az egyletnek kapui nyitvák: lépjen be, aki olcsóbban akar biztosítani. A többi gazdasági egylet követheti példánkat, és ahol nincs, alakuljon gazd. egylet. E szempontokból kiindulva a gazd. egylet, elnökének, Beliczey Istvánnak, indítványára, kit a kezdeményezésnek érdeme illet, múlt évi nov. 2- án felszólította a hazában működő valamennyi biztosító társaságot, nyilatkozzanak: mennyire hajlandók leszállítani eddigi díjaikat oly biztosító felek irányában, kik a békés megyei gazdasági egyletnek tagjai, és beleegyeznek-e, hogy az egylet községenként az igazságos kárbecslés érdekében békedibákat alkalmazzon? Egyúttal értésükre adta, hogy az egylet a legtöbb előnyt ajánló társasággal szerződni hajlandó, s tagjait és a közönséget a biztosítás terjesztése és az előnyök ismertetése által azon társulatnak megnyerni igyekezend. A felhívásnak meglepőleg kedvező eredménye lett. Nyolcz biztosító társaság igyekezett egymást felülmúlni ajánlataival. A köztük megindult élénk verseny kétségtelen bizonyítékát nyújtotta azon aggodalmuknak, hogy gazdasági egyleteink a szerződött társaságnak népszerűséget szerezve, megindulandó agitációjával a többit a megyéből kiszorítandja, sőt azoknak, adott példájával, az ország többi részeiben is ártani fog. Mindenike tetemesen leszállítói ajánlotta díjait, a legtöbbje elfogadta a békebírák eszméjét, némelyike főügynökséggel is megkínálta az egyletet, és egy sem volt, amely anélkül, hogy arra felszólítva lett volna, több kevesebb jutalékkal ne kínálta volna még az egyletet oly díjak után, miket egyleti tagok befizetnek. Az egyletnek igazgató-válaszmánya a beérkezett ajánlatok megbírálására és a legelőnyösbbek kiválasztására egy bizottságot küldött ki. A munka nem volt könnyű, mert az ajánlatokban annyi volt a hézag és a pótlás, fontos körülményeknek mellőzése, vagy hiányos kifejtése, hogy csak 4 ülés és sarli levelezés után sikerült, annyira kimerítő válaszokat nyerni, hogy az ajánlatok rovatolva összehasonlítás alá kerülhettek. A feladat az volt, kiválasztani azon társaságot, amelylyel való szerződés egyletünk tagjaira nézve legelőnyösb. És itt, nemcsak azon két szempont volt mérvadó : mennyire mérséklik díjaikat, és elfogadják-e a békebírák eszméjét, hanem gondosan meg kellett bírálni a társaságok vagyoni erejét is (mire nézve azoknak üzlet-, mérleg- és vagyonkimutatása bekéretett), mert mind az ügyre, születésű 28 éves,só rendőrség előtt jól ismert tolvaj, tegnap este 9 órakor a hatvani utcza, 9. sz. a. házban a lépcsőt világosító légszeszlángot eloltván Koller Gusztáv háztulajdonos lakását feltörte, s az ott levő szekrényeket fel akarta nyitni, de a házbeliek meglepték, s a rendőrségnek átadták. Udvarhelyi a lopási szándékot tagadja, s azon furcsa mentséggel áll elő, hogy ő azelőtt szabóinas lévén, tanítómesterét akarta meglátogatni, ki az érintett, lakásból már 10 évvel azelőtt kiharczolkodott. A rendőrségnél azonban igen jól tudják, hogy mit lehet az ily kifogásra adni,— azért is, mint veszélyes tolvaj egyszerűen a fenyitő törvényszék elé állíttatott. — Az óbudai kapitányságnál az árvíz alkalmával a Dunából kifogott következű faneműek vannak letéve: egy tíz, és egy tizennégy akós üres hordó, összesen 822 darab fenyődeszka, 6 ől tűzifa és 3 szál kemény tűzifa. A tulajdonosok a kapitányságnál e tárgyakat átvehetik.