Ellenőr, 1879. május (11. évfolyam, 216-269. szám)

1879-05-02 / 218. szám

míg Román Sándor egy ór­ába élt vissza a ház türelmével. A nagyobb része a legjobb akarattal lá­tta sza­vát, a mivel ugyan valószin­­űt nem vesztett. De ha valakinek az a sincs, hogy a házban megértesse lehetne annyi belátása, hogy ne a­z­ónoki babérokat aratni. Holnap m­úrt az általános vitát. II. A képviselőház ülése (Esti lapunk tudósításának is.) A magyar nyelvnek a népi kötelező tantárgggyá való tételéről szól­ó javaslat tárgyalása folyamán Trefort Á£ oktatás­ügyi miniszter beszéde után feli Helfy Ignácz. Azt tartja,­­ a tör­vényjavaslat szorul védelemre, d­ hogy a kormány azt oly későn terjesz­i köteles­sége lett volna ezt az intézkedést már hosszú évekkel ezelőtt, mindjárt a Parlamentarismus be­hozatalával egyidejűleg érvényesíteni. Igaza van Polytnak, hogy e törvényjavaslat felesleges, mert fennálló törvényeink alapján a kormány fel lett volna jogosítva, sőt kötelessége lett volna rende­letileg is végrehajtani azt, a­mi most javaslatba van hozva. Az elsők sorának élén, kik a javaslatot megtámadták, Zay Adolf képviselő úr áll. (Felkiál­tások: Czáy!) Bocsánatot kérek, a­meddig a kép­viselő úr úgy írja a nevét, hogy „Zay“, addig én máskép nem fogom nevezni. Ha a képviselő úr magyarhangzású neve alatt kompromittálva érzi magát, ne sajnálja az 5 forintot, germanizálja a nevét, nevezze magát Herr von Lärmmacher­nek, vagy Schreier-nek, hanem a­meddig magát Zaynak írja, úgy ejtem ki a nevét, mint magyart. Azoktól, kik a nemzetiségek közti jó egyet­értés megingatásától tartanak, azt kérdi, hol volt eddig ez a jó egyetértés ? és eddig kevésbé hasz­náltak-e fel a nemzetiségi képviselők minden al­kalmat, hogy nemzetiségi kérdést csináljanak, a­hol csak lehetett? Különben ha úgy volna is, annyira nem megy szóló a nemzetiségek iránti tekintetben, hogy e miatt lemondjon a magyar államiság eszméjének gyarapításáról. A felekezetek autonómiája szem­pontjából felhozott aggodalmak ismét meggyőzték szólói, mennyire szükséges Magyarországon a val­lásoktatást a közoktatástól különválasztani, mert míg ez nem történik, a felekezetekben fogjuk ta­lálni a közoktatás fejlesztésének legnagyobb aka­dályait. (Helyeslés balfelől.) Pártolja a törvényja­vaslatot. Mihályi Péter, a népiskolák hivatásául el nem ismerheti azt, hogy az anyanyelven kívül más nyelvet is tanítsanak, és attól tart, hogy a nem­magyar nemzetiségek népiskoláiban eddig elért úgyis csekély eredmény ezen törvényjavaslat foly­tán még inkább csökkenni fog. Nem fogadja el a törvényjavaslatot. Miehl Jakab: T. ház! Kijelentem mindenek­előtt, hogy én­ a szőnyegen lévő törvényjavaslatot általános vita tárgyául elfogadom, és a t. ház vi­gasztalásául mindjárt hozzáteszem,­­ hogy en­nek elfogadása indokolásában nagyon rövid leszek. (Halljuk!) Én elfogadom a törvényjavaslatot, mert én ennek egyik §-ában sem bírok sérelmet találni, bármilyen nagyító üvegen nézzem is és vizsgáljam is, a­mely egy vagy más, ez országban lakó nem­zetiséget érne. Én nem találok ezen törvényjavas­latban reá erőszakoltatást, melyet minden szellemi ügyben károsnak tartok. Én elfogadom ezen tör­vényjavaslatot, mert nem találom benne azon vas­szigort, hogy ne mondjam kegyetlenséget, mely csak újabb időben is Elszász-Lotharingia iskolái­ból az ottani nép kedvelt nyelves nemzetiségre hivatkozott, egészen kifeledte és mely tényt Molnár Aladár képviselő úr is, ámbár ki­tűnő emlékező tehetsége őt jó távol időben El­­szászba vitte, szintén elhallgatni jónak látott. El­fogadom a törvényjavaslatot, mert a jóakaratú, nem magyarajkú, de magyarérzésű tanítók irá­nyában egészen igazságosan­ jár el, a­mennyiben nekik illő időt ad, hogy a magyar nyelvet elsajá­títhassák és így szeretetöket és ragaszkodásukat a haza iránt kimutathassák. Én elfogadom a tör­vényjavaslatot, mert ez, ha törvénynyé válik, nem fogja ugyan e honnak minden polgárát egy csa­pással rövid idő alatt magyarrá tenni, de a ma­gyar nyelv ismeretét terjeszteni fogja valamennyi nemzetiség közt, és ezt kell, hogy megkedveltesse velük, és meg fogja menteni a nem-magyarajkú szülőket azon kényszerűségtől, hogy gyermekeiket nagy költséggel mértföldnyi távolságra küldjék, hogy ott a magyar nyelvet elsajátítsák, és azalatt azt, a­mit szülőföldi iskoláikban tanultak, ismé­­elfelejtsék. Ezek a fő okok, a­miért ezen törvényt­javaslatot elfogadom. (Helyeslés.) Engedje meg most a t. ház, hogy Molnár Aladár t. képviselőtársamnak tegnapi fényes be­széde végén a magyar katholikus fő-és alpapságra árasztott vádjaira néhány szóval feleljek. (Halljuk! Halljuk!) Ő ugyanis azt mondta: „még tovább megyek és felkérem a t. miniszter urat, hogy esz­közölje ki, hogy a püspöki szemináriumok is úgy tanítsanak, hogy ne lépjenek ki évenkint százával oly lelkész-jelöltek, kik magyarul nem tudnak. Tisztelet azon néhány főpapnak, kiknek papnövel­déjében a legújabb időben magyarul is tanítanak, de a szemináriumok egy jó részében nemcsak, hogy magyarul nem adnak elő, de még magyar szellemet sem találunk.“ No már, t. képviselő úr, megbocsásson, de nekem úgy látszik, hogy fiatal szivének egész forró szeretetével, ezen váddal ajándékozta meg a magyar katholikus főpapságot. Mert csak ezen szeretet, melylyel megajándékozta, csakis a katho­likus papságot, vihette őt arra, hogy oly éber szemmel kisérje nemcsak az itteni egyetemi theo­­lógiai facultás előadásait, de még a távolban levő szemináriumok előadásait. Csodálom, hogy oly finom, oly kitűnő szellem, amilyennel Molnár J. képviselő úr bír, ki a magyar irodalom minden mozzanatát nemcsak megfigyeli, de ismeri is, hogy nem vette észre, hogy nem múlik el év, melyben egy, de me­rem mondani számos — görög, latin iskolákból derék papok kerülnek ki. Hogy csak némelyeket említ­sek, ilyen magyar irodalmi iskola létezik a bécsi Pázmáneumban, a budapesti centrális szeminári­umban, az esztergomi, kalocsai, egri, győri veszp­rémi, nagyváradi, pécsi, Csanádi szemináriumban s merem állítani, majdnem minden magyar katholi­kus papnöveldében. Már most magyarázza meg a t. képviselő úr, hogy lehetséges az, hogy azon ifjak, kik a ma­gyar irodalommal évenkint, tehát négy évig foglal­koznak, a­kik nyilvános intézetekben a gymna­­siumot elvégezték, a­hol a tannyelv a magyar, hogy százanként kerüljenek ki, a­kik a magyar nyelvet nem értik. De azt mondja a t. képviselő úr, hogy újabb időben néhány főpap a magyar nyelv ápolása által kiérdemelte tiszteletét. Én határozottan mondhatom, hogy nem­­is­merek egyház­megyét Magyarországban, melynek papnöveldéjében ilyen magyar irodalmi iskola nem állana fenn. Nem tudom, mi sugallta legyen a t. képvi­selő úr különben oly nemes szívének ezen súlyos vádat a magyar katholikus papság ellen, nem ér­tem, mert feltenni nem akarom, de feltennem nem is szabad, hogy az egyházi pályára oly szükséges latin nyelv mint tannyelv, őt talán mindig Rómára emlékezteti. Róma emléke pedig talán szívére oly hatással van, mint a híres C.to Censoriusra volt Car­thago említése. Mondom, nem teszem fel, de meg­magyarázni nem tudom máskép, minthogy ilyen­kor Catoval felsóhajt: ceterum censeo Cartha­­ginem — értsd „Romám“ — esse delendam.“ (He­lyeslések.) Molnár Aladár visszautasítja Miehl azon megjegyzését, mintha némely katholikus főpap iránt csak az újabb időben érezne tiszteletet. Azután Miehl felemlítette némely seminárium nevét, de pl. a nyitrairól nem szólt. Pedig ő ezekről beszélt. Román Sándor nem fogadja el a törvényja­vaslatot, s végre a következő indítványt ter­jeszti be: „Tekintettel arra, hogy a magyar nyelvnek joghatálya a 1868. 44. t. sz. által kellőleg szabá­lyoztatok és hogy ezen szempontból megtanulása nvjgviociuiiitaT'­LAo. IlícCuieg'“a 140. sz. l­VVonyja’VilS­­latot mellőzve, a napirendre tér át. Ezután báró Nyáry Jenő, a főrendiház jegy­zője jelenti, hogy a főrendiház a Spizza bekebele­zéséről s a Lujza-út megváltásáról szóló törvény­javaslatot elfogadta. Az ekként mindkét ház által elfogadott tör­vényjavaslat fel fog terjesztetni ő felségéhez leg­felsőbb szentesítés végett. Ezzel az ülés délután 2 óra 15 perc­kor vé­get ért. Holnap délelőtt 10 órakor ülés tartotik, me­lyen a magyar nyelvnek a községi elemi népisko­lákban való tanításáról szóló törvényjavaslat álta­lános tárgyalása folytattatni fog. TÁRCZA. Ismeretségem Petőfivel.*) Irta : Prielle Cornelia. (Megjelent a „Koszom* szépirodalmi folyó­irat április havi füzetében. „-------— A tárgy, melylyel foglalkozni kí­vánkozom, mindenesetre olyan, mely már többször elferdítve jutott a közönség elé s én bármennyire vágytam is azt felvilágosítani, mégis kevésbé óhaj­tottam, hogy életemben olvassanak szivdolgaimról. Azután pedig reméltem, hogy küzdelmes életemnek, pályám buzgón teljesített kötelességeinek kiérde­melt emlékeiben senki sem fogja óvatlan föltevé­sek közt kutatni hóbortjait ifjú szivemnek, mely végre is — a természet rendje szerint — dobogott, hevült, lángolt vagy —■ rajongott. Másként van ez a nemzet nagy költőjével, kinek üstökösszerű átvonulásából — melyet földi értelemben Petőfi életének nevezünk — minden parányi mozzanat megbecsülhetetlen, kedves és drága, mert szaporítja a felőle birt, lassan kint halmozódó emlékek kincseit.“ Elbeszéli ezután, hogy mily igaztalanul ítélt viszonyuk felett az, aki jogot vett magának így írni: „Petőfi és Pirelle Cornélia az első felvonás alatt meglátták egymást, a második után szerel­met vallottak, a harmadik után a paphoz futottak, ki nem akarván őket éjnek idején összeesketni, reggelre aztán kiábrándultak.“ „Fájt nekem ilyesmit olvasni — írja a mű­vésznő — de bizonyos gyöngéd okból nem akartam a dicsőült szívvilágába tolakodni. Megvallom, nem akartam Petőfi és Szendrey Julia szerelmén egy kis bárányfelhő lenni, és ha ez csak tőlem függ, nem tudja meg a világ közelebbi ismeretségünket.“ „1845-ben a kerepesi­ uti, jelenleg a 23-dik számú ház, volt tanyája a nemzeti színház idősebb művészei és jövendő reményeinek. Ott laktak Szentpétery, Egressy Gábor és Béni, Szigeti József, Udvarhelyi Miklós és Sándor, Fáncsy Lajos és ezeknek családjai. —-------Ott találtatott fel az én parányiságom is. Csak úgy Isten kegyelméből cseppenvén oda a szeretet ölébe és mert legifjabb voltam, mindenki a maga módja szerint kényezte­tett, szeretett, dicsért, ápolt és korholt.-------— Egressy Gábor nemeslelkü szép neje pedig gyak­ran eszmélt reá, hogy kis leányok szeretik idő­közben a csemegét is, legyen az bár egy alma, vagy néhány dió egy szelet friss czipóval. Egy ilyen alkalommal lépett be hozzánk Petőfi. — Jó napot mindnyájunknak! — Isten hozott Sándorkám, — mondta Egressy. Én rögtön felismertem, hogy ez Petőfi. A színházban már mutatták egyszer a páholyból. — Megálltam tele szájam működésével, de miután az első pillanatban rám sem ügyelt,------csak néhány pillanat múlva, diómajszolásom közben hallottam, a­mint Egressytől kérdezte: — Ki ez a kis leány ? — Hát nem látod ? A kis Nelli, — felelte Egressy. Észrevettem, hogy hosszasan rám nézett és egy kissé resteltem, hogy épen ilyen prózai mun­kával lát foglalkozni. — — — Mikor elment, azt kérdezte tőlem Egressyné: — Hogy tetszik Petőfi? Én siettem nyilvánítani, hogy sehogy se tet­szik, mert nem öltözködik úgy, mint mások, és hozzá­tevém: miért nem teszi azt? — Mert független szellem! — kiáltá rám Egressy. Nem látja kegyed, hogy egész lényén el­­ömlik a magyar költő eszményisége ? . . . Néhány nap múlva az ebédnél Czakó Zsig­­mond — elég tapintatlanul — azt a kérdést in­tézte hozzám: miért kevesebb napról-napra a ha­jam? ... Én csak hallgattam, és nehezen esett nagyon, hogy szép hajam már annyira kihullott, hogy az másoknak is feltűnik. ... De Czakó to­vább akarva ingerkedni, elbeszélte, hogy tegnap este Petőfi a színházban azt mondta: „Kár, hogy az a csitri haja úgy elrutitja azt a kis­lányt.“ — Nem tudom, sértett hiúságom, vagy a Petőfi iránt érzett boszúságom miatt-e, de sírva fakadtam és kértem Czakót, mondja meg Petőfinek, hogy ne nézzen rám addig, míg a hajam meg nem nő, de az ő kóczos feje, fogadom, akkor se fog nekem tet­szeni. Czakó át is adta az üzenetet . . . Később Petőfi eltűnt a fővárosból egy időre; azt hiszem, akkor utazott a Szepességbe.“ * * * Ezután leírja a művésznő, miként találkozott Petőfivel Debreczenben. 1846-ban ott működött a Feleky társulata a Nánásy-féle kis színházban. Egy nap híre ment, hogy Petőfi Debreczenbe megy. E hír sehol sem okozott nagyobb örömet, mint a színészek közt. — Ez este Szigligeti „Két pisz­tolyáét adták. Prielle Cornelia játszta Lenkét. Egyik változás közben lépett a színházba Petőfi. „Olyan dörgő éljen fogadta, a­minőre csak képes lehetett vagy 60 lelkesült diáktorok.Épen a Lenke jelenete következett, a­melyben, midőn kérik, hogy énekeljen, Cornelia a helyett: „Fel, fel e vérző kebelről“ rákezdte, hogy: „A virágnak megtiltani nem lehet.* — ------— „Nagy örömünkre a közönség is megértette szerény üdvözletünk módját, mely­lyel Petőfi iránti hódolatunknak adtunk kifejezést és mondhatom, hogy bármily csekély értékűnek tartom múltam emlékei között éneklési tehetsége­met, de e dal sikere felér nekem pár száz robotos szerepem dicsőségével.“ „Felvonás után Petőfi feljött a színpadra. A­kivel nem volt személyes ismeretségben, azzal rö­viden barátságot kötött. — — — — Barátim, testvérek vagyunk az Úrban; köszönöm, hogy olyan szívesen fogadtatok; higy­­jétek el, hogy ma este mégis csak ti szereztétek nekem a legédesebb örömet. De hát hol van a ti Cornéliátok? — Úgy? hát már nem vagyok többé kis Nelli? Pedig nézze, még mindig rövid a hajam, de biztosítom­, hogy már élénkebb felfogást rejtek alatta; például önnek minden költeményét könyv­­nélkül tudom. Egy forró kézszorítás, hosszas szembenézés volt jutalmam, s pár percz múlva csak annyit mondott: — Köszönöm kisasszony, köszönöm még ak­kor is, ha azt kívánta tudtomra adni, hogy a világ már azóta csakugyan kinyílt. — Ki is nyílt, be is zárult, mondom. — No lám, ilyenek a leányok; szeretik affek­­tálni, hogy a bér már fagy, pedig fogadom, még az sem érinthette, olyan óvatosan, hamar elrejtő­zött előle. -----------— Másnap reggel, midőn próbára összejöttünk, ő is eljött-----Nagy változás lát­szott kedélyén tegnap este óta és én azt gondol­tam, hogy egy álmatlan éj következménye. Kér­deztem is tőle: — Talán álmos? — No lássa, kis bohó, hogy még most is olyan, mint volt, mondá ő. Álmos?l­az ám, a leg­szebb álom .... szerelmes vagyok . . . — Kibe? kérdezem. — A kis Nellibe, kinek még most is rövid ugyan a haja, de ki azért még rövidebb észszel is átláthatná, hogy fülig szerelmes lettem belé. — Most? — kérdem — tegnap este óta? és hátha nem jön véletlenül Debreczenbe ? — Akkor, ki tudja, talán más van a csilla­gokban megírva. — No lássa, lássa — nevettem, — de jele­netem van, bocsásson meg. Délután ismét eljött és szobánkban látogatott meg. — Tekintete rögtön a Kuth­y Lajos arczké­­pén akadt meg, mely asztalkám fölött függött, egy koszorúval feldiszitve. Petőfi elkomolyodott és leült. — Hát azt hiszi érdemes a „Hazai rejtel­mek“ szellemes írója, hogy kegyed folyvást ko­­szorúzza? — Gyűlölöm azt az embert! Hej ha én . . . Itt nem tudom mire gondolt . . . Azután belebonyolódtunk egymás magasztalásába. Egy ügyes fordulattal arra kért, bizonyítsam be, hogy az ő nevét olyan kiválóan tisztelem. — Szívesen, mondom — bármivel, a­mi tő­lem telik. — Minthogy én nem kérhetem el a kegyed szép nevét, fogadja el az enyémet és egyesítse a sajátjával. Erre nagyot dobbant a szívem, s hirtelen nem gondoltam másra, mint a két név egyesülhe­­tésére. — De hát hol van a név a világon, me­lyet az önével együttesen kellene viselni!? — No hát akkor legyen csak Petőfiné. — Hiszen Petőfiné csak asszony lehet, és akkor előbb . . . — Igen, igen, előbb nőül veszem, ha hoz­zám jön, kis feleségemmé teszem, és azután lesz belőle Petőfiné. De hiszen nem szeretjük egymást, hát hogy házasodnánk össze? —­ Jól van, — felesé Petőfi, — ha még ed­dig nem oly nagy is szer­elmünk, hogy együtt él­hessünk, de tiszteljük egymást annyira, hogy kö­zelben, úgy mint a távolban kölcsönös becsülés­ben várjuk be az időt, midőn boldog élettársakká lehetünk. Látja, milyen nagy az én bizonyítékom, felajánlom nevemmel egész életem szabadságát. — Egymásra nézve elméláztunk.“ Corneliának ekkor öltözködnie kellett az elő­adáshoz. Petőfi fölállt, s kezet nyújtva így szólt: — Ugy­e Cornelia, ezt folytatni fogjuk? — Mikor? — kérdem nevetve, hisz holnap reggel utazik, s halaszthatlan útja van. — „Hogy mi halad, vagy mi halasztható, most ez egyszer én fogom megmutatni a bolond sorsnak! — mondá, s eltávozott.“ Ez este adták a „Sára hét fia“ czimű fran­czia darabot. Cornélia fehér ruhában, fején fátyol­lal játszott. Midőn Petőfi meglátta, igy szólt hozzá: — No látja, készen is van a menyasszony. — És a vőlegény — felelt Cornelia, — csak a pap hiányzik. — Az rögtön lenne, csak kegyed mondaná ki az „igent.“ — Nohát igen, mondá Cornelia, — de ez csak arra kötelező, hogy márkások legyünk addig, a­míg ön ismét fölkereshet engem. Petőfinek nem kellett több. Rohant a pap­hoz, s csak tisztelendő könyves Tóth Mihály uron múlt, hogy az esküvő elmaradt. . . . Mikor a leg­nagyobb izgalomban visszatért hozzám — mondja az írónő — és én megtudtam, hogy nem esketnek meg bennünket, egy néma hálával fohászkodtam a gond­viseléshez, és sírva kértem: Legyen nyugodt és ne zsákmányolja ki egy csak most keletkező rokon­­szenv jogát; higgye el, hogy legjobb barátaink is elitélnek . . . Utazzék el holnap békével.. Petőfi azonban csak harmadnapra utazott el, s ekkor egy kiszakított tárcza lapra is-ott levélben kérte Cornéliát, hogy a­ pap áldása nélkül is vegye föl nevét, és Kolozsváron a hova két hét múlva szándékoztak, szer­epeljen már úgy . . . Ő ott lesz, a­mikor Cornelia kívánja az esküvőre . . . Bele­nyugszik abba, hogy akkor hívja magához, mint férjét, ha már meggyőződött arról, mennyire meg­érdemli a boldogságot... Ez volt Corneliának első levele Petőfitől, ki néhány nap múlva Pestről írt egy mély érzelemtől áthatott második levelet, a­melyben említi, hogy mily diadalmas boldogság lett volna az ő reá, ha Pestre érkezve elmond­­ható volna ismerőseinek: „Cornelia az én felesé­gem . . .“ E levélre Cornelia elhatározta, hogy nőül megy Kolozsváron a költőhöz. E közben azonban Petőfi Szatmár megyében járt, s megismerkedett Szendrey Júliával............ Egy hónap múlva irta Cornéliához harmadik leve­lét, melyben említi, hogy bizonyosan azért nem akarta kolozsvári diadalait a Petőfiné néven él­vezni, mert alkalmasint férjhez szándékozik menni valamelyik kis gróf udvarlójához. E kis gúnyolódás után szerencsét kívánt kolozsvári diadalaihoz .... Ekkor jelent meg Petőfinek az a verse: „Mi van innen távol? a Tisza. Mi van a Tiszán túl? — Hortobágy ..." Cornélia is olvasta a költeményt, s csak ennyit irt Petőfinek: „No ugye, hogy a Hortobágyon túl két út van? szerencsés utat kí­vánok a másikhoz, a melyik nem a Királyhágó felé vezet“ . . . * * * 1847. junius első felében Cornéliáék ismét Debreczenben voltak. Egy szép reggelen Cornélia költemény-füzetet kapott. Petőfi versei voltak, a költő arczképével, felette e két szó: „Prielle Cor­­néliának.“ Azután egy gyöngyvirág csokrot, a kö­vetkező nyilt levél kíséretében: „Virágokat kül­dök és költeményeket, azokkal koszoruzd meg ma­gad nemzeti művészetünk kedves menyasszonya ; ezeket fogadd, mint őszinte ajándékát azon szív­nek, melyből fakadtak“. Petőfi is Debreczenben volt, s készült meglátogatni Cornéliát. „ . . . Elhatároztam, írja a művésznő levelé­ben , hogy ha elembe lép, a legbarátságosabb szavakkal fogom megnyugtatni talán nem egészen nyugodt lelkiismeretét. Így történt aztán, hogy a midőn a kertbe lépett, barátságos kézszorítás köz­ben és egész fesztelenül azt mondom neki: — Köszönöm, hogy még mindig kötelező sza­vam alól ilyen gyöngéd módon oldott fel. Midőn előbb írott soraiban „nemzeti szinművészetünk kedves menyasszonyának“ nevezett, nemde azt akarta tudtomra adni, hogy csupán a művészet, s nem az ön jegyese vagyok. Íme visszaadom én is az ön szavát, teljes áldásommal! . . . — Elfogadom, — felelte ő nem kis elfogult­sággal, — ámbár megvallom, hogy kifogott rajtam most is. Én azt hittem, ezzel csak végezünk, s íme kegyed pedig ezzel kezdte.. . . — Annál jobb, így előbb átesünk rajta,ami­nek úgyis meg kellett történnie. És most jöjjön, beszélgessünk igaz barátokhoz méltóan. . . . Köszö­nöm költeményeit. . . . Megengedi, hogy ezen gyöngy­virágok viszonzásául én is szolgáljak egy szál­ai- *) Petőfi és Prielle Cornélia viszonyát csaknem kivé­tel nélkül helytelenül ítélik meg a költő eddigi életírói. E körülmény folytán — ismételt kérésekre — írta a t. mű­vésznő ezen bizalmas levelet, melyben elmondja a valót. E kiváló érdekű levélből kivonatilag közöljük azon részleteket, m­elyek különösen ez ismeretségre vonatkoznak. A szerk. Tudományos mozgalmak, A történelmi társulat ülése. — Május 1 -ed. — A történelmi társulat ma délután 5 órakor szépszámú közönség jelenlétében Ipolyi Arnold el­nöklete alatt ülést tartott, melyen először dr. Kohn Sámuel budapesti főrabbi „A ludai zsidó község a török világban“ értekezését olvasta föl. Ez érdekes fölolvasás főbb vonásaiban is a következő. A budai zsidó község egészen Budának a keresztények által 1686-ban történt visszafoglalá­sáig legtekitítélyesebb zsidó község volt. Legkiválóbb szerepüket a török világban vitték. Budáról a mo­hácsi vész után mindenki menekült, csak a zsidók maradtak ott, mert a törökök alatt­­ mindenütt biztosan és boldogul éltek. — Budán a sok zak­latás és kiűzetés után 1569-ben már rende­zett zsidó községgel találkozunk, sőt 1581-ben már két község létezett: német és spanyol szertartású. — Pesten szintén laktak zsidók, de azok a budai községhez tartoztak. A község a várhegy aljától a Duna mentében a mai császár­fürdőig húzódott, s igy az ostromoknak mindig elő­ször volt kitéve. A község élén elöljárók álltak, kik az államadót a tagokra kivetették, a peres­ügyeket elintézték s a bűnösöket a község saját fogházába több hóra is elzárták. A spanyol és zsidó szertartásuak közt gyakran villongás tört ki, melyeket török tekintélyek, vagy az átutazó hires rabbik egyenlítettek ki. A kereskede­lem kiválóan az ő kezükben volt, iparos ke­vés találkozott közöttük, még kevesebb orvos Buda ostromainál mindig a legnagyobb hő­siességgel a törökök oldala mellett harczoltak, miért IV. Mohamed rendkívüli kiváltságokkal ru­házta fel őket. Hősiességük híre egész Európát befutotta, mi a keresztények részéről hitrokonaik nem csekély zaklatására adott okot. Budának 1686 szeptember 2-án történt bevétele után a törököké­vel az ő napjuk is lehanyatlott, mert a várost makacsul védő zsidókat nagyrészben a kereszté­nyek leölték, vagy fogságba vetették. így pusztult el e virágzó község, melynek nyomaira már 1220 körül akadhatni. Buda visszavétele után csak Ó-Budán lakhattak s csak 1800-ban szelidítettek a zsidókra mért szigorú rendszabályokon. A tetszéssel fogadott előadás után Kámonházy Béla „ Frangepán Beatrix, Corvin János özvegyének emlékezetéről“ olvasott. Beatrix, Corvin János fér­jének halála után, kivel boldogul élt, materiális érdekekből s részint II. Ulászló kényszere alatt 1509-ben Brandenburgi György bajorországi herczeg nejévé lett. De e házassága számára nem igen hozott boldogságot. Német férje ugyanis, ki szeretett szer­zett magyar nemességével hivalkodni, kéjelgő s dobzódó volt, s a magyar főrendek épen nem szí­vesen látták körükben. Felolvasó Bajorországban a brandenburgi herczegi család székhelyeit mind föl­kutatta, azon reményben, hogy Beatrixra vonatko­zólag adatokra talál, azonban fájdalom nem sok eredménynyel. E tekintetben Fraknói Vilmos is igen becses adatokkal szolgált eddig, kire fölol­vasó többször hivatkozik. Kutatásainak azonban mégis volt valami haszna, s ez az, hogy a hattyú lovagrend viszonyait illetőleg igen érdekes dol­gokra bukkant, melyeket fölolvasásában ismertet is. Ezután a folyó ügyek következtek. »Szilágyi Sándor titkár több évdijas tagot je­lent be. Jelenti továbbá, hogy a kirándulásra vo­natkozólag a társulat Teleki­ Miklós grófot levélben kereste meg, melyre az válaszolt, s abban szíves készséggel ajánlja föl Maros-Vásárhelyen levő le­véltárát a társulatnak megvizsgálás végett. A levél fölolvasása, valamint más ez ügyet illető intézke­dés a zárt ülésben történik meg. Jelenti végre, hogy a társulatnak márczius havi bevétele 1064 Írt OS kr. Kiadása 774 frt. Pénztári marailván. Ezzel az ülés 7 óra után véget ért. — A királyi kéziratot, melyet ő felsége leg­­közelebb népeihez kibocsátott, részben nem más fo­galmazta, mint ő felsége maga. . A kézirat eme passusa ugyanis egy éhesen ő felségétől származik: „Büszke és egyúttal boldog vagyok, hogy birodal­mam népeit mint egy nagy családomat tekinthe­tem- az ezen napokra való hálás emlékezet soha sem fog kimosódni szívünkből; a milliók közül csak keveseknek mondhattuk el szóbelileg köszö­­netünket, azért megkérjük önt, (a belügyminisztert) hogy jelentse ki mindenkinek és mindenki előtt szív­ből jövő benső köszönetünket.“ A király a rendes hivatalos eljárástól eltérve, közvetlen kifejezést adott érzelmeinek ama kéziratban, mely épen ezért kétszeresen becses s az igaz bensőségtől és szere­tettől áthatott hangja folytán kiváló jelentőségű is. A lapok túláradó dicsőítéssel kommentálják a kéziratot, mely valóban a legmeghatóbb köszönet, melylyel valaha uralkodó népeit boldogította. _ A trónörökös spanyolországi utazása. Ru­dolf trónörökös, mint már említettük, múlt hó 29-én érkezett Cipót bajor herczeg, Bomldes gróf főudvarmester, Wilczek gróf s Brehm kíséretében a legszigorúbb incognitóban Triesztbe. Az indóház­­nál rögtön kocsira ült s a San-Carlo mólóra haj­tatott, hol a Lloyd társulat reá várakozó „Argó“ gőzhajójára szállott. A hajóraszállás előtt ő fensé­gét Morpurgo Márkus báró a Lloyd társulat elnöke s a fedélzeten Pino báró helytartó, Schmiger tábor­nok helyőrségi parancsnok stb. üdvözölték. 103/4 órakor szedték fel a horgonyt s indult el a hajó Velencze felé. — Személyi hirek­. Zichy grófot, monarchiánk — jelenleg Bécsben időző — konstantinápolyi nagykövetét ő felsége ma külön kihallgatáson fo­gadta. — Mazuranics báró horvát bán már eluta­zott Bécsből Zágrábba. — Haynald Lajos kalo­csai érsek tegnapelőtt este hagyta el Bécset s székhelyére utazott. — Aleko pasa Kelet-Rumélia kormányzója tegnap délelőtt meglátogatta Teisse­­renc de Bort franczia, és Sir Henry Elliot angol nagyköveteket. A boszniai hódoló küldöttség a jövő hét elején szintén elhagyja Bécset s Szerajevóba utazik vissza. — Udvari gyász. A napokban elhunyt Krisz­tina spanyol infánsnőért május 2-ikától kezdve 8 napra terjedő udvari gyász rendeltetett el.­­ Az első magyar általános biztositó társaság Bécsben a Jasomirgott-utcza s a Bauernmarkt sarkán levő szeglettelket a Freisinger-utczában 2 sz. a. levő szomszédházzal együtt megvette s e helyen, tehát a császárváros kellő közepén, 236 □ ös területen díszes palotát fog építtetni, a­melybe — mint értesülünk — egyszersmind e társaság bécsi vezérügynökségének irodái is áthelyeztetnek. — Krisztina spanyol infánsnő, Montpensier herczeg és Mária Lujza Ferdinanda infánsnőnek, II. Izabella spanyol királynő nővérének leánya meghalt Sevillában, San Telmo kastélyban ezelőtt két nappal. Született 1852-ben október 29-én Krisztina infánsnő Mercedes herczegnőnek volt nő­vére, ki öt hónapig lehetett csak Spanyolország királynéja. Montpensier herczegnek most már csak két gyermeke van: egy fia, Lajos­ Fülöp, spanyol infáns, s egy leánya, Mária-Izabella, ki 1864. óta a párisi gróf neje. — Bogisich Lajos kir. tanácsos s a pestvi­déki törvényszék elnöke, működését azzal kezdette meg, hogy a megyebeli járásbíróságokat megte­kintés végett Tutschner kir. ügyész kíséretében beutazza. Hétfőn Szt.-Endrén voltak s holnap kör­útjukat folytatják. — Blim pasa hazánkfia, ki tudvalevőleg nem régen egyptomi pénzügyminiszter volt, múlt hó 18-án Európába hajózott s Budapestet szülőváro­sát meg fogja látogatni. Blum pasa egy fővárosi jómódú családból származik, aránylag még fiatal s igen jól beszél magyarul, sőt ittlakó rokonaival is magyarul le­velez. „Pester Lloydsnak, B. Révay Gyula, a szabad­­elvű párt jelöltje 180 szavazatnyi többséggel kép­viselővé választatott Mudrony Pál ellenében. — A szegediek javára Alexandriában igen si­került tánczmulatság volt, melynek tiszta jöve­delme 5000 frtot meghalad. — Jókai Mór a „csendes évek“ czimü felolva­sása Bécsben német nyelven nyomtatásban is meg­jelent s 80 Iajával kapható. A tiszta jövedelem a szegedieknek van szánva. — A múzeumból, Podolszky esztergomi mér­nök Svájczból visszatérve, a hires regenhauseni czölöpépitészeti telepről igen érdekes régiségeket hozott magával a múzeum számára. Vannak köz­tük kő és csont készítmények is, továbbá részletek a beczövekelt czölöpökből, melyek tölgy és fenyő­fából készitvék. Brassó városban azon korból, mi- I­dőn a város még pénzverési joggal birt, az arany és ezüstpénzverő bélyegek a legutóbbi időkig fe­­n­­maradtak. A városház pinczéjében akadt rájuk így brassói ezüstműves, ki a városi tanács enged­ésé­vel ezeket használta is (úgyhogy érmeket kés­zlve azokat régiekként eladta). A pénzügyminiszter eb­ben az állam jogát sértve látta, a bélyegeket mind lefoglalta és megőrzés végett az őket megillető helyre — a nemzeti múzeumnak adta át. Báthory Zsigmondtól kezdve egész Apaffy Mihály erdélyi fejedelem uralkodásának végső idejéig képviselve látjuk itt valamennyi fejedelemnek akkor vert pénzeinek bélyegét, így brassói tallér-verő 1601 és 1602-ből,aranyverő 1613 és 1614-ből stb. Apaffy tallér 1664-iki. Vannak még 1665-67—72-ből, sőt a török pénzek utánzására szolgáló bélyegek is, mely körül­mény azt látszik tanúsítani, hogy Brassó egykor a hamis pénzverés fészke volt. — A tegnapi eső a vidéken sok kárt okozott, Promontoron az Unger örökösei tulajdonát képező pincze — melyben 1300 adó legjobb minőségű­ bor volt elhelyezve — beszakadt és a hordókat elte­mette. A kár — mint írják — legalább 50,000 írtra rúg. — Fölolvasás. A Kárpátegylet holnap dél­után 5 órakor a postaépület termében fölolvasó ülést rendez, melyen dr. Barkány fog szólni a ma­gyarországi balneologiai és touristikai vállalatok­ról, tekintettel azok nemzetgazdasági hasznára. Be­meneti dij nincs. — Delescluze Henrik, Delescluze Károlynak,a communards kormány volt tagjának fivére, meghalt. — Szerecsennek fehér fia. Prágában egy hiva­talnok-családnál Jarret és Palmer néger színtársu­latától egy szerecsenpár volt elszállásolva. A társulat múlt hó 27-én utazott volna tovább, de a szerecsenpárnak vissza kellett maradni, mert a nő egészséges fiúgyermeket szült, ki a szülők nagy örömére fehérbőrűnek ígérkezik. — Szegedre. A magy. kir. államvasutak ré­széről a kormány rendeletéből 48 sütő és szerelő küldetett Szegedre, az ott foganatba veendő szi­­vattyúzási munkálatok teljesítése végett. Vadászati kirándulás Afrikába. Nápolyban jelenleg nagy vadászati kirándulásra készülnek Afrikába. E politikai — vadászati — t­udományos kirándulásnak, mely Menelikhez, Abessinia királyá­hoz készül, vezetője Martini kapitány. A kirándu­lók tapasztalt s rettenthetlen vadászokat visznek magukkal, kik a karavánt minden megtámadástól védeni fogják. A vadászok közt van az elhunyt Antonelli bíbornok egy unokaöcscse, s egy Daximas Ede nevezetű franczia. Menelik a feje után a ka­raván elé fog utazni. Mivel a „királyok királya“ nagyon szereti a szép fegyvereket, a társaság Um­berto olasz királytól két szép hegyi puskát, hat másnemű lőfegyvert s nagy készlet töltényt visz számára. — A szegedieket segélyző fővárosi bizottság végre­hajtó bizottsága mai ülésén tárgyalta a belügymi­niszternek már ismertetett leiratát, a szegedi me­nekültekkel való elbánás és egyéb intézkedések tekintetében. Kamermayer polgármester kifejezte abbeli nézetét, hogy miután a körrendelet vala­mennyi főispánhoz megküldetett, nem is a fővárosi segélybizottságot illetik, hanem a megyékre szól­nak. A bizottság különben maga is belátja, hogy a munkaképes menekülteket tartani nem kívánatos, azért holnap általános összeírást és vizsgálatot tart, a­melyen kiválasztja a munkaképteleneket, nőket és gyermekeket s őket továbbra is ellátja. A munkaképeseket pedig vidékre küldeti munkát keresni, ha itt nem találnak. Az iparosok szerszám­­xxxal ellátásába nem avatkozik a bizottság, miután az iparegyesület kebelében ily mozgalom van s már­is szép eredménynyel kecsegtet. A menekültek száma: 80 férfi, 53 nő, 60 gyermek. A felülvizsgá­lat megejtése után intézkedés fog történni a me­nekültek további befogadásának korlátozására nézve . Turgenyeft Ivánt, a híres regényírót szám­űzték Oroszországból. Feltűnt, hogy az ősz re­gényíró, ki különben sokat tartózkodik külföldön, miután Oroszországba visszatérésekor annyi ovázió­­ban részesült, hirtelen elhagyta Oroszországot. Ennek oka abban ker­esendő, hogy egy szép reggel a pétervári rendőrmester felkereste Turgenjeffet, s tudtára adta neki, hogy a kormány (hihetőleg Turgenjeff nihilista tárgyú regényei miatt) szíve­sen venné, ha külföldre költöznék. A kormány ez óhajtását az ősz regényíró teljesítette. Turgen­­jeffet az orosz kormány, az általános ostromálla­pot behozása után, proscribálta, azaz örök időkre száműzte. — „A Latitia“ társas kör, mely a télen mű­kedvelői előadásokat rendezett válságos körülmé­nyek közé jutott. 200 frtnyi igénytelen tartozás HÍREK. Május 1. Hivatalos Kinevezések. Ő felsége Möifeld János, Cidó­­fahy István és Kicsik Sándor erdélyi földtehermentesítési pénz­alap-igazgatósági előadókat miniszteri titkárokká nevezte ki. — Am kir. belügyminiszter Csongrádi Kálmán erdélyi föld­­tehermentesítési alapigazgatósági fogalmazót, valóságos mi­niszteri fogalmazóvá, Lay Frigyes kiadót, Vida János iktatót és Isacy Miklós levéltárnokot miniszteri hivataltisztekké ne­vezte ki. — Udvari hír. Ő felsége a király és a ki­rályné f. hó 3-ikán délután 5 órakor Budapestre érkeznek.

Next