Ellenőr, 1881. március (13. évfolyam, 106-162. szám)
1881-03-01 / 106. szám
XIII. évfolyam, — 106. sz. Melléklet az „Ellenőr“ 106. számához. Közegészségügy. Szükséges-e új szemészeti kóroda? Két czikk. Dr. Schulek Vilmostól. II. A hazafias hangzású phrasisok ma nem fognak rajtunk. Komolyakká lettünk és munkálni készülünk. Anyagi viszonyaink javítása ma a jelszó. Örvend ezen fordulaton a tudós is, bár személyes előnye nincs benne, mert tudja, hogy az, ami szívén fekszik, a szellemi haladás, a magyar műveltség és tudomány, nem terem meg szegények közt. De a magyar nemzet jövője nemcsak az anyagi jóléléstől függ, hanem attól, hogy e felett tud-e nemzeti jellegű, eléggé teremtő belerővel bíró szellemi kultúra felépülni. Ezen czélt azonban soha sem fogjuk megközelíthetni, ha szellemi intézményeinket addig pangani hagyjuk, míg a felesleges anyagiakból könnyen telni fog. Gondos előkészítést, anyagi támogatást, türelmes gondozást már eleve igényelnek, hogy végre díszben virulhassanak. Áldozatok nélkül, az állam és az egyesek részéről, használható intézetek létesítése nélkül, sohasem fog tudományos „iskola“ előállani. Ha a nemzet ama czélt akarja, akarnia pedig kell, akkor az államnak folytonosan nyitva kell tartani az alkalmat az egyetemen, hogy a szellemi erők ébredjenek és fejlődjenek, és ha lángelme találkoznék, az el ne veszszen. Midőn a közoktatásügyér úr az egyetemi orvoskari intézményeket tervszerűen újraéleszti és most számosabb intézet mellett, egyetemi szemkórodát is építtetni szándékozik, ezzel nemcsak az államnak jelen égető szükségletén, orvosok kellő képezése ügyében, fog segíteni, hanem egyikét a legszélesebb értelemben vett hazafias tetteknek hajtandja végre, melyet minden emberbarátnak, minden honfinak és a napi mozgalmakon valamivel túl is nézőnek méltányolni kell. Ezzel szemben a törvényhozásban is a pártérdekeknek háttérbe kellene szorulni és azon megfontolásnak helyet engedni, hogy a szellemi érdekeknek az államvezetés legfőbb érdekeinek kellene lenni. Az összes értelmiséget magunk mellett állani véljük, ha kimondjuk, hogy a törvényjavaslat tartalmát elejteni annyit tenne, mint támadást intézni egészségünk, tudományosságunk, nyelvünk és a jövő nemzedékek szelleme ellen. Röviden jeleztem, mit kíván elérni az egyetemi szemkóroda. Nem érheti el czéljait, ha nincsenek meg a megfelelően berendezett helyiségekből a következők: a szakma természetéből folyó módon elhelyezett és világított, a hallgatók számához mért tanterem, szoba, hol a betegek szakszerűen vizsgálhatók, mire külön berendezések kellenek; terem a váró betegek gyülekezésére; szoba a tanársegéd és gyakornokok munkálkodására; terem a hallgatók szemtükrészeti gyakorlataira (ha egy órában 20 egyén vizsgál csak, kell 30 egyén a kin vizsgálnak, tehát 50 embernek,asztalokkal, székekkel stb. kell a teremben elférni); szoba műtéti gyakorlásokra hullan, melyet nem szabad szobába vinni, hol betegek is megfordulnak; tanári szoba, hol szigorlatok is folynak, könyvtár, finomabb eszközök stb. biztos elhelyezést találnak; két tanársegédi lakószoba. Mindezeket a törvényjavaslathoz mellékelt terv a földszinten ügyesen helyezi el. Kell továbbá 50—60 betegágy, részint nagyobb termekben, részint külön szobákban, gyermekek, nagyon súlyos betegek, kényes utókezelésű műtöttek, fertőző betegséggel bírók elkülönítésére, műtőszoba a betegszobák közelében, folyosó az üdülő betegek számára (kert is lenne, ha a telep kiépül), lakosztály az ápolónőknek. Ezeket az első emeletre terveztük. Talán nem kell szakértőnek lenni, hogy valaki megértse mindezek szükséges voltát. Sőt akármelyikéhez a tisztelt olvasóknak merem kockáztatni a kérdést: „ugyan melyikét a fölsorolt részleteknek tartja mellőzhetőnek vagy összevonhatónak ?“ Talán a betegek közt operáljak, mint most, hogy egymás szenvedésein rémüljenek, vagy a gyakornokok a váró betegszobában munkálkodjanak és vizsgáljanak, hogy a zsivajban figyelmük elvonassék, mint most; vagy az ápolónők a betegek közt éveken át barlangsötétségben éljenek és a férfiszobákban sorban álló ágyak egyikén aludjanak, mint most; vagy a sétáló folyosókat nélkülözve, a műtett betegek a sötét szobából elbocsátásukkor mindjárt a verőfényes utczára tolassanak ki, mint most; vagy a szemtükrészeti gyakorlatokat tartsam egy és két ablakos közönséges nagyságú szobában, hol 2 órán egy folyamban 50—60 ember mozog 40 szék, 6 asztal, 8 pad és még egyéb bútor közt, lefüggönyözött ablakok és 10 láng világítása mellett, szellőzés nélkül, mint most; vagy ta- t nitsak teremben, hol hallgatóim egyharmadát, kik napi előadásuk már 5. és 6-ik óráját töltik nálam, üléssel sem kínálhatom meg, és hol szellőzés hiányában a rekkenő, fulasztó levegőben csak én a beszélő vagyok biztos az elmámorosodás ellen, mint most; vagy aggódjam a felől, hogy valamely tehetséges ember, talán kitűnő tanársegédem, egyetemi magántanárságra képesíti magát és azon természetes kívánsággal talál előállani, hogy adjak neki helyet ahol taníthasson, mint most; vagy ha operálok, küldjem a tanulók 1/4 részét haza, mert nincs hely a betegágy körül, mint most; vagy maradjanak a betegágyak oly szorosan, hogy ha egyik beteg álomban nyújtózik, szomszédja szemét megdöfheti (mert ha ritkítom, 20—25 betegnek maradna csak hely) és jusson egy betegre öszszesen 30 köbméter*) szellőzetlen levegő, (mert szellőzés csak nyitott és így fényáras ablakon volna lehető, mit a lobos szem nem tűr el), mint most; vagy maradjon árnyékszékül 40 embernek a két ajtóköz, beáradó fertelmes gőzével,mint most; vagy mosakodjék a 40 ember 4 tálból, mert nincs hely többre; vagy ne legyen a tanárnak külön szobája, hanem ha beteghez kényes kérdéseket kell intézni, vagy épen ezen irányban vizsgálni, azt számos tanuk előtt kelljen tennie, mint most, stb. stb ? A mostani helyiség nemcsak elégtelen, hanem javíthatlan, kórodénak semmiképen nem használandó. „És eddig tudtak megélni és tanítani benne.“ Igen, az eszkimó is tud megélni, pedig még ilyen szemkórodája sincsen, és tanítani is lehet egészen jól, ha mindennap két óráig szembetegségről beszélni elégnek találtatik. Meg is éltek, tanítottak is eddig, hanem az eredmény is a kórodénak megfelelő volt: meddő mindazon irányokban, melyekről szó volt. „De talán a tanárok nem értek semmit, hiszen szellem és kitartó buzgalom a tanárban sokat pótolhat“. Elődeim tettek, amit lehetett, a tanulók száma is kisebb volt, a szemészet sem oly óriási terjedelmű volt mint ma, javításokat is folytonosan sürgettek. Arra pedig semmi lángelme sem képes, hogy az, amit a hallgató nem látott, nem próbált, nem gyakorlott, valami után olyanná válhassék előtte, mintha azt maga látta, próbálta, gyakorolta volna. Ilyen fictív képességet józan ember kórodai tanártól nem várhat. Még egy kételyt gondolok az olvasóban felmerülni : „Arról a kicsiny szemről mi van anynyi tanulni, annyi vizsgálni való, hogy akkorra készületek, még 300,000 fotos épület is kellenek hozzá ?“ Ez a kicsi szem, melylyel az egész világot öleljük fel, annyi finom részletből áll, hogy azok kóros elváltozásainak csak nevei egy legközelebb megjelent szakmunkában **) 68 kettős hasábú lapot foglalnak el! A tanulónak sok próbálkozás kell, míg a kóros jelenségeket testi szemeivel biztosan meglátni képes, mi még messze áll attól, hogy helyesen meg is ítélje. A szemészet a gyakorlati orvostudományok között legfejlettebb és korántsem egyhangú vagy egyszerű, sőt a kórváltozások sokfélesége alig kimeríthető. A búvárkodás eredményei mellett folyton új és új kérdések burjánoznak fel, melyek a búvárt a megoldás keresésére ingerük. Eltekintve attól, hogy a segítés annyi esetben biztosan lehető, és hogy a sikeresen műtőt olyan boldogító érzelem lepi el, mintha valamit újjá teremtett volna. Soraimmal a törvényjavaslat tartalma iránt csak rokonszenvet kelteni fölösleges kísérlet lett volna, hódit az eszme és a közoktatásügyér úr fáradhatlan bölcs célzatai. Azon meggyőződés terjesztéséhez kívántam hozzájárulni, hogy a mostani szemközoda rossz, hogy újnak építése már most szükséges és hogy az építés elmaradásával az orvosi képezés, az egészségügy átalában, de nem kevésbé nemzeti tudományosságunk magasztos czéljaitól elmaradna. A törvényjavaslatban foglalt egyéb intézetekre nézve hasonló áll, mint a szemkórodáról. Valamennyi épen oly szükséges mint ez. Senki a szakköröket, melyek az építést mostani pénzviszonyaink súlyának megőrzése mellett mégis sürgősnek állítják, önzéssel nem vádolhatja. Az adók súlyát mi is érezzük, mint minden állampolgár. Személyünkre nézve az építéssel terhet, a szélesített munkakörrel felelősséget annak kitöltése iránt veszünk magunkra. Különösen kórodai tanárnak nem előnyösebb volna-e kevesebb kórodai beteget látni el, és a többieket magánorvoslásra, talán jövedelmező műtevésekre utalni ? nem kényelmesebb volna-e a 2—3 építési év alatt kínálkozó nyűgöt, a berendezés felette sokoldalú részleteinek fárasztó megállapításait magáról elhárítani? nem közelebb állana-e a tanári feladatok szűkebb értelmű magyarázata, hol a tágabb felfogás az abból folyó új építkezések ellen úgy is nagy *) Ha 60 köbméter jut egyre, ez csak tűrhető mennyiség. Kórodán, hol a tanulókra is kell számítani, egy betegágyra 100 köbméter essék. **) Register zu Graef-Saemisch, Handbuch der Augenheilkunde, Lipcse. a külső ellenállás ? Nem, a szóban levő tervek a szellemi munkásságra ébredt nemzetnek életjelei, a nemes tettvágy fokmérői, egyszersmind a visszamaradottság szégyenkező vallomásai, melyek a javulás első lépéseivel azonosak. Nincs itt semmi rohamosság, mint némelyek hiszik, hanem azon intézkedésekből egy, melyek állami önállásunk rohamos sülyedésétől, az erkölcsi tekintély elvesztésétől óvhat meg bennünket és biztosítani az állam jövőjét vannak hivatva, mert szellemi önállásra emelni ígérnek. Hogy lehet rohamos építésekről ott szó, ahol 15 millió lakossal bíró országban az első hasznavehető szemkóroda és eddig névnél alig jobban létező orvosi tanintézet felállítása forog szőnyegen? Csak a szörnyű elmaradástól az első kilépést tesszük meg ezzel. A kicsi Svájczban 3 egyetem van, kettő tűrhető, egy kitűnő berendezésekkel. És nálunk az első jól szervezendő intézetek emelésével akarnának késlekedni? Vissza kell térnem érvelésem kezdő részére: ha nemzeti fejlődésünk, tudományosságunk megteremtése nem indítaná meg a vonakodókat, ne felejtsék, hogy az ország orvosainak képezése és a következő évtizedek egészségügye áll kérdésben; hogy meghalni mindnyájunknak kell, mi ritka kivétellel súlyos betegségben történik, melynek kezdetén még kilábadással kecsegtethetjük magunkat és azt orvostól várjuk, kinek képzettsége a mi adófizetői életünkre befolyással van; hogy különösen az ország szembetegei nem várhatják a szemkóroda építésében is elbiztatott „jobb időt“, mert az a jobb idő nekik elkésett idő. AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, február 28. A császár. 60 Regény. Irta: Georg Ebers. Első kötet. HUSZADIK FEJEZET. (Folytatás.) A ruganyosság, a melylyel Pollux székéről fölugrott, az üde nevetés, a melylyel beszédét félbeszakította, a gyermeki gyöngédség, ahogy kis öreg anyját átölelve tartotta, mialatt kikérdezte tőle, hogy miért maradt ki oly későn, a szívet megnyerő mélycsengésű kellemes hang. Arsinoet mind valami ismerős dologra emlékeztette, régen nélkülözött kedves valamire s Arsinoe hatalmasat csapott az elébe nyújtott két nagy kézbe. Ha őt Pollux e pillanatban fölemelte volna, s Euphorion és anyja szeme láttára szívéhez szorította volna, a leány nem védhette volna magát. Arsinoe szorongó szívvel lépett be Dorisékhez, a kapus-házikóban azonban oly levegő volt, mely mintha minden but és gondot eloszlatott volna s a könnyű szivü leány lelki szemei előtt nem a gyötört és nagy veszélyben forgó Selenének, hanem a puha ágyban fekvő, jól ápolt , csak lábán megsérült nővérnek képe tűnt föl. Az emésztő gond helyét részvét foglalta el, s ez a részvét hangzott Arsinoe szavából, mikor Euphoriont, az énekest arra kérte, hogy nyissa ki neki a kaput, mert rabnőjével ki akar menni, hogy megnézze, mint van nővére. Doris megnyugtatta, s ismétlé, hogy a szenvedőt Hanna asszony házában a legnagyobb gonddal ápolják, de Arsinoe azon kívánságát, hogy nővérét meglátogassa, jogosnak találta; Pollux pedig fölajánlá kíséretét, mert az ünnepély mindjárt éjfél után kezdődik — mondá — s az utczán őgyelgő részeg néptől sértéseket kellene kiállania. A sötét utczában, mely annál telibb volt emberekkel, mennél tovább mentek, némán haladtak egymás mellett. Pollux mondá végre: — Oltsd karodat az enyémbe, érezned kell, hogy védelek, én meg minden lépésnél fogom érezni, hogy ismét föltaláltalak, s közel szabad hozzád lennem, te csodás teremtmény. E szavak nem negédesen, hanem komolyan hangzottak, s a szobrász mély hangja reszketett a fölindulástól, míg ezt benső gyöngédséggel mondá: E szavak, mintha a szerelemnek ujjai lennének, megkopogtatták a szűznek szivét, ki vonakodás nélkül ölte karját Polluxéba, s halkan susogá: — Igen, meg fogsz védeni. — Igen, mondá Pollux szilárdan, s baljával megfogta Arsinoe kis kezét, mely az ő jobbjában nyugodott. S a leány nem vonta el, s ahogy egy pár lépést tettek, Pollux mélyen fölsóhajtva mondá: — Tudod, hogy minek gondolom most magam ? — Nos? — Hát ... de nem is tudom kellőleg kifejezni. Mintha én volnék az olympusi győző, vagy mintha bíborral ajándékozott volna meg a császár. De koszorú ide, bíbor oda. Karomon csüngesz, s én kezedet tartom ; ezen kívül minden egyéb hiábavalóság rám nézve. Ha nem volnának itt emberek, nem — nem tudom, mit tennék. Arsinoe boldogan tekintett föl reá, Pollux azonban ajkaihoz voná a kis kezet, s hosszasan, melegen csókolta. Azután ismét elereszté, s szive mélyéből jövő sóhaj kíséretében mondá: — Oh Arsinoe, szép Arsinoe, mennyire szeretlek. Míg ez égő szenvedélylyel mondott szavak lesiklottak ajkairól, Arsinoe szorosabban hozzásimult, fejét vállára hajtó, nagy szemét szelíd pillantásra nyitotta föl, s halkan suttoga: — Óh Pollux, oly boldog vagyok, oly szép az élet. — Nem, képes volnék a világot meggyűlölni, kiálta a szobrász. Végig hallgatni mindezt, egy aggódó öreggel folyton oldalunk mellett, s tova lépkedni az emberektől hemzsegő utczán, ez elviselhetlen. Én nem is tudom tovább kiállani. Lányok lánykája, itt nagyon sötét van. ELLENŐR Budapest, kedd, márczius 1. 1881. Az iparügyi enquete. II. ülés. — február 28. Elnök: Kemény Gábor b., jegyző: Balogh Vilmos. A kormány részéről jelen voltak még Matlekovics Sándor, Herich Károly. Kínok az ülést megnyitván, kijelenti, hogy Machlup Adolf betegsége miatt az ülésben nem jelenhetik meg. Jelenti továbbá, hogy Havas Sándor gépgyáros és kereskedelmi tanácsos a megjelenésben akadályozva lévén, nézeteit írásban küldötte be. A vélemény főbb pontjai a következők : Az értekezlet eddigi folyamában általános volt azon felfogás, hogy ipari nyomoraink legfőbb okát a szakértelem hiánya és az iparos fegyelmezetlensége képezi. Ez lévén a legfőbb ok, tehát iparügyünk rendezésénél a figyelmet erre kell fordítani, sőt a czélba vett ipartörvény revisiojánál ebből kell kiindulni. Constatálható volt az értekezlet eddigi menetéből az, hogy ipartörvényünk leglényegesebb hibájául az iparos tanonczek kiképzése, ellenőrzése s a szakértelem fejlődésének felügyeleti hiánya jeleztetik. Valóban helyesen, mert ipartörvényünk ezen leglényegesebb kérdésében, nem helyes alapra építtetett. Abban áll a helytelensége, hogy a lényeges felügyeleti feladatokat a törvény tisztán a közrendészeti iparhatóságokra bízta, egy oly elemet állított a felügyelet és ellenőrzés élére, mely annak teljesítésére soha képességgel nem bírhat. Az ipar szakszerű kiképzésének felügyelője, ellenőrzője, bírája csakis szakszerű iparos lehet, de soha oly egyén, oly tényező vagy hatóság, mely ahhoz hivatásánál fogva nem érthet, e feladat lényegének meg nem felelhet. Én ebben találom ipartörvényünk egyik leglényegesebb hibáját, melyet igazol a lefolyt 10 évi tapasztalat, az, hogy most annyi mesterséget nem tudó és fegyelmezetlenségében erkölcsileg megromlott, megélni nem képes iparosaink vannak. Ezen tapasztalatból merített felfogásból kiindulva, oly iparrendszert kell létesíteni, mely ezen hibák ellen lehetőleg biztosítson. Az eddigi iparhatóságok jogköréből a szakszerű iparosnevelést s annak ellenőrzését okvetlen ki kell venni és azt természete szerint ahoz értő más hatóság, vagy testületre — előttem mindegy akármi elnevezés adassék e fórumnak, csak a feladata lényegének feleljen meg — azonban megjegyzem, hogy a hatósági elnevezés csak tisztán állami institutiót illetvén, teljesen megfelelőnek találom az ipartestületi elnevezést. Kerkapoly felfogását találom legczélravezetőbbnek s óhajtom, hogy ipartörvényünk alapjául, a gyakorlati élet kívánalmaihoz mért módosítással, elfogadtassák. De mielőtt pozitív javaslatomra szorítkoznám, meg kell jegyeznem, hogy az értekezlet elébe tűzött első kérdésselizárólag nem foglalkozhatom. Az első kérdés a második kérdés elvileges előre való megoldása nélkül czélra vezethetően el nem dönthető, mert a két kérdés szervezetten összefügg. Minden bővebb indokolás nélkül tehát előre akként felelek a második kérdésre, hogy az iparjogosítványok adása, szakképzettség igazolásától feltételezendő. Való, hogy mély sötétség terült el azon szögletben, melyet két szomszédos ház fala képezett, hova Pollux bevonta Arsinoét és tiszta ajkaira ott nyomta az első csókot, de mindkettőjük szivében világosság, ragyogó világ honolt. A lány szorosan átölelte ifjú nyakát, s úgy tartotta volna magánál idők fogytáig; de ekkor rajongó rabszolgák csoportja közeledett feléjök Dalolva és tombolva kezdék meg e szerencsétlenek az ünnepnapot, hogy azt, mely őket nagyon rövid időre minden kötelmüktől fölmenté, a legteljesebb mértékben kiélvezzék. Pollux tudta, hogy e nép mily kevéssé ismer korlátokat, s midőn Arsinoéval tovább lépdelt, figyelmezteté, hogy vele együtt folyton a házak mellett maradjon. — Minő boldogok! mondá az ujjongókra mutatva. Uraik kevéssé szolgálni fogják őket, s most kezdődik évük legszebb napja; ránk nézve az élet legboldogabbika is most vette kezdetét. — Igen, igen, felelt Arsinoe s mindkét kezével átfogta erős karját. Arra mindketten fölkacagtak vidáman, mert Pollux észrevette, hogy az öreg rabszolganő mellettük lesütött fővel halad el, s egy másik párt követ nyomon. — Megszólítom, mondá Arsinoe. — Ne, ne, hagyd őt, kérte a művész. Az a kettő ott elül jobban igénybe veheti az őrizetet mint mi. — Hogy is lehet az, hogy ő veled összecseréli azt a kis férfiút? nevetett a lány. — Bár csak ne volnék olyan nagy, felelt Pollux sóhajtva. Csak képzeld el, a kínzó vágyódás és égető szerelemnek milyen nagy tömege fér el egy akkora edényben, mint én vagyok. A lány kezével karjára ütött, mire Pollux gyorsan azzal bünteté meg, hogy homlokát megérintő ajkával. Arsinoe ügyelmeztetőleg mondá: „De az emberek!“ mire jókedvvel felelt Pollux: — Ha irigylenek bennünket, az nem baj. Az út itt megszűnt, sőt egy kert előtt állottak. Ez a Pudeus özvegyéé volt. Pollux tudta, hogy tulajdonosa Paulina, testvére Pontius építőmesternek, kinek a városban is volt pompás háza. De hát lehetséges volt-e? Láthatlan kezek hozhatták-e ide ? A telek kapuja be volt csukva. A szobrász felkerte a kapust, elmondá neki mit Az iparrendészet jogkörében lényeges változtatások részben új fórumok felállítását és szervezését találom szükségesnek, és pedig egy ipartestületet és egy iparhatóságot. A jól rendezett közigazgatási terület beosztásának összeegyeztetési elvét irányadóul elfogadván, minden törvényhatóság területére egy kötelező ipartestület felállítását látom indokoltnak elsősorban, másodsorban az eddigi iparhatóságot változtatandó jogkörének szabályozásával továbbra is meghagyni vélem. Az ipartestület hatáskörének lenni kellene, a tanonczok felvétele, nevelése és kiképzése és az iparjogosítvány kiadatásának ellenőrzése. Humanitárius intézkedések, segédek erkölcsi, anyagi támogatása, az iparos és segédek közt fölmerülő súrlódások békés után kiegyenlítése, fegyelmi eljárások, melyekben kényszerítő bírságolásokat szabhat. Az iparhatóság jogkörébe esnék az ipartestület által szakképzetteknek igazolt iparosok részére, a jogosítványok kiadása, fegyelmi ügyekben az ipartestület által hozott határozatok végrehajtása, az ipartestület előtt ki nem békült iparos és segédek közti vitás jogviszonyok elbírálása, és egyéb iparrendészeti ügyek, melyek a fentartott iparok engedélyezésére vonatkoznak. A második fórumnak a törvényhatóság közigazgatási bizottságát vélném czélszerűnek, e közigazgatási bizottságba bele vonatnának az ipartestületek választottjai, ezen egy kiegészített fórum körébe jutna az ipari szakértő, s ez által biztosítékot nyújtana az iparos testület körébe utalt mai magasabb és netán önös érdekű kérdések tárgyilagos elbírálásának. A III. fokú fórumul a Kerkapoly által ajánlott közgazdasági tanács lenne a legilletékesebb. Az ezen rendszer által nyújtott előnyök csak a társulási és testületi kényszer által érhetők el. Tehát a testületbe olvasztani kényszer útján az iparosokat ezekből az elodázhatatlan indokokból habozás nélkül alkalmazható. Kautz Gyula: Miután súlyos családi körülményeinél fogva Bpestről távoznia kell, nehogy félreértésekre adjon alkalmat, kijelenti, hogy a második kérdésre nézve a teljes iparszabadság elve mellett van és hogy az 1872: 8. t.-cz. rendelkezéseit lényegében fentartatni kívánja.Csepreghy János: Részéről azt, a mit Kerkapoly oly csodálatos szépen kifejtett, ideális szempontból megtámadni nem tudná ugyan, de gyakorlati szempontból kifogásolja és arra nézve megjegyzi, ami egyébiránt Plato ideális köztársaságára nézve megjegyeztetett, hogy hiányzik hozzá a kellő emberanyag, hiányzanak a kellő viszonyok és körülmények, amelyekre azt alkalmazni lehetne. Kerkapoly Károly, midőn arról beszélt, hogy a kényszertársulatok, szakok vagy kerületek szerint alakuljanak-e, erre azt mondá, hogy sem az egyik, sem a másik szerint kizárólag, hanem mind a kettő szerint úgy, ahogy legalkalmasabb, és hogy csoportonként kellene a legtöbb társulatot megalakítani. Erre nézve szóló megjegyzi, hogy Kerkapoly nem látszik arra elegendő súlyt fektetni, hogy a különböző iparágakkal foglalkozó elemek mennyire heterogének és hogy azok nem vonzák egymást, hanem inkább eltaszítják. Megengedi, hogy van egy közös érdek, amely minden iparost összetarthat, és hogy mindenkinek érdekében áll, hogy szakképzett munkásai legyenek, azonban ez mindenkinek közös érdeke kezdve a minisztertől le egész a napszámosig. Szóló többször megkísérlette annak bebizonyítását, hogy a hatóságok sokkal kevesebb szellemi és anyagi erővel tarthatók fenn, mint a kényszer-ipartársulatok és ismételve hangsúlyozza, hogy kevesebb hatósági személyre, mint kényszertársulati elöljáróságra van szükség. Nézete szerint lehet a felett vitatkozni, hogy a hatóságok, vagy a kényszertársulatok kerülnek-e többe, de azt nem lehet állítani, hogy a hatóság és kényszertársulat kevesebbe kerülne, mint maga a hatóság. Mudrony Soma azt állította, hogy ezen kényszertársulatok ingyen működnének és ingyen fejtenének ki oly működést, amely elhat a legkisebb műhelyig. Szóló is tud oly esetet képzelni, amelyben a társulat oly működést tudna kifejteni, amely a legkisebb műhelybe is kihasson. Ha a törvény azt mondja ki, hogy nem szabad másnak ipart űzni, mint annak, aki azt tanulta, ebben az esetben a kényszertársulat elöljárósága nem fog késni elmenni oda, ahol valakit rajta kaphat azon, hogy mint nem jogosult űzi mesterségét, hogy őt megbüntesse , ezt beismeri, de azt, hogy egy társulat elöljárósága azért, mert valaki tanonczát nem foglalkoztatja saját iparágának megtanításából, hogy azokat nem járatja iskolába, a legkisebb műhelyig kiható működést tudna kifejteni, kétségbe vonja azért, mert a kényszertársulat elöljáróságának nincs elegendő képzettsége arra, hogy erre kellő súlyt helyezne, és mert azok, akik erre képesek volnának, miután létek fentartásáért kell küzdeniök, idő hiánya miatt nem fognak vállalkozni arra, hogy ezt ingyen teljesítsék. Szóló olyan elemeket kíván, s ez, miután utasítást kapott, hogy a beteghez tartozókat éjjel is bocsássa be, elvezette őket olyan helyre, ahol Hanna asszony házacskájából kipislogó világosságot látni lehetett. A növekvő hold megvilágította a kagylókkal teliszórt utat, a kert fái és bokrai éles árnyat vetettek a fehér talajra, a tenger világítóan sugárzott, s mihelyt a kertész elhagyta a két boldog ifjút s eltűntek egy sötét bokorban, Pollux széttárta karjait és azt mondá: — Csak még egy csókot, amire ráemlékeztem várakozásom alatt. — Most ne, kérte a leány, többé nem vagyok már vidám, mióta itt vagyunk. Mindig szegény Selenére kell gondolnom. — Ez ellen mit sem lehet fölhozni, mondá Pollux megadólag. De ha elmúlt a várakozás, akkor megkapom jutalmamat. — Nem, most már, kiáltá Arsinoe, keblére vetette magát és a ház felé futott. Pollux követte s midőn a lány a ház egyik kivilágított ablaka előtt megállóit, az ő lábai is, mintha gyökeret vertek volna. Mindketten betekintettek az öblös, magas és fölötte tisztán tartott szobába, melynek egyetlen ajtaja a ház födött előcsarnokába nyílott. E terem falai egyszinüek valának és zöld festékkel voltak bevonva. Az egyetlen képdísz, mely ékité, az ajtó fölött volt. E szoba hátterében állt egy ágy, melyben Selene nyugodott. Néhány lépésnyire tőle ült Mária és aludt, mig Hanna asszony óvatos léptekkel közeledett az ágyhoz és borogatással ápolgatá a betegét. Pollux megérinté Arsinoét s odasúgott : — Hogy fekszik testvéred! Olyan mint Ariadne, akit Dionysusza elhagyott. Minő fájdalma lesz ha majd fölébred ! — Úgy látom, mintha már nem volna olyan halavány. — Nézd csak, hogy megvan hajtva karja, s milyen szép helyzetben támaszta fejét kezére. — Menj csak, mondá halkkal Arsinoe. Most itt ne leskelődj. — Mindjárt, mindjárt. Ha ott te nyugodnál, nem volna isten, aki eltávolíthatna erről a helyről. Milyen óvatosan szedi le a vizes kendőt az öreg Hanna betege csontjáról! Gyöngédebben még nem bántak szemmel sem, mint ahogy ez a matróna dédelgeti Selene lábát. (Folytatása következik.)