Ellenőr, 1881. március (13. évfolyam, 106-162. szám)

1881-03-01 / 106. szám

XII­I. évfolyam, — 106. sz. Melléklet az „Ellenőr“ 106. számához. Közegészségügy. Szükséges-e új szemészeti kóroda? Két czikk. Dr. Schulek Vilmos­tól. II. A hazafias hangzású phrasisok ma nem fognak rajtunk. Komolyakká lettünk és munkálni készülünk. Anyagi viszonyaink javítása ma a jelszó. Örvend ezen fordulaton a tudós is, bár személyes elő­nye nincs benne, mert tudja, hogy az, a­mi szívén fekszik, a szellemi haladás, a magyar műveltség és tudomány, nem terem meg szegények közt. De a magyar nemzet jövője nem­csak az anyagi jól­éléstől függ, hanem attól, hogy e fe­lett tud-e nemzeti jellegű, eléggé teremtő belerővel bíró szellemi kultúra felépülni. Ezen czélt azonban soha sem fogjuk megközelít­hetni, ha szellemi intézményeinket addig pangani hagy­juk, míg a felesleges anyagiakból könnyen telni fog. Gondos előkészítést, anyagi támogatást, türelmes gondo­zást már eleve igényelnek, hogy végre díszben virul­hassanak. Áldozatok nélkül, az állam és az egyesek ré­széről, használható intézetek létesítése nélkül, sohasem fog tudományos „iskola“ előállani. Ha a nemzet ama czélt akarja, akarnia pedig kell, akkor az államnak foly­tonosan nyitva kell tartani az alkalmat az egyetemen, hogy a szellemi erők ébredjenek és fejlődjenek, és ha lángelme találkoznék, az el ne veszszen. Midőn a közoktatásügyér úr az egyetemi orvos­­kari intézményeket tervszerűen újraéleszti és most szá­mosabb intézet mellett, egyetemi szemkórodát is épít­tetni szándékozik, ezzel nemcsak az államnak jelen égető szükségletén, orvosok kellő képezése ügyében, fog segíteni, hanem egyikét a legszélesebb értelemben vett hazafias tetteknek hajtandja végre, melyet minden em­berbarátnak, minden honfinak és a napi mozgalmakon valamivel túl is nézőnek méltányolni kell. Ezzel szem­ben a törvényhozásban is a pártérdekeknek háttérbe kellene szorulni és azon megfontolásnak helyet engedni, hogy a szellemi érdekeknek az államvezetés legfőbb érdekeinek kellene lenni. Az összes értelmiséget magunk mellett állani véljük, ha kimondjuk, hogy a törvényja­vaslat tartalmát elejteni annyit tenne, mint támadást intézni egészségünk, tudományosságunk, nyelvünk és a jövő nemzedékek szelleme ellen. Röviden jeleztem, mit kíván elérni az egyetemi szemkóroda. Nem érheti el czéljait, ha nincsenek meg a megfelelően berendezett helyiségekből a következők: a szakma természetéből folyó módon elhelyezett és világí­tott, a hallgatók számához mért tanterem, szoba, hol a betegek szakszerűen vizsgálhatók, mire külön berende­zések kellenek; terem a váró betegek gyülekezésére; szoba a tanársegéd és gyakornokok munkálkodására; terem a hallgatók szemtükrészeti gyakorlataira (ha egy órában 20 egyén vizsgál csak, kell 30 egyén a kin vizs­gálnak, tehát 50 embernek,asztalokkal, székekkel stb. kell a teremben elférni); szoba műtéti gyakorlásokra hullan, me­lyet nem szabad szobába vinni, hol betegek is megfordulnak; tanári szoba, hol szigorlatok is folynak, könyvtár, fino­mabb eszközök stb. biztos elhelyezést találnak; két ta­nársegédi lakószoba. Mindezeket a törvényjavaslathoz mellékelt terv a földszinten ügyesen helyezi el. Kell to­vábbá 50—60 betegágy, részint nagyobb termekben, részint külön szobákban, gyermekek, nagyon súlyos be­tegek, kényes utókezelésű műtöttek, fertőző betegség­gel bírók elkülönítésére, műtő­szoba a betegszobák kö­zelében, folyosó az üdülő betegek számára (kert is lenne, ha a telep kiépül), lakosztály az ápolónőknek. Eze­ket az első emeletre terveztük. Talán nem kell szakértőnek lenni, hogy valaki megértse mindezek szükséges voltát. Sőt akármelyiké­hez a tisztelt olvasóknak merem koc­káztatni a kérdést: „ugyan melyikét a fölsorolt részleteknek tartja mellőz­­hetőnek vagy összevonhatónak ?“ Talán a betegek közt operáljak, mint most, hogy egymás szenvedésein rémül­jenek, vagy a gyakornokok a váró betegszobában mun­kálkodjanak és vizsgáljanak, hogy a zsivajban figyelmük elvonassék, mint most; vagy az ápolónők a betegek közt éveken át barlangsötétségben éljenek és a férfiszo­bákban sorban álló ágyak egyikén aludjanak, mint most; vagy a sétáló folyosókat nélkülözve, a műtett betegek a sötét szobából elbocsátásukkor mindjárt a verőfényes utczára tolassanak ki, mint most; vagy a szemtükré­szeti gyakorlatokat tartsam egy és két ablakos közön­séges nagyságú szobában, hol 2 órán egy folyamban 50—60 ember mozog 40 szék, 6 asztal, 8 pad és még­­ egyéb bútor közt, lefüggönyözött ablakok és 10 láng­­ világítása mellett, szellőzés nélkül, mint most; vagy ta- t nitsak teremben, hol hallgatóim egy­harmadát, kik napi előadásuk már 5. és 6-ik óráját töltik nálam, üléssel sem kínálhatom meg, és hol szellőzés hiányában a rek­­kenő, fulasztó levegőben csak én a beszélő vagyok biz­tos az elmámorosodás ellen, mint most; vagy aggódjam a felől, hogy valamely tehetséges ember, talán kitűnő tanár­segédem, egyetemi magántanárságra képesíti magát és azon természetes kívánsággal talál előállani, hogy adjak neki he­lyet ahol taníthasson, mint most; vagy ha operálok, küldjem a tanulók 1/4 részét haza, mert nincs hely a betegágy kö­rül, mint most; vagy maradjanak a betegágyak oly szorosan, hogy ha egyik beteg álomban nyújtózik, szom­szédja szemét megdöfheti (mert ha ritkítom, 20—25 be­tegnek maradna csak hely) és jusson egy betegre ösz­­szesen 30 köbméter*) szellőzetlen levegő, (mert szellőzés csak nyitott és így fényáras ablakon volna lehető, mit a lobos szem nem tűr el), mint most; vagy maradjon árnyékszékül 40 embernek a két ajtóköz, beáradó fer­­telmes gőzével,mint most; vagy mosakodjék a 40 ember 4 tálból, mert nincs hely többre; vagy ne legyen a ta­nárnak külön szobája, hanem ha beteghez kényes kérdéseket kell intézni, vagy épen ezen irányban vizs­gálni, azt számos tanuk előtt kelljen tennie, mint most, stb. stb ? A mostani helyiség nemcsak elégtelen, hanem ja­­víthatlan, kórodénak semmiképen nem használandó. „És eddig tudtak megélni és tanítani benne.“ Igen, az esz­kimó is tud megélni, pedig még ilyen szemkórodája sincsen, és tanítani is lehet egészen jól, ha mindennap két óráig szembetegségről beszélni elégnek találtatik. Meg is él­tek, tanítottak is eddig, hanem az eredmény is a kórodénak megfelelő volt: meddő mindazon irányokban, melyekről szó volt. „De talán a tanárok nem értek semmit, hiszen szellem és kitartó buzgalom a tanárban sokat pótolhat“. Elődeim tettek, a­mit lehetett, a tanulók száma is ki­sebb volt, a szemészet sem oly óriási terjedelmű volt mint ma, javításokat is folytonosan sürgettek. Arra pe­dig semmi lángelme sem képes, hogy az, a­mit a hall­gató nem látott, nem próbált, nem gyakorlott, valami után olyanná válhassék előtte, mintha azt maga látta, próbálta, gyakorolta volna. Ilyen fictív képességet józan ember kórodai tanártól nem várhat. Még egy kételyt gondolok az olvasóban fel­merülni : „Arról a kicsiny szemről mi van any­nyi tanulni, annyi vizsgálni való, hogy akkorra ké­születek, még 300,000 fotos épület is kellenek hozzá ?“ Ez a kicsi szem, melylyel az egész világot öleljük fel, annyi finom részletből áll, hogy azok kóros elváltozá­sainak csak nevei egy legközelebb megjelent szakmun­kában **) 68 kettős hasábú lapot foglalnak el! A tanuló­nak sok próbálkozás kell, míg a kóros jelenségeket testi szemeivel biztosan meglátni képes, mi még messze áll attól, hogy helyesen meg is ítélje. A szemészet a gyakorlati orvostudományok között legfejlettebb és ko­rántsem egyhangú vagy egyszerű, sőt a kórválto­zások sokfélesége alig kimeríthető. A búvárkodás eredményei mellett folyton új és új kérdések bur­­jánoznak fel, melyek a búvárt a megoldás kere­sésére ingerük. Eltekintve attól, hogy a segítés annyi esetben biztosan lehető, és hogy a sikeresen mű­tőt olyan boldogító érzelem lepi el, mintha valamit újjá teremtett volna. Soraimmal a törvényjavaslat tartalma iránt csak rokonszenvet kelteni fölösleges kísérlet lett volna, hódit az eszme és a közoktatásügyér úr fáradhatlan bölcs c­élzatai. Azon meggyőződés terjesztéséhez kíván­tam hozzájárulni, hogy a mostani szemközoda rossz, hogy újnak építése már most szükséges és hogy az építés elmaradásával az orvosi képezés, az egészség­ügy átalában, de nem kevésbé nemzeti tudományossá­gunk magasztos czéljaitól elmaradna. A törvényjavaslat­ban foglalt egyéb intézetekre nézve hasonló áll, mint a szemkórodáról. Valamennyi épen oly szükséges mint ez. Senki a szakköröket, melyek az építést mostani pénzviszonyaink súlyának megőrzése mellett mégis sür­gősnek állítják, önzéssel nem vádolhatja. Az adók sú­lyát mi is érezzük, mint minden állampolgár. Szemé­lyünkre nézve az építéssel terhet, a széles­ített munkakörrel felelősséget annak kitöltése iránt ve­szünk magunkra. Különösen kórodai tanárnak nem előnyösebb volna-e kevesebb kórodai beteget látni el, és a többieket magánorvoslásra, talán jövedel­mező műtevésekre utalni ? nem kényelmesebb vol­­na-e a 2—3 építési év alatt kínálkozó nyűgöt, a beren­dezés felette sokoldalú részleteinek fárasztó megállapítá­sait magáról elhárítani? nem közelebb állana-e a tanári feladatok szűkebb értelmű magyarázata, hol a tágabb felfogás az abból folyó új építkezések ellen úgy is nagy *) Ha 60 köbméter jut egyre, ez csak tűrhető mennyiség. Kórodán, hol a tanulókra is kell számítani, egy betegágyra 100 köb­méter essék. **) Register zu Graef-Saemisch, Handbuch der Augenheil­kunde, Lipcse. a külső ellenállás ? Nem, a szóban levő tervek a szel­lemi munkásságra ébredt nemzetnek életjelei, a nemes tettvágy fokmérői, egyszersmind a visszamaradottság szégyenkező vallomásai, melyek a javulás első lépéseivel azonosak. Nincs itt semmi rohamosság, mint némelyek hiszik, hanem azon intézkedésekből egy, melyek állami önállá­sunk rohamos sülyedésétől, az erkölcsi tekintély elvesz­tésétől óvhat meg bennünket és biztosítani az állam jö­vőjét vannak hivatva, mert szellemi önállásra emelni ígérnek. Hogy lehet rohamos építésekről ott szó, a­hol 15 millió lakossal bíró országban az első hasznavehető szemkóroda és eddig névnél alig jobban létező orvosi tanintézet felállítása forog szőnyegen? Csak a szörnyű elmaradástól az első kilépést tesszük meg ezzel. A ki­csi Svájczban 3 egyetem van, kettő tűrhető, egy kitűnő berendezésekkel. És nálunk az első jól szervezendő in­tézetek emelésével akarnának késlekedni? Vissza kell térnem érvelésem kezdő részére: ha nemzeti fejlődésünk, tudományosságunk megteremtése nem indítaná meg a vonakodókat, ne felejtsék, hogy az ország orvosainak képezése és a következő évtizedek egészségügye áll kérdésben; hogy meghalni mindnyá­junknak kell, mi ritka kivétellel súlyos betegségben tör­ténik, melynek kezdetén még kilábadással kecsegtethet­jük magunkat és azt orvostól várjuk, kinek képzettsége a mi adófizetői életünkre befolyással van; hogy különö­sen az ország szembetegei nem várhatják a szemkóroda építésében is elbiztatott „jobb időt“, mert az a jobb idő nekik elkésett idő. AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, február 28. A császár. 60 Regény. Irta: Georg Ebers. Első kötet. HUSZADIK FEJEZET. (Folytatás.) A ruganyosság, a melylyel Pollux székéről fölug­rott, az üde nevetés, a melylyel beszédét félbeszakította, a gyermeki gyöngédség, ahogy kis öreg anyját átölelve tartotta, mialatt kikérdezte tőle, hogy miért maradt ki oly későn, a szívet megnyerő mélycsengésű kellemes hang. Arsinoet mind valami ismerős dologra emlékeztette, régen nélkülözött kedves valamire s Arsinoe hatalmasat csapott az elébe nyújtott két nagy kézbe. Ha őt Pollux e pillanatban fölemelte volna, s Euphorion és anyja szeme láttára szívéhez szorította volna, a leány nem védhette volna magát. Arsinoe szorongó szívvel lépett be Dorisékhez, a kapus-házikóban azonban oly levegő volt, mely mintha minden but és gondot eloszlatott volna s a könnyű szivü leány lelki szemei előtt nem a gyötört és nagy veszély­ben forgó Selenének, hanem a puha ágyban fekvő, jól ápolt ,­ csak lábán megsérült nővérnek képe tűnt föl. Az emésztő gond helyét részvét foglalta el, s ez a rész­vét hangzott Arsinoe szavából, mikor Euphoriont, az énekest arra kérte, hogy nyissa ki neki a kaput, mert rabnőjével ki akar menni, hogy megnézze, mint van nővére. Doris megnyugtatta, s ismétlé, hogy a szenvedőt Hanna asszony házában a legnagyobb gonddal ápolják, de Arsinoe azon kívánságát, hogy nővérét meglátogassa, jogosnak találta; Pollux pedig fölajánlá kíséretét, mert az ünnepély mindjárt éjfél után kezdődik — mondá — s az utczán őgyelgő részeg néptől sértéseket kellene kiállania. A sötét utczában, mely annál telibb volt embe­rekkel, mennél tovább mentek, némán haladtak egymás mellett. Pollux mondá végre: — Oltsd karodat az enyémbe, érezned kell, hogy védelek, én meg minden lépésnél fogom érezni, hogy ismét föltaláltalak, s közel szabad hozzád lennem, te csodás teremtmény. E szavak nem negédesen, hanem komolyan hang­zottak, s a szobrász mély hangja reszketett a fölindu­lástól, míg ezt benső gyöngédséggel mondá: E szavak, mintha a szerelemnek ujjai lennének, megkopogtatták a szűznek szivét, ki vonakodás nélkül ölte karját Polluxéba, s halkan susogá: — Igen, meg fogsz védeni. — Igen, mondá Pollux szilárdan, s baljával meg­fogta Arsinoe kis kezét, mely az ő jobbjában nyu­godott. S a leány nem vonta el, s a­hogy egy pár lépést tettek, Pollux mélyen fölsóhajtva mondá: — Tudod, hogy minek gondolom most magam ? — Nos? — Hát ... de nem is tudom kellőleg kifejezni. Mintha én volnék az olympusi győző, vagy mintha bí­borral ajándékozott volna meg a császár. De koszorú ide, bíbor oda. Karomon csüngesz, s én kezedet tar­tom ; ezen kívül minden egyéb hiábavalóság rám nézve. Ha nem volnának itt emberek, nem — nem tudom, mit tennék. Arsinoe boldogan tekintett föl reá, Pollux azonban ajkaihoz voná a kis kezet, s hosszasan, melegen csó­kolta. Azután ismét elereszté, s szive mélyéből jövő só­haj kíséretében mondá: — Oh Arsinoe, szép Arsinoe, mennyire szeretlek. Míg ez égő szenvedélylyel mondott szavak lesik­lottak ajkairól, Arsinoe szorosabban hozzásimult, fejét vállára hajtó, nagy szemét szelíd pillantásra nyitotta föl, s halkan suttoga: — Óh Pollux, oly boldog vagyok, oly szép az élet. — Nem, képes volnék a világot meggyűlölni, ki­­álta a szobrász. Végig hallgatni mindezt, egy aggódó öreggel folyton oldalunk mellett, s tova lépkedni az emberektől hemzsegő utczán, ez elviselhetlen. Én nem is tudom tovább kiállani. Lányok lánykája, itt nagyon sötét van. ELLENŐR Budapest, kedd, márczius 1. 1881. Az iparügyi enquete. II. ülés. — február 28. Elnök: Kemény Gábor b., jegyző: Balogh Vil­mos. A kormány részéről jelen voltak még Matlekovics Sándor, Herich Károly. Kínok az ülést megnyitván, kijelenti, hogy Mach­­lup Adolf betegsége miatt az ülésben nem jelenhetik meg. Jelenti továbbá, hogy Havas Sándor gépgyáros és keres­kedelmi tanácsos a megjelenésben akadályozva lévén, néze­teit írásban küldötte be. A vélemény főbb pontjai a kö­vetkezők : Az értekezlet eddigi folyamában általános volt azon felfogás, hogy ipari nyomoraink legfőbb okát a szakérte­lem hiánya és az iparos fegyelmezetlensége képezi. Ez lévén a legfőbb ok, tehát iparügyünk rendezésénél a figyelmet erre kell fordítani, sőt a czélba vett ipartörvény revisiojánál ebből kell kiindulni. Constatálható volt az értekezlet eddigi menetéből az, hogy ipartörvényünk leglényegesebb hibájául az iparos tanonczek kiképzése, ellenőrzése s a szakértelem fejlődésének felügyeleti hi­ánya jeleztetik. Valóban helyesen, mert ipartörvényünk ezen leglényegesebb kérdésében, nem helyes alapra épít­tetett. Abban áll a helytelensége, hogy a lényeges fel­ügyeleti feladatokat a törvény tisztán a közrendészeti iparhatóságokra bízta, egy oly elemet állított a felügye­let és ellenőrzés élére, mely annak teljesítésére soha képességgel nem bírhat. Az ipar szakszerű kiképzésének felügyelője, ellen­őrzője, bírája csakis szakszerű iparos lehet, de soha oly egyén, oly tényező vagy hatóság, mely ahhoz hivatásá­nál fogva nem érthet, e feladat lényegének meg nem felelhet. Én ebben találom ipartörvényünk egyik leglényege­sebb hibáját, melyet igazol a lefolyt 10 évi tapasztalat, az, hogy most annyi mesterséget nem tudó és fegyelme­zetlenségében erkölcsileg megromlott, megélni nem ké­pes iparosaink vannak. Ezen tapasztalatból merített felfogásból kiindulva, oly ipar­rendszert kell létesíteni, mely ezen hibák ellen lehetőleg biztosítson. Az eddigi iparhatóságok jogköré­ből a szakszerű iparosnevelést s annak ellenőrzését ok­vetlen ki kell venni és azt természete szerint ahoz értő más hatóság, vagy testületre — előttem mindegy akármi elnevezés adassék e fórumnak, csak a feladata lényegé­nek feleljen meg — azonban megjegyzem, hogy a ha­tósági elnevezés csak tisztán állami institutiót illetvén, teljesen megfelelőnek találom az ipartestületi elne­vezést. Kerkapoly felfogását találom legczélravezetőbbnek s óhajtom, hogy ipartörvényünk alapjául, a gyakorlati élet kívánalmaihoz mért módosítással, elfogadtassák. De mielőtt pozitív javaslatomra szorítkoznám, meg kell je­gyeznem, hogy az értekezlet elébe tűzött első kérdéssel­izárólag nem foglalkozhatom. Az első kérdés a máso­dik kérdés elvileges előre való megoldása nélkül czélra vezethetően el nem dönthető, mert a két kérdés szer­vezetten összefügg. Minden bővebb indokolás nélkül te­hát előre akként felelek a második kérdésre, hogy az ipar­jogosítványok adása, szakképzettség igazolásától feltételezendő. Való, hogy mély sötétség terült el azon szöglet­ben, melyet két szomszédos ház fala képezett, hova Pollux bevonta Arsinoét és tiszta ajkaira ott nyomta az első csókot, de mindkettőjük szivében világosság, ragyogó világ honolt. A lány szorosan átölelte ifjú nyakát, s úgy tar­totta volna magánál idők fogytáig; de ekkor rajongó rabszolgák csoportja közeledett feléjök Dalolva és tombolva kezdék meg e szerencsétle­nek az ünnepnapot, hogy azt, mely őket nagyon rö­vid időre minden kötelmüktől fölmenté, a legteljesebb mértékben kiélvezzék. Pollux tudta, hogy e nép mily kevéssé ismer kor­látokat, s midőn Arsinoéval tovább lépdelt, figyelmez­­teté, hogy vele együtt folyton a házak mellett maradjon. — Minő boldogok! mondá az ujjongókra mutatva. Uraik kevéssé szolgálni fogják őket, s most kezdődik évük legszebb napja; ránk nézve az élet legboldogab­­bika is most vette kezdetét. — Igen, igen, felelt Arsinoe s mindkét kezével át­fogta erős karját. Arra mindketten fölkac­agtak vidáman, mert Pol­lux észrevette, hogy az öreg rabszolganő mellettük lesütött fővel halad el, s egy másik párt követ nyomon. — Megszólítom, mondá Arsinoe. — Ne, ne, hagyd őt, kérte a művész. Az a kettő ott elül jobban igénybe veheti az őrizetet mint mi. — Hogy is lehet az, hogy ő veled összecseréli azt a kis férfiút? nevetett a lány. — Bár csak ne volnék olyan nagy, felelt Pollux sóhajtva. Csak képzeld el, a kínzó vágyódás és égető szerelemnek milyen nagy tömege fér el egy akkora edény­ben, mint én vagyok. A lány kezével karjára ütött, mire Pollux gyor­san azzal bünteté meg, hogy homlokát megérintő aj­kával. Arsinoe ügyelmeztetőleg mondá: „De az embe­rek!“ mire jókedvvel felelt Pollux: — Ha irigylenek bennünket, az nem baj. Az út itt megszűnt, sőt egy kert előtt állottak. Ez a Pudeus özvegyéé volt. Pollux tudta, hogy tulajdonosa Paulina, testvére Pontius építőmesternek, kinek a városban is volt pompás háza. De hát lehetséges volt-e? Láthatlan kezek hozhat­ták-e ide ? A telek kapuja be volt csukva. A szobrász felkerte a kapust, elmondá neki mit Az iparrendészet jogkörében lényeges változtatások részben új fórumok felállítását és szervezését találom szükségesnek, és pedig egy ipartestületet és egy ipar­hatóságot. A jól rendezett közigazgatási terület beosztásának összeegyeztetési elvét irányadóul elfogadván, minden törvényhatóság területére egy kötelező ipartestület fel­állítását látom indokoltnak első­sorban, másod­sorban az eddigi iparhatóságot változtatandó jogkörének szabá­lyozásával továbbra is meghagyni vélem. Az ipartestület hatáskörének lenni kellene, a ta­nonczok felvétele, nevelése és kiképzése és az ipar­jogo­sítvány kiadatásának ellenőrzése. Humanitárius intéz­kedések, segédek erkölcsi, anyagi támogatása, az iparos és segédek közt fölmerülő súrlódások békés után ki­­egyenlítése, fegyelmi eljárások, melyekben kényszerítő bírságolásokat szabhat. Az iparhatóság jogkörébe esnék az ipartestület ál­tal szakképzetteknek igazolt iparosok részére, a jogo­sítványok kiadása, fegyelmi ügyekben az ipartestület ál­tal hozott határozatok végrehajtása, az ipartestület előtt ki nem békült iparos és segédek közti vitás jogviszo­nyok elbírálása, és egyéb iparrendészeti ügyek, melyek a fentartott iparok engedélyezésére vonatkoznak. A második fórumnak a törvényhatóság közigazga­tási bizottságát vélném czélszerűnek, e közigazgatási bi­zottságba bele vonatnának az ipartestületek választott­jai, ezen egy kiegészített fórum körébe jutna az ipari szakértő, s ez által biztosítékot nyújtana az iparos tes­tület körébe utalt mai magasabb és netán önös érdekű kérdések tárgyilagos elbírálásának. A III. fokú fórumul a Kerkapoly által ajánlott közgazdasági tanács lenne a legilletékesebb. Az ezen rendszer által nyújtott előnyök csak a tár­sulási és testületi kényszer által érhetők el. Tehát a testületbe olvasztani kényszer útján az iparosokat ezek­ből az elodázhatatlan indokokból habozás nélkül alkal­mazható. Kautz Gyula: Miután súlyos családi körülmé­nyeinél fogva Bpestről távoznia kell, nehogy félreérté­sekre adjon alkalmat, kijelenti, hogy a második kérdésre nézve a teljes iparszabadság elve mellett van és hogy az 1872: 8. t.-cz. rendelkezéseit lényegében fentartatni kívánja.­­Csepreghy­ János: Részéről azt, a mit Kerka­poly oly csodálatos szépen kifejtett, ideális szempontból megtámadni nem tudná ugyan, de gyakorlati szempont­ból kifogásolja és arra nézve megjegyzi, a­mi egyébiránt Plato ideális köztársaságára nézve megjegyeztetett, hogy hiányzik hozzá a kellő emberanyag, hiányzanak a kellő viszonyok és körülmények, a­melyekre azt alkalmazni lehetne. Kerkapoly Károly, midőn arról beszélt, hogy a kényszertársulatok, szakok vagy kerületek szerint ala­kuljanak-e, erre azt mondá, hogy sem az egyik, sem a másik szerint kizárólag, hanem mind a kettő szerint úgy, a­hogy legalkalmasabb, és hogy csoportonként kellene a legtöbb társulatot megalakítani. Erre nézve szóló meg­jegyzi, hogy Kerkapoly nem látszik arra elegendő súlyt fektetni, hogy a különböző iparágakkal foglalkozó ele­mek mennyire heterogének és hogy azok nem vonzák egymást, hanem inkább eltaszítják. Megengedi, hogy van egy közös érdek, a­mely minden iparost összetarthat, és hogy mindenkinek érdekében áll, hogy szakképzett mun­kásai legyenek, azonban ez mindenkinek közös érdeke kezdve a minisztertől le egész a napszámosig. Szóló többször megkísérlette annak bebizonyítását, hogy a ha­tóságok sokkal kevesebb szellemi és anyagi erővel tart­hatók fenn, mint a kényszer-ipartársulatok és ismételve hangsúlyozza, hogy kevesebb hatósági személyre, mint kényszertársulati elöljáróságra van szükség. Nézete sze­rint lehet a felett vitatkozni, hogy a hatóságok, vagy a kényszertársulatok kerülnek-e többe, de azt nem lehet állítani, hogy a hatóság és kényszertársulat kevesebbe kerülne, mint maga a hatóság. Mudrony Soma azt állította, hogy ezen kényszer­társulatok ingyen működnének és ingyen fejtenének ki oly működést, a­mely elhat a legkisebb műhelyig. Szóló is tud oly esetet képzelni, a­melyben a társulat oly mű­ködést tudna kifejteni, a­mely a legkisebb műhelybe is kihasson. Ha a törvény azt mondja ki, hogy nem sza­bad másnak ipart űzni, mint annak, aki azt tanulta, ebben az esetben a kényszertársulat elöljárósága nem fog késni elmenni oda, a­hol valakit rajta kaphat azon, hogy mint nem jogosult űzi mesterségét, hogy őt meg­büntesse , ezt beismeri, de azt, hogy egy társulat elöljá­rósága azért, mert valaki tanonczát nem foglalkoztatja saját iparágának megtanításából, hogy azokat nem já­ratja iskolába, a legkisebb műhelyig kiható működést tudna kifejteni, kétségbe vonja azért, mert a kényszer­társulat elöljáróságának nincs elegendő képzettsége arra, hogy erre kellő súlyt helyezne, és mert azok, a­kik erre képesek volnának, miután létek fentartásáért kell küzdeniök, idő hiánya miatt nem fognak vállalkozni arra, hogy ezt ingyen teljesítsék. Szóló olyan elemeket kíván, s ez, miután utasítást kapott, hogy a beteghez tartozókat éjjel is bocsássa be, elvezette őket olyan helyre, a­hol Hanna asszony házacskájából kipislogó vilá­gosságot látni lehetett. A növekvő hold megvilágította a kagylókkal teli­szórt utat, a kert fái és bokrai éles árnyat vetettek a fehér talajra, a tenger világítóan sugárzott, s mihelyt a kertész elhagyta a két boldog ifjút s eltűntek egy sötét bokorban, Pollux széttárta karjait és azt mondá: — Csak még egy csókot, a­mire ráemlékeztem vá­rakozásom alatt. — Most ne, kérte a leány, többé nem vagyok már vidám, mióta itt vagyunk. Mindig szegény Selenére kell gondolnom. — Ez ellen mit sem lehet fölhozni, mondá Pol­lux megadólag. De ha elmúlt a várakozás, akkor meg­kapom jutalmamat. — Nem, most már, kiáltá Arsinoe, keblére vetette magát és a ház felé futott. Pollux követte s midőn a lány a ház egyik kivi­lágított ablaka előtt megállóit, az ő lábai is, mintha gyökeret vertek volna. Mindketten betekintettek az öblös, magas és fölötte tisztán tartott szobába, melynek egyetlen ajtaja a ház födött előcsarnokába nyílott. E terem falai egyszinüek valának és zöld festékkel voltak bevonva. Az egyetlen képdísz, mely ékité, az ajtó fölött volt. E szoba hátterében állt egy ágy, melyben Selene nyugodott. Néhány lépésnyire tőle ült Mária és aludt, mig Hanna asszony óvatos léptekkel közeledett az ágy­hoz és borogatással ápolgatá a betegét. Pollux megérinté Arsinoét s odasúgott : — Hogy fekszik testvéred! Olyan mint Ariadne, akit Dionysusza elhagyott. Minő fájdalma lesz ha majd fölébred ! — Úgy látom, mintha már nem volna olyan ha­­lavány. — Nézd csak, hogy megvan hajtva karja, s mi­lyen szép helyzetben támaszta fejét kezére. — Menj csak, mondá halkkal Arsinoe. Most itt ne leskelődj. — Mindjárt, mindjárt. Ha ott te nyugodnál, nem volna isten, aki eltávolíthatna erről a helyről. Milyen óvatosan szedi le a vizes kendőt az öreg Hanna betege csontjáról! Gyöngédebben még nem bántak szemmel sem, mint ahogy ez a matróna dédelgeti Selene lábát. (Folytatása következik.)

Next