Ellenzék, 1881. júlus-december (2. évfolyam, 148-299. szám)

1881-12-01 / 275. szám

( T­ÁRCZA. Külföldi életemből. Irta: Orbán Balázs­ I. Magyarország képviseltetése a portánál 1849-ben. Nagy vétkül tudom be önmagamnak, 8­­08t töredelmesen szánom és bánom is, hogy a külföldön töltött 12 évi életemről naplót nem űzettem; nem önszemélyemért, hisz az igény­­telenebb és nyomatéktalanabb, hogy sem azért egy tárlatnyi tentát is elvesztegetni méltó lesz vala­ ha nema sajnálom azért, mert az oly fontos kor­iakra esik, oly sok, nemzetünk történetével egy­ függő, eseménnyel kapcsolatos, oly nagyszerű jelenetekkel fűződik egybe s főleg az események s°k kiváló egyénnel hoztak érintkezésbe, mi­­serint napló jegyzeteim mindenesetre sok fele- esbe vesző adatot mentettek volna meg e kor­­**k történelme számára, de főleg a magyar ®'gratio viszonyait, ténykedését s nemzetünkre ízületet hozó magasztos magatartását érdeklő­je sok tekintetben felvilágosítást nyújthat vala. sok oly pontra derített volna fényt, a­mely ' k°®ályban marad, sok oly magasztos jele­­^ volna az utókor számára megmentve, a k^ikaiDS^ a tevékenység homályába temet­­­ni. klórt, úgy látszik, sokan okoskodtak akként, i i j!, h°gy majd feljegyzi hivatottabb toll ! Bok szakács között kifutott a leves java. Évtizedek múltán emlékezet után nagyon bajos az ily hiányt utánpótolni, mert az azóta lezaj­lott események sok mindent háttérbe szorítottak, az idol vas foga sok mindent kivágott, letörölt az emlékezet táblájáról. Aztán a félszázad súlya megtöri testünket, megf­ogyatkoztatja észtehetsé­­günk élénkségét, s főleg bénító befolyását legelőbb emlékező tehetségünkön gyakorolja. Mindazonáltal egyetr más még­is megakadt ott s talán nem lesz egészen haszontalan, ha azokat papírra teszem, m­ig egészen el nem kallódnak. A magyar kormány már 1848. végén gon­doskodott képviseltetéséről Konstantinápolyban. Első követe b. Splényi Lajos (kereszt­neve iránt nem vagyok bizonyos) volt, ki Nagy Péter titkárjával jött a török a fővárosba, a minek én úgy jutot­tam tudomására, hogy volt nekem egy olasz vés­nök barátom, ki vagy magyar barát és dühös carbonár­ volt s egy régibb forrongás következ­tébe menekült Törökországba, mely az ol­aszok kedvencz menhelye volt, mert azon időben tár­salgási, kereskedelmi és diplomatiai nyelv is az olasz s­féra lakosságának is nagy része olasz szár­mazású lévén, ott úgy érezhették magukat, mint második hazájukban; de különben is akkori idő­ben oly sok nemű keresetmód kínálkozott kele­ten, hogy a kimenekültek megélhetése könnyítve volt, aztán volt olasz opera is a mi nélkül a dal imád! olasz bajosan tud megélni. Én sokszor szólottam be vésnökömnek a pe­­rui nagy utczában levő üzletében, hol con amore politizáltunk s közösen szidtuk a lelkünkből utált tedesco-t, már t. i. az osztrák kormány. Egy napon, a midőn ott elhaladnék vésnö­köm utánnam kiállt, hogy csak jöjjek, mert mu­tat valamit a mi nekem örömet fog csinálni. És ölembe tett egy gyönyörűen és szabályszerű­leg ki­metszett nagy magyar czimeres pecsétnyomót, e körirattal : „Vegation hongroi­se a Consan­ti­ne p­­­e.“ Nem hittem szemeimnek, azt véltem káp­­rázat fogta el s én csak képzelem, a­mit látni óhajtok. Olaszom ugrálva kiabálta „Cos a dico caro amico“,‘azt felelem, hogy ön ingerkedik s csak nekem akart egy kis kellemes tréfát csi­nálni. A­­ t r o d­h e felel ő, ez komoly dolog, ha nem hiszem, menjek vele az „angol királynéhoz“ czímzett szállóba, ott megtalálom azt a két ma­gyar nagyurat, a­kik megrendelték. El is vittük ketten a pecsétnyom­ót, s én szerencséltető magyar üdvözlettel nyújtana át és mutattam be magamat. Splényi nagyon örült, hogy bennem a viszonyokkal ismerős honfitársra és (távol) rokonra talált s azonnal hajlott is azon tanácsomra, hogy lépjen fel határozottan, a Por­tán tegyen a minisztereknél látogatást s ünne­pélyesen mutassa be a magyar kormányzó Kos­suth Lajos megbízó levelét. El is ment pompás magyar díszöltözetben, ma­gam is csatlakoztam, hogy a kiséret imposán­­sabb legyen, s a­mint előre megjósoltam a fé­nyes Portán mindazon kitüntetéssel fogadták, mint bármely külföldi hatalom követét. A Szul­tánnál is kihallgatást nyert, s a jó Ab­dul Med­­zsid a legszivélyesebben fogadta s a magyar fegyvereknek szerencsét kívánt. És csakhamar nép­zerű lett az eszme, hogy a török segítse meg a testvér magyar nemzetet s ha a muszka beavatkoznék, a török sereg azon­nal két oldalról támadjon a muszkára. Egyfelől verje ki Oláhországból, más ol­dalról Odessánál beütve, Lengyelországot szaba­dítsa fel, s hozza létre a török-magyar és len­gyel szövetséget, a­mely aztán örökre gátat vet­ne a muszka tolakodás és terjeszkedésnek, s Eu­rópa békés fejlődését biztosítaná. E felett komoly tárgyalások folytak. Splé­­nyi tapintatos eljárása, a török hírlapok buzdító czikkei oda hangolták a török népet, hogy kész lett volna, mint egy ember, hareztérre sietni a testi érek segítségére. Érezte ösztönszerűleg, hogy az egyedüli rokonnépnek, a magyarnak leveretése után ő feléje fogná az álnok és telhetetlen musz­ka fojtogató karmait kinyújtani. Érezte ezt nem­csak a nép, hanem a török kormány is, s a m­u­szka beavatkozás esetén a török közbelépése komoly megbeszélés tárgyát képezte, nemcsak, ha­nem ez eshetőségre előkézsületek is tétettek s a muszkák Brassó és Szebenbe való bevonulása alkalmából egy lengyel légió alakítása kilátásba helyeztetett. A török nép örömittasan beszélt ar­ról, hogy miként fogja a szövetkezett török és magyar nemzet a muszkokat tönkretenni és a sze­rencsétlen Legyelországot felszabadítani. A török államférfiak lelkében visszhangra talált a nemzeti lelkesedés, s ennek a Splényi iránti kitüntetésében nyílt kifejezést is adtak. Hiába protestált, hiába dühöngött dr. Stur­mer osztrák követ, a rebelis magyar nemzet kö­vetének elfogadása és megtűrése miatt; mérges jegyzékeire Al Pasha belügyminiszter azzal fe­lelt, hogy Splényi mellé két disz­csauszt rendelt, mint a minő minden külföldi követ mellett van, sőt két szép arab mént is bocsátott rendelkező­re, fényesen öltözött csatlósokkal, kik török szo­kás szerint az arany váratos lótakarót vállaikra vetve, két oldalt a ló farára tett kezekkel halad­nak a lovag mellett. A midőn követünk fényes diszmagyar öl­tönyben, fényes kíséretével végig lovagolt az ut­­czákon, törökök és európaiak lelkes ovatiókkal fogadták. Szemeimmel láttam egy, az Aranyszarv-öböl partján levő admiralitásnál tartott nagy ünnepély alkalmával, melyen a szultán, miniszterek, tá­borkar és a külföldi követek s azok közt Splé­nyi is jelen volt, hogy a Kapudán pasa (fő­­admiral), a büszke Mehemed Ali, a szultán só­gora a­, ott frakkoskodó és gyiklesőjét mérgesen szorító le. Stürmerre rá se nézve egyenesen Splényihez lépett kezet szorított vele s nyája­san társalkodóit, mig b. Stürmer dühtől tajtékzó szájjal távozott s mérges jegyzéket intézett a por­tához, a­hol arra nem hederitettek. Meg is segített volna a török s akkor a musz­ka arrogantia bizonyosan megtörve, a független Magyarország kiviva, Lengyelország visszaállítva s egyúttal Törökország fennállása is örökre biztosít­va lett volna, ha az európai diplomatia s különö­sen Palmerston közbe nem lép s a törökök ne­mes és üdvös felgerjedését le nem hüti. (Folyt. köv.) Második évfolyam. SZERKESZTŐI IKOTI: 1-királyut«*» 16. »*• Jóvá a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉS" ELŐFIZETÉSI DIJA­­ Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva: ............................13 frt. II] Negyedévre .... .......................6 frt. I Egy hóra helyben Egyes szám­ára helyben A kr. vidéken 5 kr. Megjelenik az­­Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Késiratok nem adatnak Tisssa. » frt. 1 frt. 275. szám. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ES TÁRSADALMI NAPILAP. ISsd­ Klaude. Kolozsvár, csillérlék, deczem­b­er 1, ISSZ. ■a. KIRIMI-HIV­ATAI.: S-tem János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetés és nyiltterek küldendők. HIRDETÉSI DÍJAZ: Hatszor hasábozott garmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt s kiadó­ hivatal. nyiltteri csikkak garmond sora után 20 kr. fizetendő s? V*: ’•vm A páriák. Nevezhetnék őket a társadalom betegei­nek; nevezhetnék őket politikai életünk he­­lotáinak; nevezhetnék őket kabátos proleta­riátusnak. Ügyük mindegyre megjelenik a nyilvánosság előtt. Ma egy gyűlés alakjában, holnap egy hírlapi közlemény keretében, hol­napután a kérvényi bizottság ülésében — és majdnem mindennap a sikkasztások sötét vagy az öngyilkosságok gyászos rovatában. Ki ne értené meg, hogy e helyen a magyar hivatalnoki testületről akarunk szólani. Zugpolitika feladata: mindent a mi ha­tóságtól jön, kárhoztatni, s minden hatósá­gi személyre kancsaiul nézni. Nekünk maga­sabb czéljaink vannak, mint hogy a hivatal­nokok elleni gyűlölet szitáiban igyekezzünk ellenzéki álláspontunkat megszilárdítani. Igen­is, érdeme szerint súlytjuk a visszaélést min­dig, mert ez ellenőrzési tisztünkhöz tartozik, de tisztelni szoktuk a hivatalnokban az em­bert, becsülni szoktuk a munkát s nem zárkózhatunk el a helyzet azon ferdesége elől, melyben a magyar hivatalnokok ten­gődnek. Igazán tengődnek. Annyira tengődnek, hogy a kereseti viszonyok mai szegényes kor­szakában is, a hivatalnokok legnagyobb ré­sze valóságos pária. A hivatalos állás, melyet elfoglal — a nevelés, melyet nyert — a foglalkozás, me­lyet teljesít, elodázhatatlan igényeket tá­maszt a hivatalnokokkal szemben. Ez igények alól nem emancipálhatja magát, mert a­ki nem alkalmazkodik a társasági élet szoká­saihoz, az cinikus hírbe jön. Ruházat, lakás, életmód, gyermekneve­lés — s ezeken kívül a kiadásoknak ezer­féle neme és oly mértékben súlyosodnak a hivatalnokra, mint azon szerencsésebb osztá­­ly­yra, kiknek vagyoni viszonyai kedvezők. Fárasztóbb, lélekölőbb munkát alig vé­gez valaki, mint a hivatalnok; felelőssége pedig nagyobb, mint bárkié; és egy hosszú életpálya szorgalmas, becsületes és önfeláldo­zó munkássága után késő vénségére is azt kell tapasztalnia, hogy fizetési évére épen úgy rá van szorulva, mint pályája kezdetén, s a ravatalra az a nyomasztó tudat kiséri, hogy kikért küzdött, tűrt, aggódott és görnyede­­zett egy egész életen át, családját szegény­ségben, talán ínségben, talán nyomorban hagyja hátra. Egy örökös összeütközésből áll az élete a kormány parancsai s a közönség érdekei között. Folytonos remegés között folyik műn­­munkája, hogy váljon egy önkénytelen hiba miatt nem hull-e ki a kenyér gyermekei ke­zéből. Örökös töprengés teszi éjjelt álmatlan­ná, hogy mikép lehetne családja jövőjét biz­tosítani. Szomorú élete van a magyar hivatal­noknak ! A gazdatiszt, az üzletvezető,­ a könyv­vezető, a magántársaságok tisztjei, az utazó ügynökök — mind, mind jobban vannak fi­zetve, mint a magyar hivatalnok. A mun­ka, melyet a mezőgazdaságba, az iparba, a vállalatokba, a kereskedésbe fektetünk, t­ő­­kegyűjtést eredményezhet. De a hiva­talnok munkája, a lapszám, mely alig­­alig elegendő a napi szükségleletek fedezé­sére. Nagy baj ez, úgy közkorm­ányzati, mint társadalmi szempontból. Mert lankadtan foly a kormányzás, hol annak végrehajtói nem a közösségteljesítés nemes öntudatát, hanem a kényszerhelyzet elodázhatlanságát érezik, és beteg az a társadalom, mely egyik legfőbb intellektuális erőt képviselő osztályát a ka­bátos proletáriusok helyzetében megtűri. Budapesti hírlapokból látjuk, hogy a hi­vatalnok egylet, újabban pedig a kisebb hivatalnokok gyűlést tartottak, s kérvényt akarnak benyújtani a képviselőházhoz, hogy anyagi helyzetük javításáról gondoskodjék. Ugyanazt tették már számos bíróságaink. Ki ne találná e kérvényeket méltá­nyosnak? Ki ne akarná, hogy azok, kik tör­vényeinket végrehajtják, vagyon- és élet­­biztonságot szereznek nekünk, oltalmazzák a gyengét, s megfékezik az erőszakot, hogy azok ne legyenek a szegénységgel járó kel­lemetlenségnek, szükségnek olykor megalázó­­dásnak kitéve ? Kétségen kívül minden jóravaló ember szeretne e helyzeten segíteni. De másfelől fölmerül a kérdés, ideges hogy a magyar állam, eddigi kötelezete­ mellett abban a helyzetben van-e, hat­­d­­nézetünk szerint égető kérdésen segítenün­yi jön? E kérdés megválaszolása szomorú ki a hivatalnokok ügyére. Negyvengyolcz millióra teszik az 1882. évi deficitet. Nem a beruházásokat, hanem a rendes kiadások egy jelentékeny részét új adósságcsinálással kell födözni. Ily pillanat nem alkalmas arra, hogy a hivatalnokok jo­gos és méltányos kérése meghallgattassék. Elég szomorú, hogy így van. Elég szo­morú, hogy milliókat költünk idegen czélok­­ra , és saját belügyi igazgatásunk költsé­geinek, sem a dologi részét, sem a szemé­lyi részét nem tudjuk úgy fedezni, miként egy kultur­állam igényei azt feltétlenül meg­kívánják. De a magyar hivatalnoki kar -é­s ezt nem rekrimináczió képen hozzuk fel — ne feledkezzék meg arról, hogy ezen állapot megteremtésében, három évről három évre, igen nagy része volt. Mindig azt hitte, hogy kötelességet teljesít, ha a választási urnánál a fennálló rendszert támogatja. Pedig nem az állásával járó kötelességét teljesítette, ha­nem a parlamentáris élet egy hamis elméle­tét juttatták kifejezésre. Azonban az állam elvállalt fizetési köt­­­telezettségei mellett is lehetne talán az ügyön segíteni. Beható Reformot kellene lé­tesíteni az igazgatás minden ágában. Nem mondjuk, hogy hivatalnokaink nem dolgoz­nak eleget, hanem azt mondjuk, hogy a hely­telen beosztás mellett igen sok fölösleges munkát végeznek. Itt hát nagymérvű rend­szer­változásra volna szükség. E változás személyi redukc­iót idézhetne elő, s az ebből folyó megtakarítás alkalmat nyújthatna a fi­zetések javítására. Hanem ehez nagy és rendszeres terv volna szükséges, melyet ide-oda kapkodó s a napi szükségletek szerint dolgozó kormányunk­tól mi legalább nem remélünk. B. — A Szamosvölgyi vasút egy kis differencziára adott okot a képviselő úr­, zárszáma­dási bizottsága és a minisztertanács között. Tud­valevőleg a kincstár vasutisineket adott a szamos­­völgyi másodrendű vonal kiépítésére. E sínek értéke 300,00'­ írtban vannak megállapítva, s azt a bányakincstár készletéből ugyanannyi névértékű törzsrészvény fejében adták a társulatnak. A kor­mány most e 3000­0 frtot is úgy akarja szere­peltetni, mint az 1880 évi budgetkiadás egyik tételét s ez­úttal mérsékelni akarja azon összeget, mely az általa előirányzott, s a valóságban létező deficzit között van. Ugyanis a kormány e deficzi­­tet kerek számban 23 millióban irányozta elő, a zár­számadások pedig 42 millióban állapították meg. Az említett 300.000 filos tételre nézve a zárszámadási bizottság — igen helyesen — azt jegyzi meg, hogy a budgetben csak készpénzbeli kiadások szerepelhetnek, tehát vasúti sínek nem ; és hogy különben is, miután e sínekért­­ rész­vényeket kapott a kincstár, ez a tétel a vagyon­mérlegben nem okozhat különbséget. — A Szerbiával kötött vámszerző­dés akarva vagy akaratlanul tíz évi idő­tartamra szól, nem véve figyelembe, hogy 1887 végén le­jár a mi szerződésünk Ausztriával, s akuttá vá­lik a kérdés, hogy ne állapítsunk-e meg külön vámterületet ? Nem teszük fel, hogy a szándék az lett volna, de az eredmény mindenesetre az, hogy a szerbiai szerződés­ megleh­etősen megköti a ke­zünket s nagyon megnehezíti a különválást. E tárgyban érdekes eszmecsere folyt a „Pesti Napló“ és „Pester Lloyd“ között, s a tárgyila­gos vita a „Pesti Napló“ teljes győzelmével vég­ződött. A szerbiai szerződés e tíz éves tartama megkötve Ausztria és Magyarország egységes vám­területével kétség kivü­l sok tekintetben ab­erálja különválásunkat a vám­kérdésekben, mert a­mi most közösen kötelez arról nem lehet tudni, hogy külön­válásunk esetére 1887—92-ig melyik féltés mennyiben fogja kötelezni. Épen ezért az ellen­zék indítványozni is fog egy pótszerződést, mely az időtartam megváltoztatását fogja czélozni —s a szerbiai szerződéshez csak azon esetben járul, ha e pótszerződést a kormány elfogadja. — Az országgyűlési függetlenségi párt mai értekezletén a magyar kir. csendőrség ellátási igényeiről szóló törvényjavaslatot még ál­talánosságban sem fogadta el. Ezután az érte­kezlet a miniszterelnök által a honvéd menház ügyében benyújtott határozati javaslatot nyílt kérdésül hagyta. Az országgyűlési szabadelvű párt tegnap délutáni értekezletén Szalay Imre men­telmi ügyével foglalkozott, és Szlávy Olivér, Dár­­day Sándor és a miniszterelnök felszólalása után kimondatott, hogy az ügyet nyílt kérdésnek te­kinti. Ezután a magyar kir. csendőrség ellátási igényeiről szóló határozati javaslatot, valamint a csendőrség igényeiről szóló törvényjavaslatot ál­talánosságban és részleteiben vita nélkül elfogad­ta. A Beöthy Andor lemondása által megürült jegyzői helyre az értekezlet korábbi határozata értelmében egy h­orvát képviselőt és pedig Pe­­jacsevich Tivadar grófot jelölte ki. Kemény Gá­bor br. miniszter előadja azon válasz tartalmát, melyet Szily Lászlónak az állami tenyészmének elhelyezése tárgyában tett interpellácziójára adni szándékozik, mely helyeslő tudomásul vétetvén, az értekezlet véget ért.­­ A főrendiház tegnapi ülésében Czy­­ráky János gróf interpellácziót intézett a földm­i­­velési miniszterhez a keleti marhavész tárgyában. Zichy Nándor gróf két interpellate intézett a mi­­niszterelnükhöz, a főrendi­ház reformja s a pol­gári magánjogról szóló­­javaslat tárgyában. Tisza miniszterelnök kijelenti, hogy nemsokára ki fogja kérni magánértekezletben a főrendiházi tagok ta­nácsát a felsőház reformjáról a kormány által kezdeményezendő törvényjavaslat iránt. A ház élénk helyesléssel fogadta a választ. — A hortobágy-berettyó csatorna építése és vadtöltési munkálatokat még e hét foly­tán megkezdi az Orsszágos bank, mely a munká­latot a hortobágy-berettyó belvizszabályozó társu­lattól a tegnapi napon átvette. — Bukarestből Budapestre érkezett tá­virat jelenti, hogy Hoyos gróf azon megbízatást nyerte, hogy a román trónbeszéd egyes részeire a kormánytól felvilágosítást kérjen, esetleg pedig leghatározottabb a tiltakozását fejezze ki. A­mi a fönntebbi közlést teljesen megerősíteni látszik. E másik távirat még élesebben jelzi a politikai helyzetet rövidén azt mondja, hogy „Hoyos gr. Ausztria-Magyarország ottani képvi­selője, utasítást kapott, hogy a trónbeszéd egyes részeire nézve a román kormánytól felvi­lágosítást kérjen, esetleg pedig leg­határozottabb tiltakozását fejezze ki. Általában Károly király trónbeszédével és annak Ausztria Magyarországgal szemben való, csaknem kíméletlen hangja van tele az egész monarchia saj­tója. Bizonyos, hogy a németországi lapok hason­ló érdeklődéssel fognak hozzászólni ehhez az ügy­höz, mely Ausztria-Magyarország keleti kereske­delmére nézve olyan fontos s mely­ban a német kormány hivatalosan mindig egy véleményen volt volt az osztrák-magyar intéző körökkel. Hogy mit fog tenni Ausztria-Magyarország a dolognak azzal az állásával szemben, melyet a román trónbeszéd megteremtett, ez Kálnoky gróf hazaérkeztéig vég­legesen nem állapítható meg.­­ A kikinda becskereki vasút ki­építését az Országos­ bank vállalta magára. A A bank az elsőbbségi részvényeket veszi át, míg a törzsrészvényeket az érdekeltség tartja meg. A törvény szentesítése és a részlet­ter­vek elkészülte után a munkálatokat nyomban megkezdik. I I I I I­I 1 Pár szó br. Bánffy Ádám és Sigmon­d Dezső „felhívás“-ára. Az „Ellenzék“ egyik közelebbi számá­ban olvastam egy „felhívást gazda kö­zön­s­é­g­ü­n­k­h­e­z“ br. Bánffy Ádám és Sig­­mond Dezső igen tisztelt barátaim tollából. Nem tagadhatom, nagyon kellemetesen lepett meg az eszme és csalhatatlan, hogy a nálunk annyira elhanyagolt állattenyésztésnek egy oly jelentékeny díjakkal ellátott kiállítás hatalmas lendületet ad­na. Czikkiró urak szerintem teljesen a szeg fe­jére találtak; úgy látszik jól tudják, hogy minket, úgy szólva minden tekintetben elhanyagolt erdé­lyieket, hol szőrűi a czizma ? ! Állattenyésztésünket, mely jelenleg egyedüli jövedelem­forrásunk, nem szabad engednünk nap­­ról-napra óriási léptekkel hanyatlani, mert ha így haladunk, hiában jönnek pár év múlva, a még mostan nálunk vagy ritkán megforduló idegen kereskedők és gazdák bevásárlásokat tenni, hiában kérdezendik maholnap, hol vannak a jó hirnek örvendő és általuk már öszaert erdélyi faj-lovak, ménesek, nyárádmenti, beszterczei, faezőségi stb. czimeres szarvasharbák: kénytelenek leszünk be­vallani, hogy bizony már kifogytak, mert rosszul tartottuk őket, a tenyész­állatokra nem fordítot­tunk elég gondot, a vért kellőleg nem frissítet­tük ők végre, a­mi még jó volt, eladogattuk, egyátalában megfeledkeztünk azon axiómáról: „segíts magadon, isten is még­se­g­í­t!“ Het bizony indolens ember a magyar, nem gondolja meg, hogy mind mindennek itt alant a földön, épen úgy egy ország bármely productu­­mának is igen nehéz jó hírnevet szerezni, de na­gyon könnyű azt eljátszani. Nagy meggondo­latlanság lenne azért elveszteni a még meg­levőt. A megpendített szép eszme nem szabad te­hát, hogy a pusztában elhangzó szó maradjon, nem, hogy mint szalmatűz, — mely nálunk oly gyakran előfordul, — pár perczig világítson csupán. De hogy ez lehetséges legyen, nem elég az eszme nagyszerűsége, hanem azt czélszerűen, élet­­revalóan kell keresztül vinni, és nekem épen e czélból lenne pár rövid észrevételem, melyek né­mileg eltérnek czikkírók nézeteitől. Az, hogy nagy díjak legyenek, mint fen­­nebb is jeleztem, igen helyes, csak is így érde­mes a gazdának fáradni, s így téríttetik meg legalább egyesek költsége. Azonban szerintem, nem kellene a kiállítá­sokat kizárólag csak Kolozsvárit tartani, hanem váltakozva lehetne pl. Brassóban, Fehérvárit, Vá­sárhelyit, Beszterczén és pedig azért, mert nem hiszem, hogy számos gazda akadna Háromszékről, Naszódvidékéről, Hátszegről stb. ki hajlandó len­ne, ha szinte 4—500 frt­dit kecsegtetné is, a távoli utat, nagy költséget, a legtöbb esetben csak jó remény fejében megtenni.

Next