Ellenzék, 1881. júlus-december (2. évfolyam, 148-299. szám)
1881-12-01 / 275. szám
( TÁRCZA. Külföldi életemből. Irta: Orbán Balázs I. Magyarország képviseltetése a portánál 1849-ben. Nagy vétkül tudom be önmagamnak, 808t töredelmesen szánom és bánom is, hogy a külföldön töltött 12 évi életemről naplót nem űzettem; nem önszemélyemért, hisz az igénytelenebb és nyomatéktalanabb, hogy sem azért egy tárlatnyi tentát is elvesztegetni méltó lesz vala ha nema sajnálom azért, mert az oly fontos koriakra esik, oly sok, nemzetünk történetével egy függő, eseménnyel kapcsolatos, oly nagyszerű jelenetekkel fűződik egybe s főleg az események s°k kiváló egyénnel hoztak érintkezésbe, miserint napló jegyzeteim mindenesetre sok fele- esbe vesző adatot mentettek volna meg e kor**k történelme számára, de főleg a magyar ®'gratio viszonyait, ténykedését s nemzetünkre ízületet hozó magasztos magatartását érdeklője sok tekintetben felvilágosítást nyújthat vala. sok oly pontra derített volna fényt, amely ' k°®ályban marad, sok oly magasztos jele^ volna az utókor számára megmentve, a k^ikaiDS^ a tevékenység homályába temetni. klórt, úgy látszik, sokan okoskodtak akként, i i j!, h°gy majd feljegyzi hivatottabb toll ! Bok szakács között kifutott a leves java. Évtizedek múltán emlékezet után nagyon bajos az ily hiányt utánpótolni, mert az azóta lezajlott események sok mindent háttérbe szorítottak, az idol vas foga sok mindent kivágott, letörölt az emlékezet táblájáról. Aztán a félszázad súlya megtöri testünket, megfogyatkoztatja észtehetségünk élénkségét, s főleg bénító befolyását legelőbb emlékező tehetségünkön gyakorolja. Mindazonáltal egyetr más mégis megakadt ott s talán nem lesz egészen haszontalan, ha azokat papírra teszem, mig egészen el nem kallódnak. A magyar kormány már 1848. végén gondoskodott képviseltetéséről Konstantinápolyban. Első követe b. Splényi Lajos (keresztneve iránt nem vagyok bizonyos) volt, ki Nagy Péter titkárjával jött a török a fővárosba, a minek én úgy jutottam tudomására, hogy volt nekem egy olasz vésnök barátom, ki vagy magyar barát és dühös carbonár volt s egy régibb forrongás következtébe menekült Törökországba, mely az olaszok kedvencz menhelye volt, mert azon időben társalgási, kereskedelmi és diplomatiai nyelv is az olasz sféra lakosságának is nagy része olasz származású lévén, ott úgy érezhették magukat, mint második hazájukban; de különben is akkori időben oly sok nemű keresetmód kínálkozott keleten, hogy a kimenekültek megélhetése könnyítve volt, aztán volt olasz opera is a mi nélkül a dal imád! olasz bajosan tud megélni. Én sokszor szólottam be vésnökömnek a perui nagy utczában levő üzletében, hol con amore politizáltunk s közösen szidtuk a lelkünkből utált tedesco-t, már t. i. az osztrák kormány. Egy napon, a midőn ott elhaladnék vésnököm utánnam kiállt, hogy csak jöjjek, mert mutat valamit a mi nekem örömet fog csinálni. És ölembe tett egy gyönyörűen és szabályszerűleg kimetszett nagy magyar czimeres pecsétnyomót, e körirattal : „Vegation hongroise a Consantine pe.“ Nem hittem szemeimnek, azt véltem káprázat fogta el s én csak képzelem, amit látni óhajtok. Olaszom ugrálva kiabálta „Cos a dico caro amico“,‘azt felelem, hogy ön ingerkedik s csak nekem akart egy kis kellemes tréfát csinálni. A t r o dh e felel ő, ez komoly dolog, ha nem hiszem, menjek vele az „angol királynéhoz“ czímzett szállóba, ott megtalálom azt a két magyar nagyurat, akik megrendelték. El is vittük ketten a pecsétnyomót, s én szerencséltető magyar üdvözlettel nyújtana át és mutattam be magamat. Splényi nagyon örült, hogy bennem a viszonyokkal ismerős honfitársra és (távol) rokonra talált s azonnal hajlott is azon tanácsomra, hogy lépjen fel határozottan, a Portán tegyen a minisztereknél látogatást s ünnepélyesen mutassa be a magyar kormányzó Kossuth Lajos megbízó levelét. El is ment pompás magyar díszöltözetben, magam is csatlakoztam, hogy a kiséret imposánsabb legyen, s amint előre megjósoltam a fényes Portán mindazon kitüntetéssel fogadták, mint bármely külföldi hatalom követét. A Szultánnál is kihallgatást nyert, s a jó Abdul Medzsid a legszivélyesebben fogadta s a magyar fegyvereknek szerencsét kívánt. És csakhamar népzerű lett az eszme, hogy a török segítse meg a testvér magyar nemzetet s ha a muszka beavatkoznék, a török sereg azonnal két oldalról támadjon a muszkára. Egyfelől verje ki Oláhországból, más oldalról Odessánál beütve, Lengyelországot szabadítsa fel, s hozza létre a török-magyar és lengyel szövetséget, amely aztán örökre gátat vetne a muszka tolakodás és terjeszkedésnek, s Európa békés fejlődését biztosítaná. E felett komoly tárgyalások folytak. Splényi tapintatos eljárása, a török hírlapok buzdító czikkei oda hangolták a török népet, hogy kész lett volna, mint egy ember, hareztérre sietni a testi érek segítségére. Érezte ösztönszerűleg, hogy az egyedüli rokonnépnek, a magyarnak leveretése után ő feléje fogná az álnok és telhetetlen muszka fojtogató karmait kinyújtani. Érezte ezt nemcsak a nép, hanem a török kormány is, s a muszka beavatkozás esetén a török közbelépése komoly megbeszélés tárgyát képezte, nemcsak, hanem ez eshetőségre előkézsületek is tétettek s a muszkák Brassó és Szebenbe való bevonulása alkalmából egy lengyel légió alakítása kilátásba helyeztetett. A török nép örömittasan beszélt arról, hogy miként fogja a szövetkezett török és magyar nemzet a muszkokat tönkretenni és a szerencsétlen Legyelországot felszabadítani. A török államférfiak lelkében visszhangra talált a nemzeti lelkesedés, s ennek a Splényi iránti kitüntetésében nyílt kifejezést is adtak. Hiába protestált, hiába dühöngött dr. Sturmer osztrák követ, a rebelis magyar nemzet követének elfogadása és megtűrése miatt; mérges jegyzékeire Al Pasha belügyminiszter azzal felelt, hogy Splényi mellé két diszcsauszt rendelt, mint a minő minden külföldi követ mellett van, sőt két szép arab mént is bocsátott rendelkezőre, fényesen öltözött csatlósokkal, kik török szokás szerint az arany váratos lótakarót vállaikra vetve, két oldalt a ló farára tett kezekkel haladnak a lovag mellett. A midőn követünk fényes diszmagyar öltönyben, fényes kíséretével végig lovagolt az utczákon, törökök és európaiak lelkes ovatiókkal fogadták. Szemeimmel láttam egy, az Aranyszarv-öböl partján levő admiralitásnál tartott nagy ünnepély alkalmával, melyen a szultán, miniszterek, táborkar és a külföldi követek s azok közt Splényi is jelen volt, hogy a Kapudán pasa (főadmiral), a büszke Mehemed Ali, a szultán sógora a, ott frakkoskodó és gyiklesőjét mérgesen szorító le. Stürmerre rá se nézve egyenesen Splényihez lépett kezet szorított vele s nyájasan társalkodóit, mig b. Stürmer dühtől tajtékzó szájjal távozott s mérges jegyzéket intézett a portához, ahol arra nem hederitettek. Meg is segített volna a török s akkor a muszka arrogantia bizonyosan megtörve, a független Magyarország kiviva, Lengyelország visszaállítva s egyúttal Törökország fennállása is örökre biztosítva lett volna, ha az európai diplomatia s különösen Palmerston közbe nem lép s a törökök nemes és üdvös felgerjedését le nem hüti. (Folyt. köv.) Második évfolyam. SZERKESZTŐI IKOTI: 1-királyut«*» 16. »*• Jóvá a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉS" ELŐFIZETÉSI DIJA Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva: ............................13 frt. II] Negyedévre .... .......................6 frt. I Egy hóra helyben Egyes számára helyben A kr. vidéken 5 kr. Megjelenik azEllenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Késiratok nem adatnak Tisssa. » frt. 1 frt. 275. szám. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ES TÁRSADALMI NAPILAP. ISsd Klaude. Kolozsvár, csillérlék, deczember 1, ISSZ. ■a. KIRIMI-HIVATAI.: S-tem János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetés és nyiltterek küldendők. HIRDETÉSI DÍJAZ: Hatszor hasábozott garmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt s kiadó hivatal. nyiltteri csikkak garmond sora után 20 kr. fizetendő s? V*: ’•vm A páriák. Nevezhetnék őket a társadalom betegeinek; nevezhetnék őket politikai életünk helotáinak; nevezhetnék őket kabátos proletariátusnak. Ügyük mindegyre megjelenik a nyilvánosság előtt. Ma egy gyűlés alakjában, holnap egy hírlapi közlemény keretében, holnapután a kérvényi bizottság ülésében — és majdnem mindennap a sikkasztások sötét vagy az öngyilkosságok gyászos rovatában. Ki ne értené meg, hogy e helyen a magyar hivatalnoki testületről akarunk szólani. Zugpolitika feladata: mindent a mi hatóságtól jön, kárhoztatni, s minden hatósági személyre kancsaiul nézni. Nekünk magasabb czéljaink vannak, mint hogy a hivatalnokok elleni gyűlölet szitáiban igyekezzünk ellenzéki álláspontunkat megszilárdítani. Igenis, érdeme szerint súlytjuk a visszaélést mindig, mert ez ellenőrzési tisztünkhöz tartozik, de tisztelni szoktuk a hivatalnokban az embert, becsülni szoktuk a munkát s nem zárkózhatunk el a helyzet azon ferdesége elől, melyben a magyar hivatalnokok tengődnek. Igazán tengődnek. Annyira tengődnek, hogy a kereseti viszonyok mai szegényes korszakában is, a hivatalnokok legnagyobb része valóságos pária. A hivatalos állás, melyet elfoglal — a nevelés, melyet nyert — a foglalkozás, melyet teljesít, elodázhatatlan igényeket támaszt a hivatalnokokkal szemben. Ez igények alól nem emancipálhatja magát, mert aki nem alkalmazkodik a társasági élet szokásaihoz, az cinikus hírbe jön. Ruházat, lakás, életmód, gyermeknevelés — s ezeken kívül a kiadásoknak ezerféle neme és oly mértékben súlyosodnak a hivatalnokra, mint azon szerencsésebb osztályyra, kiknek vagyoni viszonyai kedvezők. Fárasztóbb, lélekölőbb munkát alig végez valaki, mint a hivatalnok; felelőssége pedig nagyobb, mint bárkié; és egy hosszú életpálya szorgalmas, becsületes és önfeláldozó munkássága után késő vénségére is azt kell tapasztalnia, hogy fizetési évére épen úgy rá van szorulva, mint pályája kezdetén, s a ravatalra az a nyomasztó tudat kiséri, hogy kikért küzdött, tűrt, aggódott és görnyedezett egy egész életen át, családját szegénységben, talán ínségben, talán nyomorban hagyja hátra. Egy örökös összeütközésből áll az élete a kormány parancsai s a közönség érdekei között. Folytonos remegés között folyik műnmunkája, hogy váljon egy önkénytelen hiba miatt nem hull-e ki a kenyér gyermekei kezéből. Örökös töprengés teszi éjjelt álmatlanná, hogy mikép lehetne családja jövőjét biztosítani. Szomorú élete van a magyar hivatalnoknak ! A gazdatiszt, az üzletvezető, a könyvvezető, a magántársaságok tisztjei, az utazó ügynökök — mind, mind jobban vannak fizetve, mint a magyar hivatalnok. A munka, melyet a mezőgazdaságba, az iparba, a vállalatokba, a kereskedésbe fektetünk, tőkegyűjtést eredményezhet. De a hivatalnok munkája, a lapszám, mely aligalig elegendő a napi szükségleletek fedezésére. Nagy baj ez, úgy közkormányzati, mint társadalmi szempontból. Mert lankadtan foly a kormányzás, hol annak végrehajtói nem a közösségteljesítés nemes öntudatát, hanem a kényszerhelyzet elodázhatlanságát érezik, és beteg az a társadalom, mely egyik legfőbb intellektuális erőt képviselő osztályát a kabátos proletáriusok helyzetében megtűri. Budapesti hírlapokból látjuk, hogy a hivatalnok egylet, újabban pedig a kisebb hivatalnokok gyűlést tartottak, s kérvényt akarnak benyújtani a képviselőházhoz, hogy anyagi helyzetük javításáról gondoskodjék. Ugyanazt tették már számos bíróságaink. Ki ne találná e kérvényeket méltányosnak? Ki ne akarná, hogy azok, kik törvényeinket végrehajtják, vagyon- és életbiztonságot szereznek nekünk, oltalmazzák a gyengét, s megfékezik az erőszakot, hogy azok ne legyenek a szegénységgel járó kellemetlenségnek, szükségnek olykor megalázódásnak kitéve ? Kétségen kívül minden jóravaló ember szeretne e helyzeten segíteni. De másfelől fölmerül a kérdés, ideges hogy a magyar állam, eddigi kötelezete mellett abban a helyzetben van-e, hatdnézetünk szerint égető kérdésen segítenünyi jön? E kérdés megválaszolása szomorú ki a hivatalnokok ügyére. Negyvengyolcz millióra teszik az 1882. évi deficitet. Nem a beruházásokat, hanem a rendes kiadások egy jelentékeny részét új adósságcsinálással kell födözni. Ily pillanat nem alkalmas arra, hogy a hivatalnokok jogos és méltányos kérése meghallgattassék. Elég szomorú, hogy így van. Elég szomorú, hogy milliókat költünk idegen czélokra , és saját belügyi igazgatásunk költségeinek, sem a dologi részét, sem a személyi részét nem tudjuk úgy fedezni, miként egy kulturállam igényei azt feltétlenül megkívánják. De a magyar hivatalnoki kar -és ezt nem rekrimináczió képen hozzuk fel — ne feledkezzék meg arról, hogy ezen állapot megteremtésében, három évről három évre, igen nagy része volt. Mindig azt hitte, hogy kötelességet teljesít, ha a választási urnánál a fennálló rendszert támogatja. Pedig nem az állásával járó kötelességét teljesítette, hanem a parlamentáris élet egy hamis elméletét juttatták kifejezésre. Azonban az állam elvállalt fizetési köttelezettségei mellett is lehetne talán az ügyön segíteni. Beható Reformot kellene létesíteni az igazgatás minden ágában. Nem mondjuk, hogy hivatalnokaink nem dolgoznak eleget, hanem azt mondjuk, hogy a helytelen beosztás mellett igen sok fölösleges munkát végeznek. Itt hát nagymérvű rendszerváltozásra volna szükség. E változás személyi redukciót idézhetne elő, s az ebből folyó megtakarítás alkalmat nyújthatna a fizetések javítására. Hanem ehez nagy és rendszeres terv volna szükséges, melyet ide-oda kapkodó s a napi szükségletek szerint dolgozó kormányunktól mi legalább nem remélünk. B. — A Szamosvölgyi vasút egy kis differencziára adott okot a képviselő úr, zárszámadási bizottsága és a minisztertanács között. Tudvalevőleg a kincstár vasutisineket adott a szamosvölgyi másodrendű vonal kiépítésére. E sínek értéke 300,00' írtban vannak megállapítva, s azt a bányakincstár készletéből ugyanannyi névértékű törzsrészvény fejében adták a társulatnak. A kormány most e 30000 frtot is úgy akarja szerepeltetni, mint az 1880 évi budgetkiadás egyik tételét s ezúttal mérsékelni akarja azon összeget, mely az általa előirányzott, s a valóságban létező deficzit között van. Ugyanis a kormány e deficzitet kerek számban 23 millióban irányozta elő, a zárszámadások pedig 42 millióban állapították meg. Az említett 300.000 filos tételre nézve a zárszámadási bizottság — igen helyesen — azt jegyzi meg, hogy a budgetben csak készpénzbeli kiadások szerepelhetnek, tehát vasúti sínek nem ; és hogy különben is, miután e sínekért részvényeket kapott a kincstár, ez a tétel a vagyonmérlegben nem okozhat különbséget. — A Szerbiával kötött vámszerződés akarva vagy akaratlanul tíz évi időtartamra szól, nem véve figyelembe, hogy 1887 végén lejár a mi szerződésünk Ausztriával, s akuttá válik a kérdés, hogy ne állapítsunk-e meg külön vámterületet ? Nem teszük fel, hogy a szándék az lett volna, de az eredmény mindenesetre az, hogy a szerbiai szerződés meglehetősen megköti a kezünket s nagyon megnehezíti a különválást. E tárgyban érdekes eszmecsere folyt a „Pesti Napló“ és „Pester Lloyd“ között, s a tárgyilagos vita a „Pesti Napló“ teljes győzelmével végződött. A szerbiai szerződés e tíz éves tartama megkötve Ausztria és Magyarország egységes vámterületével kétség kivül sok tekintetben aberálja különválásunkat a vámkérdésekben, mert ami most közösen kötelez arról nem lehet tudni, hogy különválásunk esetére 1887—92-ig melyik féltés mennyiben fogja kötelezni. Épen ezért az ellenzék indítványozni is fog egy pótszerződést, mely az időtartam megváltoztatását fogja czélozni —s a szerbiai szerződéshez csak azon esetben járul, ha e pótszerződést a kormány elfogadja. — Az országgyűlési függetlenségi párt mai értekezletén a magyar kir. csendőrség ellátási igényeiről szóló törvényjavaslatot még általánosságban sem fogadta el. Ezután az értekezlet a miniszterelnök által a honvéd menház ügyében benyújtott határozati javaslatot nyílt kérdésül hagyta. Az országgyűlési szabadelvű párt tegnap délutáni értekezletén Szalay Imre mentelmi ügyével foglalkozott, és Szlávy Olivér, Dárday Sándor és a miniszterelnök felszólalása után kimondatott, hogy az ügyet nyílt kérdésnek tekinti. Ezután a magyar kir. csendőrség ellátási igényeiről szóló határozati javaslatot, valamint a csendőrség igényeiről szóló törvényjavaslatot általánosságban és részleteiben vita nélkül elfogadta. A Beöthy Andor lemondása által megürült jegyzői helyre az értekezlet korábbi határozata értelmében egy horvát képviselőt és pedig Pejacsevich Tivadar grófot jelölte ki. Kemény Gábor br. miniszter előadja azon válasz tartalmát, melyet Szily Lászlónak az állami tenyészmének elhelyezése tárgyában tett interpellácziójára adni szándékozik, mely helyeslő tudomásul vétetvén, az értekezlet véget ért. A főrendiház tegnapi ülésében Czyráky János gróf interpellácziót intézett a földmivelési miniszterhez a keleti marhavész tárgyában. Zichy Nándor gróf két interpellate intézett a miniszterelnükhöz, a főrendiház reformja s a polgári magánjogról szólójavaslat tárgyában. Tisza miniszterelnök kijelenti, hogy nemsokára ki fogja kérni magánértekezletben a főrendiházi tagok tanácsát a felsőház reformjáról a kormány által kezdeményezendő törvényjavaslat iránt. A ház élénk helyesléssel fogadta a választ. — A hortobágy-berettyó csatorna építése és vadtöltési munkálatokat még e hét folytán megkezdi az Orsszágos bank, mely a munkálatot a hortobágy-berettyó belvizszabályozó társulattól a tegnapi napon átvette. — Bukarestből Budapestre érkezett távirat jelenti, hogy Hoyos gróf azon megbízatást nyerte, hogy a román trónbeszéd egyes részeire a kormánytól felvilágosítást kérjen, esetleg pedig leghatározottabb a tiltakozását fejezze ki. Ami a fönntebbi közlést teljesen megerősíteni látszik. E másik távirat még élesebben jelzi a politikai helyzetet rövidén azt mondja, hogy „Hoyos gr. Ausztria-Magyarország ottani képviselője, utasítást kapott, hogy a trónbeszéd egyes részeire nézve a román kormánytól felvilágosítást kérjen, esetleg pedig leghatározottabb tiltakozását fejezze ki. Általában Károly király trónbeszédével és annak Ausztria Magyarországgal szemben való, csaknem kíméletlen hangja van tele az egész monarchia sajtója. Bizonyos, hogy a németországi lapok hasonló érdeklődéssel fognak hozzászólni ehhez az ügyhöz, mely Ausztria-Magyarország keleti kereskedelmére nézve olyan fontos s melyban a német kormány hivatalosan mindig egy véleményen volt volt az osztrák-magyar intéző körökkel. Hogy mit fog tenni Ausztria-Magyarország a dolognak azzal az állásával szemben, melyet a román trónbeszéd megteremtett, ez Kálnoky gróf hazaérkeztéig véglegesen nem állapítható meg. A kikinda becskereki vasút kiépítését az Országos bank vállalta magára. A A bank az elsőbbségi részvényeket veszi át, míg a törzsrészvényeket az érdekeltség tartja meg. A törvény szentesítése és a részlettervek elkészülte után a munkálatokat nyomban megkezdik. I I I I II 1 Pár szó br. Bánffy Ádám és Sigmond Dezső „felhívás“-ára. Az „Ellenzék“ egyik közelebbi számában olvastam egy „felhívást gazda közönségünkhez“ br. Bánffy Ádám és Sigmond Dezső igen tisztelt barátaim tollából. Nem tagadhatom, nagyon kellemetesen lepett meg az eszme és csalhatatlan, hogy a nálunk annyira elhanyagolt állattenyésztésnek egy oly jelentékeny díjakkal ellátott kiállítás hatalmas lendületet adna. Czikkiró urak szerintem teljesen a szeg fejére találtak; úgy látszik jól tudják, hogy minket, úgy szólva minden tekintetben elhanyagolt erdélyieket, hol szőrűi a czizma ? ! Állattenyésztésünket, mely jelenleg egyedüli jövedelemforrásunk, nem szabad engednünk napról-napra óriási léptekkel hanyatlani, mert ha így haladunk, hiában jönnek pár év múlva, a még mostan nálunk vagy ritkán megforduló idegen kereskedők és gazdák bevásárlásokat tenni, hiában kérdezendik maholnap, hol vannak a jó hirnek örvendő és általuk már öszaert erdélyi faj-lovak, ménesek, nyárádmenti, beszterczei, faezőségi stb. czimeres szarvasharbák: kénytelenek leszünk bevallani, hogy bizony már kifogytak, mert rosszul tartottuk őket, a tenyészállatokra nem fordítottunk elég gondot, a vért kellőleg nem frissítettük ők végre, ami még jó volt, eladogattuk, egyátalában megfeledkeztünk azon axiómáról: „segíts magadon, isten is mégsegít!“ Het bizony indolens ember a magyar, nem gondolja meg, hogy mind mindennek itt alant a földön, épen úgy egy ország bármely productumának is igen nehéz jó hírnevet szerezni, de nagyon könnyű azt eljátszani. Nagy meggondolatlanság lenne azért elveszteni a még meglevőt. A megpendített szép eszme nem szabad tehát, hogy a pusztában elhangzó szó maradjon, nem, hogy mint szalmatűz, — mely nálunk oly gyakran előfordul, — pár perczig világítson csupán. De hogy ez lehetséges legyen, nem elég az eszme nagyszerűsége, hanem azt czélszerűen, életrevalóan kell keresztül vinni, és nekem épen e czélból lenne pár rövid észrevételem, melyek némileg eltérnek czikkírók nézeteitől. Az, hogy nagy díjak legyenek, mint fennebb is jeleztem, igen helyes, csak is így érdemes a gazdának fáradni, s így téríttetik meg legalább egyesek költsége. Azonban szerintem, nem kellene a kiállításokat kizárólag csak Kolozsvárit tartani, hanem váltakozva lehetne pl. Brassóban, Fehérvárit, Vásárhelyit, Beszterczén és pedig azért, mert nem hiszem, hogy számos gazda akadna Háromszékről, Naszódvidékéről, Hátszegről stb. ki hajlandó lenne, ha szinte 4—500 frtdit kecsegtetné is, a távoli utat, nagy költséget, a legtöbb esetben csak jó remény fejében megtenni.