Ellenzék, 1885. január-június (6. évfolyam, 2-148. szám)
1885-05-04 / 102. szám
Hatodik évfolyam.______ Felédre • SZERKESZTŐI IRODA: .ajfilv-utcia 16 **• hová a *aP szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉK“ ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva .................16 frt. II Negyedévre ... 4 frt. ................. 8 frt. || Egy hóra helyben . 1 frt 60 kr. Egyes szám ára 5 kr. |i |(; nik a „Ellenzék“ mindennap, a vasár és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. SO& NAttBM. Kolozsvár, hétfő, május 4, 1885. KIADÓ-HIVATAL: Kolozsvárt, Belközép-utcza 83. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku utján állapíttatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés után 80 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadóhivatal. Nyilttéri czikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. A királyi szó. A ragyogó fejedelmi látványnyal, amely szombaton a kiállítás megnyitásaitg tárult a néző elé, méltóan versenyeztek azok a királyi szavak, melyekül a király és a trónörökös a nemzeti munka nagy ünnepét megnyitották. Vatta fejedelmi szavak voltak azok, melyek örvendetes visszhangot fognak kelteni az egész nemzet rzívében országszerte. Különösen két kimagasló részlete van a király és a trónörökös beszédjének, két kimagasló részlet, melyeknek nemcsak efemer értékek, de tartós politikai jelentőségük is van. Legalább mi szeretjük hinni, hogy azoknak a szavaknak ily mély jelentőségük lesz. Akik milliók sorsát intézik, azoknak legegyszerűbb szava is mindenha többet jelent a közönséges értelemnél, fejedelmek szavára milliók csüngnek figyelemmel, egy királyi szótól, kapcsolban a királyi hatalommal, gyakran milliók jó vagy bal szerencséje függ és sorsuknak évtizedekre, sőt egy századra kihatólag áldásos vagy kárhozatos irányt szabhat. Ezért tulajdonítunk mi kiváló súlyt a fejedelmi nyilatkozatnak, ezért különben a felsége és a trónörökös ama számnak, melyekkel az országos kiállítást megnyitották. Már maga az a tény, hogy a Felég egész udvarával megjelent és részt vett a magyar nemzet ez örvendetes nemzeti ünnepén, messze felülemelte e kiállítást a közönséges színvonalon. Ezet három század óta vajmi ritkán érte meg, hogy uralkodói vele együtt eveztek, örömeiben és szenvedéseiben részt vettek, a nemzettel összeolvadtak volna. Tehát már csak az, hogy I. Ferenci József király szakított elődei ideg tenkedésével és maind gyakrabban keresi az ő hű magyar népét, elismeréssel s biztató reménynyel kell, hogy eltöltsön minden hazafit, aki egy uraltok és alattvalói közötti viszony benőnek jelentőségét kellően képes méltányolni. Ami azonban minket ez alkalommal az elismerés föltétlen és őszinte hangoztatására késztet, az különösen a a két passzusa a trónörökös és a beszédjének, ahol mindketten hizhangzólag jelzik a kiállítás nemzei jellegét. A trónörökös szavai e 'kintetben sokkal melegebben és hatástaabban szólalnak, kiváltott midőn „Egy évezreden át tartotta főn ez a nemzet, úgy a szerencse — mint a balsors változatai közt, s az ősei által elfoglalt földön egy hatalmas közéletet alapított meg.“ De a király maga is „méltán nemzetinek“ nevezi az ünnepélyt, midőn így szól: „Örömmel jelentem meg, hogy ezen a jelentőségére nézve a közönséges kiállítások színvonalán felül álló, méltán nemzetinek nevezett ünnepélyt jelenlétem által felavassam.“ E szavakban Magyarország jelenlegi valamint jövendő királya az egész világ színe előtt nyíltan elismerik és fennhangon proklamálják, hogy a kultúrának az a diadalünnepe, melyet tudomány, műveltség, ipar a magyar fővárosban rendezett, ez a nagy kultúrünnep a magyar nemzet ünnepe, a magyar nemzeti kultúrnak diadalnapja. Azt jelentik a király és trónörököse szavai, hogy már a Habsburgdinasztia is elismeri azt az évezredes tényt, hogy azon a földön, melyet 1000 év óta Magyarországnak ismer a história, nemcsak az államalkotó és fenntartó szerep illeti meg a magyar népet, de a kultúra is ennek a magyar nemzetnek saját őserejével teremtett alkotása. És ez az elismerés két irányban is üdvös hatásúnak ígérkezik. Egyfelől abban a tekintetben, hogy valamint ezúttal a budapesti kiállítás ilyen elismerésre ragadta a királyt és a trónörököst , azonképen lassan-lassan meg fogja őket és az uralkodócsalád minden tagját győzni a magyar nemzet hősies előretörekvése afelől, hogy a Habsburg-dinasztia birodalmának súlypontját, trónjának legerősebb támaszát ez életrevaló, őserőtől duzzadozó országban keresse. Másfelől a királyi szavak el fognak hatni a szélrózsa minden irányába, benn a hazába és messze idegen országokba és e messze hullámzó királyi szavak is bizonyságot fognak tenni, a kiállítással egyetemben arról, hogy: ez az ország nemcsak névleg, nemcsak politikai szervezeténél, nemcsak törvényeinél, de kultúrájánál, munkájánál, törekvéseinél fogva is — Magyarország! — Az angol orosz háború Szentpétervárról ismét és meglepő, váratlan hírek érkeznek. Odavaló kormánykörök ugyanis e hírek szerint ma kedvezőbbnek mondják a kilátásokat a békés megoldásra. Giera állítólag közölte Thornton pétervári angol követtel, hogy Oroszországnak szándéka ugyan a Komarovo által elfoglalt pozíciókat megtartani, az azonban nem zárja ki azt, hogy Anglia és Oroszország kölcsönösen megvizsgálják amaz igényeket amiket külön külön az elfoglalt területre támasztanak. Egyúttal azt is közölte, hogy Oroszország Anglia azon javaslatát, miszerint ez ügyben egy választott bíróság döntsön, nem utasítja teljesen vissza. Egy szóval Oroszország húzza, halasztja a dolgot, hogy Komarovonak ideje legyen teljesen megszállani ama területeket, melyekre Oroszország rávetette szemeit. Az angol lapok tekintélyesebbjei is azon nézeten vannak, hogy a békés megoldás mégis csak biztosítottnak tekinthető, ámbár a választott bíróság eszméje még nincs eldöntve. Egy londoni távirat a bécsi II. Freie Pressében azt jelenti, hogy az afghán ügy elvesztette éles jellegét. Hire jár, hogy a dán király van kiszemelve választott bírónak az angol-orosz perben. IX Keresztély király tehát úgyszólva családi perben fog ítélni, mert egyforma rokonságban van mind a két udvarral. Egyik leányát t. i. a walesi herczeg bírja nőül, másik leánya pedig az orosz czár neje, országának érdekei pedig hasonlóképen azt kívánják, hogy mind a két országgal jó barátságban éljen. ELLENZÉK" TÁRCZÁJA 1885. Május 4. A minta. i. ki tudná leírni elragadtatását egy ‘"Minek, ki legelőször pillantja meg az ^»i-tenger hullámait. Ki tudná azt a fedést érezni, mely eltöltött, midőn ■ *^ép őszi napon Velenczébe érkeztem, ,‘t'a Olaszország kék ege először vett ^ & az olasz nyelv lágy zenéje ütó füleimet. - tekintetem esett, minden festői' fel előttem, az épületek, a Márkus '““den ablaka, a Dogópalota minden méltónak látszott, hogy megörökítsem T*'®®®t. Kevés idő múlva oda hagytam irrhitecturát s maga a természet bilinfigyelmemet. Itt sem időztem ;ij Minden szép közt, a mit itt meg- L, ött&®, leginkább az emberi arczok ^Siána foglalt el, — és vázlat•'® nem sokára a legérdekesebb tá ji fjekkel teltek m Ei eg- IV® ^ a véletlen oly városrészbe ’ helyet még nem ismertem. Sétám kjs ^ bolyán foglalkoztam egy remekhogy magamnak a paloták |||^ 11 1®VŐ tartózkodásomról maradandó !' Erezhettek. Pierre harangszót hallottam s fölpillantva nagy templom előtt láttam magam, mely márvány oszlop-csarnoktól volt egészen körülvéve. Beléptem. Titokteljes félhomály fogott körül ; csak a főoltáron égett két gyertya egy oltár-képet világítva meg, mely az olasz oskola egyik régi mesterétől származhatott. Az oltárig akartam hatolni, hogy a képet közelről tekintsem meg, de a mise megkezdődött és én egy oszlop mellé vontam meg magam. Körülbelül huszonöten vagy harminczan lehettek az ájtatoskodók a templomban, férfiak és nők, karjukon gyermekeikkel. Érdeklődésemet az imádkozók festői csoportjai sokáig kötötte le. — A templom előcsarnokában könnyű lépteket hallottam ; fölpillantok, egy fiatal asszony, egészen feketében, lépett be. Miután egy futó, zavart pillantást vetett maga körül, az imádkozók csoportja előtt elhaladva egyik távoli szegletbe vonult, karjait melle felett összekulcsolva, fejét alázatosan meghajtva az egyszerű kereszt előtt térdre ereszkedett. Egy mozdulatát sem tévesztettem el és láttam, hogy karjai erőtlenül omlottak alá, és arczát kérőleg emelte a szentkép felé. Az áldozó nap utolsó sugára tért át az üres ablakon, a térdeplő alakra hullott és véghetetlen, megható szelidségü arczot világított meg. Ama hires képre az imádkozó „Szent Kathariná“-ra, mely az Ortolini fejedelem képtárában van, emlékeztetett ez arcz s azonnal az a gondolatom támadt, hogy ez elragadó minta után, melyre szemem tapadt „Szent Katherina“, képét fessem le. Minél tovább vizsgáltam az arczot, annál inkább meglepett a vágy, hogy vonásait egy képben megörökítsem. Hogyan jussak ismeretségéhez ? ez volt a kérdés ! Többféle tervet gondoltam ki, s ezalatt a misének vége volt. A fiatal asszony felkelt és sebesen a templom kijárata felé tartott ; úgy látszott, mintha senki által se akart volna észrevétetni. Még semmiféle határozathoz sem jutottam , azonban egy szerencsés véletlen megmutatta a közeledés útját. Azon a helyen, hol előbb térdelt egy zsebkendő feküdt, sietős távozásakor ott feledte. Pillanatig sem haboztam, felvettem a szerencsét hozó kendőt és a templomot oly hamar, amint csak lehetett elhagytam. Néhány percz után elértem ismeretlenemet. Kalapomat a legnagyobb udvariassággal levéve köszöntem és megkérdeztem, hogy a zsebkendő, melyet megtalálni szerencsés voltam, nem az övé ? Remegett amint reám nézett és zavarodott pillantást vetett a csipke kendőre, melyet kezemben tartottam, aztán szemeit ismét lesütötte, a zsebkendőt elvéve csendesen szólt: — Mille grazia Signor, épen most hagytam el a szent Katharina templomát és . .. Ez a csodálatos összetalálkozás egy mosolyt csalt ajkamra. — Ez a szent Katharina temploma volt ? kérdem. — Bizonyára excellenza, nem tudta ? — Valóban nem tudtam. Hanem különös, az egész idő alatt mig a templomban voltam semmi egyébre sem gondoltam, mint szent Katharinára. — Excellenza valószínűleg Sienában lakott, felelte! Soha sem jártam ott, hanem ha Signora merészségemet meg akarja bocsátani, úgy bevallom, hogy a gondolat szent Katharinára az ön megpillantásánál jött. Sohasem ült még egy művész előtt ehez a szenthez? Bókomnál elpirult; anélkül, hogy fölnézett volna, fejét rázta és azon megragadó kifejezés, mely első látásra megragadott, arczán ismét feltűnt. — Oh nem Signor, szólt. Hogy tudna valaha szegény sápadt arczom egy művészt lelkesíteni ? — Ezerszer bocsánatot kérek, felelem, magam is festő vagyok és meg vagyok győződve, hogy sohasem szolgált minta gyanánt kedvesebb és tökéletesebb arca egy művésznek talán, mint az önés Bocsásson meg Signora. Kétségkívül oly dologról beszélek, mely sohasem fog teljesedésbe menni és hogy ha bátorkodtam Signorát minden ok nélkül feltartóztatni, úgy csak azért történt, hogy vonásait emlékezetembe vésve, azokat később vászonra tehessem. — Tehát szándéka szent Catharinát lefesteni ? kérdezte élénken. — Ez legforróbb kívánságom. — Nos akkor mintául fogok önnek szolgálni excellenza, szólt hirtelen. Hanem csak délelőtt, sohasem este. Meghajtottam magam és átadtam névjegyem. — Bízzék bennem, holnap reggel önnél vagyok. Még egy pillantást vetett felém és sietve távozott. Egész este ezen különös tüneményről ábrándoztam. Százszor kérdeztem magam, vájjon szavatartó lesz-e ? Kételkedtem rajta. Bizonyára férjnél volt, azért választotta a délelőttet, hogy férje előtt eltitkolja. Ha az megtudná, nem adná meg az engedélyt, hogy mintául szolgáljon, még a szent Katharinához sem. Pedig a Signora semmivel sem kompromittálta magát, nevét sem mondta meg. Csaknem fölhagytam a reménnyel, hogy kedves arczát vászonra festhessem, ha csak emlékezetem után nem tudnám azt megtenni. (Folyt, köv.) Politikai hírek. — A karczagi kerületben a függetlenségi párt hívei a visszalépő Sárközy Aurél helyére Komjáthy Bélát kínálták meg a jelöltséggel, amit ez el is fogadott. Az antiszemiták, mint halljuk, Szemnecz Emilt, a „Függetlenség“ dolgozó társát akarják fölléptetni. Sárközy Aurél tudvalevőleg Fehér megye alispánja lesz. II Az orsz. kiállítás. A főváros képe. A sok bánat és keserűség között volt egy napja a magyar nemzetnek, melyen a nemzeti önérzet tudata, a hazafias öröm jól eső melege töltötte el a kebleket. A koronázás óta a főváros nem látott ily nagyszerű, lélekemelő jelenetet. És úgy a főváros mint az egész ország minden társadalmi osztálya kivette részét az örömből, mert hisz ez öröm a nemzeté, gazdasági és kulturális haladásának lelkesítő öröme. És a nemzet uralkodója, jövendőbeli királya és királynéja tapasztalhatták azt, hogy miképen tudja vezetni őket a magyar nép minden osztálya. A külföldi hatalmak képviselői láthatták ennek a szeretetnek lelkesedésig menő nyilvánulásait, s hírét vehetik annak, hogy a magyar király a legboldogabb koronás uralkodó széles e világon. Az udvar fényes kísérete, az előkelő arisztokrata világnak anyagi javakban bővelkedő elemei, a középosztálynak intelligencziában jeleskedő tagjai, s a terhes munkában fáradozó embereknek önérzetes sokasága vegyültek össze, hogy ünnepeljék együtt és egyformán azt a napot, amely bizonyára korszakot alkot a magyar nemzet történetében. Emelte az ünnepély fényét az, hogy a magyar trónörökös szerepelt kiálltásunk védnöke gyanánt, nem csak névleg, hanem tényleg is. És ami páratlan a kiállítások történetében, az országos kiállítás megnyitásán a világ nagyhatalmasságai hivatalosan képviselve voltak, a hatalmas Németország rendkívüli képviselőt küldött. Erre eddig nem volt példa, a mi kiállításunk az első példa és e fontos történeti eseménynek jelentőségét politikai, társadalmi és kultúrai szempontból egyaránt föl kell ismernünk és Magyarország jövendője érdekében e példát csak kedvező értelmében, sőt nemzeti büszkeséggel lehet értelmeznünk. Emelte az ünepélyt az is, hogy szép idő volt, bárha, mint táviratunkban jeleztük, reggel borzasztó szél dühöngött. A kivonulás nagyszerű volt. Ami csak tehette, sietett ki a szabadba, hogy láthassa az udvar kivonulását, aki pedig meghívóra tehetett szert, az sietett a kiállítási térre. A főváros ragyogó díszt öltött erre a napra. Budavárának régi dicsőséget látott házai is versenyezve pompáztak az ifjú fővárossal. Amit a jó ízlés és művészet megteremthet, azt mind felhasználta az örvendező lakosság hogy fényét, pompáját emelje a napnak. A koronázás epochális ünnepének világraszóló pompája újult meg, gyönyörködtetve és kápráztatva egy százezreket tevő lelkes sokaságot. Talán csak a vidék tipikus alakjai hiányzottak a régi képből, de itt volt helyettük egy kicsiny, de fényes csapat, mely az egész világ rokonszenvét és elismerését hozta meg nagy törekvései jutalmául a magyarnak. és Budavár balgatag utczáin ép oly élénken hullámzott az élet, mint a pesti oldal széles utasé, s kora reggel óta nyüzsgő embertömegek szakadatlan láncza kígyózott keresztül a lánczhidon, körül az elipszen, fel a királyi várkastélyig. A várkastélytól kezdve keresztül a díszesen fellobogózott szent György-téren és Albrecht után egész a lánczhidig áthatolhatlan sorfalat képezett a kiváncsiak serege, kik az udvar indulására vártak. A merre a menet elvonult, gyalog- és lovasrendőrök ügyeltek arra, hogy a tolongó nép elég szabad utat hagyjon. A királyi palota kapujánál mindamellett oly mérvű volt a megtorlódás, hogy a néptömeget teljes lehetetlené vált a gyalog járdára szorítani. Ezren és ezren lepték el a várkert környékét, a házak ablakait s az elipsznek azt a részét, honnan az Albrecht útra legjobb kilátás van. A szent György-tér diszitése pazar pompájában vetekedett a pesti részek legszebb díszítéseivel. József főherczeg palotáján nemzetiszinű, továbbá bajor és az uralkodóház színeit viselő zászlók lobogtak. Fel volt díszítve a honvédelmi miniszteri és miniszterelnöki palota, a Lónyay palota, a lánczhíd és alagútfő, a közeli nagy épületek. Szép volt, díszes és lelkesedéstől zajos az egész főváros, de legszebb és legdíszesebb mégis az Andrássy-út. Hétköznapi pongyolájában is méltó büszkesége ez a városrész a fővárosnak, de hogy ünnepi díszt, váltott, még nagyobb, még igazabb gyönyörűséggel nézték, csodálták fényes palotáit. A kivonulás. Alighogy megvirradt a főváros fölött, megindult a népvándorlás a városliget felé. A Terézváros kezdte, melynek apraja nagyja kivonult a Stefánia-út két oldalára, meg az Andrássy-út palotasorai elé. Kilencz órakor, midőn a rendőrség és katonaság felállította kordonját, sűrű csoportok szegték be már mindkét oldalán az Andrássy-utat. S e csoportok nőttek, egyre nőttek s hullámzó, mozgó népáradattá olvadtak egybe, mire az első fogatok elrobogtak a lobogókkal és szőnyegekkel díszített paloták előtt. Máskor is volt kiváncsi, türelmetlen néptömeg a főváros utczáin, de most nem voltak láthatók azok a kínos jelenetek, melyek ezelőtt rendesen megzavartak minden ünnepiességet. Voltak rendőrök is, de most nem szidták, kérték intették a tömeget, ha egy pillanatra megbomlott a rend. Szebbnél-szebb fogatok váltogatták egymást az Andrássyúton s még a bérkocsisok is lehányták hétköznapi külsejüket, hogy ne legyen miattuk hiányossága a pompának. Az omnibuszok kormányosait a rendőrség öltöztette ki, de ők a maguk emberségéből csinosították magukat. Az első fogat, mely végig robogott az Andrássy uton, a Zichy Jenő grófé volt. Utána nemsokára a magánfogatok és bérkocsik végtelen sora hajtott. Az út hosszában szorongó néptömeg kíváncsian vizsgálta a kiállításra vonulókat, s lelkes éljenzésben tört ki, valahányszor közéletünk egy-egy ismert alakját pillantotta meg. Leírhatatlan az a kép, mely a felvonulás egész ideje alatt olyan tarkává és mozgalmassá tette az Andrássy-utat. Az ablakok tele voltak elegáns hölgyekkel, kik borgnettekkel, messzelátókkal nézték az alattuk hullámzó menetet, melynél szebbet képzelni is alig lehet. A világ legszebb öltözete, a magyar díszruha, ezerféle változatban kápráztatta szemeinket. A magyar arisztokráczia hozzá méltó fénynyel vonult ki a demokratikus munka színterére. Az ősi nevek örökösei elénk varázsolták ma a régi nagy idők daliás alakjait, akiknek láttára öregbedik bennünk a büszkeség s izmosodik az önérzetünk. A fényes menet gyönyörködtető képét megzavarta az álllamvasutak igazgatóságának hyperloyalitása, mely a nemzeti lobogót két óriási fekete-sárga zászló szomszédságára kárhoztatta. Ez a kettős szid szomorú idők tanúja, melyekre ma rosszabbul esett visszaemlékezni, mint bármikor ! . . . Az első udvari fogat Albrecht főherczeggel robogott a kiállítás felé. Az Andrássy-út egész hosszában nagy mozgás támadt, mikor a váczi út felől arra hozta az éljenek zaját a májusi szellő. A főherczeg fogata előtt huszárok vágtattak, egyengetve az utat. Az éljenzés zaja ezerszeres erővel újult meg néhány percz múltán, midőn a trónörököspár hajtatott el a kiváncsiak tömege előtt. Ilyen örömrivalgás kisérte végig a hosszú után József főherczeget és családját is, valamint Károly Lajos, Ottó, Lajos Viktor és Frigyes főherczegeket meg Koburg Fülöp herczeget és nejét, kiknek fogatai nyomon követték a legnépszerüb főherczegét. A király fogata tizenkét óra előtt néhány perczczel ért az Andrássy-utra, hol az éljenzés egyre terjedt s egyre nőtt egész a kiállítás kapujáig. Miután az utolsó udvari kocsik is elrobogtak, a paloták ablakaiból eltűntek lassan kint a kiváncsiak, az utcza közönsége pedig, egy szempillanat alatt megbontva a rendet, tömött sorokban vonult a liget felé, szaporítva a Stefánia-úton várakozó csoportokat. Azon utczákban, hol az udvari kocsik elhaladtak, az üzletek zárva voltak, csak az Andrássy úton volt egy-egy nagyobb üzlet nyitva, honnan a kivonulást legjobban át lehetett tekinteni. Az idegenség még csak ezután látogatja meg a kiállítást, mindamellett közel 20 ezer vidéki és külföldi ember volt a fővárosban már szombaton. Csak névleg feleség. Az Elain szerzőjétől. Angolból fordította: Amica. V. (Folytatás.) (12) — Hihetőleg azért, mert egy betű jegyzéket sem hagyott, mi a gróf arra vonatkozott volna. Minden portékáját egy távoli kousinja örökölte, a ki most is a házában lakik. Engem szólított fel, hogy a doktor