Ellenzék, 1888. július-december (9. évfolyam, 150-300. szám)

1888-12-31 / 300. szám

rott Kolozi szóval ígéret kr!orvé Írásba fogja nem fogja hogy a szei: fogadják el nyújtsák be A töbl jegyzi, hoy hold mellől Br. S kos önetet hívja a gyi Elek felállítandó Émirtől meg! a vasút me hálózati kő az eddigi a pont N. Eiyed M k kerlése'ben irányadóul vonul köze össze, kisst killi helye Ein előnye tél v mint erre ; deczentrál vihető ke okaidig azc ni annyi . Gülönböző ’ présházai azon vid, sziki it hal A sok vasa répa, a farmer dalmaik tosit a g zat épit, bocsátkogadja s Bt 3000 h.r hét, ada A Miks hogy a eszközöl E présseki tak, ho hálátlan *r állitása, litni, d nagy i kát a tjesztés' ja azor megny inditvi jának hiv. W kor o vált mir hajá V* az inka val Káli té t erm. &r at ra cukit össze- i '* ztunk, és a rogjába lél időn hallotta, r,e sajnálkoztunk, „nak hittük, egyszer ö bizony él, s csak tée/ˇ titkolni már, van a gyilkosok a csizábát, mely a sarogján hánlytonosan ütik és s/.urkáló érő lánd/.sís oláhok, és mert m ’ " megölt marosvásárhelyi asz(Müncher nevű) reá hányva i... .halott — ennek reá nehezült su, ii alig tudja. — Megfoghatatlan és gyalázatra szorult lélektani állapot ■y a halni vágyó ily helyzet és körülk ifi:itt örül mégis a feltámadt hany újból míg kínosabb fájdalmak . “»ghalui azt, a ki az ember szíván, iszédságában Szancsal közigyonveretésünk, hol nálán való rskco^°mP?7®^^ ha- AUJee birtokosokat azon kizsébe nem engedtek; m tudj* Mfti, hogy mindenkinek adrogit*-0 püdösiksék a magyarokkal ...ssaját szavait idéztem, melyet zsfalván Axente szájából hallot■ittuk is, miként beszélték egymásnak ühülínk, hogy miként? és kiket véan ki azelőtti napokon és hogy a nép, mint a vérszagtól megvadult lom és kegyelem nélkül gyilkol le , erre utasítása lévén. Hába voltunk hát, hogy mikorrá a cúk, megszabadulunk mi is nyomot „ he-'ven -vünkből és mikorrá a csillagok felvilágitni fognak tetemeink felett, — csib 's és nyugodt lesz a mi éjjelünk. .Soha és most sem szabadulhatok attól az érzés és gondolattól, mikor vagy egy halálra itéltnek a vesztőhelyre való kisértetése alatti lélekállapota felett gondolkodom, hogy ne jusson eszembe a Szancson előttünk állne, kivégzésünk tudata. Annyi különbségg, hogy mi igazán érzéketlenek voltunk már a halálteli félelem iránt és nem is hihetük, hogy ez másképpen is fordulhasson. De felettünk és közöttünk őrködött az Jsten kegyelme, hogy az ő megfoghatatlan Hatalmának láthatatlan erejével megsemmitse a nyomorult földiek önhitt hatalmasko- és growweigait. Mikor alkonyattájban pánádi hídhoz értünk, mely a Küküllő vizén van és a honnét Szancsal már alig egy negyedórára fekszik, már ott vártak a Szancsalból odáig élőnkbe kültött TSBSSXTjre, hogy ők vegyenek át és vigyenek a reánk már izgatottan váró Szancsal községbe, mely az utolsó pontnak volt számunkra kijelölve. Én nem Balázsfalva, mert ezt csak czimflt kívánták haszinilni a tréneerek, kik erre a népet utasították. Láttuk mindnyájan közeledni hiehetetlen sorsunkat. De amint a hídon a székerek rendre keresztül jöttek, az egyik szekeren ülő ifj Kovács Sándor, nél a szolgabiró Kovács Sándornak a fia, azon kétségbeesett helyzet és pillanattal, (hogy már a szancsaliaknak adnak át itt túl a hídon), hirtelen a szekérről beugrott a Küküllő folyamerre megállították szekerünket. Zavarba, támadt. A lándzsások és sokan neki indultak a vízbeugrott kimentésére, ami nem egy könynyen, de végre is sikerült, szinte egyórai késvedelmezésünk mellett. És az idő besötétedett. Ezen idő alatt közeledett hozzánk egy felfegyverett helybeli és talán bényai oláh, egy magas ember; úgy hívták és magát úgy neveztette : „ Frunze Vergye“, tekintélyes ember volt és kapitányi rangban állott. Vezetője volt a lándzsásoknak: Rácz Mózes, dr. Rhadák Istvánné praefectusa és Murvai István, ugyancsak a néhai báróné gazdatisztje azonnal reáismervén ezen emberre, a közeli bényei uradalomhozi viszonyuk nyomán, körül vették és kérni kezdették, Ígérvén pénzt, lovat, szekeret és mindent, mit, kívánt, hogy akadályozná és ne engedné meg ezen mjelen való tovább vitetésünket és mentené meg életünket, akként, miszerint ő m,igaz'.stértv* be másnap hzancsalon át ön- ist’alvára s tnina l.cimünket azonojjel ott, i , mint ő is mondta- ' zancsalon vesznünk kell! Ny egres i ü. .n.-L mondá Frunze Yergye — eleintén nem akart, de mégis meglágyult, — talán az a szív, — mely az embert korlátolja, — mely a szenvedélyeket a vér forgásához képest irányítja, — emberi tulajdona volt nekie is! — Talán a sok ígéret lágyította meg vad lelkét — és nem hiheti-e a keresztény ember, — hogy a gondviselés sem nyilvánulhat a legkritikusabb pillanatban, ^•egigérte és felfogadta, miszerint minden további bántódásunk nélkül — élve másnap be fog kisérni Balázsfalvára, és addig házánál őrizetünkre fogr állani. Meg is tartotta. *- is!'1 • izancsaliak követelit. . unkát — nantak ugyan több v.*is*- az a szobába, a hol ülve valamit szuidhattunk 4-ik éjjeli álmatlanság, gondoz.itlan és vérző sebeink tájialmaitól, de Frunza ■ e tekintélyével vissza tudta kergetni a ■.^at és megtudta ragadni átadatásunosok és vérszi aljasok engedelmes tt — intézkedve és tiltabántódások nélkül bevitt vissza adott 18 életet aki, ő pedig később halálával fizetett, „ .gy nem részesülhetett a sorstól abban, mit ez általa nekünk nyujtott vdelemért megérdemelt volna. . . , Nyolcz hétig voltunk az oláhok rabjai, anélkül, hogy valaki hivatalos színezetű vagy corrifeusi ember közülök felénk is jött volna és oda hurczoltatásunk okairól tudomást is venni kívántak volna — H jóság! az nem létezett. A lándzsa, a szurony végén állott a törvény igazságának ereje. Megmaradásunk csak véletlen volt és biztonságunk Balázsfalván, mint a barometrumaként miként az országból a forradalmi hírek higganya hágott vagy szállott — naponta változott. S állásunk, egy szobára szoritva tizennyolczunkat, egészségtelen dühödt volt; élelmezésünk az oláh szeminárium kegyéből, egyik nap bojtos fuszujka, másik nap tiszta melegvízben párolt zöld nyári káposzta, az éhhaláltól óvott meg bennünket; fekvő és ülő helyeink a szoba földjén, mint a marháknak aljul hányt szalura volt — de még ez sem igen akadt; miért 19 miaou egys.ec eugoiuet felküldettek ex consilio a Seminarium akkori subregense, H. J. úrhoz, ki most magas hivatalnoka a kormánynak,*) hogy tekintettel pénzetlenségünkre, a városra való kijárhatás veszélyeire és az alattunk már elavult és roncsolt szalma alj egészségtelen voltára, kegyeskednék számunkra egy kis szalmát adatni, ezeknek előadása után azt felelte olábul: »a disznók heverhetnek a földön is, és hogy elmehetek, sőt másnap személyesen kívánván meggyőződni, vagyis inkább a nekem mondottakat mindnyájunkkal is éreztetni, egyszer csak népeszobinkba több lándzsádtól kísérve, kardos»»,, kucsmával és harisnya posztó öltönyben szerdai?ur hirérl és indulattal, és ránk Hált, hogy mindiflgzerezzentünk, eképen : azt his*.*.^ hogy most is urak vagytok? most csak disznó*, kiknek igy is jó« tévé hozzá mérgesen es v. távozott. Nem is mertünk többet soha semmit kérni a fenyegető veszély miatt, hanem tűrtünk és szenvedtünk, segítve migunkon a hogy lehetett. Később tudtuk meg, hogy volt a szemináriumaik egy műveltebb és nemesebb indulatú rectora akkor, (talán herényinek hívták), kit mi ugyan nem ismertünk, de annak köszönhettük azt is, hogy még mostohább elbánásban nem részesültünk. A deczember 2-diki trónrulépés megünneplése körülbelől decz. 12-ikén feltűnő lehangoltsággal és kevés szímiű közönséggel történt meg. E hítre váltak az emberek közlékenyebbé. A szelek rossz hireket kezdettek hozni. Ily változó remények közt nemsokára talán épen decz. 14—15-dikén midőn mindnyájan, — sötét este szop.*u..i___ lázva és elgondolkodva, szalui aljainkon hevertünk.. Ha épen amiatti elkeseredésünk felett Hazel jut u *. tárgyaltunk. .. — . .. ^w«ünepek, mily szomorú helyzetben fognak találni bennünket — amugyis mindenünkből othon már kifosztva lévén — s mily szomorú helyzetben lehetnek az országban mások is, mikor minden éjjel, külömböző tájakról, az égő falvak, birtokossági épületek, termények rémitő világánál,látjuk a pusztulásál, látjuk a rabolt marhákat, legnemesebb faj lovakat csapatokban, bútor eszköz darabokat, hordó borokat, ezeknek behozatalát, felosztását, és arádálásokat naponta és óránként. És ezen felül a számtalan legyilkolt családok, egyesek sorsa felett elmélkedve, egy-egy közös fájó érzelemtől áthatva mindnyájan jó darabig szótlanul merültünk el bánatainkban; a 18 szenvedőnek mély halgatásából csak egy-egy sóhaj tört fel néha. Gondolataink szív és lélekben elszomorítók voltak, mert valódi bánat lakott, szívünkben. A falakon minden külső neszbéhalászott a szobánkban, a közeli konyha zaja az udvaron a piaczon járókelők moraja mind közömbös volt, és nem zavarta gondolatainkat, mint a malomba alvót, a víz és malom zúgása. Egyszer azonban mindnyájan mintegy varázsütésre egyszerre felugrottunk fekvő helyeinkről. Mit hallunk ? Miféle léptek ezek, melyek szokatlanok és az ajtónkhoz vezető folyóson mind közelebb jönnek nagy tömegben. Mi történhetik? Fegyver zörej, hátul mistenyben kimért léptek, mit hozhat ez számunkra ily késő este? Összerezzentünk, minden ajkon egyszerre elhangzott a szó,mikor ajtónkhoz közeledtek s a fegyver zörgését felösmerhettük jobban: Végünk van! most vis- nek ! állnHAwVjto,8ebe86o fu?jilt’ Végzetünk elallott, két szálas medvebőr süveges fehérszijjas fegyvereiket leeresztve tartó, gránátost lát’tunk belepni, kísérve a helyi őrség és e,rV I Cnnnl * X - R . KJ portór„há. « álW. gz„„t ,«T r »St rk -sMi E'^tA a többieket az ajtón kívül hagyva. Vérünk forS““ '«».»wi. idegeink r„zk.tt.k, mi jót várha ittunk mi lándzsí, oláhoktól kisért osztrák katonáktól ? Domnyvor - szórt az el?yik gránát^ — Vom adusz porunké dje la Generalu Vardener, sze ve dutrem a kasze. . . Ntít próbálom leírni, ezen j®1®“pzelhetasat mert történelmi hűséggel .i^zelhe «ve tenni úgysem tudnám. ..sem’ h»,IJ B érzSTk.«.letet « YT r p . nata volt ez életünknek, mely e no» F moz"tja ölelte a múltat és a jövőt s egyikfordulatlan volt a balsorsnak amely által megtagadta önmagát. g.iy újbóli álmatlan éjjet töltöttünk, de a öröme és nem a szenvedések súlya miatt. szív Hosszú József volna ! — Szerk. I k magunkat, aktunk, a nap is- felhangzott Újból embe tár s a miatyánk mit - feljöttével, lelkünk az égbe. Reggel előállott ! , ' mi két fiatal szálas legény szilágyi oláh elá voltak, kiket bátyámnak Vardenor tábcál tett közvetlen" kérelme folytán, és lkunkra vonatkozó rendelete m let parancsnok Gracly tilukre rendelt és tek, hogy elindu'' i nyitsenek ; e/.ek 1, forradalmi oláhs idáig oláh emberi A katonai fegyek ■ emlékezetes alakj ' azonkivill hogy n , $ tekintettük őket. Egy iuczidos'óra műnknek, a mi oa okot. Abban az időpok — voltak a fellk és nem a polgári sét * ság sem. A Vardener ált .1 láttamoztatni kelhfi, s Kérni vagy Is Ink, elöljáróságnál is. Engem küht * úrhoz tudatni elutem magamra me rendi tos vélem jött a Kopogtattan ur épen akkor kell»a vasare«, erre az ált isre, elöl engem újból a rendelettel; »ho urakat haza k. 11 '-ig azt felelte nekem; persze mind oláha is látnám, állásba » generális pír :?),•: Referálván el jái njrájan aggodalom tattak a gránátosé , k czimezték eze ganatw, • . hetőség és Murvai István, urat az apja fel 11 hozzá, és bizonyos mégis hazabocsátti Ezen feltétel nyájunk által aláii ___atot, ezen urlyot nézett, rmngedhető«, »tos útba most ít, s' t felelte : fteni'gom.« idmécről, mind»ármiht is bizvaj é^yilkosokkihataht is torn igis aloBSzesicz Mózesprefektus rték t^m H. J. , felevttek újból "ellet^ kivittek nőj volt: Wy miu^ ekei,, elösmerktíuy, mely szerint ellátásunk és a vélünk való bán ismól iránti megelégedésünket és köszönetüket kellett nyilvánítunk. A második úgy tudom, hogy az élelmezésünk költségeinek megtérítése fejében, ha jól emlékszem 1 vagy 2 hordó bort és 40 drb bárányos juhat, a közelebbi tavasszal kellett ígérni, mely hongi borokat mi ki is utaltuk azon helyben honszunszói birtokiuykból. Tokárányos juhot pedig később megis adtak H. urnak, a lovot maguk közt aránylagosan felosztva ebbol iFOTÓ.WU óa, ii mi némelyiknek történeteseit r . rablásoktól megmaradt vagy véletlenül visz- s szakerült. így fizettük mi meg a böjtös fuszujka és káposzta árát, s igy kellett hálás mérésünket is az ellátás kényelmes nyilvánítani. Azután nemsokára tordai 6-6 lovas szekerekre ülve, gránátosaink fedezete alatt, hátat forditottunk Bulasfalvának, Buzas- Bocsárdon és Enyedd át, útközben néhány bolyongó oláh csapattal inzultálva, de gránátosaink hű oltalma alatt az nap Tordára értünk, hol néhai nagyanyám, nagybátyám Betegh Gábor és rokonaik, ismerőseink várva, a viszontlátás öröme, helyett, a sajnálkozó rémület könnyeivel írvadtak, — ennek pedig épen decz, l6-án volt negyven éve. Nem a szenvedély vezetett ezeknek leírására, sem a gyűlölt érzete. Avagy csak a tüntetésnek legkissebb része sem akar ebben lenni, mert a forradalmi események tényezői, mindkét fél részéről is elitélhetők, kölcsönösen, és mindegyiknek megvoltak az árny és fényoldalai; és nem,főképen azért sem, mert én az oláhot azért ,mert oláh, sohasem gyűöltem, én szeretni tanultam gyermekkorom, emberben az erkölcsi, és nem a nemzetiségi érdemeket — becsülni és érdemére minősíteni a munkát, a szolgálatot és ragaszkodást, és így több kötelék tart vissza engem attól, hogy eme szonoru cselekményeket ^ Írását — fajgyűlöletből tehettem roto» ellenmondásban álltunk »^“"‘“„«ztjai, hamikor Maros-Bogátbau»g.y^' meg hasonló embertelensége^k^(11J8ket — fogságunk gyobbal is illettek.^1' )láh (pruuze Vergye) ... ..I első éjjelén és köszönhettük életünkbes tribün 0lWüj‘VI1W vad düh uralta még a ket — tulk^k és asszony lelkét is akkoron paraszt ^ TaULj ma is, sőt lesznek is, düröez alatt hordják nemes indulatot, cinden szivet és lelket, a nemmagyar nemzetiségük mellett is ellenben bársony és bíbor gyakran takarjad gonoszságát, embertelen és szívtelenségét akárhány új magyarnak is, és én nem is tudulm elhatározni, hogy a pusztítás, rablás és gyilkolás tényeit melyik korszak neveltjeinek? lehetne súlyosabb eredendő és minősített lmlékképen felróni ? Annak-é, mely a felváltott szenvedélyekkel bírva engedni kényszerült a nyers H szak lezajlásának, vlamig az medrében száll au v vagy annai-é, mely szervezetének, rendszerének öntudatos gonoszságával 1130 haláira sorvasztó alapotra juttatta az anyagi és szellemi életet, hogy többe soha fel ne támadjon ! Amaz bűne a múltnak, emez pedig a jelennek. Melyik nagyobb ? Tordáról pár napi ott időzésünk után Dwr'isfisssam — szegény apám orvosoltatása végett — Kolozsvárra kellett jönnünk, hol is a nemes emberbarát Pfenixdorf orvos belközép-utczai saját házánál vette gyógykezelés alá a lövések golyói miatt sebeiben szenvedő beteget. Karácsony szombatja volt, mikor szegény apám azt mondta nekem, hogy másnap menjek el Wardener tábornokhoz, köszönjem meg neki emberbaráti kegyességét! Nem emlékszem tisztán első vagy másodnapján-és megindultam eme megbízatásnak eleget tenni, midőn az utczára kimenve, nagy mozgalmat veszek észre, mindenkinek arczán sugárzott az öröm, s halszott a hang halkan bár, »jönnek a magyarok, futnak az osztrákok!« Az őrtanyáig érve, láttam gyalogságot, lovasságot, ágyukat, társzekereket sorrendben fölállítva, és ezeknek rendezésében egy báránybőr ködmönben, az öreges tábornok rendeleteket adva, megtudtam, hogy az Wardener tábornok, tehát ez a mi jótevőnk gondolom, kinek már meg sem köszönhetem jóságát s a hála érzettől elfogultan mint 20 éves gyermek-ember — de még sem miniszter — kezeit mocsókolni szerettem volna annak a hummus öreg katonának, mit házánál talán megteszek vala , de szólott a paranca Db gyors menetben indult a csapat, mert a lóháton Monostor felől érkezett őrszemek hozták a hírt, hogy már Fenesen vannak a magyarok. Nem lehetett tehát megköszönnöm az eraberbiráti kegyességet, egy titkos fohásszal kísértem a klső középutczán kivonuló csapat vezetőjét Wardener tábornokot az embert. »Jönek a magyarok! a Kossuth-huszárok !« — hangzott mindenfelől. Kolozsvár lakói és menekültjeinek apraja, nagyra rohant a monostorutcza felé, én is mentem vele; alig egy óra múlva halászott a harsogó trombita és éljenzése a tömegnek a külmonostorutczában. Sebes ügetésben két huszárt pillantottunk meg, utánna 50 lépésnyire a huszárszázadot négyesével zöld csákóban, kivont villogó kardokkal, vezetve a dicső emlékű Makrai Lászlótól csapatja élén előre nyújtott karddal, fekete lován rohanva, mint egy földi isten, ki ítéletével kezében jön az ég nehéz villámai között, megváltani az emberiséget. Azt a bevonulást, azt a robogó huszárcsapatot, a lovak szikrátverő patkóinak csattogását, a fegyverek törzejét, azt a riadó élje az okot a megdicsöült arczokat most is a om, ^ hallom, midőn e sorokat végzem, s barmen!^ dta ékemet a magyar huszarsag dicse» , ° imádása, fohászomat még sem futó ellenség vezéréért: Uram menetét! a szabadságnál a Ezen 40 éves események és napok jelentek meg emlékeimben, a jelen karácsonyi no kpetig remek lerovását is teljesítem hitvaiionuszok iránt, kiknek csak már szellemei r ijíthat fzt tőlem most, inkái a szűk fogalmak birala sem teheti már kedveletlen azokat, mert az emlékezeti és háládatossági független érzelmek bármint) ellenszenvedélyekkel is szemben győzni szoktak. És végre visszavarázsolva 40 év előtti ijú korom eseményeinek részleteit, a nemzetiek akkori dicsőségéből táplálom a mostani sorvavadó és silány állapotokkal is szemben, még az utódok számára bár lehető és jövő »jobb sors iránti« hitemet is. M mit izekre ültetlek és mit szekereinsteh»^ro di .i.ízvt kitódult és reáQjt nif.gával hozott eQljer Tordán volt «. mi fedeze*nben segitettségein köny- A lándzsás és fülöletet, mit lsem mertünk. Jes indulatok, lelkünkben, angyalainkat Igis volt öröulomra adott ok — a parend el ke -öi atonai hutóküll utlevelinket z ssáttatásunkat L-„vui seminanumiuból Regens H. J. írkat -o nem mer. Iiiiiem Wyik gránál tat iglaotalni, hitottam. H. bójum rivallt: ki gránátos, 3 . kezében eles voltáért nem erő- Ál ELLEN I IIIIWIH 1:7! ' Szylveszteréji álom. (Szerkesztőségi tréfa.) Midőn utolsót rúg az öreg deczember, Számot vet magával minden élő ember, Megforgatja aztat bölcsen elméjében : Mint végezte dolgát a múlt esztendőben. Szántásán vetésén tűnődik a gazdi. Azon a biró: hol fenekük az a a A spekuláns: vagyon rendben a szénája ? Kocsmáros: hol fogott duplán a kretaja? ndan ember — se hossza se vege -Esljry min-— -Már a kinek-kinek, mi a mestersége, ember itt is,—ott is megáll. A tűnődő empertiovalim! erőssen húztam s elszakadt a fonál, tízt meg azt nem igy, de úgy kellett voln’ tenni, Nem úgy volt ? Na nem baj! úgy kell eztán lenni; dolgozom ezután éjjel úgy mint nappal!« – legyezi a remény aranyos szárnyakkal. A szerkesztő ur is azonságos képen, Hivséges seregét összehívja szépen’ Tartván népe felett fontos hadi szemlét, Hol »baraczk«-ot ad, hol kakastejes zsemlét. 11 királyi azaz a szerkesztői széken, Alenke nagy palajbászt forgat a kezében, Egyet- kettőt kohint s kezdi imivel-ámmal: »Megérkeztek-e már kentek teljes számmal?« F eláll erre Zongor s pödöriut bajuszán, Csendül sarkantyúja kordován csizmáján, Gujtásos mentését féloldalra dobja, Kilátszik alóla kardja markolatja ; Kócsagos kalapját büszkén billenteti, S tisztesség tudással ezeket feleli: »Tevis szerkesztő ur követem aláson, Valahogy ne essék rosszul a mondásom Mert bár figyelmesen számitom ujjamon — Úgy tetszik küzüttünk hiányosság vagyon.« »Ki az? ki hiányzik?! mordul a szerkesztő- Fiam S o l y o m F e r k ö, no hamar egy, kettő • ■ (Janis tota mater, hisz igy nem is csuda Hogyha az embert megsimitja a guta. Föld fenekéből is előteremtsd nekem . . .« »Bizony szerkesztő utaláson jelenteni. Nagyon bajos aztat keríteni elő, Mivel a hiányzó épen Járó-kelő!« »Úgy v.in ! Ö hiányzik* ' ted it rttjmn. /,otgor, Veknid* hogy ő kelme egy kicsikét fonder — pedig darab kenyér lépes mézzel kenve, de ki tehet róla, ha nincs mindig kedve. Most is hevenyében nagy haragra fakad, S ömölnek szájából ilyen éles szavak : »Bár a tüzes menykő a fejemre »álljon, Járó-kelő bizony — lótó-futó kuján !« Slintha az ég nyila volna szóra-hajló, Nagyot nyikorogva pattan fel az ajtó, Hanem aki bejött nem a tüzes menykő Szőröstül bőröstül maga Járó-kelő. —Makra tájt pipáját agyarára fogja, Térdig veri crouibját sallangos zacskója. — Szemében, szivében olyan sok a harag, Eszébe se jut, hogy fején van a kalap ,Hát azt a réz üstjét, hát azt a fűzfáját, Hát a taligáját, hát a kutya máját, Mondja ki szemembe, ne csak úgy kullogjon, Én vagyok-e ? más-e ? Avagy ki a kujon ! ?« Igyen káromkodék egész hosszú véggel, S ehez hasonlatos istentelenséggel... Zongor feleletre köszörüli torkát, Ámde a szerkesztő a szitán által lát, Dühöngő feleket megzabolázandó — Ilyen formán hangzik ajkairól a szó : »Ejnye a ki szedte, ejnye a ki vette, Vén sas, hát kend a szép eszét hová tette, Hát már mindig olyan bolond lesz a magy Hogy egyik ig, — a mio pedig amúgy akar Kezet hamar . . úgy, úgy ! szent legyen a bá Tüske! kend üsse el, — aztán punktum végi Bezzeg ha valaki meghallja e lármát. Csint a fejünknek furcsa kalamajkát! . S mintha kisüt a nap sötét vihar után. Tánczol a sugara a szíriek homlokán, Zordságuk bevonja bíboros lepellel. Rendbontó haragot aként kergetett el. Vén Járó-Kelőnek kiderül az arcza. Béke-parojától megcsattan a marka, S megvigasztalódván becsületes képe, Leül, csak azt nézi, hol vagyon a széki. Aztán előveszi öblös tarisznyáját, Gyűjtögeti abban messzi tájak dolgát, A miket összeszed jártában, keltében, — Barangolván mindig, nyáron ugr, télin. — Kidagadt redőkkel duzzad a tariszny, Mintha volna benne tenger vásárfia — Sejtik, de nem tudja senki, hogy miféle: Vezérczikk ? tárczaczikk ? avagy Mindenféle ? De nem soká kellett várni az örömre, Az asztalra zúdul tartalma zörögje, Madárlátta kalács, angyalhozta db — Hogy sokat se mondjak, — vet vagy egy millió. Nem volt annyi hijja, mint egyesi Persze volt ujongás, persze vol nagy öröm. Még a szerkesztő is árvul, bánul ezen S hogy jobban láthassa, — paraszemet teszen. Aztán helyére ül és csendesen várja, Hogy lecsillapoljon a vigalom árja -pS a midőn mindenki elkomolyul szépen, beszédet ilyenségesképen : »Hanem m*, uraim eleget tornáztunk, illő, hogy komolyabb vulgok után lissunk. De mielőtt tovább fonnám e dictiót, pírnak rendje szerint kössünk comnivtiót. Először is tehát ez uj esztendőnek. Olyan sorsa lesz, mint az elmúlt •»» ^ek. Az igazság lészen vezérlő csillaga«^ t se jobbra, se van» &v,ból nem alkuszunk. Ezután sem füvünk közösügres kótát, Annál sűrűbben a Kossuth Lajos nótát. A mit Vilmos beszél, Bismarc s Viktoria, A mit tészen a czár, Milán s Natália, Boulanger, Crispi, Giers, ava±7 a nagy Zichy, Úgy bolgár országban, Ferch-Sánd, a kicsi, Ezeknek is dolgát elmondjuk sorjába: — Oszt vonja kérdőre a róms pápa!« Urunk beszédjére szállá a legen át Magyaros virtussal, dörgedelmes vivát, S a mint a bilikom bordája megrezdül, Szikrázó magyar bor tűr nedűje pezsdül, Ülvén egyszersmind a mait esztendő torját, Kortyogtatva keni ki-ki meg a torkát. Majd a krámpanpuli lobogó kék lánggal, ködös szürkeséggel mindnyájunk beárnyal. Csak a nóta hangzik csak az alak látszik. Egyik toborzót lejt, csárdást jár a másik. Riadok álmomból ezen szilaj zajjal, Sim rózsás újakkal kopogtat a hajnal. Tüske Pál, mint Deczember 31. Ez a világ. Ez a világ’ kezdet óta ey szomorú nóta, lé víg s egy édes étek, savanyú Egymás után jőnek elé. Az idő sem jár egyformán, Néha köd két hegyek ormán. Dördül az ég, villámot 16. S aztán a nap ismét feljó, így volt régen, igy van ma is, így lesz ezer év múlva is. Néha száraz, néha nedves. Mégis ez az élet kedves. idősb Gálfl Sándor.*) *) Gálfl Sándor 1870-ben halt pivarhelyszék népszerű alkirálybirája. Apa, derék tisztviselő és értelmes gazda volt tskmenti kertjének árnyas fái alatt, meg mint Jó család Pakilkói lelkének nemes húrjain olykor megrendül a dal is. A népkedély verses kincsbányájában, különös előszeretettel és egészséges szépészeti érzékkel kutatott. A „Vadrózsák“ legértékesebb hajtásait ő tördelte le a székely kedélyvilág epipkebokráról. Nála nélkül Kriza még létmunkát sem végezhetett volna. — A fennebbi költeményt Udvarhelymegye régi levéltárának sárgaló okmányai között találták— egy szelet papion. A kis költeményen végig sugárzó verőfényes hangulatra helyes ítélettel jegyzi meg a Juhüldő, hogy „az öreg ur Schiller Fésa marquis-ját nem ismerte, és mégis : „Königin, das Leben ist schön!“ — Szerkesztő.