Ellenzék, 1909. január-június (30. évfolyam, 5-143. szám)
1909-03-02 / 47. szám
Kolozsvárt, Kedd, 1909. március 2. 47. szám. Harmincadik évfolyam ELŐFIZETÉSI ÁR : p.1.7 évre ............................ 32 korona félévre ........................ 18 korona negyedévre............................ 8 korona egy bóra ............................... 3 korona —o— Egyes tíz fill éra 10 fillér. —o— Mejelent mindennap, kivéve a vasáréi ünnepnapokat* POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztőség : Deák Ferenc utca 30. szám alatt, az emeleten. Alapította: BARTHA MIKLÓS. Egy négyszögcentiméternyi hirdetés ára 10 fillér. —o— Reklám sora 1 korona. Nyílttéri cikkek garmond sora ntm 60 fillér fizetendő. —o— Kéziratok nem adatnak vissza Kiadóhivatalt Kolozsvárt, Deák Ferenc utca 33. szám alatt. A főváros magyarsága. Parisról azt mondják, hogy kis Franciaország, London kis képe a britt birodalomnak, Berlin egymaga képviseli a hóditó Poroszorországot, a wieni ember típusa a kedélyes és dolgos osztrák németnek. — Budapest pedig mindezekből, Párisból, Londonból, Berlinből, Wienből egy-egy darab, — csak épen magyar nem. Amikor a kiegyezés után lázas sietséggel építettek Pesten házakat, alapítottak bankokat és színházakat, amikor oly sietős gyorsan kalapálták össze ezt a magyar Csikágót, bizony elfeledkeztek egyről és ez az egy, a magyar nemzeti szellem volt. A népszámlálás ugyan fényes adatokat szolgáltat Budapest magyarosodása mellett, de az, aki magyar szívvel és magyar elmével jár e háztömbök közt, jól látja, hogy ez a magyarság félmagyarság, talmi magyarság. Magyarul beszélnek ugyan Budapesten (budapesti magyarsággal, de nem éreznek, nem gondolkodnak igazán magyarul, az erkölcs, a családi élet nem magyar és nem az a közszellem. Legjobban bizonyítják egy város szellemének karakterét a könyvesboltok és a színházak. Nos hát nézzük meg a könyvkereskedések kirakatait. Csupa idegen, csupa német és francia könyv, újság, meg folyóirat. — A francia dekadens regény mellett ott diszlik a német szecesszionista költők verskötete. És miért tart az a boltos ily kozmopolita kirakatot? Talán ellensége a magyarságnak? Eszében sincs. De még ha az is volna, akkor is, mint kereskedő, szívesen tartana magyar könyvet, csak vennék. De nem veszik. Várjon mit olvasnak egy budapesti családban ? Az asszony az „Engelhorns Romanbibliothek“-et, az apa valami német újságot, a könyvszekrényben Goethe és Heine mellett a Meyers Konversations Lexikon áll, — a gyermekszobában a „Guter Kamerad“, a kisasszonyéban a „Jugend“ és „Gartenlaube“, az urfiéban a Simplicissimis pompázik, — míg a nagymama utolsó éveit a „Fliegende Blätter“ adomái derítik fel. De olvasnak magyar könyvet is. Különösen az ifjabb nemzedék. — Szent Isten, minő magyar könyvek ezek. Budapesti félmagyarság az a javából, dekadens, idegen regényeket és verseket majmoló szerzők művei. A színházak pedig, arról tán jobb nem is szólni. Nézzük csak meg Páris színházait! Mind a 30 egynéhány estéről-estére kizárólag francia darabot ad elő. Még Goethe és Shakespeare sem bírtak gyökeret verni Párisban. De milyen is az a külföldi irodalom, mely Budapest közönségét elvonja a magyar könyvektől. Ha még a nagy klasszikusok volnának. De Goethe csak a könyvszekrényekben áll, igazán Prévost stb. járja. Mert hiszen az igazán nagy német irók mint minden nagy író, nemzetiek, a saját, tehát a német nép lelkéből merítenek és ez ép oly idegen a budapesti közönségnek,akárcsak a magyar nép lelke, ők az idegen írók közt nem a nagyokat, hanem a léha, divatos írókat kedvelik, akik erkölcstelen regényekkel rontják az olvasót. És ha kérdezzük, miért teszik ezt, mert nem vesznek magyar könyveket, azt felelik, hogy magyar kultúra nincs. Itt önként eszünkbe jut a nagy Renan Ernő egy elve. Azt állította a „Jézus élete“ hírneves szerzője, hogy az általános népiskoláztatás káros. Tanulni csak a tudós tanuljon, más senki. Mert milyen a paraszt, aki írni és olvasni tud? Tudós-e? Nem, hanem elvesztette természetes naivságát, kedves egyszerűségét és gőgössé, fuvalkodottá lesz. — Renane tétele a praktikus életben ugyan meg nem áll és az egész inkább a féltudósoknak, mint az írni, olvasni tudó parasztnak szól, de azért sok igazságot rejt magában. Idegen kultúrát, tudományt és művészetet csak fegyelmezett, erősen nemzeti gondolkodású elme ismerjen meg, aki az idegen jóból csak tanul és a tanulttal gyarapítsa saját nemzeti tudását, kultúráját. De ne foglalkozzék idegen művészettel, tudománnyal az állhatatlan, — könnyen elkábuló — a még csak tegnap megmagyarosodott elme. K. L. Egy eladó théma. írta Albert József. Arról vitatkoztunk, hogy korszerű-e még a társadalmi dráma vagy sem. Egyikünk sok szellemmel azt vitatta, hogy a görög tragikus költők még nem adták alább a félisteneknél, a Shakspere hősei mind királyok és hadvezérek, míg a modern kor irói már magunk fajta emberekkel is beérik. Azonban kezdünk belecsömörleni a hétköznapi alakokba. Ibsen és társai már a fertőben gázoló embertársainkkal mulattattak s Rostand, Sudermann és Herczeg Ferenc példája mutatja, hogy a közönség újra ideálisabb thémák után áhítozik. „Lári-lári!“ — harsogta a kis doktor, akit társai tréfásan Dantonnak szoktak szólítani. .A társadalmi thémák mindig korszerűek lesznek s nem kerülnek le a színpadról. Az élet mindig újabb meg újabb problémákat vet fel. Ha a közönség meg is tapsolja hébe-hóba a letűnt korok küzdelmeit ábrázoló színműveket, az csak olyan, mint mikor a meglett férfi egy percre visszaálmodja ifjúságát, de a másik percben már felriad s újra belemerül az élet küzdelmes árjába. A közönség is, higyjétek el, minden megváltozott ízlése mellett is, legjobban fog gyönyörködni ezután is a társadalmi drámákban.“ „Igen, mert a publikum, szebbítve vagy torzítva, ma is csak önmagát szereti látni a színpadon,“ — szólalt meg a saját külön drámaírónk, Plautus. „Csakhogy,“ — tette hozzá a társaság eszthetikusa, akit hosszú termete miatt Longinusnak szólitgattak, — „a nagy író csupán az, aki korának fenséges vagy torz vonásaiban meglátja az általános emberi érdekűt, úgy mint Moliére s én nem látom irodalmunkban ez idő szerint azt a lángelmét, aki erre képes.“ Plautus, a nagy drámaíró, erre a kijelentésre fájdalmas arcot vágott, mintha csak azt akarta volna mondani: „Majd megismertek halálom után!“ „Ez csak olyan ködös német theória!“ — mennydörgöti Danton. „Azt magam is elismerem, hogy minden útszéli társadalmi kérdés nem alkalmas a drámai feldolgozásra, teszem fel az, hogy hány leány, akinek a katona-uniformis az ideálja, marad pártában a miatt, mert nem telik kaucióra. Menjenek követ törni s akkor kalapot emelek előttük. Vannak az életnek magasabb problémái is.“ „Ugyan? Ugyan?“ — tamáskodott a társaság egyik tagja, a lyrai költő. „Talán nem hiszitek? zúgta tovább Danton. „Íme én nem vagyok költő, csak ügyvéd és kritikus, de ezennel elárverezek nektek egy thémát, ki ad többet érte ?“ „Halljuk! Halljuk,* kiabáltak mindenfelől. „Nos tehát a probléma ez. Egy tiszt és egy civil udvarolnak egy leánynak. A leány előbb a mindig tükörtiszta harcfihoz hajlik, de mert gondolkozni tud, lassan-lassan rájő, hogy az a lenézett civil a maga környezetében nagyobb hős, mint a katona és sokkal többször és sokkal magasztosabb célokért kockáztatja életét, mint Mars kitüntetett kegyeltje’.“ A társaság csupa lenézett civilekből áll s önkéntelen éljen-riadalba tör ki. „A théma oly szép,* — szólalt fel Longinus, — „hogy én, mint eszthetikus is hajlandó vagyok novellának feldolgozni s ötven fillért ígérek érte.“ „Egy korona!“ tartja fel az újat Plautus. „Ebből én egy halhatatlan drámát csinálok. Nestor, a társaság legöregebb tagja, leüti a dobot s a théma a drámaíró nyakán maradt. A legközelebbi összejövetelnél aztán elhozta a vázlatot. Egy volt 48-as honvédezredes a memoirjait íratja egy szerény irócskával. A leányának egy piperkőc főhadnagy udvarol, aki állandó élettáblájául választja az irót s elmésségein Ella kisasszony sokat mulat. Az iró eleinte nem is törődik a leánnyal, de a gúny felkelti a sértett becsvágyát. Utána kutat, s rájön, hogy a főhadnagy úr és családja 48-ban folyton az aggastyán ellen törtek s nem rajtok múlt, hogy a vitéz ezredest a Bach-korszakban fel nem kötötték. Mikor az iró mindezt leleplezi, nyert ügye van. A főhadnagynak ajtót mutatnak s a vagyon és szép leány mind az irócskáé. A felolvasást mély csend követte. „Egy iró, aki spicliskedik!“ szólalt meg végre Longinus. „Egy író, aki mivel eredeti eszméi nincsenek, másnak az emlékiratait másolja! — toldta hozzá a lyrikus. Az agg Nestor aztán kitalálta az igazat. „Ez egy sok kifogás alá eső romantikus történet. Én máskép képzeltem el a dolgot. A főhadnagy kifogástalan katona. Szorosan követi a „Szolgálati szabályzatot“, de társaságban elmél, szeretetreméltó s mindig jól öltözködik. Ellenben a civil kabátja nincs mindig gondosan kikefélve, sokszor szórakozott stb. De kiderül, hogy ez a polgárember minden politikai és kulturális mozgalomban tevékeny részt vesz. Eszméi, cikkei irányt adnak az egész városnak. Megküzd a rágalommal; egész csendben három párbaja van s nemcsak állását, de esetleg szerelme üdvét, boldogságát is kockára dobja elveiért. Danton a nagy elragadtatástól homlokon csókolja Nestort s csak ennyit bír mondani: „Egészen igy gondoltam !“ A Balkánról, Szerbiából, valamint Oroszországból békésebb hírek érkeznek. Mint Belgrádból jelentik, kivétel nélkül köztiki a kormány felhívását, amelyben figyelmezteti a népet, hogy ne higgyen a csapatok összevonásáról terjesztett hírekben, mert noha a szomszédos monarchia katonai rendszabályai jogosulttá tennék a szerb kormány hasonló intézkedéseit, a viszony Szerbia és Ausztria-Magyarország között teljesen korrekt s amennyire a szerb kormányon áll, az is fog maradni. Alaptalanok azok a hírek, hogy az Osztrák-Magyar monarchia meg akarná támadni Szerbiát és meglepni Belgrádot. Míg az európai hatalmak nem döntenek, nincs ok aggodalomra. A polgárság tehát legyen nyugodt és támogassa a kormányt. Gazdasági engedmények. Berlinből Írják: Az osztrák-magyar monarchia előbb bevárja a belgrádi intervenció eredményét és ha az kedvező lesz, akkor megszövegezik a gazdasági engedmények pontozatait, amelyeket azonban a bécsi külügyi kormány a következő feltételekhez kapcsol: 1., Ha Szerbia megkezdi a leszerelést, 11., jelentse ki Szerbia, hogy lemond a területi követelésekről, 111., elejti Bosznia-Hercegovina autonómiájának követelését, IV., adjon garanciát a szerb kormány.