Ellenzék, 1923. július (44. évfolyam, 145-170. szám)
1923-07-01 / 145. szám
Chij-Kolozsvár, 1923. Július 17 Táray Ferenc a budapesti Vígszínházhoz szerződik Pletykaáradat az elmaradt budapesti vendégszereplés miatt — Janovics levele Tárayhoz — Jób Dániel, a Vígszínház igazgatója Kolozsváron — A „Liliomában nézi meg Tárayt — Erdélyi színpadi írók a budapesti színházakban — Jób Dániel interveniál az erdélyi szerzők érdekében — Az Ellenzék tudósítójától — A haldokló színházi szezonnak meg vannak a maga apró szenzációi. A színházban, a színpadon, az öltözőkben és a kávéház művész-törzsasztalainál apró kis pletykák kelnek szárnyra, amelyek néha igazak, néha csak hasonlítanak az igazsághoz, de legtöbbször a fiumei cápával igen közeli rokonságot tartanak fenn. Ezek a kis színes pletyka-konfettik szétszóródnak a nagyközönség közé, ahol szélnek eregetik őket, amíg elkopnak és az unalom szemétkosarába kerülnek. Ezelőtt jó néhány héttel a napilapokat is bejárta az a hír, hogy Táray Ferencet, a kolozsvári MagyarSzínház drámai együttesének kiváló tagját, a budapesti Nemzeti Színházba meghívták vendégszerepelni és e meghívás mögött a benfentesek szerint szerződtetési szándék lappangott. A hír igaznak is bizonyult, Táray Ferenc el is utazott Budapestre, de néhány nap múlva anélkül, hogy a Nemzeti Színházban fellépett volna, visszatért Kolozsvárra. E váratlan hazaérkezés az emberek fantáziáját a szokottnál nagyobb mértékben kezdte izgatni. A premierbérlők zsűrjától a színházelőtti kispad publikumáig mindenkinek megvolt a maga egyéni kombinációja. És mivel efajta kombinációk a gyermekláncfű pihéjénél gyorsabban repülnek szerteszéjjel, néhány nap múlva a különböző verziók egész raja szállongott közöttünk. Az egyik verzió szerint Táray fellépését a magyar kultuszminisztérium" tette volna lehetetlenné így akarvány retorziót gyakorolni a rocmán kultuszminisztérium azon rendeletéért, hogy magyarországi színész Romániában nem vendégszerepelhet. A másik csoport pletykakavaró kanala meg éppen Janovics Jenőnek, a kolozsvári Magyar Színház igazgatójának személyét keverte bele és állította oda a meg nem történt vendégszereplés hátteréül, azt mondván, hogy Janovics nem akarva elveszteni színházának egyik legértékesebb és igen használható tagját, jártvolna közbe Budapesten, hogy a Táray vendégszereplése meghiúsuljon. Az összes pletykák közül ez a Janovics kontra Táray pletyka tartotta magát a legerősebben. A színházhoz közelálló emberek, sőt maga Táray is minden erejükkel igyekeztek ezt a Janovcs Jenő karakterével ellenkező pletykát megcáfolni és addig-addig cáfolhatták, amig a mendemonda Janovics enő fülébe is eljutott. Janovics amint tudomást szerzett róla, nem sokáig Habozott, hanem leült az Íróasztalához is a következő levelet intézte Táray Ferenchez: Igen tisztelt Művészt Mióta színházigazgató vagyok, pedig annak már huszonegy éve elmúlt, az volt az elvem, hogy színészeimnek teljes szabadságot adok a fejlődésre, az előmenetelre és ha valakit szerződés is kötött hozzám, amennyiben gazdasági, anyagi, vagy művészi érdekei úgy kívánták, azonnal és minden föltétel nélkül feloldottam szerződéses kötelezettsége alól. Ez az elvem most sem változott. Éppen azért fájdalmasan érint az a hir, hogy Önnek, aki képességeinek teljesebb kifejtését és tehetségének érvényesülését teljes joggal remélte a magyar fővárosban, útját állották a szóbeszéd szerint azért, mert a magyar művészi körök fontosnak találják azt, hogy ne vonják el Erdélyből a művészi erőket addig, amíg nincs mód, hogy Magyarországról ide megfelelő szónások jöhessenek. Amennyire elítélendőnek, helytelennek, antiszociálisnak és a művészet szabadsága ellen való bűnnek tartom azt az itteni elzárkózást, mely megtiltja, hogy a magyar színpadok a magyar kultúra természetes forrásából frissítsék fel erőiket, éppen annyira, szomorúnak és fájdalmasnak tartanám, ha retorzióként a magyarországi színházak elzárnák kapuikat az itteni tehetségek jogos jelentkezése elől. Erős a meggyőződésem, hogy ez nincs így s az ön vendégjátékának elhalasztása nem ilyen okokra vezethető vissza. De szükségesnek tartom kijelenteni Önnek és mindenkinek, hogy minden erőmmel és befolyásommal szívesen és örömmel állok rendelkezésre, ha útját egyengethetem a magyarországi kulturális élet központja felé. Megmondhattam volna ezt önnek szóval is, de írásban adom azért, hogy felhasználhassa levelemet ott, ahol esetleg föllépése elé nehézségeket gördítenének. Jó híve Janovics Jenő". A sok pletykának azonban nemcsak e levél vetett végett, hanem egy érdekes és színházi körökben nagy szenzációt keltett vendég megérkezése. A vendég pedig nem más, mint Jób Dániel, a Vígszínház igazgatója, aki azért jött ide, hogy Táray Ferencet a Makrancos hölgy szerda esti előadásán megnézze: Az előadásról lekésett és így itt maradt vasárnapig, amikor Tálay Molnár Ferenc költői játékában, a Liliomban fog fellépni. A színház körül természetesen érthető izgalommal tárgyalják Jób Dániel kolozsvári vizitjét, amelynek valószínűleg az lesz ránk kolozsváriakra nézve szomorú eredménye, hogy Táray Ferencet a budapesti Vígszínházhoz szerződtetik. Jób Dániel kolozsvári látogatása az erdélyi színpadi íróknak is hozott valami ajándékot. Ismeretes ugyanis, hogy Janovics igazgató kötelezte magát évenként négy erdélyi író színdarabját előadni. Az előadandó színdarabokat egy gondosan összeválogatott zsűri válogatta ki a színházhoz benyújtott művek közül. De mivel az erdélyi színpadi irodalom továbbfejlődése szempontjából igen kívánatos volna, hogy erdélyi szerzők a budapesti színpadokon is szóhoz jussanak, felvetették Jób Dániel előtt azt az eszmét, hogy Kolozsváron bemutatott négy színdarab közül a legjobbat a magyar főváros valamelyik színpadja is bemutassa. Jób Dániel megígérte, hogy Budapestre érkezése után ez irányban érintkezésbe lép a budapesti színházak igazgatóival. „Örömmel és szívesen karolom fel ezt az eszmét, — mondotta Jób Dániel — és bizonyára egyik budapesti színház sem fogja útját állani annak, hogy egy erdélyi író jó színdarabja Budapesten levegőt és teret nyerjen“. A fehér cár országa Bulgáriában Hogy szerette le Sztambotinszky" a Wrangel-hadsereget ? — Az orosz államcsíny "hamisított aktái. Cári és szovjetvilág a fehér asztalnál — Az Ellenzék kiküldött tudósítójától — Él Bulgáriában egy csoport ember — a számuk lehet százezer — a büszke koldusok, a kifosztottak, az éhezők és hazátlanok nagy tábora. A fehéroroszok élő hősi halottal ők, a Wrangel-hadsereg utolsó maradváványai. Róluk folyik a szó, amint Sztambutinszky narancssárgára mázolt szófiai villájának csukott szemű ablakredőnyei alatt állunk a kigyószerűn elkanyargó falnak támaszkodva Vladimir Peeffel, a külügyminisztérium sajtóosztályától ciceronenak mellénkadott fiatal attaséval. Körülöttünk a beépítetlen telkek síkja izzó tányérként leheli vissza a délutáni nap forróságát, csak a kihajló virágzó hárs hullatja izzadt homlokunkra édes illatú árnyékát. — A „sárga ember” (narancssárga volt a Sztambolinszky kedvenc színe, a testőrgárdától a középületekig mindent sárgára festettetett át) legnagyobb politikai huncutságát mondom most el Önnek — kezdette kényelmesen elhelyezkedve az alacsony kőfalon. Amikor Déloroszországban Wrangel tábornok az ellenforradalmi fehér csapatokkal árulás következtében a szovjet csapatoktól vereséget szenvedett, a vert hadsereg és a vörös rémségek menekültjei Bulgáriában kerestek menedéket. Sztambutinszky bármennyire is rokonszenvezett Trockijékkal, nem tagadhatta meg a kényszerű vendéglátás e formáját a folyamatban levő reparációs tárgyalásokra való tekintettel. Pedig már ekkor a parasztbolsevizmus lebegett a szeme előtt végcélként. A francia oldalról jövő nyomásnak engedve, látszólag szívesen fogadta Wrangeléket. A szovjet szemrehányásaitól fütve azonban titkos terveket szőtt az orosz ellenforradalmi hadsereg ellen Már nem lehetett sokáig késni !A fehér hadsereg rekonstrukciója a befejezéshez közeledett, a csapatok kifogástalan fegyverzetben, kitűnően felszerelve állottak a feketetengerparti városokban, minden pillanatban indulásra készen. Ekkor jött a génuai konferencia, amelyen Sztambutinszky és Csicserin a Wrangelék elleni csel összes részleteit megbeszélték. A lavinát Trockij távirata indította meg. Mindenáron kompromittálni kell Wrangeléket, ha máskép nem megy, hamis okiratokat kell nyilvánosságra hozni, a hadsereget azonnal leszerelni ! Ez volt a távirat tartalma, amelyet Sztambutinszky elfelejtett elégetni és amely a mai nap világszenzációja az elmúltakat leleplező íróasztalfiókból. Sztambulinszky egy szép napon körülfogatta a palotát, amelyben az orosz vezérkar tanyázott, a tábornokokat letartóztattatta, az orosz raktárak, kaszárnyák előtt felsorakozott narancssárga zubbonyosok gépfegyverei béna mozdulatlanságot parancsoltak rá a meglepett oroszokra. Másnap a diktátor parancsára az öszszes lapok egy orosz összeesküvésről számoltak be, amelynek a Sztambulinszky-kormány megbuktatása és Bulgáriának orosz haderőkkel való megszállása (?) lett volna a célja, hogy állandó bázist teremtsenek Wrangelék akciójának. Az orosz államcsíny okiratait is „megtalálták" az orosz tiszti kaszinóban. Ezek azok az iratok voltak, amelyeket Sztambutinszky még Genuában a szovjet külügyminiszterével, Csicserinnel együtt hamisítottak. Sztambutinszky erre lefegyvereztette az orosz fehér hadsereget. És másnap egyetlen tollvonással legjobb tisztjeiket kiűzette az országból. Így verte szét Sztambutinszky csata nélkül a másfélszázezres orosz ármádiát. Az orosz államcsíny és Bulgária elfoglalásáról szóló meséjét soha senki sem hitte el neki. Bieli Czari Rossia Bulgária minden szegletében megtalálom az oroszokat, akiknek a nyelve, alig különbözik valamit a bolgártól A gyárakban a lendítőkerék mellett,2 mozdonyon a sűtőlapáttal a kézben, az útmenti kavicszuzók közt, a bányát tikkadt levegőjű gyomrában, a végtelenbe futó sínek mentén tenyérnyi piros zászlót lobogtatva — mindenütt ott látom ezt a tányérsapkás, jóságos szláv arcot. A kis Bulgária azonban csak egy igen csekély részüknek tud munkát és megélhetést adni. Hogy honnan, miből élnek ezek a páriák, Isten a megmondhatója. A górna— orechovicai pályaudvari étterem teraszának öntözött kőkockáin ültem egy csésze forró kávé mellett, egy magyar kollegával, akit szintén a forradalom hozott erre a vidékre. Egyszer csak nesztelenül, mint egy elsüllyedt vitás, visszajáró kísérteti, egy karcsú, int^ftt tört alak ereszkedik le mellém a A fején tányérsapka, a testén gyokba foszló, zöld mundér, ame^B a diktátor keze letépte az araiz| vállrojtot. Az arisztokratikusan tin^H szláv arcból két, végtelenül számlált szláv szem tapad az óraláncomról flr csüngő, tépett tisztipartepére. — Ti oficer ? (tiszt vagy ?) — kérd* Igent intek. Odatolom a kávémat egy darab süteménnyel. Mohón siob egy falatot a szájába, de nem nyeli le, hanem idegesen kotorász egy halmaz piszkos papír között. Végre megtalálja, amit keresett: a fényképe, a gárda ezred aranyos ruhájában ... Néhány részvétteli francia szót súgok feléje, de már nem hallja. Az arc, amelyből a szenvedés kilopta az értelmet, a végtelenbe mered, a könnyes tekintet a levegőbe akad. — Bieli czár ! Rossia... — susogja maga elé. Én tudom mit néz. — A Fehér Czárt látja az esti fényességben ragyogó égen, amint a Szent György-rend legragyogóbb csillagát tűzi az ő őrnagyának rongyos blúzára. Az ő vitéz, hű őrnagyának, aki naponta százszor hal hősi halált érezte... A vonat csikorogva megrándul vénünk, de ő még mindig csak néz, a koldusnak odadobott keserű falattól torzzul kidagadt arccai. .. Sohasem fogom elfelejteni. Az orosz vendéglő Szófia száz tarka fényes étterme között van egy kis vendéglő a Czársizmán-utcában, amelyet kizárólag a legelőkelőbb közönség látogat. Minden idegent, akinél nem játszik szerepet, hogy 30—40 lévával többet fizet egy ebédért, eljön ide egyszer. Ez az orosz vendéglő. A szétzúzott cári birodalom előkelő hölgyei — nagyobbrészt arisztokraták — állították fel ezt a szerény kis vendéglőt ahol a főúri kiszolgálás mellett hercegin lehet étkezni, magasrangú orosz tisztek feleségei, köztük egy grófné és egy vérbeli orosz hercegnő — Tatjána Ekaterinovna Pavlovna — szolgálják ki az exotívumokra éhező idegeneket. A hercegnő csak a konyhán keresztül jön érintkezésbe a vendéglő látogatóival, ahol a riporter indiszkrét pillantásával meggyőződött róla, hogy pityókát hámoz. Egy kedves szófiai magyar ismerősömmel helyet foglalunk egy filigrán fehér asztalnál a borostyánbokroktól árnyas kerthelyiségben. A három disztingvált megjelenésű fehér kötényes hölgy közül az egyik, egy sudár szőke, alig huszonötéves, lehelletszerben lágy tónusú arc felénk hajol és franciául megkérdi: Mit óhajtunk? Parányi kis kezével szerény előzékenységgel írja a rendelést"; pate de roie grasse aux truffes... — Ez Kamenev tábornok leánya — súgja kísérőm a fülembe. Ne gondolja hogy a hölgyek a miért dolgoznak, csak valamit is elejtenek a grand dame fogalmából. Nézze,az a fehér jumperes, Surocsta grófnő a szófiai diplomata társaság tennis-groundjának sampionja. A knyasevai lóversenytér tribünjén ezek a hölgyek ülnek az angol követ páholya mellett és ők tapsolnak a legtöbbet, amikor a magyar követ, Nemesházi Kiss Ernő elsőnek hozza be a lovát a célhoz. Mert BEKETWZW*