Ellenzék, 1943. szeptember (64. évfolyam, 197-221. szám)

1943-09-04 / 200. szám

­ Festőién szép völgyben vezet a feltű­nően jókarban levő megyei út Magura felé. A hatalmas sziklatömbök, a nagy ki­terjedésű fenyő­erdők, az út mellett cso­bogó aranypisztránggal teli hegyipatak és a hosszú, meredek vízmosások szépsé­gükkel elvonják figyelmét és könnyel­művé teszik még a tapasztalt autóveze­tőt is. Már közel járunk a faluhoz, amikor tompa dörrenések bontják meg az­ erdők csendjét. Robbantások hangját veri visz­­sza ezerszeresen a környező hegyek szik­lafala és az az érzése az utasnak, hogy az utolsó visszhangok egyenesen a távolban kéklő Horthy-csúcsról érkeznek. Egy hosszú vonat fut versenyt az autó­val, hol előbukkan egy kanyarban, hol pedig eltűnik, hogy újból elénk kerülve, veszteglésre kényszerítsen a leeresztett sorompók előtt. Még két érdekes fedett hídon robogott keresztül a porral bele­pett autó és az ezeket követő kanyarban máris feltűnik az állomás épülete. A szür­ke, a környezethez teljesen hasonló és a közvetlen szomszédságban fejtett termés­kőből épült állomás egy miniatűr várkas­tély benyomását kelti. De már az állomás is jóval mögöttünk van, amikor feltűnnek a falu első házai. A jellegzetes, kékre festett kis kunyhók va­lahogyan nem találnak a környezetbe. A csodás, ezerféle zöldben és barnában tün­döklő keret sokkal pompásabb képet kí­vánna. Az út porából ijedt csirkék menekül­nek be a terméskő kerítések apró résein keresztül az énekszótól hangos udvarok­ra. A tiloló asszonyok egy percre sem pihenő keze a szokatlanig ijedtségével szorítja le a kopott falécet a vájába, hogy aztán a megszokottnál sokkal gyorsabb ütemben folytassák a baljukban tartott kender­köteg ütögetését. Kissé túlságosan is korán érjük el utunk célját. Az autó megáll egy hatal­mas akác árnyékában és a kocsiból ki­kerülő bőröndök tudtára ad­ják a percek alatt összeszaladt bámészkodókb­­ik, hogy a most érkezett vendég hosszabb ideig marad falujukban. A Beszterce—Magura közötti alig két­órás út kissé elfárasztja az embert. A magaslati levegő több órával megtoldja az első nap a rendes alvás idejét, de az ébredés mindenért kárpótol. Közvetlenül a falu utolsó házainál emelkedik a Magúra. Lábánál csupasz, de fennebb a fenyvesekkel borítokt szik­la oldal megmászása eleinte nevetségesen könnyű feladatnak tűnik. A kiránduló maga előtt lát egy nem is olyan magas hegyet, (a falu szintjétől számítva, alig 400 méter magas), és ma­rokra szorítva szegesbotját, nekiindul a hopv­aljának. Megy, kapaszkodik egyre feljebb és lassan azon veszi észre magát, hogy nem felfelé, hanem oldalt halad. Minden igyekező, hogy egyenesen men­jen fel a gerincére, hiábavaló. Botját le­szúrja maga mellé a földbe, pihen egy keveset, majd megadván magát sorsának, nekiindul, hogy megkerülje a hegyet. Hosszas és körülményes mászás után a radnál oldalon érkezik fel a kiránduló a gerincre. Fogyó ereje és a hegymászás­hoz nem szokott lába szinte húzza lefe­lé. De az a látvány, ami a kiránduló elé tárul a gerincről, minden fáradtságért kár­pótol. Messze, távolról a Horthy-csúcs kéklő szirtje, leint a völgyön Óradna és a völgyekben elszórt kis falvak oly gyö­nyörűek a napsütésben, hogy egy da­rabig csak ügyes beállítású, összemásolt fényképeknek hiszi az ember az egész lá­tóhatárt. Még meseszerűbbé teszi a képet a Radnai havasok felhőfoszlányoktól tar­kított gerince. Amerre a szem ellát, mindenütt fenyő­erdők sorakoznak egymás mellé a hirte­len égbeszökkelő havasokon. Az ember órákon keresztül elnézné a szebbnél-szebb képeket, ha nem hallaná a völgyből fel­csendülni a delet jelző harangszót. Az út lefelé most már egyenesen vezet, de a lejutás sokkal nehezebb és körül­ményesebb, mint a felfelé vezető út volt. Vízmosásokban csúszik a kiránduló lefe­lé és nem egyszer métereken keresztül akaratán kivül vízszintes helyzetben foly­­tatja útj­át. A feleúton egy kis tisztáson legelésző vihavás bukkan ki a fenyők közül. A kis 10—12 éves pásztorgyermek öreges arca minden érdeklődés nélkül tekint a lefelé igyekvő kirándulóra. Az ember azt hin­né, hogy talán beszélni sem tud ez a kis erdei remete, de alig, hogy mellé ér a fá­radt hegymászó, öntelt hangon odakö­szön idegenes kiejtéssel: — Szebb jövőt! Az „Adjon Isten“ válasz bátorságot önt a gyerekbe és talán annak a boldogságá­tól, hogy a ritkán látott városi úr vissza­­köszönt neki, nagy buzgósággal faragni kezd egy hatalmas emberm­agasságú botot és­ miután készen van vele a kiránduló kezébe kényszeríti, aki eleinte nem tud mit kezdeni vele. A pásztói­ gyermek azon­ban ezen is segít. Kézzel-lábbal magya­rán, majd amikor látja, hogy semmikép­­pen sem értik meg, lába közé kapja a bo­tot és olyan biztosan kezd iszánkázni vele lelkie a meredek hegyoldalon mintha lenni a faluban sétálna. A kiránduló, megköszöni az ajándékot és nagy hasznát is veszi. Az út a bot se­gítségével már sokkal könnyebb és egy jó félóra alatt már a kis patak mentén igyekszik falubeli lakása felé. * A napok gyorsan repülnek. Minden nap van mit megnézni és minden nap kima­rad valami az előírt tervből, mert egy­­egy szép vidéket nem képes az ember percek alatt elhagyni, hogy esetleg fá­radtságos gyaloglással egy szebbet keres­sen magának. Közvetlenül a falu határában, egy régi beomlott bánya hatalmas tárnájában gyö­nyörű kékvizű tó van. Eleinte merészség­nek tetszik, hogy az ember belebújjon az égszínkék, magasan nyúló, sziklákkal kö­rülvett tóba, de mikor megmondják, hogy vize sokszor még a 27—30 fokot is eléri, akkor már mindennapos programmá vá­lik a fürdés. A patak mentén, az útkanyarulatban, falusiak dolgoznak, ingujjra vetkőzve. Naczy gerendákat cinclnek és szorgos kéz­zel tömik a nyúlpátat a patak két olda­lán, míg asszonyaik gyapjút fonva nézik mozdulataikat. KOL­OZSVÁR, szeptember 4. Az Ellenzék munkatárs­ától. Meghatóan kedves tartalmú levelet hozott a posta a napokban a kolozs­vári Nemzeti Színházhoz, Vaszy Viktor zene­­igazgató címére. A levél valahonnan Orosz­országból érkezett 7. 720. tábori számról, s a feladta Farkas József őrvezető. Magyar fiú írta a frontról, kolozsvári magyar fiú Far­kas Jóska őrvezető, aki a Méhes­ utca 146-os számú házból ment ki a keleti harctérre s ott a háborús vihar, az égzengés közepette is eszébe jutott valami, s az egyik csendesebb nyári napnak nyugalmas alkonyi óráján leült és megírta levelét. A cimzett elolvasta, s meg­­hatottan, ezekkel a szavakkal nyújtotta át: — Érdekes levél . . . tessék csak elolvasni. Elolvastuk. Valóban érdekes. Sőt több an­nál. Olyasvalami, amely megérdemli, hogy kis riportban számoljunk be róla. Az történt ugyanis, hogy Farkas József, Méhes­ utcai ko­lozsvári lakos, mielőtt bevonult katonának, kérvényt adott be a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatóságához, amelyben megírta, hogy szeretné, ha bejuthatna az énekkarba, s megkérdezte, hogy mi volna annak a feltétele. Azt is megemlítette, hogy basszus­hangjáról néhány zenei szakértő szépen nyilatkozott, s minden vágya volna, hogy bekerüljön a szín­ház énekkarába. Éppen ezért kérte, hogy hall­gassák őt meg. Levelére választ is kapott, s június 12-ére meghívták próbaéneklésre. A jelzett napon azonban Farkas József már messze járt. Megkapta behívóját, s a próba­éneklésre megjelölt napon már a harctéren volt. A frontéletről számos színes tudósításokban beszámoltak már haditudósítóink, a harctéri híreket nap-nap után köztik a hivatalos táv­irati jelentések, úgyhogy azoknak nyomán idehaza is fogalmat alkothatunk magunknak arról, hogy miként harcolnak, hogyan is él­nek messze idegenben az otthonuktól elsza­kadt magyar fiúk. S az éjjel-nappal tartó sza­kadatlan harcok, csaták közepette, amikor itt-ott mégis akad talán egy-egy nyugalma­sabb óra, Farkas Jóska őrvezető, a jóhangú kolozsvári fiú szívében megdobbant valami. Olyasféle az, mint amikor eszünkbe jut, hogy megfeledkeztünk, valamiről. Lett volna va­lami kötelességünk, amit egy másik fontosabb kötelesség miatt kénytelenek voltunk elmu­lasztani. Ez juthatott eszébe Farkas Jóskának odakinnt a keleti fronton. S nyomban leült és megírta levelét Vaszy Viktor zeneigazgató­nak Kolozsvárra. Azzal kezdi, hogy írása a távoli orosz sík­ságról veszi az útirányt hazafelé. Azután rö­viden beszámol a közben eltelt időről és bocsá­natot kép hogy a megjelölt időpontban, jú­lius 12-én nem jelenhetett meg a próbaének­lésen. De nem veszítette el reményét, s ked­ves szavakkal kérdezi az igazgatótól, hogy ha az Isten hazavezéreli majd a harctérről, nem lesz-e késő akkor sem, ugy­e .. .?. A hétkönapok szorgos munkával tel­nek. A bányák magyar munkásai és a község magyar lakossága néha-néha ösz­­szegyül az ú­jonnan tatarozott kulturházba. A vasárnap azonban teljesen megbolygat­ja a falu csendjét. A magurai ünnepnap jóformán min­denben különbözik a mi falvaink vasár­napjától. A férfiak már kora reggel ki­mennek az utcára beszélgetni, míg a­sz­­szonyaik, miután hajnalban már előre el­készítették az ebédet, beülnek a falu korcsmájába. Kettős-hármas csoportokba mennek be a vendéglőbe. Az erős, még szesszel is felerősített ga­­bonapálinkát nem poharankint, hanem félliterrel rendelik. A korcsmáros aszta­lukra állítja a rendelt italt egy pohárral. A poharat azután adják kézről-kézre az asszonyok. Ez a szokás a korcsmárosnak tulajdo­nítható, ugyanis az asszonyok, amikor tá­rsnak, az üveggel együtt a poharat is magukkal viszik. Este már a falunak majdnem minden a­szonya be van rúgva és a korcsma ajtajában várakozó férjeik csak nagy nehezen tudják hazatámogatni dü­lönböző nejeiket. Hétfőn azonban mintha semmi sem történt volna. A falu lakosai elkerülik még a korcsma környékét is és a korcs­máros csupán csak azért tartja nyitva azestét, mert van a faluban vagy négy-öt jobbmódú iszákos öregasszony, akik jó­formán minden idejüket a pálinkásüveg mellett töltik.­ Oly gyorsan telnek a napok, hogy az ember észre sem veszi, hogy már indul­nia kell. Hazafelé menet, az utas már is­merőnként üdvözli a hatalmas fenyvese­ket, az épbenyaló sziklákat és amikor az utolsó kanyarban elbúcsúzik a kis hegyű­­pataktól is, elhatározza, hogy az adandó legelső alkalommal visszatér. IFJ. MOLITÓRISZ PÁL: Mindezt persze megindítóan egyszerű, köz­vetlen hangon tudakolja és megnyugtató vá­laszt kér. A továbbiakból azt is közli, hogy odakinnt a harctéren sokszor megtelik a lelke szépséggel, költészettel, s ilyen hangulatos óráiban néhány gondolatát versbe, rímbe szedte. Egyiket közülük, mintegy mutatvány­képpen azonnal le is írta és elküldte Vaszy Viktor igazgatónak. A címe ez: „Lemez nél­kül fényképezek“. A vers így kezdődik: „Lemez nélkül fényképezek, Gyorsan készül a kép, Egyik-másik , de csúnya, De van köztük csodaszép.“ Persze lelki szemeivel fényképez odakinnt a fronton Farkas Jóska, s ezért nincs szüksége se lemezre, se fotografáló masinára. Az ő fényképezőgépe a szív és a lélek. Hazájáért és szeretteiért forrón dobogó szíve és a szép­ért hevülő lelke, így fényképez, fényképez ott a harctéren, a halál közelében. Meglátja a borzalmakat is, de csúnyának találja és elhes­segeti magától. Elvégre ott a borzalmak kö­zött is készülhet szép kép. Derűs, finom, szi­­veti simogató és megnyugtató. Ezeket keresi Farkas Jósska és meg is találta, mert így írja tovább a versében: „Készül még kép lemez nélkül, de ez már szép nagyon, többet ér mint itt a föld Örs bármilyen sok vagyon. Az egyik kép, amely legszebb mindenkinek tudom: elhagyott kis drága fészkem féltett kis otthonom. Benne mint bus gerle madárt­­ látom feleségem, két gyerekkel leborulva, imádkozik értem." Így fényképez lemez nélkül valahol Orosz­országban a poétalelkű kolozsvári magyar fiú, Farkas Jóska őrvezető, a harctér néha csöndesebb alkonyóráin. A lélek kristálytiszta fotografáló lemezével készült felvételek el­jutottak Kolozsvárra. Mindegyik kép ragyo­góan tiszta. A Méhes­ utcai kis házban bizo­nyára könnyesen mosolygó szemekkel nézi ezeket a képeket két kis gyermek és feleség. S a féltett kis otthon lakóinak szíve ebben az óhajban dobban össze. Bárcsak hazajönne már . . . Igen, bárcsak hazajönne mihamarabb és próbaéneklésre jelentkezne a Nemzeti Szín­háznál. (g. a.) Lemez nélkül fényképez valahol Oroszország­ban Farkas József örvezete Egy elmaradt próbaeme­lés és ami mögötte van ... II ELLENZÉK ■1 PRI­NZ GYULA : Hat világrész földrajza Prinz Gyula professzort, mint földrajzi írást elsősorban tömör, kifejez­ő ábrázolásmód,­­ és a genetikus szemü­let jellemzi­ Fölfedező utazásain, laboratóriumi munkáján és m­n­­dent álló kio tájékozottságán átszűrt fejlődés­történeti k­ifogásd nemcsak alig értékelhető és „méltató sorokban" ki sent fejezhető tu­dományos munk­­e ágában, hanem most — alkotóerejének teljében — a közönség szá­mára irt munkáiban is érvényesül. Nem reklámot kereső vagy hajm­eresztésre alapított, minden áron „szórakoztatva-oktatni,, akaró „népszerű” könyvek ezek, hanem ko­­moly tudomány­szem­lélet és távlatot adó írások, melyeket a szakavatott is szívesen és haszonnal forgat. Jelen könyve, a ,,Hét világrész földrajza" méltó folytatása, a multévi, ugyancsak könyv­­napi terméknek: a pompában­ megírt „Ma­gyarország földrajzénak". Ebben megint egész sor újszerű szemléletet ad Print Gyula. Ugyanis a felfedezések ko­rában, az újkor hajósnépei által a közfelfo­gásban meghonosított és azóta is gyökeret vert egyoldalú, szárazulatok szerinti világ, szemlélet sürgős felülvizsgálatra szorul már. Az amerikai-eurázsiai hegylánc abroncsai pontosan hat szárazulat közzé vonnak szikla­falat. Ezeket a Föld sűrűbb gömbhéján mozgó, könnyebb kéregdarabok torlasztották fel ma­­­ges, elválasztó falakká s így a hatalmas, nagyjában összefüggő)­redőkeret valóban nem tekinthető többévi kontinensek szivének, ha­nem ellenkezőleg, azok elválasztó ívének így Arábiát és Indiát eddig is csak Ázsia hoz­zátapadt, idegen darabjainak tekintettük­, az Ural pedig a köztudatban is csak igen gyen­ge válaszfala volt az európai és ázsiai ős­­tömböknek. Az eurá­siai redőzet keleti szétágazásai és a pacifikus szigetsorok és hegyivek kö­­zötti óriásháromszögnek új neve: Kíno-Ausz­­trália. Prinz Gyula szerint tehát a világ nagy tájrajzi egységei az Élet szféráinak is megfelelően a­ következőképpen alakulnak- 1. Eurázsia, 2. Indo-Afrika- 3. Kína.Ausztrál­ia, 4. Észak-Amerika, 5. Dél-Amerika, 1 A kettő között a határ a tehuantepeki földszo­­ros­, 6. Antarktis. Ideje volna már­, hogy az alaktani tájrend­szertani fölosztás és vele a tudomány m­i álláspontjának megfelelő, modern felfogás érvényesülhessen az iskolákban és közfelfo­gásban, mert hiszen e felosztás nem labora­tóriumi termék, hanem az Élet nagy osztályo­zása szü­te őket. A szerző a továbbiakban pompásan festi meg a világ államföldrajzi képét, a világgaz­daság, az emberiség elhelyezkedéseinek, stb. arculatát, majd az egyes világrészek szinté­zisét adja szinte meglepő erővel és hatalmas ecsetvonásokkal- Lehet-e találóbban és tömö­rebben jellemezni Magyarország, . ..kétkapus medence" világhelyzetét, az anatóliai töm­böt elfoglaló Törökországot, az Appeninek gerincéhez tapadt parti szegélyföldek Olasz­országét — mely olyan mint ,,egy nagy hal, melynek kevés húst tart vastag gerince ,­s tömérdek a szálkája" —; az ötszögű­, széles­ testü, tömör ibériai félszigetet, mint ahogy a szerző teszi ellen a szerény külsejű, de gazdag tartalmu kötetben? Lengyelország „kép ráma nélkül" s ebben áll tragikuma. A ténmennyiségi elvnek megfelelően osztja fel a szerző Németországot — csakúgy mint a német földrajztudós Krebs — négy részre, azaz négy „országnyi terjedelmű területda..­rabra, melyek mindegyike önálló tájegység: ezek Rajnaország s a belőle minden föld­rajzi alap nélkül leváló Belgium és Hollandia; a második: Svábország, a harmadik Porosz­­ország s végül a negyedik, az őshaza: Ős­­németország. Ugyanezen elv értelmében az orosz óriásbirodalom területén tulajdonkép­pen három ország van-S milyen nagyszerű megfigyelőm­ ta­núskodik az a néhány vázolt sor, amit Rajna­ország településföld­rajzjáról ír: ,,A középkor nagy városalapitási lázában, különösen a­ Rajna, Majna, Mosel, Neckar és a thüringeni folyók mentén túl sok várost alapítottak s ezek egymással versengve akadályozták a továbbfejlődést. Nagy részük sohasem tudott túlnőni az első bástyafalakon s ma ezek va­lóságos történelmi kincses emlékek, a közép­kori városi életalak szemléltétői. Még abban is, hogy a középkori társadalmi és gazdasági ételberendezést, a vegyesfoglalkozású, az ipa­­ros-keres­kedő-földműves polgárok család­ban való keveredését, sőt sok esetben a föld­művessé való visszafejlődést is megőrizték. Itt szénás és trágyás szekerek, városképü utcákon zörögnek, bol fives városkapukon át járnak legelőre a tehenek. Míg nálunk óriási terjedelmű mezővárosokban terül szét sok városi polgárság tágas udvara parasztházak­­ban, itt parasztok várfalaik­ között­­kőházak­ban zsúfolódnak össze". Másutt kitűnő geopolitikai érzékkel világít rá államföldrajzi kontroverziókra: „A fran­cia­ államhatár csaknem zártan öleli körül a francia nyelvű Genf város területét s ebből a helyzetből még komoly politi­ai vita sem keletkezett, ellenben a francia terület­éhség a német oldalon lobogó lánggal ég évszázadok óta, teljesen német nyelvterü­leten.­Nálunk egy idő óta sajnálatosan vissza­esett a földraj­zoktatás, helytelen tanrend­szerünk valami bárdolatlan „helyrajzi érte­­sültségen" kívüli­l­­g nyújt egyebet közép­iskolánkból kikerülő értelmiségünknek, nem csoda, hogy társadalmunk széles rétegei his­ javai vannak a földrajzi látókörnek és he­lyes magyarságismeretnek. Prinz Gyula ko­moly kézikönyvei azok közé tartoznak, me­lyek fontos kiegészítői lehetnek nemzetneve­lésünk hiányosságainak és hivatva vannak azokat széles körben pótolni középfokú ok­tatásunk elkerülhetetlen reformjáig. Dr. INCZE ANDOR-

Next