Ellenzék, 1943. szeptember (64. évfolyam, 197-221. szám)
1943-09-04 / 200. szám
Festőién szép völgyben vezet a feltűnően jókarban levő megyei út Magura felé. A hatalmas sziklatömbök, a nagy kiterjedésű fenyőerdők, az út mellett csobogó aranypisztránggal teli hegyipatak és a hosszú, meredek vízmosások szépségükkel elvonják figyelmét és könnyelművé teszik még a tapasztalt autóvezetőt is. Már közel járunk a faluhoz, amikor tompa dörrenések bontják meg az erdők csendjét. Robbantások hangját veri viszsza ezerszeresen a környező hegyek sziklafala és az az érzése az utasnak, hogy az utolsó visszhangok egyenesen a távolban kéklő Horthy-csúcsról érkeznek. Egy hosszú vonat fut versenyt az autóval, hol előbukkan egy kanyarban, hol pedig eltűnik, hogy újból elénk kerülve, veszteglésre kényszerítsen a leeresztett sorompók előtt. Még két érdekes fedett hídon robogott keresztül a porral belepett autó és az ezeket követő kanyarban máris feltűnik az állomás épülete. A szürke, a környezethez teljesen hasonló és a közvetlen szomszédságban fejtett terméskőből épült állomás egy miniatűr várkastély benyomását kelti. De már az állomás is jóval mögöttünk van, amikor feltűnnek a falu első házai. A jellegzetes, kékre festett kis kunyhók valahogyan nem találnak a környezetbe. A csodás, ezerféle zöldben és barnában tündöklő keret sokkal pompásabb képet kívánna. Az út porából ijedt csirkék menekülnek be a terméskő kerítések apró résein keresztül az énekszótól hangos udvarokra. A tiloló asszonyok egy percre sem pihenő keze a szokatlanig ijedtségével szorítja le a kopott falécet a vájába, hogy aztán a megszokottnál sokkal gyorsabb ütemben folytassák a baljukban tartott kenderköteg ütögetését. Kissé túlságosan is korán érjük el utunk célját. Az autó megáll egy hatalmas akác árnyékában és a kocsiból kikerülő bőröndök tudtára adják a percek alatt összeszaladt bámészkodókbik, hogy a most érkezett vendég hosszabb ideig marad falujukban. A Beszterce—Magura közötti alig kétórás út kissé elfárasztja az embert. A magaslati levegő több órával megtoldja az első nap a rendes alvás idejét, de az ébredés mindenért kárpótol. Közvetlenül a falu utolsó házainál emelkedik a Magúra. Lábánál csupasz, de fennebb a fenyvesekkel borítokt szikla oldal megmászása eleinte nevetségesen könnyű feladatnak tűnik. A kiránduló maga előtt lát egy nem is olyan magas hegyet, (a falu szintjétől számítva, alig 400 méter magas), és marokra szorítva szegesbotját, nekiindul a hopvaljának. Megy, kapaszkodik egyre feljebb és lassan azon veszi észre magát, hogy nem felfelé, hanem oldalt halad. Minden igyekező, hogy egyenesen menjen fel a gerincére, hiábavaló. Botját leszúrja maga mellé a földbe, pihen egy keveset, majd megadván magát sorsának, nekiindul, hogy megkerülje a hegyet. Hosszas és körülményes mászás után a radnál oldalon érkezik fel a kiránduló a gerincre. Fogyó ereje és a hegymászáshoz nem szokott lába szinte húzza lefelé. De az a látvány, ami a kiránduló elé tárul a gerincről, minden fáradtságért kárpótol. Messze, távolról a Horthy-csúcs kéklő szirtje, leint a völgyön Óradna és a völgyekben elszórt kis falvak oly gyönyörűek a napsütésben, hogy egy darabig csak ügyes beállítású, összemásolt fényképeknek hiszi az ember az egész látóhatárt. Még meseszerűbbé teszi a képet a Radnai havasok felhőfoszlányoktól tarkított gerince. Amerre a szem ellát, mindenütt fenyőerdők sorakoznak egymás mellé a hirtelen égbeszökkelő havasokon. Az ember órákon keresztül elnézné a szebbnél-szebb képeket, ha nem hallaná a völgyből felcsendülni a delet jelző harangszót. Az út lefelé most már egyenesen vezet, de a lejutás sokkal nehezebb és körülményesebb, mint a felfelé vezető út volt. Vízmosásokban csúszik a kiránduló lefelé és nem egyszer métereken keresztül akaratán kivül vízszintes helyzetben folytatja útját. A feleúton egy kis tisztáson legelésző vihavás bukkan ki a fenyők közül. A kis 10—12 éves pásztorgyermek öreges arca minden érdeklődés nélkül tekint a lefelé igyekvő kirándulóra. Az ember azt hinné, hogy talán beszélni sem tud ez a kis erdei remete, de alig, hogy mellé ér a fáradt hegymászó, öntelt hangon odaköszön idegenes kiejtéssel: — Szebb jövőt! Az „Adjon Isten“ válasz bátorságot önt a gyerekbe és talán annak a boldogságától, hogy a ritkán látott városi úr visszaköszönt neki, nagy buzgósággal faragni kezd egy hatalmas embermagasságú botot és miután készen van vele a kiránduló kezébe kényszeríti, aki eleinte nem tud mit kezdeni vele. A pásztói gyermek azonban ezen is segít. Kézzel-lábbal magyarán, majd amikor látja, hogy semmiképpen sem értik meg, lába közé kapja a botot és olyan biztosan kezd iszánkázni vele lelkie a meredek hegyoldalon mintha lenni a faluban sétálna. A kiránduló, megköszöni az ajándékot és nagy hasznát is veszi. Az út a bot segítségével már sokkal könnyebb és egy jó félóra alatt már a kis patak mentén igyekszik falubeli lakása felé. * A napok gyorsan repülnek. Minden nap van mit megnézni és minden nap kimarad valami az előírt tervből, mert egyegy szép vidéket nem képes az ember percek alatt elhagyni, hogy esetleg fáradtságos gyaloglással egy szebbet keressen magának. Közvetlenül a falu határában, egy régi beomlott bánya hatalmas tárnájában gyönyörű kékvizű tó van. Eleinte merészségnek tetszik, hogy az ember belebújjon az égszínkék, magasan nyúló, sziklákkal körülvett tóba, de mikor megmondják, hogy vize sokszor még a 27—30 fokot is eléri, akkor már mindennapos programmá válik a fürdés. A patak mentén, az útkanyarulatban, falusiak dolgoznak, ingujjra vetkőzve. Naczy gerendákat cinclnek és szorgos kézzel tömik a nyúlpátat a patak két oldalán, míg asszonyaik gyapjút fonva nézik mozdulataikat. KOLOZSVÁR, szeptember 4. Az Ellenzék munkatársától. Meghatóan kedves tartalmú levelet hozott a posta a napokban a kolozsvári Nemzeti Színházhoz, Vaszy Viktor zeneigazgató címére. A levél valahonnan Oroszországból érkezett 7. 720. tábori számról, s a feladta Farkas József őrvezető. Magyar fiú írta a frontról, kolozsvári magyar fiú Farkas Jóska őrvezető, aki a Méhes utca 146-os számú házból ment ki a keleti harctérre s ott a háborús vihar, az égzengés közepette is eszébe jutott valami, s az egyik csendesebb nyári napnak nyugalmas alkonyi óráján leült és megírta levelét. A cimzett elolvasta, s meghatottan, ezekkel a szavakkal nyújtotta át: — Érdekes levél . . . tessék csak elolvasni. Elolvastuk. Valóban érdekes. Sőt több annál. Olyasvalami, amely megérdemli, hogy kis riportban számoljunk be róla. Az történt ugyanis, hogy Farkas József, Méhes utcai kolozsvári lakos, mielőtt bevonult katonának, kérvényt adott be a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatóságához, amelyben megírta, hogy szeretné, ha bejuthatna az énekkarba, s megkérdezte, hogy mi volna annak a feltétele. Azt is megemlítette, hogy basszushangjáról néhány zenei szakértő szépen nyilatkozott, s minden vágya volna, hogy bekerüljön a színház énekkarába. Éppen ezért kérte, hogy hallgassák őt meg. Levelére választ is kapott, s június 12-ére meghívták próbaéneklésre. A jelzett napon azonban Farkas József már messze járt. Megkapta behívóját, s a próbaéneklésre megjelölt napon már a harctéren volt. A frontéletről számos színes tudósításokban beszámoltak már haditudósítóink, a harctéri híreket nap-nap után köztik a hivatalos távirati jelentések, úgyhogy azoknak nyomán idehaza is fogalmat alkothatunk magunknak arról, hogy miként harcolnak, hogyan is élnek messze idegenben az otthonuktól elszakadt magyar fiúk. S az éjjel-nappal tartó szakadatlan harcok, csaták közepette, amikor itt-ott mégis akad talán egy-egy nyugalmasabb óra, Farkas Jóska őrvezető, a jóhangú kolozsvári fiú szívében megdobbant valami. Olyasféle az, mint amikor eszünkbe jut, hogy megfeledkeztünk, valamiről. Lett volna valami kötelességünk, amit egy másik fontosabb kötelesség miatt kénytelenek voltunk elmulasztani. Ez juthatott eszébe Farkas Jóskának odakinnt a keleti fronton. S nyomban leült és megírta levelét Vaszy Viktor zeneigazgatónak Kolozsvárra. Azzal kezdi, hogy írása a távoli orosz síkságról veszi az útirányt hazafelé. Azután röviden beszámol a közben eltelt időről és bocsánatot kép hogy a megjelölt időpontban, július 12-én nem jelenhetett meg a próbaéneklésen. De nem veszítette el reményét, s kedves szavakkal kérdezi az igazgatótól, hogy ha az Isten hazavezéreli majd a harctérről, nem lesz-e késő akkor sem, ugye .. .?. A hétkönapok szorgos munkával telnek. A bányák magyar munkásai és a község magyar lakossága néha-néha öszszegyül az újonnan tatarozott kulturházba. A vasárnap azonban teljesen megbolygatja a falu csendjét. A magurai ünnepnap jóformán mindenben különbözik a mi falvaink vasárnapjától. A férfiak már kora reggel kimennek az utcára beszélgetni, míg aszszonyaik, miután hajnalban már előre elkészítették az ebédet, beülnek a falu korcsmájába. Kettős-hármas csoportokba mennek be a vendéglőbe. Az erős, még szesszel is felerősített gabonapálinkát nem poharankint, hanem félliterrel rendelik. A korcsmáros asztalukra állítja a rendelt italt egy pohárral. A poharat azután adják kézről-kézre az asszonyok. Ez a szokás a korcsmárosnak tulajdonítható, ugyanis az asszonyok, amikor társnak, az üveggel együtt a poharat is magukkal viszik. Este már a falunak majdnem minden aszonya be van rúgva és a korcsma ajtajában várakozó férjeik csak nagy nehezen tudják hazatámogatni dülönböző nejeiket. Hétfőn azonban mintha semmi sem történt volna. A falu lakosai elkerülik még a korcsma környékét is és a korcsmáros csupán csak azért tartja nyitva azestét, mert van a faluban vagy négy-öt jobbmódú iszákos öregasszony, akik jóformán minden idejüket a pálinkásüveg mellett töltik. Oly gyorsan telnek a napok, hogy az ember észre sem veszi, hogy már indulnia kell. Hazafelé menet, az utas már ismerőnként üdvözli a hatalmas fenyveseket, az épbenyaló sziklákat és amikor az utolsó kanyarban elbúcsúzik a kis hegyűpataktól is, elhatározza, hogy az adandó legelső alkalommal visszatér. IFJ. MOLITÓRISZ PÁL: Mindezt persze megindítóan egyszerű, közvetlen hangon tudakolja és megnyugtató választ kér. A továbbiakból azt is közli, hogy odakinnt a harctéren sokszor megtelik a lelke szépséggel, költészettel, s ilyen hangulatos óráiban néhány gondolatát versbe, rímbe szedte. Egyiket közülük, mintegy mutatványképpen azonnal le is írta és elküldte Vaszy Viktor igazgatónak. A címe ez: „Lemez nélkül fényképezek“. A vers így kezdődik: „Lemez nélkül fényképezek, Gyorsan készül a kép, Egyik-másik , de csúnya, De van köztük csodaszép.“ Persze lelki szemeivel fényképez odakinnt a fronton Farkas Jóska, s ezért nincs szüksége se lemezre, se fotografáló masinára. Az ő fényképezőgépe a szív és a lélek. Hazájáért és szeretteiért forrón dobogó szíve és a szépért hevülő lelke, így fényképez, fényképez ott a harctéren, a halál közelében. Meglátja a borzalmakat is, de csúnyának találja és elhessegeti magától. Elvégre ott a borzalmak között is készülhet szép kép. Derűs, finom, sziveti simogató és megnyugtató. Ezeket keresi Farkas Jósska és meg is találta, mert így írja tovább a versében: „Készül még kép lemez nélkül, de ez már szép nagyon, többet ér mint itt a föld Örs bármilyen sok vagyon. Az egyik kép, amely legszebb mindenkinek tudom: elhagyott kis drága fészkem féltett kis otthonom. Benne mint bus gerle madárt látom feleségem, két gyerekkel leborulva, imádkozik értem." Így fényképez lemez nélkül valahol Oroszországban a poétalelkű kolozsvári magyar fiú, Farkas Jóska őrvezető, a harctér néha csöndesebb alkonyóráin. A lélek kristálytiszta fotografáló lemezével készült felvételek eljutottak Kolozsvárra. Mindegyik kép ragyogóan tiszta. A Méhes utcai kis házban bizonyára könnyesen mosolygó szemekkel nézi ezeket a képeket két kis gyermek és feleség. S a féltett kis otthon lakóinak szíve ebben az óhajban dobban össze. Bárcsak hazajönne már . . . Igen, bárcsak hazajönne mihamarabb és próbaéneklésre jelentkezne a Nemzeti Színháznál. (g. a.) Lemez nélkül fényképez valahol Oroszországban Farkas József örvezete Egy elmaradt próbaemelés és ami mögötte van ... II ELLENZÉK ■1 PRINZ GYULA : Hat világrész földrajza Prinz Gyula professzort, mint földrajzi írást elsősorban tömör, kifejező ábrázolásmód, és a genetikus szemület jellemzi Fölfedező utazásain, laboratóriumi munkáján és mndent álló kio tájékozottságán átszűrt fejlődéstörténeti kifogásd nemcsak alig értékelhető és „méltató sorokban" ki sent fejezhető tudományos munke ágában, hanem most — alkotóerejének teljében — a közönség számára irt munkáiban is érvényesül. Nem reklámot kereső vagy hajmeresztésre alapított, minden áron „szórakoztatva-oktatni,, akaró „népszerű” könyvek ezek, hanem komoly tudományszemlélet és távlatot adó írások, melyeket a szakavatott is szívesen és haszonnal forgat. Jelen könyve, a ,,Hét világrész földrajza" méltó folytatása, a multévi, ugyancsak könyvnapi terméknek: a pompában megírt „Magyarország földrajzénak". Ebben megint egész sor újszerű szemléletet ad Print Gyula. Ugyanis a felfedezések korában, az újkor hajósnépei által a közfelfogásban meghonosított és azóta is gyökeret vert egyoldalú, szárazulatok szerinti világ, szemlélet sürgős felülvizsgálatra szorul már. Az amerikai-eurázsiai hegylánc abroncsai pontosan hat szárazulat közzé vonnak sziklafalat. Ezeket a Föld sűrűbb gömbhéján mozgó, könnyebb kéregdarabok torlasztották fel mages, elválasztó falakká s így a hatalmas, nagyjában összefüggő)redőkeret valóban nem tekinthető többévi kontinensek szivének, hanem ellenkezőleg, azok elválasztó ívének így Arábiát és Indiát eddig is csak Ázsia hozzátapadt, idegen darabjainak tekintettük, az Ural pedig a köztudatban is csak igen gyenge válaszfala volt az európai és ázsiai őstömböknek. Az eurásiai redőzet keleti szétágazásai és a pacifikus szigetsorok és hegyivek közötti óriásháromszögnek új neve: Kíno-Ausztrália. Prinz Gyula szerint tehát a világ nagy tájrajzi egységei az Élet szféráinak is megfelelően a következőképpen alakulnak- 1. Eurázsia, 2. Indo-Afrika- 3. Kína.Ausztrália, 4. Észak-Amerika, 5. Dél-Amerika, 1 A kettő között a határ a tehuantepeki földszoros, 6. Antarktis. Ideje volna már, hogy az alaktani tájrendszertani fölosztás és vele a tudomány mi álláspontjának megfelelő, modern felfogás érvényesülhessen az iskolákban és közfelfogásban, mert hiszen e felosztás nem laboratóriumi termék, hanem az Élet nagy osztályozása szüte őket. A szerző a továbbiakban pompásan festi meg a világ államföldrajzi képét, a világgazdaság, az emberiség elhelyezkedéseinek, stb. arculatát, majd az egyes világrészek szintézisét adja szinte meglepő erővel és hatalmas ecsetvonásokkal- Lehet-e találóbban és tömörebben jellemezni Magyarország, . ..kétkapus medence" világhelyzetét, az anatóliai tömböt elfoglaló Törökországot, az Appeninek gerincéhez tapadt parti szegélyföldek Olaszországét — mely olyan mint ,,egy nagy hal, melynek kevés húst tart vastag gerince ,s tömérdek a szálkája" —; az ötszögű, széles testü, tömör ibériai félszigetet, mint ahogy a szerző teszi ellen a szerény külsejű, de gazdag tartalmu kötetben? Lengyelország „kép ráma nélkül" s ebben áll tragikuma. A ténmennyiségi elvnek megfelelően osztja fel a szerző Németországot — csakúgy mint a német földrajztudós Krebs — négy részre, azaz négy „országnyi terjedelmű területda..rabra, melyek mindegyike önálló tájegység: ezek Rajnaország s a belőle minden földrajzi alap nélkül leváló Belgium és Hollandia; a második: Svábország, a harmadik Poroszország s végül a negyedik, az őshaza: Ősnémetország. Ugyanezen elv értelmében az orosz óriásbirodalom területén tulajdonképpen három ország van-S milyen nagyszerű megfigyelőm tanúskodik az a néhány vázolt sor, amit Rajnaország településföldrajzjáról ír: ,,A középkor nagy városalapitási lázában, különösen a Rajna, Majna, Mosel, Neckar és a thüringeni folyók mentén túl sok várost alapítottak s ezek egymással versengve akadályozták a továbbfejlődést. Nagy részük sohasem tudott túlnőni az első bástyafalakon s ma ezek valóságos történelmi kincses emlékek, a középkori városi életalak szemléltétői. Még abban is, hogy a középkori társadalmi és gazdasági ételberendezést, a vegyesfoglalkozású, az iparos-kereskedő-földműves polgárok családban való keveredését, sőt sok esetben a földművessé való visszafejlődést is megőrizték. Itt szénás és trágyás szekerek, városképü utcákon zörögnek, bol fives városkapukon át járnak legelőre a tehenek. Míg nálunk óriási terjedelmű mezővárosokban terül szét sok városi polgárság tágas udvara parasztházakban, itt parasztok várfalaik közöttkőházakban zsúfolódnak össze". Másutt kitűnő geopolitikai érzékkel világít rá államföldrajzi kontroverziókra: „A francia államhatár csaknem zártan öleli körül a francia nyelvű Genf város területét s ebből a helyzetből még komoly politiai vita sem keletkezett, ellenben a francia területéhség a német oldalon lobogó lánggal ég évszázadok óta, teljesen német nyelvterületen.Nálunk egy idő óta sajnálatosan visszaesett a földrajzoktatás, helytelen tanrendszerünk valami bárdolatlan „helyrajzi értesültségen" kívülilg nyújt egyebet középiskolánkból kikerülő értelmiségünknek, nem csoda, hogy társadalmunk széles rétegei his javai vannak a földrajzi látókörnek és helyes magyarságismeretnek. Prinz Gyula komoly kézikönyvei azok közé tartoznak, melyek fontos kiegészítői lehetnek nemzetnevelésünk hiányosságainak és hivatva vannak azokat széles körben pótolni középfokú oktatásunk elkerülhetetlen reformjáig. Dr. INCZE ANDOR-