Erdély, 1873 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1873-07-10 / 28. szám

Harmadik évfolyam. 20. sz. Maros-Vásárhelytt, 1875. Julius 10. Szerkesztői szállás (ideiglenesen) és kiadóhivatal: a szeminárium épületben; előfizetési díj: egész évre 6 frt; félévre 3 frt; negyedévre 1 frt 50 kr. o. é. Egyes példány ára: 15 kr. o. é. Hirdetmények díja: háromszor hasábozott garmondsor­, vagy térfogatának ára 6 kr.; bélyegilleték minden beigtatásért 30 kr. o. é. Fűzért kötök sirhalmodra, Felejthetlen drága lány, Te egyetlen hű barátné, Ki szerettél igazán. Ha az Isten mondaná, hogy Egy kérésem teljesül: Téged ismét élve látni, Csak ezt kérném egyedül II. Sirt a harang, mikor téged temettek, Még a hideg érckeblek is szerettek. Kis kertednek virágait a bánat Elhervasztá, úgy búsultak utánad. De senki sem siratott úgy, miként én. Hisz én benned lelkem felét veszitém. Oh s a midőn ráborult a sirhalom, Oda forrott szivemhez a fájdalom. II. Korán volt még sírba szillaod Kis barátném lelkem, Párodat e nagy világon Többé föl nem leltem. Pedig földi boldogságom Teljes csak úgy lenne, Ha te, elhunyt szelíd angyal Részt vehetnél benne. IV. A kicsiny családnak te voltál virága, Örömöket termő szép viruló ága; De a halál tűzött hideg kebelére, S gyász borult utánad a család egére. S e szomorú gyásznak sötét fátyolára, Csak a jó reménynek ragyog egy sugára: Hogy ha majd elmúlik ez a földi élet, Boldogabb hazában találkozunk véled.­W. Rajka Teréz: A REMETE. BESZÉLY. Irta: Hory Béla. Távol a világ zajától, százados töl­gyek koronája alatt, áll a remete-lak. Rozzant fedelében a bagoly üté fel la­kását ; ha jön az éj, a közelebbi fára száll és ott sivit, mikint ha az enyé­szetnek énekelne. A lak mellett két sirdomb van. Az egyik pázsitjáról s­avult keresztjéről réginek látszik, míg a másik új sirfája azt mutatja, hogy lakója örömét, vagy ha az nem volt, bánatát, nem rég vivé oda. A lanyha szél susogva fut végig a völgyön, mintha üdvözölni sietne a méla holdat, mely most jő fel a szem­be levő hegyek mögül. A kis csermely vig csevegésével megelevenítni látszik a tájat. De mintha a csermely csörgéséhez még egy más hang is vegyülne. A remetelakhoz két ifjú érkezett. — Nézd a sírt — szólt az egyik — a sokat szenvedett öreg végre itt talált nyugalmat. Elbeszélem életét, mi gyermekkorunkban annyiszor volt ta­lálgatásunk tárgya. — Tudhatod, hogy még elmenete­led előtt is, gyakran meglátogatom a remetét. Egy délután szokott látogatásomat akarom megtenni, midőn hozzá belépve, betegen, ágyba fekve találtam. — Épen jókor jött — szólt az öreg, talán holnap már késő lett volna. Azt hiszem a lemenő napot most utol­jára látom. Szenvedésteli életemnek végén vagyok. Ekkor egy mély lélekzés vétel után így folytató: — Emlékszem, sokszor kérdezős­ködött életemről, most mindent meg fog ön tudni. A szegletbe lévő cso­magra mutatott, s intő, hogy fölemel­jem azt. A lepel alatt egy pár pisztoly volt és egy iratcsomó. A remete, ki minden mozdulatomat figyelemmel kisérte, midőn az Írást fölvevém s alóla egy lapos kövön lévő vérfoltot pillanta meg, visszahanyatlott ágyába. Egy mély sóhaj s kevesebb lett egy szenvedő emberrel. Az iratra, mely a vérfoltot fedés­e szó volt írva: „Naplóm.“ Halld e napló szövegét. * * * Kicsi valók még, de elég nagy arra, hogy tudjam mi egy édes anya halála. Látni az édes anyát, mint akarja meg­nyugtatni gyermekeit, holott az ő keble

Next