Erdélyi Helikon, 1930 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1930-12-01 / 10. szám

KODOLÁNYI JÁNOS: HÁROM PAP­ nak ! Egyformán szántanak s egyformán harcolnak a kereskedőkkel s a po­litikusokkal ! Hol az egyéniség ezer színe ma ? ! Egyre hangosabban replikáztak. Arcuk kigyúlt. Azután fájdalmasan le­gyintett a pap s elvágta a vitát: — Maga még fiatal, minden humbugnak bedől. Majd észretér. Imád­kozni fogok az én Jézusomhoz, hogy világosítsa meg az elméjét. Azzal kiment a konyhába s hallani lehetett, hogy beleugrik a kád hideg­vízbe, vacog, csapkod, majd lepedőt borít magára. Beszaladt megint, lepe­dővel a testén s úgy, ahogy volt, beleugrott az ágyba, nyakig betakarózott. — Neuraszténiás vagyok — mondta fogvacogva s nagyot sóhajtott. — Ezt ajánlották az orvosok. Miklós is lefeküdt s átszólt a díványról : — Elolthatom a lámpát ? — Igen, tessék. És sötétség borult a szobára. Csak a csillagok ragyogtak be a nyitott ablakon. Sokáig feküdtek csendben. A pap bizonyosan imádkozott. Majd halkan megszólalt: — Neuraszténiás vagyok, nem jó így egyedül lenni.. . Megházasodnék, de nem merek. Ide hozzak asszonyt ? Hiszen lehull a vakolat, szétmegy a padló, bedől a tető ! Itt mindent újra kellene építeni! — így poétikusabb ... — akarta mondani a diák, de hallgatott. — S azután meg ... a gyerekek ... Én pap vagyok, nem élhetek a fele­ségemmel úgy, mint ezek a parasztok itten... Én nem egykezhetek ... S ha már az Isten úgy akarta, hogy az emberben lakjék egy állat is... Akkor már legalább a feleségével éljen szépen az ember... Miklós nem szólt. A pap forgolódott az ágyában, sóhajtott : — Én édes jó Jézusom, ha legalább az anyám élne... szegény anyám . .. idevenném magamhoz, gondomat viselné . .. Nem kéne megházasodni. Hogy kiásnám a sírjából a tíz körmömmel! De hát meghalt, áldott lélek volt, csupa alázat, tűrés, szelídség ... Hej, Istenem, Istenem ! A diák sajnálta ezt az embert. Tapintatosan hallgatott, nézte a rácsos kis ablak halvány négyszögét s hallgatta a távoli kutyaugatást. — Irigylem Sándort — mondta halkan Kiss úr, — van családja, gyer­mekei, szép gazdasága, rendes háza, ő mindent kiverekszik a parasztjaitól, szeretik is .. Engem megesz a moly, a pókháló, fel is gyújtanak, tekintélyem nincs, becsapnak, a búzámat, kukoricámat ellopják, egy szöget a házon nem javítanak ... Hej, Istenem, Istenem ... Miklós agyában forogtak a képek, amiket vándorlása alatt látott, a falak, a nyomorúság, a kivesző nép, az erdők, patakok képei... A nyárfákkal sze­gett utak... A biklás lányok, amint összekarolva mennek az utcán s ütemre ring jobbra-balra a szoknyájuk... S a panaszok felhangzottak a fülében is­mét ... S végül felragyogott előtte Pallagné barna arca és nagy, epedő szeme, s erre boldogan mosolygott. S a másik ágyban forgott és sóhajtozott a pap. A sarokban halálos kétségbeeséssel zümmögött egy pókhálóba került légy. A pók szívta a vérét, szívta, szívta s a zümmögés egyre halkabbá vált... elhalt... megszűnt... KODOLÁNYI JÁNOS

Next