Erdélyi Helikon, 1934 (7. évfolyam, 1-10. szám)
1934-03-01 / 3. szám
Tamási Áron: Móra Ferenc Emlékszem, ott ült az asztal mellett, élvezetesen szivarozva, s bár a vendégek néhánya egy másik szobában tartózkodott, ő hozzánk mégis úgy beszélt, olyan komoly derűvel és felvilágosító igyekezettel, mintha mindenki jelen lett volna kicsi Erdélyből, akit tisztelni és megbecsülni érdemes. Akkor még a legteljesebb férfias virulásában volt az író s ügyelt is magára, hogy lehetőleg sokáig ilyennek maradjon. Ezt onnét gondolom, mert elég korán nyugovóra tért. Azt mondtam magamban, hogy ez olyan rendes és kellemes ember, amilyen én nehezen leszek, bármeddig is élek. Másodszor a budapesti Zeneakadémia nagytermében láttam. Ekkor történt, hogy elment mellettem, az estély befejezése után. Nagy virágbokrétát vitt a kezében s ahogy fogta és tartotta a bokrétát, abból könynyen lehetett látni, hogy a virágadó embereket megbecsüli s a virágot szereti. Számosan szerepeltek művészek is azon az estélyen. A Móra műveiből adtak elő, mesét, novellát és verset is. Ő maga kétszer jelent meg a pódiumon, szmokingban s már egy kicsit hervadni indult arccal. Fáradtnak látszott, de igyekezett teljesen egészséges szellemmel csevegni. Szeretettel panaszkodott a kiadóra, aki folyton az Isten háta mögé akarta küldeni, hogy dolgozzék. Akkor is éppen egy kétkötetes száműzetés kezdetén volt, amelyben az „Aranykoporsó“-t írta. Bár más címet adott volna neki. A harmadik vele való találkozásom már nem volt tréfa. Egy kicsi, de előkelő írói csoport kebelében éppen Budapestről Kecskemét felé utaztam s hát ott ült Móra Ferenc is, azon a vonaton, szerető és érte aggódó tisztes férfiak társaságában. Arcája, mely azelőtt gyümölcstermő színben szokott lenni, most bizony a gyümölcshullást jelezte. Testben is olyan vékonyra volt húzódva, mint egy pásztor-legényke, aki szükséglátó havasi hónapok után haza igyekszik eleségért. Az ő sorsa azonban még annál is rosszabb volt, mint a pásztorlegénykéé, mert nem a nélkülözések havasáról tartott hazafelé, hanem a szanatóriumból. Ha jól emlékszem, tán harminckét kilót mondott Móra, hogy annyit fogyott a szanatóriumban. Még sem szidta ezt az intézményt, sem az orvosokat, akik bizonyára nehéz szívvel, de az irgalmasság legfőbb erkölcse szerint hazudtak neki a betegségére vonatkozólag. Kecskemét után Szegedre voltunk menőben, hogy ott is mutassunk