Erdélyi Helikon, 1940 (13. évfolyam, 1-10. szám)
1940-08-01 / 7. szám
Könyvek és írók éüzt is észreveheti, a vers szellemi területén, amint a költőt megrezzenti a lét ereszték-roppantó hajlama, amint együttráng a lélek némely bomlás-készségével. Igaz, ezt a dekadens tünetét elég könnyedén tünteti el: északokkal, az alkotóerő szívós fenntartásával, a nyelv apró és friss találmányaival s néha az érzelmek édes kintornájával. »Kiről beszéljek? .. . Az apámnak gyöngéd selymes bajusza volt, a bajuszpedrő szaga érzett rajta, mikor fölénk hajolt, a szeme mint a déli égbolt (megmerevíti majd a rák) s mint jeges eső hullt a könnye, mikor temettük Bandikát.« Személyt és tárgyat néven nevez, föltárja a szenvedés árnyalatait, lefolytatja jeleneteit és megtartja egészen a nihilig a tárgyilagosságot, — mindezt úgy, hogy amint dalra buzdul, azonnal formába fékezi a vigasztalanságot, miáltal megvigasztal és fölébe kerekedik a reménytelenségnek. Igaz költő tehet csak így, aki lényegében komor marad, békétlen a zengő közönyében. Busch, a német katasztrófa-humorista vidám közönnyel leplezte borúlátását (die Welt, obgleich sie wunderlich, ist gut genug für dich und mich), Szemlér ellenben helyenként fényes szenvtelenséggel takarja szomorúságát. Ha Trakl a holtvilág áléletét, Schopenhauer az »Unbehagliche«-t, Baudelaire az esendő, Hölderlin az őrült szépet tudta megrögzíteni, Szemlér e nagy különlegességek után a mitsem-várást, a közöny bús változatait érzékíti meg egyszer tiszta, máskor húrját tépő zenével. Ennek a zenének mélyebb járatú és elragadóbb művésze volt Kölcsey. Élő legjobb magyar lírikusaink közt sem ismeretlen ahiúságok hiúságáénak világnézete, melynek Szemlélnél az a fogyatkozása, hogy még rapszódikus kitörésében is igen szabatos, igen folyamatos és remekbe szerkesztett. Nem engedi el magát, még látszólag sem, szinte élő technika, ezért sokszor egyhangú, mint a szívnek lüktető vére, mely kamráira támad, ám üteme soha ki nem hagy. A költészet azonban nemcsak élettani igazság, vagy a valóság álom fejtése, nemcsak lelki üzem, amely fáraszt, mint nyugati soffőrt a stradák fehér káprázata. Arany János óta nagyon jól tudjuk, hogy a tökéletességnek is van veszélye. A valóban nagy mű hibázik is, mint a természet, főként ráhibázik a rejtett igazságra, pedig irtózik a geometriától. Több az és más, mint a szabály, változatosabb, rendetlenebb, pontosságában esetleges, életérzésében néha vértolulásos, majd lehulló és ha beteges is, gyógyító. Hatalmas és gyönge egyszerre, eredeti és véges, mint Krisztus a keresztfán, aki emberi gyöngeségében lett végleg a mienk. Mert szeretjük, ami véges, féltjük a lángot az elalvástól, az anyag biztos egyformaságánál inkább figyeljük a lélek ingatag járását. Szemlér jól ismeri a szépség szenvedését s költészete a szenvedés szépsége. Abban is jó úton jár, hogy a természettel együtt bírja el a leírhatatlan rejtelmét, »az anyák birodalmát«. A természetet panasszal halkítja, finomítja, önmagán keresztül fejezi ki, hogy nyerseségét és aránytalanságát enyhítse. De a világmegvetéshez, a világszörny feledtetéséhez nem mindig elég »szörny« maga is, nem ad új szabályt a törvényhez, amelyből vétetett. Csak legjobb verseiből bontakozik már elő a módosított és mással összehasonlíthatatlan, a 492