Erdélyi Helikon, 1942 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1942-06-01 / 6. szám
MŰVÉSZETI SZEMLE A SZÍNHÁZ- ÉS ZENEMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS A kolozsvári Művészeti Hetek keretében rendezett kiállítások közt anyagának csekély volta és csoportosításának rendszerezetlensége miatt talán a színház- és zeneművészeti kiállítás volt a legszegényesebb. A kolozsvári színjátszás az idén ért el százötvenéves fordulójához, s bizony e nagy jubileumi alkalom százszorta nagyobb anyag okszerűen rendezett kiállítását igényelte volna. így ez a kiállítás a Művészeti Hetek számos felemelő művészi eseményei és tárlatai közt láthatóan a látogatók érdeklődését is a legkevésbé tudta lekötni. Minden rendű és rangú kiállításnak csak egy fő célja lehet: bármilyen természetű anyagot pontosan meghatározott időszakhoz kötve oly rendszerezésben tárni a látogatók elé, hogy a kiállított anyag az adott időszakra nézve a szemléltető oktatás módjára ragadja meg a néző figyelmét és határozott ismeretet közöljön vele. A színház- és zeneművészeti kiállítás sajnos nem felelt meg ennek az alapkövetelménynek. Természetesen nemcsak azt hiányoljuk joggal, hogy a rendezés a legnyilvánvalóbb alapelvet nem tartotta szem előtt. A színházi rész a roppant hagyományokkal terhes kolozsvári színjátszás múltjából, a Rhédey-házhoz, a Pataki-házhoz, a Farkas-utcai »kőszínházhoz« fűződő emlékekben, küzdelmekben és sikerekben oly gazdag múltjából semmit nem mutatott be. Kivéve a Farkas utcai színház tetejéről származó néhány cseréptéglát, s egy kegyelettel megőrzött darabot színpadának padlójából. A kiállításon itt kezdődtek és itt is végződtek a régi emlékek, mert egy néhány távoli múltba is visszaemlékeztető fénykép, s mellszobor nemcsak szemléltetni nem képes, de indítékot még a sejtelemmel kezdődő megértésnek sem ad. A továbbiakban nagyon sok fényképet, kivágott hírlapi színibírálatot, s a kisebbségi színháznak a megszálló hatóságokkal folytatott küzdelmét ábrázoló okiratot láttunk. Nyivánvaló: a fényképanyagot időrendileg és esetleg még más mellékszempont szerint is albumokba kellett volna elrendezni, s az okiratok közül nyugodtan ki lehetett volna hagyni a részben semmitmondó, megengedő cenzúrapéldányokat. Legérdekesebb a falakon köröskörül alig szemlélhető magasságban elhelyezett, ábrázolt statisztikai kimutatások. Sajnos ezeken is legnagyobb részt csak 1934-tőlrészben 1928-tól kezdődő, tehát csak az úgynevezett Thália-korszakot dolgozták fel, igaz nagyon ötletesen és szemléltetően. Megtudjuk e statisztikákból, hogy e korszakban a Színpártoló Egyesület hathatós társadalmi jellegű támogatásával, a Thália Rt. vezetése alatt álló kisebbségi, kolozsvári Magyar Színházban eladott darabok 78 százaléka volt magyar szerző műve. A színház lelkes törekvése és a közönség megértő pártfogása folytán a korszak vége felé egyre jobban fekvel a drámai művek iránti igény és »kereslet«, hogy az utolsó esztendőben, 1939—40-ben már 44 előadott prózai mű álljon mindössze 20 zenés, könynyű darabbal szemben. Igen érdekes kimutatás szól arról, hogy hány színház munkáját végezte a kolozsvári színház? — 1932—33-ban 275 előadással egy, 1939—40-ben pdig 802 előadással összesen négy színházát