Erdélyi Helikon, 1942 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1942-11-01 / 11. szám
Molter Károly: A verbászi zsilip — Hozok biz’ én, apám is azt szíjjá! — s már futottam, percek alatt vissza is jöttem és átnyújtottam a keskeny partról a füstölnivalót a víziembernek. Ez elvette, de abban a pillanatban magához is rántott, úgyhogy ijedtemben bosszút léptem a hajóra és mellére zuhantam a kormányosnak. Nyilván meg akart hajókáztatni, hálából a szívességemért. Most a keleti kapuból dübörgött lefelé a víz, az uszály már nem állt partmagasságban, süllyedt őkelme és szelíden ringva vitte le magával a mélybe a drága életet. Egy ingben voltam, kurta nadrágban és mezítláb, talpamat csiklandozta a búzaszem és égette a szurkos hajópadló, ám hűvös lett a fejem körül, a mohás kőpartok közt eltűnt Isten szép világa, csak egy darabka kék ég csillant már fölöttem s mind sötétedett körülöttem a nedves gabonakoporsó. Szerencsére, egy lépésre tőlem szilárdan terpeszkedett és pipázott a kormányos. Legyőztem szorongásomat és megpendítettem az árnyékos víz fölött legbelső rémületemet. — Igaz-e, bácsi, amit hallottam, hogy újévre Isten a Bácskában mind elpusztítja a rossz embereket? — Meglehet, fiam, — pöfögött egykedvűen a hajós — de nem vagyok bácskai. Szögedi vagyok én. Elhallgattam. Loccsanva szálltunk alá az iszapos vízi bölcsőben, elől a hűs tornácon egy macska nyújtózva ásított, majd a kormányosné is kilesett a rücskös gerendaházból, hogy kivel vált szét az ura? — Hallod-e, asszony, a Bácskába télire istenítélet lesz, elvesznek mind a gonoszok, aszondja ez a gyerek. — Jó, hogy keed nem bácskai! — és elbújt a menyecske a szobába, melynek tetején volt a kormány. Férfi, asszony, macska, tán még gyerek is van a vízijárművön, furcsa így, egy háztartással, egy egész világgal együtt elsüllyedni, míg végre leér az ember a mélypontig. Nem is olyan rémisztő, csak egyedül lehet unalmas .. . — Most kinyílt a keleti kapu és mi nagy méltósággal siklottunk ki a széles alsó csatornára, ahol szorosan, majdnem súrlódva úsztunk el egy másik uszály mellett. Hirtelen megfogott a kormányos és »Isten jónap!« — kiáltással áttett a zsilipbe befelé rengő uszályra. Mint valami csomagot, úgy adott át, ajánlva, a másik kormányosnak: — Ezt a leveli békát emeljétek ki újból a partra, hadd jósoljon! — és megint a nyirkos katlanba kerülve, most ujjongani szerettem volna, mert éreztem, hogy a víz emelkedik velem! Megbátorodtam erre a fölszállásra és szót kezdtem az új dereglye kapitányával is, ahogy az utasok szoktak: — Mondja, bácsi, jóember maga? — Mármint hogy én, fiam? Kitűnő ember vagyok én, mégpedig bajai! — Szóval bácskai? No ha kitűnő ember, akkor meghagyja Isten az újévi végítéletkor! Megmarad a bácsi! —