Erdélyi Helikon, 1943 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1943-08-01 / 8. szám
Fényt álmodik a sötétbe, verőfényt a hidegségbe. Álmodik a gyászra zöldet, szebbé álmodja a földet. Édesanyám! tudom, érzem, hogy gondolsz rám arva, ébren, hogy a lelked melegsége kísér minden messzeségbe. De segítni nem tud rajtam s ha nevedet sírja ajkam nem válaszol senki rája, csak a szél dús, vad danája, s én úgy szállok a sok szélben, mint falevél őszi éjben. Szállók tőled elszakadva, dércsípetten, félig fagyva. Félig fagyva, félig égve. Csillagoktól megigézve. Hordozva egy világ terét, az egész nagy föld keservét. HORVÁTH ISTVÁN OTTHON RABOK, ITT BUJDOSÓK Magyarozdon a hegy alatt gyászból építnek egy falat. Gyászból, könnyből, sóhajtásból. Nagy, keserű árvaságból. Anyák, menyecskék és lányok, bús öregek, aggastyánok rakják, hogy az égig érjen, hogy a világban ne férjen ... A falunak az eleje, férfiaknak az ereje, messze, távol számkivetve, vagy a földben eltemetve.