Erdélyi Helikon, 1943 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1943-12-01 / 12. szám
Művészeti Szemle feltétlenül tüdőbajosak —, kik a magyar kincsek átmentése érdekében életükkel áldoztak; voltak lányaink, tanítónőink is, kik máról-holnapra a Hatalom karjaiba szédültek — igaz, hogy ezek nem a kötelességüket öntudatosan vállalók közül kerültek ki. És mi tagadás, voltak hamuvá omlott s csak néha-néha lángoló papjaink is; földjüket szidó — de égi vihar közepette Istent azért nem káromló — parasztjaink is; kivándorlók, Regátba menekülők. Derékba tört karrierül magyar orvos és céltudatos, „missziót teljesítő“ román jegyző is akadt, mint ahogy voltak eklézsiapénzét féltő prezsbiterek is — olyan prezsbiter azonban, aki a nagy féltésben saját lányának boldogulását akadályozta meg, olyan csak az az egy lehetett, akit Szabó Lajos a drámájába sorozott. Mert sorozás ez a darab, a szerző lelkében legmélyebb nyomokat hagyott típusok sorozása, a kiválasztottaké. Ezektől a bilincsektől nehezítve nem csoda, hogy nem válhatott a nagybetűs kisebbségi élet kifejezőjévé. Olyan, mint a két oldalas írás, melynek csak az élesen kirajzolódott egyik oldalát látjuk, s mert nem fordítjuk a fény felé, — ha mindjárt viharlámpás fénye felé is — nem látjuk a másik oldalról átszűrendő, az első oldallal nem minden esetben azonos igéket rejtő sorokat. Ez természetesen csak az olyan nagy igényű mondanivalótól várható, mint amilyen a Viharlámpás témája is. Ha nem ilyen igényekkel ülünk a nézőtéren a drámának egy-egy, részletekben jól megrajzolt mozzanata s egy-egy hiteles faragású alakja művészi kéz munkáját sejteti. Az események egy magyar faluban történnek, ott, „ahol a Mezőség a Székelyfölddel találkozik“. A magyarság felmorzsolására törekvő céltudatos román „misszió-munka“ láttára, egy állástalan, vészesen tüdőbajos tanár, Kenderesi Mihály, fogyó életét a magyar érdekek megmentésének áldozza. Szövetkezik Valki orvossal, a falu halottkémjével, ki inkább becsületből, mint lélekből áll melléje, s beavatja a már-már jegyeseként szereplő fiatal tanítónőt is, Lujzát. Hogy Costin, a román jegyző intézkedései ellen, ha lehetséges, még idejében megvédhessék a magyarságot, Kenderesi és Lujza a községházán irnokoskodik. (Annál is inkább, mert pénzük sincs.) A községházán Kenderesi megnehezíti a falusiak kivándorlását, amiért egyre több ellenséget szerez. Még tulajdon testvérbátyja is ellene fordul. A jegyző, hogy Kenderesi mellől a falu népét teljesen elidegenítse, adóvégrehajtásra küldi ki. Maradék erejükkel a felekezeti iskola megmentésén fáradoznak, a Hangya korcsmájában titkos prezsbiter gyűlésen össze is gyűl az iskola kibővítéséhez szükséges pénz, anyag, munka, de... váratlanul betoppan a jegyző s lefoglalja az állami iskola javára. Kenderesit pedig két hónapra kitiltja a megye területéről. Ez a két hónap elegendő a szerzőnek ahhoz, hogy a szívvel-lélekkel Kenderesi mellett álló menyasszonyjelöltet a román jegyző elcsábítsa. Mire Kenderesi visszatér (két hónap múlva) csak derékba tört hitek lakják a falut. Az állami iskola tető alatt s a fogadalmas Lujza a román jegyző menyasszonya. De Kenderesi erős lelkét ez sem töri meg, lemond az éppen megérkező tanári kinevezéséről s felajánlja, hogy Lujza helyett majd ő tanít az iskolában. Mindez késő, az orvos tudtára adja, hogy már fertőző beteg... A darab annyira a Kenderesi személyéhez kötött, hogy a tevékenykedéstől való eltanácsolás szinte szükségképen meg is szünteti az események láncolatát. Az, hogy Kenderesi mint egy áldozatvállalási hagyatékot,