Erdélyi Helikon, 1944 (17. évfolyam, 1-7. szám)
1944-03-01 / 3. szám
Tamási Áron, Tompa Lászlónál Dehát „ahogy lehet“, úgy szekereztünk abban az időben, s egy negyedóra ma is eltelik akárhogy. Egy kicsit még korán volt, látogatás dolgában, amikor Udvarhelyen, a régi Botos utcában, földre szálltam. Mit csináljon az ember egy ilyen anyavárosban, ahol az a legnagyobb szerencséje, hogy senki sem ismeri? Megvásárol néhány újságot, de lehetőleg a rossz és unalmas lapok közül válogat, nehogy feltűnést keltsen. Aztán rágyújt egy szivarra, minek a füstjét mentiben megnézik a boltosok s magát az inasok. Ha nem elég önmegtagadó, megiszik valahol egy fekete kávét is, mely alighanem abból a kávéból készült, amelyik Szentkeresztbányán termik. S múlik az idő, sokkal jobban, mint ahogy gondolná az ember. S egyszer azon veszi észre magát, hogy a katolikus templom tornyán öt perc hijján tizenkettőt mutat az óra s a református toronyban féltizenkettőt. Serényen menni kell, mert drága az idő! Elszomorodnám, ha nem találnám otthon a költőt.Pedig megéghetik, hogy éppen nincs otthonjában. Esetleg hivatalos dologban jár valahol, vagy ki tudja, merre. Minő kár, hogy erre gondoltam, mert a nagy torslácon olyan csend ül végig, amely a közelben nem sejtet senkit. Ahogy benyitok, a külső nagy szobában még szigorúbb a csend. De hatoljunk beljebb, hátha mégis! Kopogtatok az ajtón, mely a költő dolgozószobájába nyilik s felderülve hallom a hangját, mely személytelen udvariassággal szól: — Tessék. — Eljöttem — mondom, — hogy lássalak. Ha már itt vagyok, amúgy is, a városban. — No, ez kedves — mondja a költő. — Ülj le! A kicsi kerek asztal mellett leereszkedem a nagy puha székbe s ő odaáll a mályvaszínű kályha mellé. Kedvemet töltve nézem hosszú sovány alakját s kemény tar koponyáját, mely alatt gyöngéd mosolyban ül „üstökbarna“ szeme — Hogy vagy, László? — kérdem. — Köszönöm — feleli. — Úgy vagyok, mint tavaly, mint tavalyelőtt s mint azelőtt. Egyforma itt az élet. — Hát a gyermekek? — Ki itt, ki ott. Egyforma lehet itt csakugyan az élet, évről-évre. Lám, a szobában is minden úgy van, ahogy volt azelőtt s ismét azelőtt. Az íróasztal mögött ott fekszik a rengeteg könyv s magán az asztalon is megszállva ülnek köröskörül, mint kezes madarak. De né,hova a könyvek tetején sok újság hever, eleresztett vékony szárnyakkal! — Ennyi sok újságot olvasol? — kérdem. — Legfeljebb ha futva átforgatom — mondja László. — Nem olvasom őket.