Erdélyi Irodalmi Szemle, 1924 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1924-03-01 / 3-4. szám
áhitatos misztikumával a legfeldúltabb idegrendszerre is csillapítólag kell, hogy hasson. Ez a kifogásom azonban költői szempontból nem nagyon fontos. Sokkal fontosabb a következő. Sipos okvetlenül proletár novellát akart e témából írni, melyben (az ő elgondolása szerint) az a vezető téma, hogyan őrül meg egy fázó és éhező nyomorult ember mások gazdagságának és meleg szobájának láttára. Azt kérdezem már most, hogy ennek a lelki aberrációnak bemutatásához miért kellett éppen olyan dolgokat elkövettetni e szerencsétlen emberrel, amely dolgok minden jóérzésű olvasónak bántják az ízlését? E proletár nem volt monomániákus templombetörő, ez tehát nem magyarázza meg a szent kehely ellopását. Mire való volt olyan tettet vitetni vele véghez, amely lélektanilag semmiképen nem következik az előzményekből s amely — ismétlem — bántja vallásos érzületünket? Mert az oltári szentség ma minden templomtisztelő előtt kegyelet tárgya, tartozzék az illető bármely felekezethez. Ellopni azt, sőt egyáltalában: lopni a templomból — — a legteljesebb mértékben ellenkezik esztétikai és erkölcsi érzésünkkel. Amely pillanatban ez a proletár erre vetemedett, elvesztette emberi rokonérzésünket. Az író magyarázhatja aztán a tényt bárhogyan, ez undorító epizóddal a művészetet ölte meg írásában. Amivel világért sem akartam azt mondani, hogy Sipos novellái mind ilyenek. Nézzünk most néhány példát a történetinovellára. Az első, amit a történeti novellától művészi szempontból megkívánunk, ez a benne történő esemény művészileg úgy legyen megszerkesztve és kidolgozva, hogy a novella valóban bele tudja ábrándoztatni az olvasót a múlt időkbe. Amíg az olvasó nem felejti el, hogy olvas, addig a történeti novella nem tudta beleszuggerálni a históriai illúziót. Pedig ha a novella ezt tenni nem tudja, akkor művészileg hatni sem tud. Csak akkor teljes a művészi illúzió, ha az olvasó megfeledkezik magáról s azt hiszi, hogy ő is ott van a történet szereplői között. Ez illúzió a művészi hatásnak leglényegesebb kelléke. Azonban nemcsak az olvasó kell, hogy ilyen illúzióba áltassa magát, a költői inspiráció ugyanilyen illúzióba kell, hogy juttassa magát az írót is, ha igazán művész az. Jókai ezt úgy mondotta, hogy „regényeinek írása közben (itt jól jegyezzük meg, hogy hónapok munkájáról van szó!) odahelyezi magát az egyes alakoknak a lelki világába: bennük él. Magáévá teszi mindegyiknek a kedélyhangulatát. S ez nem jár mindig gyönyörűséggel: vannak emberi indulatok, amik lelki egyéniségével antarctice ellenkeznek; a kéjenc, a gyilkos, a fösvény, a zsarnok, a szívtelen kedély hangulatának szuggerálása fájdalommal jár; a kétségbeesett öngyikos idegzavara kínoz, az atheista ridegsége borzaszt. De — teszi hozzá Jókai — nem tudok másként írni s a képzelt alakok szenvedése könnyre fakaszt.“ Minő művészi fogásokkal lehet az olvasó lelkében előidézni ez illúziót.