Erdélyi Lapok, 1935. január-március (4. évfolyam, 1-74. szám)
1935-01-01 / 1. szám
Főszerkesztő: KERESZTÉNY MAGYAR POLITIKAI NAPILAP Főmunkatárs: dr Paál Árpád IV. évfolyam, 1 (869) szám. * Kedd, 1935 január . dr Gyárfás Elemér r 'fsfc’ti Mit várhatunk a jövőtől? Dr Gyárfás Elemér beszámoló beszéde a Magyar Pártnak Gheorgheniben (Gyergyószentmiklóson) december 30-án tartott gyűlésen Kisebbségi életünk kimagasló eseményének látom a felirati vitában előterjesztett javaslatunkat, mellyel helyzetünk barátságos rendezését kértük. Komoly megfontolások kényszerítettek erre az elhatározásra. Kisebbségi politikánk eddigi hármas alapja. Népünk jogainak védelmét és érdekeinek érvényesítését mindezideig hármas alapra fektettük. Románia alkotmányára s ennek alapján hozott törvényeire, a békeszerződések kisebbségi rendelkezéseire és — nem utolsó sorban — arra a nagy erkölcsi és anyagi erőre, melyet népünk műveltsége, vagyona és választótömegei képviseltek. Másfél évtizedes nehéz munka után, fájdalommal láttuk, hogy ezek az alapok roskadoznak a rájuk nehezedő nyomás alatt s ugyanakkor az Európaszerte erősödő nacionalizmus s a feszült külpolitikai helyzet olyan vihart kavar föl, mely tövében rázza meg szerény kisebbségi életünk alapjait. E vihar által felkorbácsolt szenvedélyekkel szemben játékszereknek tűnnek fel a törvényellenesség miatti contenciós perek, az alkotmányellenesség címén indítható keresetek, a kisebbségi sérelmek miatt Genfbe intézett panaszok s ugyanakkor népünk kulturális értékeit az elfogult iskolapolitika, vagyonát az elhibázott gazdasági rendszer s választótengernek átütő erejét az elfajult pártharcok veszélyeztetik. Fel kellett tehát tennünk a kérdést, hogy várhatjuk-e az eddigi alapokon sérelmeink orvoslását és helyzetünk megjavulását? A fedelet, sajnos, nem volt biztató. Ebben az aggodalom teljes lelkiállapotban írtam meg 1923-ban Erdélyi Problémák című könyvemet, melyben mindkét oldal felé igyekeztem kimutatni a Maniu által ridegen megszövegezett, kiegyenlítést nem tűrő elmélet helytelenségét s az erdélyi magyarság történelmi hivatását abban jelöltem meg, hogy „összekötő kapocs legyen a Középeurópa tengelyében elhelyezkedett román és magyar nép között“. Szükségesnek látom szó szerint idézni azokat a szavakat, melyekkel e könyvemet befejeztem. Ezeket írtam: „Ha az erdélyi magyarság meg tudja látni és be tudja tölteni ezt a történelmi hivatását, ha meg tudja érteni Budapesten, hogy a románság ellen elhangzott minden haragsugalla szó végeredményben az erdélyi magyarság testét, intézményeit, birtokállományát, kultúráit sebzi meg és meg tudja értetni Bukarestből, hogyha barátra és szövetségre van Romániának Akik rajta tartjuk kezünket a román közvélemény ütőerén, láthattuk, hogy miként gyöngül napról-napra az a felfogás, mely a kisebbségekben az új államalakulás megbecsülendő erőgyarapodását látta s miként erősödik az a szélsőséges, barátságtalan, elfogult elmélet, mely minket csak alkalmatlan tehernek tekint, akik akadályozzuk a román nemzeti gondolat érvényesülését, útjában állunk a városok elrománosodásának és felnövekvő ifjúságuk elhelyezkedésének, akikre tehát a látszat kedvéért tekintettel kell ugyan lenniük, de akiknek ignsú retese és felölvonzlása lehet csak a célja minden román nemzeti pontikának. Ezzel a felfogással népünk önvédelmi és önfenntartó küzdelmét összhangba hozni vagy csak páruuzamosra is állítani lehetetlen, bármily szerény mértékre fokozzuk is le igényeinket. „Vagy mi, vagyok!“ Ha ezt a felfogást a román közvélemény osztatlanul és végérvényesen magáévá teszi, akkor népeink viszonyára nézve az áll, amit Maniu Gyula 1921-ben, az egységes Románia parlamentjében így fejezett ki: „Nekem mindig az volt a nézetem, hogy a román nép és a magyar nép között nem jöhet létre megegyezés: vagy mi, vagy ők!“ Mikor ez a felfogás az erdélyi román nemzeti párt vezérének ajkáról elhangzott és jórészt ennek hatása alatt, Maniu politikai ellenfelei is, az 1922. évi választások alkalmával minket már az országra nem kívánatos elemként kezelek s egyszerűen kitörülni igyekeztek Románia közéletéből. ugyanolyan mélységes aggodalom ülte meg lelkünket, mint ma, mikor ugyanennek a gondolatnak újabb térhódítását látjuk. szüksége, nem találhat biztosabbat, jobbat, mint azt, kinek szövetségesi hűségére hétmillió román állampolgár fajrokona a zálog — akkor lesz még egyszer ünnep Erdély földjén“. „Ha nem — akkor az erdélyi magyarságra is ugyanaz a keserű, tragikus sors vár, mint a török-örmény-bolgár-szerb-görög néptöredékekre". Idéznem kellett e tizenegy év előtt leírt szavakat, mert amikor most, javaslatunk indokolásául azt mondottuk, hogy ki akarjuk emelni a kisebbségi kérdést s a román néphez való viszonyunkat a nemzetközi vitás problémák közül, mert nem akarunk túszok lenni nemzetközi konfliktusoknál, sem árucikk nemzetközi alkudozásoknál, akkor más szavakkal s talán kevesebb határozottsággal, de ugyanazt a gondolatot fejeztük ki. (Folytatás az 5-11ő oldalon) Köszöntésünk az új évfordulón Boldog újévet kívánunk olvasóinknak. A naptár szerinti új esztendő egyúttal lapunk életének is új esztendejét jelenti. A kezdéseknek, a próbáknak három első évén immár túl vagyunk, s benső megelégedéssel gondolhatunk arra, hogy e három év alatt lelkiismeretes munkával igyekeztünk a sajtóélet területén helyet biztosítani a keresztény és magyar eszmények együttes föllépésének. Igyekeztünk rávilágítani, hogy a vallásosság és a néphagyományaink iránti hűség együtt a legerősebb erkölcsi alapot adják, s együtt azt a nemes értelmű nemzeti érzést tudják megszilárdítani, mely a felebaráti szeretetnek népenként a legjobb és legtökéletesebb megvalósítója. Igyekeztünk kifejezést adni annak az erős meggyőződésnek, hogy a felebaráti szeretetnek ilyen népenkénti megvalósulása, vagyis a kereszténységnek a nemzeti érzésekben való uralma lesz az a legfőbb lelki tényező is, mely az úgynevezett népkisebbségi kérdésben az igazi, a méltányos és igazságos megoldást elhozza. Az új esztendő körülbelül alkalmat ad rá, hogy ennek az erős meggyőződésünknek ismételve és még több hangsúlyozással adjunk megnyilatkozásokat. Boldogok lennénk, ha ezzel népünk sorsának előmozdításában szolgálatokat tehetnénk. Eddigi munkánk becsületes és következetes folytatásával, nap-nap után, őszinte buzgósággal fogunk törekedni erre, s törekvésünkben megerősít az alázatos hit, hogy Isten megsegíti a benne bízókat és az imádkozva dolgozókat. Boldog újévet kívánunk olvasóinknak. Nem a megszokottságtól elkopott értelemmel mondjuk e szavakat, hanem lelkünk teljes átérzésével. Magunk előtt látjuk a küzdő családok ezreit, s a kisebb-nagyobb társadalmi közösségek gondja között élő oktatókat, lelki atyákat és más hasznos foglalkozásúakat, kik együtt mind a jelenbeli önfenntartásért és a hinni-remélni tudás állapotáért, továbbá az egymás kölcsönös kisegítéséért végzik a maguk megállás nélküli munkáját. Magunk előtt látjuk az ifjú nemzedéket, mely ebben a dolgos környezetben végzi az összehasonlításokat a névtelen önfeláldozások folytonossága és a külső körülmények szűkreszorított kilátása között, s az élet ellenmondásai között is az életösztön irányait keresi. Magunk előtt látunk gyermeket, ifjat, öreget, kik soraink fölé hajolva, azokon keresztül mind az ismeretlenségbe néznek, mikor a „boldog újév“ kívánalmát olvassák. Legyen mindnyájuk számára ez az ismeretlenség életük jótevője! Akik így körülöttünk állanak, azok a hit és néphűség közös eszményét vallják velünk együtt életük meggyőződéseként. Ez a meggyőződésbeli közösség valami nagy családi körré tesz bennünket, hol az egymással való beszélgetés nem vész el a nagyképű szólamokban, hanem az őszinte bensőség a természetes életszabály. Ebben a nagy családi körben a mi tanácsadó, útbaigazító szavunk is nem igényes fensőbbséggel akar szólani, hanem a magunk közösségének a szívedobbanásaként, vagy lelkiismeretvizsgálatként. Azért, hogy magunk legbensőbb szavaként erősítse azokat, akik amúgy is helyes úton járnak, s éreztesse a velük együtthaladó társadalmi közösséget Sza Az erdélyi magyarság történelmi hivatása