Erdélyi Magyarság, 2002 (13. évfolyam, 49. szám)
2002-01-01 / 49. szám
ERDÉLYI XIII. ÉVFOLYAM 2002. JANUÁR. FEBRUÁR WI.,*Lipova : Történelmi lecke fiúktól Kis pénz - kis hazaszeretet Illyés Gyula aktualitása Hírek a státusztörvényről Tovább a neptuni -fy Legnehezebb dolog egy ehhez hasonló vezért megírni, hogy az lehetőleg ne ártson, mert túlontúl sokan és sokat ártottak nekünk, s mi is magunknak, de azért helyretegye a dolgokat. Így is kezdhettem volna: Kedves fiaim és leányaim, országunk vezetői! Mi, akik 1937-ben, 1945-ben, 48-ban, 50-ben, 53-ban születtünk, akiket nem vettek fel a középiskolába származásunk miatt, csak ipari tanulónak, majd az egyetemre nem, mert osztályidegenek voltunk, akik 1956-ban fegyvert fogtunk, vagy csak egy darabot tettünk el Sztálin lefűrészelt csizmájából, akik börtönben voltunk, míg az AVN-s utódok diplomát szereztek, míg másokat egyetemi katedra, a médiáknál kiemelt munkatársi vagy a diplomáciai élet várt, mi, a Nagy Generáció, akik mindig háttérben voltunk, mára fölöslegesek lettünk. Kivételes helyzet volt eddig mindenkor a történelemben, amikor az apák (nagyapák) helyett a fiúk vették a kezükbe a dolgok irányítását, álltak a kormányrúdhoz. Ahogy tanultuk, általában forradalmi helyzetben következett ez be, és rövid ideig tartott. 1789,1918-19,1945 ilyen idők voltak. Jó, hogy nálunk így történt 1998-ban, mert az apák a paktumokkal, és az arra történő rábólintással leszerepeltek, ami rendszerváltásnak indult, csak többpártrendszer lett, és a nagyapák, nagybácsik és nagynénik visszatérésének sem túlságosan ujjongtunk, akik kiárusították talpunk alól a földet, fejünk felől az eget s az egész hazát. Különösen tőlünk nem lehet ezt elvárni, akik fogcsikorgatva éltük át az elmúlt 35-45 évet, ki milyen magas kort ért el mára. Megelőlegeztük a bizalmat. Jó. Gyertek, bár tapasztalatotok nincs, fogjátok ránk, hogy kifáradtunk, pihennünk kell. Többnek a diplomáján meg sem száradt a tinta, mégis egyenesen a főtanácsosi székben landolt. Láthattuk: a rátermettség megmérkőzése helyett, más elvek alapján történtek a kiválasztások - akárcsak a kádár puha diktatúra alatt -, de azért segítünk, támogatunk, próbálja ki magát a bűntelen nemzedék. Az viszont nem esett jól, hogy mindenkit, aki 1989-ig élt, azt mind kollaboránsnak tekintették. Azután kiderült, nem sok változott. 1. Az átnemeresztő réteg, az átváltozóművészek, a nagy túlélők, maradtak a helyükön, akik elsinkófálják mind az alulról jövő kezdeményezést, mind a felülről jött döntéseket elszabotálják- a legfelső szintet is beleértve - tapasztalhattuk ismét. 2. Valami nem stimmel a tanácsadók körül sem, a szívük mintha másfelé húzna, inkább a szabad madarak röpte bűvöli el őket, s csak ráadás, ha egy szép szegfűt is tartanak a csőrükben. 3. Az új fiatal nemzedék kezdett hozzánőni a szerephez, nem válaszolnak leveleinkre, telefonjainkra, már nem tegeződnek az iskolatársakkal, akikkel együtt kocsmáztak és hajkurászták a lányokat. Kikiáltották magukat prófétának. Sőt azt gondolják: akik nem tartoznak a klientúrához, azok dögöljenek meg, apáik hiába gazsulálnak, és nagyapáik hiába előszobáznak, a titkárnőkkel üzengetnek ki nekik. Ha szertenézünk e hazában, a szomszédainknak kell igazat adni. Romániai közvéleménykutatásból nemcsak az derül ki, hogy kik állnak a népszerűségi lista elején, kikben bízik meg az országa hadseregben, az egyházban és a titkosszolgálatokban), milyen kormánytól várja életszínvonala emelkedését, melyik szomszédos ország jelent nagyobb veszélyt, hanem azt is, hogyan vélekednek rólunk, magyarokról. Ez szóról-szóra megegyezik azzal, ahogy nagyjaink saját fajtájukról vélekedtek, hogy ti. nagyképű, kivagyi, fennhéjázó, beképzelt, gőgös és újabban arrogáns nemzet vagyunk. Namármost, a mi fiaink és leányaink úgy gondolják, a pozícióval együttjárnak bizonyos tulajdonságok, viselkedési formák, és ösztönösen úgy kezdenek viselkedni, mintha valamennyien ismernék e közvéleménykutatást. Ha valaki nem hiszi, menjen be bármely főhatósághoz, keresse az Illetékes Hivatalnokot. A sima modorú beamtert, aki havi fizetésünknek megfelelő árú márkás cuccokban jár. El van telve saját nagyságától - a nemzet szolgálatáról közben teljesen elfeledkezett. A magas fizetést kell megcélozni. Abból a magasságból itt egyszerűen nem lehet megbukni. Ugyanolyan helycserés támadás ez, mint az 50-es években, amikor ha valaki megbukott, mint könnyűipari miniszter, mondjuk a nehézipari tárca élére avanzsált, így nemcsak csatát lehet elveszíteni, de egy egész ország bizalmát, magát az országot. Mi pedig, akik 1937-ben, 1945- ben, 1948-ban, 1953-ban születtünk, akiket a pléhkokárdások a 70-es években március 15-én begyűjtöttek, mi, akik nem disszidáltunk, nem léptünk be a pártba, következésképp nem csináltunk karriert, mi mindig a megtört kategóriába tartoztunk. Mi nem kaptunk állami ösztöndíjakat se Vlagyivosztokba, se Párizsba, se Jeruzsálembe. Akkor peremértelmiségiek voltunk, ma 36 éves fiaink mondják ki ránk a szentenciát: periferizált értelmiségiek vagyunk! Értékeink avittak, olyan fogalmak, hogy áldozatvállalás, önkéntesség, tisztesség, elhivatottság nevetségesek, tapasztalataink fölöslegesek. Hiába tartjuk a tükröt, nézzenek bele, mert már nem az a lendületes tekintet néz velük farkasszemet, nem az az arc, akiben fiatalságánál és azért, mert nem kompromittálódott megbíztunk, mi, az anyáik és apáik. A tükröt össszetörik, hiába kiabálunk, befogják a fülüket, bevonulnak hivatali szobáik mélyére, hiába adnánk különböző helyzetjelentést a kezükbe, kiütik a diagnózist, kritikát tartalmazó lapokat. Ma csak a kritikáról mondanak le, egy lap megjelenését lehetetlenítik el, holnap egy iskoláról, holnapután egy Hivatalt, lehetőleg a legfontosabbat hagynak sóhivatallá változtatni, egy városról, végül az egész országról lemondanak majd. Az embernek kedve lenne - s ha az ország érdekében ez lenne jó, meg is kell tenni ha azt mondaná: eddig, ne tovább. A fekete legyen fekete, a fehér, fehér, tudjuk legalább ki az ellenség, ki a szövetséges. Ki építgeti saját karrierjét, ki a hazát, ki kutatja családfáját, hol egy amerikai nagybácsi, vagy egy moszkvai nagynéni, akinél alkalmasint fel lehet szívódni. Van akinek nem fontos mindez, aki azt mondja, és akképp cselekszik is: a hazától nem kell várni kitüntetéseket, dicséretet, jutalmat, ellenben, mindent oda kell adni érte, a hazáért dolgozni kell. Nem belehajszolni az országot megint valami bizonytalan kimenetelű külpolitikába, hanem a nemzet újraegyesítésén fáradozni. Minden órának, minden napnak meg kell legyen a maga feladata. Ilyen vezetőkre van szükségünk, legyen bár 35 éves, 55, vagy 75 éves. Legyen bár a mai Nagy Generáció tagja, vagy egy jövendő Nagy Generációé. Elsodort nemzedékek, elsodort ország