Erdélyi Napló, 1998. július-augusztus (8. évfolyam, 27-34. szám)
1998-07-07 / 27. szám
Nyitva van az aranykapu? Bújj, bújj, zöld ág... mert nyitva van az aranykapu. Akik május végén elballagtak, azoknak csak az érettségi vizsgaláncán kell végigaraszolniuk, és máris ott találják magukat az aranykapu, a nagy betűs Élet Kapuja előtt. legyünk optimisták és tételezzük fel, hogy nyitva áll előttük. Nemcsak a kötelező szakmai derűlátás után, hanem mert nem is azokról szeretnék szólni, akik ezennel befejezték a középiskolát. Hanem a többiről. Akiknek még legalább egy évük hátravan. És jómagunkról, tanárokról. Akik ácsorgunk a szeptemberre meghirdetett tanügyi reform kapujában, és nemcsak azt nem látjuk tisztán, hogy aranyból van-e, de még azt sem, hogy nyitva áll-e egyáltalán, avagy jó lesz időben beszerezni a faltörő kost. Bújj, bújj, zöld ág. Csakhogy a rég várt, megváltó reformkapu az nem mellékajtó, azon nem bebújnibesurranni kell, hanem emelt fővel, kifeszített mellkassal belépni. Vagy még inkább bevonulni. Csakhogy... Mindig ez a csakhogy. Sajnos mindig. Mert mit tudunk, mit tudhatunk arról, ami három hónap múlva vár bennünket?! Jószerével semmit. Illetve nagyon keveset. Mindenekelőtt azt, hogy eurokonform, illetve világszínvonalú óhajt lenni. Ezzel nincs is semmi baj. Mondhatnók úgy is, hogy végre! Ha nem tolakodnék elő máris az első kérdés: milyen az eurokonform iskolarendszer? A porosz alapú német, a szabadelvű francia, a spanyol, olasz, belga, svéd vagy az utánozhatatlan csoda, a hagyományőrzéssel egy időben nyílt és modern, tiltva és engedve talpig embereket formáló brit? És ez csak Európa. A világszínvonalhoz hozzátartozik a keleti és nyugati világ két bajnokának, Japánnak és az Egyesült Államoknak a különböző módszerekkel operáló, de egyaránt teljesítményközpontú iskolarendszere. S akkor melyik? Egy biztos: az elemi osztályokban nem lesz érdemjegy, csak minősítés. Ami már startból lélektani tudatlanságról árulkodik. Ugyanis nem a nagydiák vadászik a jó jegyre, annyira nem, hogy semmibe veszi az őt érdemtelenül tízesekkel tömő tanárt, a kicsinek viszont épp a jegy a dicsekvési alapja: nekem tíz tízesem van, neked csak kettő. (Nem is szólva a szülőkről, akik hasonló kritériumok alapján beszélnek elemista gyermekeikről.) Más. Több lesz a választható, opcionális tantárgy. Eddig is volt, csak épp nem a gyermek választott. Vele az első líceumi évben közölték, hogy ezt vagy azt kell opcionális tárgyként tanulnia. Tehát körülbelül annyira dönthetett, mint Ádám apánk, aki elé feleségválasztáskor odaállították Évát. Nem kizárt, hogy most épp fordítva lesz: Éva szemszögéből nézhetjük a választást. És az mégis egészen más! És állítólag lesz a kilenc plusz hármas iskolaszerkezet. Ami igaz, az igaz: ilyen még nem volt. A hat plusz négy, a hét plusz négy, nyolc plusz négy, nyolc plusz kettő már kipróbálva. Hogy egyik sem vált be? Dehogynem! Mindenik bevált. Mert meri-e bárki is azt mondani, hogy hülyébb volna a hat plusz négyet vagy hét plusz négyet végzett, mint a nyolc plusz kettő plusz kettős? Hisz ugyanazt tanulták. Hát állítólag ez lesz más. Hogy nem ugyanazt. Illetve nem ugyanúgy. De akkor hogyan, ha ugyanazok fogják tanítani?! Ez a legnagyobb kérdés. Ez szül minden egyéb problémát, s ezért ácsorgok a reform aranykapuja előtt úgy, mint emlőstársam egy másfajta új nyílászáró előtt. A gyermekekkel nincs baj. Ők nem problémáznak a szeptemberben kezdődő reformmal. Előttük a nagyvakáció, tele vannak tervekkel, és egyelőre úgyis csak a beígért többszörösen lépcsőzetes szabad hetekre gondolnak. A jövőre végzőket ugyan izgatja egy kicsit az újfajta érettségi-felvételi korreláció, de mivel jól tudják, hogy ez még épp csak a fogantatás állapotában van, hát inkább legyintenek, majd csak lesz valahogy. Átképző, korszerűsítő tanfolyamokról is rebesgetnek ezt-azt. Előzetesen vagy menet közben. A tanfolyamokon majd berakják a fejünkbe a sok új ismeretet. De vajon akad-e olyan valaki, aki a bennlévőből ki is szedeget valamit? S ha az illetőnek lesz hozzá szándéka, vajon sikerül-e majd elhitetni, hogy mondjuk az osztály, ahová belépünk, az nem egyénenkénti és egységes ellenséghad, hogy nem Szent György lándzsája és vértezete szükségeltetik le meggyőzésükhöz, hanem mondjuk emberibb szó?! Amiből elsőre érezni lehessen, hogy egyenrangúak vagyunk, s azt az előnyt, amit a tanár többlettudása jelent, bőven ellensúlyozza az ő rugalmasabb gondolkodásmódjuk, fogékonyságuk, nyíltságuk, egyszóval a fiatalságuk?! Vagy meg lehet-e magyarázni egy szakmáját szenvedélyesen szerető tanárnak, hogy vannak más szakterületek is, sőt lehet, hogy a gyermeket éppen ez a másik terület érdekli jobban?! És akkor a tankönyvekről még szót sem ejtettem. Nem is fogok... egyelőre. Nem mintha félnék a darázscsípéstől, vagy hogy beharapja az ujjamat a különböző kiadók és szerzők érdekszféráinak összegabalyodó csapdája, hanem mert tantervek híján a másság, az alternatíva puszta hangoztatásával e téren akkora a káosz, hogy (remélhetőleg csak egyelőre!) kár is szót vesztegetni rá. Maradnak a kérdések. Csak válasz nincs. Majd lesz valahogy. Ahogy a diákok szerint is. Megpróbálok hát én is erre az álláspontra helyezkedni. Várni a szünidőt, nyarat, pihenést. Nem pedig töprengeni tőlem független dolgokon. De nem megy. Mert mindegy az, hogy hat plusz négy vagy kilenc plusz három, a diák lényege, hogy végigjárja az utat. Bújj, bújj, zöld ág. Nekünk viszont az a lényegünk, hogy kézen fogjuk a sort és vezessük a zöld ágak, zöld levelecskék között, egészen az aranykapuig. És épp azért nem tudok felhőtlenül örülni a vakációnak, mert a legfontosabbat magam sem tudom, hogy vajon nyitva van-e, nyitva lesz-e szeptembertől az aranykapu? Az öntudatos vezető nem kérdez ilyesmit. Csak vezet. Fő, hogy a sor haladjon. Egyenesen előre, sebaj, ha épp neki a falnak. De tehetek én arról, hogy nem vagyok öntudatos?! Molnár Judit A dokumentumok szerint 1991 júniusának végén kezdődött és egy hétig tartott a szlovéniai villámháború. A német Blitzkrieg szó szerinti fordítása ezúttal sem fedi a valóságot, mert a szlovéniai háború valójában nem is háború volt. A szerbiai elnök mögé felsorakozott tábornokok amolyan sétagaloppnak képzelték el az alig egy hónappal korábban népszavazás nyomán elszakadni, illetve kiválni szándékozó tagköztársaság lerohanását. Az akció annyiban volt tervezett és szervezett, hogy a határátkelőkre szerbiai rendőröket és vámtiszteket vezényeltek és szállítottak („megőrizni az ország egységét!” - harsogta a ma is jól ismert jelszót az akkori belgrádi sajtó), a katonaságot azonban meggondolatlanul és megfontolatlanul vezényelték ki a szlovéniai laktanyákból. A területvédelmi egységek Janez Jansa őrmester irányításával rettenetes csapásokat mértek a kiskatonákra, akik teljesen felkészületlenül vonultak akkor a szlovéniai utakon a városokba és falvakba. A komolyabb ellenállással, fegyveres szembeszegüléssel nem számoló tábornoki kar és a beosztott elöljárók nem tájékoztatták a pelyhes állú legénykéket, mire kell számítaniuk. Mintha díszfelvonulásra, parádézni vonultak volna fel a páncélosok. Hogy aztán véres legyen ez a parádé... Akkor két sebesült sorkatonával (jellemzően egy' magyar és egy' magyar nevű szabadkai, illetve györgyéni horvát fiúval) kellett interjút csinálnom. Hősökként kellett volna ünnepelnem (ünnepeltetnem) őket, de erre nem voltam képes. A megszeppent gyerekek alig mondtak valamit az átélt borzalmakról, és az sem illett bele az akkori szerkesztői koncepcióba. Egyikük elmesélte például, hogy a szlovéniai kórházban a mellette fekvő, ugyancsak sebesült szlovén területvédelmis családjától még banánt is kapott, de ez nem volt akkor publikus az újságban. Egy hétig tartott a villámháborúnak nevezett és csúfos vereséggel végződött akció. Ma már tudjuk, az igazi cél tulajdonképpen nem is Szlovénia elszakadásának megakadályozása volt, hiszen készen állt már a horvátországi és a boszniai forgatókönyv. A veszélyeztetettnek tekintett szerbség nagyobb tömegei ott éltek, és nem a legnyugatibb tagköztársaságban, így aztán „Szlovénia mehetett”, ahogy arról egy-két akkori szerb politikus azóta már írt is visszaemlékezéseiben. Horvátországban is ropogtak akkor már a fegyverek. Pakrac, A véres parádé Plitvice és Borovo Selo után voltunk, a szálfaforradalomnak nevezett knini felkelés is elkezdődött egy esztendővel korábban (az első szálfát 1990. augusztus 17-én állították keresztbe a Knini Bosansko Grahovo közötti úton). Ma sem tudni biztosan, mit gondoltak akkor a hadsereg vezérkarában, hiszen a szerb félkatonai alakulatokat és önkéntes egységeket nem lefegyverezték, ahogyan az akkori szövetségi kormány és államelnökség rendelkezett, hanem felfegyverezték őket, mi több, a laktanyákat és más objektumokat is rendelkezésükre bocsátották. Előfordulhat, hogy a tábornoki karban nem mindenki tudott erről, de a bűn ettől még bűn marad. Szerbiában azon a hét évvel ezelőtti nyáron megmozdultak a katonafiúk szülei. Berontottak a belgrádi parlamentbe, követelték, hogy gyerekeiket hozzák haza Szlovéniából és Horvátországból, vonuljon ki a hadsereg a két tagköztársaságból. Tömegesen dezertáltak a nem szerb nemzetiségű katonák és elöljárók a különböző egységekből. Horvát nemzetiségű pilóták repülőgépestől hagyták el bázisaikat. Ha valaki most azt mondja, hogy az édesanyák és az édesapák ma is követelik gyermekeik hazahozatalát a Slobodan Milosevic által immár nyíltan is irányított hadseregből, akkor csupán egyetlen mondattal tudok válaszolni: igen, a történelem ismétli önmagát. Megírtam, bár imádkoztam, hogy' ne legyen igazam, ha elfog' a külső ellenség, a maradék országon belül talál gyilkolni és rabolni meg rombolnivalót ez a hatalom. Törvényszerű folyamat ez, az emberiség történetében (akár a legújabb kori történelemben is) számos példával könnyen bizonyítható. A szülők egy része akkor hazahozta (hazahozatta) gyermekeit a szétzüllesztett hadseregből. Nem mindenki tudott szabadulni a nacionalista szemléletmódú tisztek karmaiból. A sorozás, a kényszerű verbuválás gyorsan megkezdődött. Meglett családapákat hurcoltak később erőszakkal a különböző frontokra, hogy az elesetteknek a hazafinak nevezett fasiszták emlékműveket állíttassanak. Szabadkán is van egy ilyen szörnyű emlékeztető műalkotás, és valahányszor elmegyek mellette, elolvasom a bronztáblába vésett neveket, visszaidézem néhány egykori ismerős arcát. Ma is élhetnének, itt lehetnének közöttünk, együtt nyomoroghatnánk, ha az elvakult, gyilkos nacionalista őrület nem szakítja ki őket közülünk. Most Koszovóban folytatódik a „következetes milosevici békepolitika”. Gyermekeink ott vannak, ismét ágyútöltelékként, agyaggalambként. Ezúttal azonban nincs parádézás. Csak a vér maradt. Németh János (Szabadka) HETI NAPLÓ Sötétség délben Nyikoláj Szalmanovics Rubasov, a hajdani népbiztos éppen azt álmodta, hogy letartóztatják, amikor letartóztatták. Jelentek már meg máskor is lidérces álmaiban ragyogóra vikszolt fekete katonai bakancsok, amelyek bezúzzák lakásának ajtaját; ugrásra kész, marcona fogdmegek csontos öklei, amint az agy parancsára várva néznek szembe a bűnösnek kikiáltott áldozattal. Ám mindez egyszer valósággá vált... Egyelőre nem született felmérés arról, vannak-e rémálmaik manapság politikusainknak. Hánykolódnak-e éjjelente párnáikon, miközben facsaró víz alattuk a lepedő? Fel-felriadnak-e a képzelgésre, a frászt hozva az asszonyra, hogy vége mindennek, viszik őket? És most nem az államférfiak Atlasz-vállaira nehezedő irdatlan nagy terhek és felelősségek okozta lelki nyomásra kell gondolnunk, hiszen azt egy átlagosabb értelmű választópolgár is feltételezni merészeli: a milliók sorsáért és jólétéért felelős honatyák nem lehetnek mentesek az effélétől. Igaz, ami igaz, a domboldalon legeltető, inni-olvasni nem tudó öreg juhász is tarthat attól éjszakánként, hogy a farkas lehúzza róla a subát. Viszont a csobánnak azért nincsenek rémálmai, mert tudja: az átkosban nem írt alá egyetlen hűségnyilatkozatot sem az állambiztonságnak. Tehát a pakulát sem rágalmazhatja azzal, hogy szekus besúgó volt. A mi politikusainkról azonban naponta rántják le a leplet, véres rongyként mutogatva ország-világ előtt múltjukat. Aztán hullanak a fejek. Természetesen ma már senki sem számíthat nyílt tárgyalásra a szekusdossziék nyilvánosságra hozatala nyomán, hiú ábránd a magánéletüket a pártszolgálatba emésztett funkcionáriusok kitárulkozása. Hol vannak már a ‘30-as évek moszkvai koncepciós pereinek - vagy valóságos ördögi összeesküvések leleplezéseinek? - tanulságot hordozó, önpusztító hősei, akik a nép, a tömegek nevelése érdekében mindent vállaltak, a legabszurdabb vádakat is, sőt az ügyésszel versengve mocskolták be magukat a kortársak káprázó szeme előtt? Nem a történelem kerekének visszaforgatása a cél. Hanem a teljes átláthatóság és átvilágíthatóság megvalósítása. Mert a kálváriajárás, a golgotázás, az égbekiáltás nem válhat politikailag értékelhető magatartássá. (Habár a nép gondolkodásmódja kifürkészhetetlen, láttunk mi már miniszterelnöki székbe ülni olyat, akinek a szenvedésvállalás volt a leghatékonyabb fegyvere.) Félő, hogy az áttekinthetőség adta politikai moralitás csupán eszmény marad, a múlt örvénye feltartóztathatatlanul szippantja be áldozatait, a hálóba meg egyre többen gabalyodnak bele. Abba a hálóba, amelyet tulajdonképpen maguk szőttek citromként kifacsart erkölcsük és nyakatekert logikájuk szerint. Felelni kellene tehát. Akkor is, ha nem kérdeznek, ha nem arra irányul a kérdés, írtunk-e alá. Mert tisztázni a megtörténtet oly kevesen vállalkoznak, magyarázkodni pedig oly sokan kényszerülnek. Ráadásul ritka az olyan, aki képes eldönteni, mi számít az adott politikai helyzettől függetlenül, mi a lényeges egy ember életében, amit erőszakkal kivertek belőle hajdanán, vagy az út, amit azóta bejárt. S mondhatja már a doktorról a miniszterelnök, hogy becsületes, nem úgy, mint a többi. Pipa bagót sem ér. Ezért nem látunk mi a sötétben. Még délben sem. Rostás Szabolcs