Erdélyi Napló, 2002. január-február (12. évfolyam, 1-8. szám)
2002-01-29 / 4. szám
2002. január 29. teátrum mundi A sokszínűség bizonyítékai Leírtam, csak az égiek tudnák megmondani már hányszor, hogy az ismétlés a tudás szülője, leírom, mert kikívánkozik belőlem, hogy a feledékenység sok esetben gyorsabb lábakon iramlik el a közösség köréből, mint az értékek őrzésének vigyázása, ápolása, különösen ebben a feledékeny korszakban, amikor lassan már arra sem kezdünk emlékezni - főleg óhajt fenn -, hogy mit ígértünk ebben vagy abban az órában, és különösen azok nevét, igyekezetét, szorgalmát, cselekedetének hitét feledjük, temetjük röpke pillanatok alatt, akik tanítványaikat olyan érzelmi utazásra hívják és vezetik már hosszú évek óta, mely utazás alatt nem csupán érzelmekben, cselekvő gondolatkészségben, emberi magatartásban változnak, alakulnak, épülnek emberibb emberré, megtanulják - és nem középiskolás fokon - tisztelni, becsülni a más nyelven beszélő, éneklő, hagyományaikat más formában, de azonos tisztelettel becsülő elődök örökségét. Említettem már egy alkalommal e lap hasábjain Kónya László szatmári főtanfelügyelő-helyettes nevét - aki történelem és magyar szakos tanár is -, leírva, mit tett már eddig is azért, hogy ne menjen veszendőbe mindaz, amit jó és tehetségükkel okosan gazdálkodó elődeink alkottak. Szóvá tettem: adjuk, ápoljuk és fejlesszük a magunk képességéhez mérten mindezt úgy, hogy ne legyen majd a későbbiek idején semmilyen szégyenkeznivalónk. Mert úgy hiszem, s talán ebbéli meggyőződésemben nem vagyok „magányos”, több a szégyenkezni, pirulnivalónk, mint a dicsekvésre érdemes. Talán éppen ezért örülget a lelkem, s hevesebben feszítgeti bordáimat onnan bentről az „ütögető masina”, amikor a nemrég megjelent, ízlésesen kiállított Lakodalmi szokások, az erdélyi kulturális sokszínűség bizonyítékai című, fényképekkel gazdagon illusztrált könyvet olvasgatom. Tekinthetném ezt az irigyelni valóan szép könyvet olyan fajta bizonyítéknak is, mely nem csupán arról győz meg - bár eddig sem voltak kétségeim -, hogy mennyire gazdag, sokszínű, üzenetértékű Szatmárnak és vidékének a kultúrája; meggyőz arról is, hogy csak azok fejében hajt dudvát és égig érő gazt az acsarkodó, kisebbségben élőket lenéző, megalázó szándék, akik sohasem bővelkedtek lelki, szellemi pallérozottságban ahhoz, hogy megértsék: a kisnemzetnek lélegzetet is radikálisabban kell vennie, mint a többségben élőknek. Ennek a könyvnek a megjelentetéséhez nem volt szükség radikálisabb lélegzetvételre; negyven román, magyar, német diák ugyancsak negyven helyről mentette át a mába és az elkövetkező időkbe azt, amit nem szabad soha felejteni, amit ápolni, szeretni, becsülni kell, íratlan törvény szerint, tudatosítva azt, hogy nem lehet egy országon belül - lakja bár hat vagy akár ennél is több nemzet - soha száműzött egy nyelv, lenézett, megalázott egy kultúra. Ez a csodálatos felismerés fénylik, világít, beszél példaadóan a könyv valamennyi lapjáról... '' Gúzs Imre Folytatódik a színházvita Kolozsváron A Polgári Publikum Egyesület Intézőbizottsága tiltakozó közleményt juttatott el a sajtóhoz, amely reagálás a Romániai Színházi Szövetség (UNITER) január 16-ai, Tompa Gábor kolozsvári színházigazgató melletti kiállásra. A 2001. december 8-án a kolozsvári Unitárius Egyház imatermében a Honnan és hová, Kolozsvári Magyar Színház?... című nyilvános vitafórum részvevői által legitim módon a megválasztott testület sértőnek és a tényekkel összeegyeztethetetlennek tartja az UNITER szenátusának azon kijelentését, miszerint a vitafórum egyféle „fekete misére” emlékeztető jelleget öltött volna. „Ez mélységesen provokatív és hazug állítás. Tiltakozunk a lekezelő és arrogáns megnyilatkozások ellen is, melyek szerint a Kolozsvári Állami Magyar Színház repertoárja, többek között, az értő közönség által elismert előadásokból áll..., mert ezzel ismét megsértik és alaptalanul hierarchizálják e színház nagyközönségét” - fogalmaz a közlemény, amely így folytatódik: „E vitában senki, sehol nem minősítette Tompa Gábor rendezői munkásságát, hanem igazgatói rátermettsége kérdőjeleződött meg. Az UNITER szenátusának nyilatkozatában valamilyen kampány szervezőiről esik szó, holott ez nem kampány, hanem egy széles körű, kimondottan kolozsvári jellegű civil kezdeményezés, mely a színházi áldatlan állapotok jogos lereagálása. Senki, sehol nem emlegetett és nem kíván semmilyen fajta cenzúrát.” Az intézőbizottság szerint ha az adófizető polgárok megkérdőjelezik egy teátrum műsorpolitikáját, ez csak félretájékoztatás eredményeként csapódhat le mint „cenzúra”. „Tiltakozunk az ellen is, hogy a kommunista időkben jócskán megszenvedett, a decemberi állásfoglalást is aláíró egyházfők, kolozsvári vezető értelmiségiek hozzáállását megpróbálják párhuzamba hozni a forradalmi időkre emlékeztető cenzúra bevezetésével, és frusztrált, szélsőséges hangadóként jelennek meg az UNITER-nyilatkozatban. Ezek a személyiségek tiszteletet és megbecsülést érdemelnek mindenkoron, nemcsak nemzeti közösségünk részéről, de még egy színházi civil szervezet szenátusától is.” A közleményből megtudhatjuk, hogy Dan Brudaşcu, Vadim Tudor és Gheorghe Funar Nagy-Románia Pártjának parlamenti képviselője a kolozsvári magyar színházat és operát folyamatosan támadja, amire „Tompa Gábor igazgató megtévesztő, félrevezető és rosszindulatú kijelentésekkel” reagált, mondván, hogy a két szélsőségnek - mármint az extrém román nacionalizmusnak és a magyar polgári kezdeményezésnek - szüksége van egymásra. A Polgári Publikum Egyesület nyilvános magyarázatot kér Tompa Gábor igazgatótól e voluntarista párhuzamra, valamint arra, hogy miként válhatott az ő személye és magatartása hivatkozási alappá a nagy-romániai képviselő által a kultuszminiszterhez benyújtott interpellációban. Nagy Gáspár, Csoóri Sándor, Egyed Emese és Simonfy József verseit közli a SZÉKELYFÖLD decemberi száma, prózával Gángoly Attila és Bebessi Károly jelentkezik. Zsigmond Andrea Csíki Andrással, a kolozsvári színház Jászai-díjas művészével beszélgetett, az Interjú címe Kihívás, Igényesség, elrugaszkodás. A Dankovics László-Pataki Gábor Zsolt szerzőpáros tanulmányában azt a kérdést boncolgatja, hogy milyen kapcsolat van Georges Clemenceau és Magyarország között. Szabó Judit annak apropóján ragadott tollat, hogy harmincéves a Zsuzsi- és Andrisbaba-gyűjtemény. Az Ujjlenyomat rovatban Beke György Kicsi Sándor történésszel, lexikonszerkesztővel beszélget. Tófalvi Zoltán Szolnay Sándor festő fiával, Ádáramnal készített interjút. A Szemle rovatban a 2001-es Székelyföld-díjasok (Máthé Éva, Király László és Lőrincz György) laudációját hozza a kulturális folyóirat, melyet Szolnay Sándor munkáival illusztráltak. ]13 Visky András dramaturg, közíró, költő, a Kolozsvári Állami Magyar Színház munkatársa és a Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanára Pompa diabell - avagy mire való a színház? címmel értekezett csütörtökön a nagyváradi Ady Endre Gimnáziumban a CE szövetség szervezésében. Érdekfeszítő, élvezetes előadását a megjelent diákok és értelmiségiek, színészek és barátok egyaránt díjazták. r í*- j I IA*- j i&’fj Két erdélyi Márai-díjas Idén Bálint Tibor, Bartis Attila és Garaczi László részesült Márai Sándor-díjban, az elismeréseket a hagyományok szerint a magyar kultúra napján nyújtotta át Rockenbauer Zoltán, a nemzeti kulturális örökség minisztere Budapesten, az Iparművészeti Múzeumban rendezett ünnepségen. Az 1995-ben alapított kitüntetés életműért vagy a díj adományozását megelőző évben megjelent kimagasló értékű prózakötetért, valamint magyar író külföldi elismerést szerzett munkásságáért adományozható. Mint a méltatás tartalmazza, az 1932-ben Kolozsvárott született Bálint Tibor írói indulását az 1963-ban napvilágot látott Csendes utca című elbeszélések és karcolatok gyűjteménye jelentette. Hat évvel később jelent meg korszakos nagyregénye, a Zokogó majom, alcíme szerint az Egy élhetetlen család története, amely immár a 20. század egyik mérföldköve a magyar prózatörténetben. Hasonlóan nagy sikert aratott a mű folytatásának is tekinthető regény, a Zarándoklás a panaszfalhoz. Mindkét alkotást nagydíjjal jutalmazta a Román írószövetség. Bartis Attila 1968-ban született Marosvásárhelyen, családjával 1984- ben települt Magyarországra. Első kötete, A séta című regény 1995-ben jelent meg, amelyet 1999-ben egy német kiadó is közreadott. A kéklő pára című novelláskötete 1998-ban látott napvilágot. A tavalyi ünnepi könyvhét egyik nagy sikere volt A nyugalom című nagyregénye. Garaczi László 1956-ban született Budapesten. A magyar irodalom újabb generációjának jeles képviselője, a nehezen meghatározható posztmodern egyik vezéralakja. Első kispróza-kötete, a Plasztik 1985-ben jelent meg. Nevéhez olyan kötetek fűződnek, mint a Nincs alvás!, a Bálnák tánca, Pompásan buszozunk! Mintha élnél, A csodálatos vadállatok című színpadi játékát ez idő tájt Bécsben játsszák. Zeneszerzői verseny IN MEMÓRIÁM KODÁLY ZOLTÁN Nemzetközi zeneszerzői versenyt hirdetett Kodály Zoltán születésének 120. évfordulója alkalmából a kecskeméti Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet. A verseny nyitott, azon bármely ország zeneszerzője részt vehet. Nevezni lehet 15-25 perces, eredeti, új, kiadatlan, nyilvános hangversenyen még nem szerepelt vonósnégyessel. A jelentkezés határideje 2002. július 31. Jelentkezési lapot az intézet honlapjáról, a www.kodaly-inst.hu címről lehet letölteni. Az első helyezett 10 ezer, a második és harmadik 5-5 ezer dollár jutalomban részesül. A díjakat 2002. december 15-én Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében adják át, ekkor hangzanak el a nyertes művek is. SZÓRA BÍRTAK Végre nekünk is osztanak szerepet Shakespeare-darabban mindig nagy megtiszteltetés fellépni. Negyvenéves színészi pályám alatt mind az öt váradi előadásban játszhattam. Talán a legnagyobb várakozás a Szentivánéji álom premierjét előzte meg. Jól emlékszem, a társalgóban ülve találgattunk, és amikor végre kialakult a szereposztás, elégedett voltam, mert a kis szerepek közül megkaptam az éppen nekem való Tisbét. Íme most, nyolcvanévnyi „statisztálás" után életem egyik legnagyobb „szerepe" előtt állok, azaz állunk mindannyian, kisebbségbe, a pálya szélére sodort magyarok. Örömteli várakozás ez, mert a státustörvény a mindenkori magyar kormányok szinte legnagyobb megvalósítása. A magyar állam határain kívül élő magyarságnak is „szerepet oszt" végre az élet színpadán, ahol bennünket már oly sokszor leírtak, leszázalékoltak. Jól emlékszünk azokra a pártfőtitkári találkozásokra - például Nagyváradon Kádár elvtárssal, majd Aradon Grósz elvtárssal -, ahol az asztaltól felállva Ceauşescu elmondta a semmit a „megbonthatatlan román-magyar barátságról". Ami fájdalmas, hogy a mai szereposztó bizottságban Kovács elvtársék és barátaik (akik kikérik maguknak, ha utódpártként emlegetik őket) folytatják elődeik kirekesztő politikáját velünk szemben. Pedig még azt sem lehet elmondani rólunk, hogy megátalkodott Fideszesek vagy MIÉP-esek lennénk, meg azt sem, hogy beleszólhatunk az anyaországi választásokba, hiszen tudják jól, nincs választójogunk. A kisebbik ellenzéki párton nem is lehet csodálkozni, hiszen ők a parlamentben meg sem szavazták a státustörvényt, vagyis eleve utálnak bennünket, talán attól félve, hogy a „meggyes tortából" evők mellett megjelenünk egy pár falatért, morzsáért... Megrázó volt az a kárpátaljai bácsi a tévében, aki elmondta, hogy még útlevele sincs és nem is lesz, mert nincs rá pénze (szemben a moldovai románokkal, akiknek a román állam kifizette az útlevélköltségüket), de annak is örül, hogy az anyaországban egy fiókban egy kis fényképes, szentkoronás igazolvány fog lapulni a nevére kiállítva. Végre van egy olyan magyarkormány, amelynek a feje szeret minket, megérti vágyainkat, álmainkat, és többet is tehet a korán elhalt Antall Józsefnél. Amikor Orbán Viktor itt járt, bizonyára látta és kiérezte abból a templomainkban szokatlan tapsviharból, hogy milyen nagy bizakodással és reménnyel fordul felé az erdélyi magyarság. Köszönjük, hogy ebben a történelmi produkcióban nekünk is osztottak szerepet. Mogyoróssy István Nagyvárad