Erdélyi Napló, 2002. január-február (12. évfolyam, 1-8. szám)

2002-01-29 / 4. szám

2002. január 29. teátrum mundi A sokszínűség bizonyítékai Leírtam, csak az égiek tudnák megmondani már hányszor, hogy az ismétlés a tudás szülője, leírom, mert kikívánkozik belőlem, hogy a feledékenység sok esetben gyorsabb lábakon iramlik el a közösség köré­ből, mint az értékek őrzésének vigyázása, ápolása, különösen ebben a feledékeny korszakban, amikor lassan már arra sem kezdünk emlékezni - főleg óhajt fenn -, hogy mit ígértünk ebben vagy abban az órá­ban, és különösen azok nevét, igyekezetét, szorgal­mát, cselekedetének hitét feledjük, temetjük röpke pillanatok alatt, akik tanítványaikat olyan érzelmi utazásra hívják és vezetik már hosszú évek óta, mely utazás alatt nem csupán érzelmekben, cselekvő gon­dolatkészségben, emberi magatartásban változnak, alakulnak, épülnek emberibb emberré, megtanulják - és nem középiskolás fokon - tisztelni, becsülni a más nyelven beszélő, éneklő, hagyományaikat más formában, de azonos tisztelettel becsülő elődök örök­ségét. Említettem már egy alkalommal e lap hasábjain Kónya László szatmári főtanfelügyelő-helyettes nevét - aki történelem és magyar szakos tanár is -, leírva, mit tett már eddig is azért, hogy ne menjen veszendőbe mindaz, amit jó és tehetségükkel okosan gazdálkodó elődeink alkottak. Szóvá tettem: adjuk, ápoljuk és fej­lesszük a magunk képességéhez mérten mindezt úgy, hogy ne legyen majd a későbbiek idején semmilyen szégyenkeznivalónk. Mert úgy hiszem, s talán ebbéli meggyőződésemben nem vagyok „magányos”, több a szégyenkezni­, pirulnivalónk, mint a dicsekvésre ér­demes. Talán éppen ezért örülget a lelkem, s heveseb­ben feszítgeti bordáimat onnan bentről az „ütögető masina”, amikor a nemrég megjelent, ízlésesen kiállí­tott Lakodalmi szokások, az erdélyi kulturális sokszí­nűség bizonyítékai című, fényképekkel gazdagon il­lusztrált könyvet olvasgatom. Tekinthetném ezt az iri­gyelni valóan szép könyvet olyan fajta bizonyítéknak is, mely nem csupán arról győz meg - bár eddig sem voltak kétségeim -, hogy mennyire gazdag, sokszínű, üzenetértékű Szatmárnak és vidékének a kultúrája; meggyőz arról is, hogy csak azok fejében hajt dudvát és égig érő gazt az acsarkodó, kisebbségben élőket le­néző, megalázó szándék, akik sohasem bővelkedtek lelki, szellemi pallérozottságban ahhoz, hogy megért­sék: a kisnemzetnek lélegzetet is radikálisabban kell vennie, mint a többségben élőknek. Ennek a könyvnek a megjelentetéséhez nem volt szükség radikálisabb lélegzetvételre; negyven román, magyar, német diák ugyancsak negyven helyről men­tette át a mába és az elkövetkező időkbe azt, amit nem szabad soha felejteni, amit ápolni, szeretni, becsülni kell, íratlan törvény szerint, tudatosítva azt, hogy nem lehet egy országon belül - lakja bár hat vagy akár en­nél is több nemzet - soha száműzött egy nyelv, lené­zett, megalázott egy kultúra. Ez a csodálatos felisme­rés fénylik, világít, beszél példaadóan a könyv vala­mennyi lapj­ár­ól... '' Gúzs Imre Folytatódik a színházvita Kolozsváron A Polgári Publikum Egyesület Intézőbizottsága tiltakozó közleményt juttatott el a sajtóhoz, amely reagálás a Romániai Színházi Szövetség (UNITER) január 16-ai, Tompa Gábor kolozsvári színházigazgató melletti kiállásra. A 2001. december 8-án a kolozsvári Unitárius Egyház imater­mében a Honnan és hová, Kolozsvári Magyar Színház?... című nyilvános vitafórum részvevői által legitim módon a megválasztott testület sértőnek és a tényekkel összeegyeztethetetlennek tartja az UNITER szenátusának azon kijelentését, miszerint a vitafórum egyféle „fekete misére” emlékez­tető jelleget öltött volna. „Ez mélységesen provokatív és hazug állítás. Til­takozunk a lekezelő és arrogáns megnyilatkozások ellen is, melyek sze­rint a Kolozsvári Állami Magyar Színház repertoárja, többek között, az értő közönség által elismert előadásokból áll..., mert ezzel ismét meg­sértik és alaptalanul hierarchizálják e színház nagyközönségét” - fogal­maz a közlemény, amely így folytatódik: „E vitában senki, sehol nem mi­nősítette Tompa Gábor rendezői munkásságát, hanem igazgatói ráter­mettsége kérdőjeleződött meg. Az UNITER szenátusának nyilatkozatában valamilyen kampány szervezőiről esik szó, holott ez nem kampány, ha­nem egy széles körű, kimondottan kolozsvári jellegű civil kezdeménye­zés, mely a színházi áldatlan állapotok jogos lereagálása. Senki, sehol nem emlegetett és nem kíván semmilyen fajta cenzúrát.” Az intézőbizott­ság szerint ha az adófizető polgárok megkérdőjelezik egy teátrum műsor­politikáját, ez csak félretájékoztatás eredményeként csapódhat le mint „cenzúra”. „Tiltakozunk az ellen is, hogy a kommunista időkben jócskán meg­szenvedett, a decemberi állásfoglalást is aláíró egyházfők, kolozsvári ve­zető értelmiségiek hozzáállását megpróbálják párhuzamba hozni a forra­dalmi időkre emlékeztető cenzúra bevezetésével, és frusztrált, szélsősé­ges hangadóként jelennek meg az UNITER-nyilatkozatban. Ezek a szemé­lyiségek tiszteletet és megbecsülést érdemelnek mindenkoron, nemcsak nemzeti közösségünk részéről, de még egy színházi civil szervezet szená­tusától is.” A közleményből megtudhatjuk, hogy Dan Brudaşcu, Vadim Tudor és Gheorghe Funar Nagy-Románia Pártjának parlamenti képviselője a ko­lozsvári magyar színházat és operát folyamatosan támadja, amire „Tom­pa Gábor igazgató megtévesztő, félrevezető és rosszindulatú kijelentések­kel” reagált, mondván, hogy a két szélsőségnek - mármint az extrém ro­mán nacionalizmusnak és a magyar polgári kezdeményezésnek - szüksé­ge van egymásra. A Polgári Publikum Egyesület nyilvános magyarázatot kér Tompa Gábor igazgatótól e voluntarista párhuzamra, valamint arra, hogy miként válhatott az ő személye és magatartása hivatkozási alappá a nagy-romániai képviselő által a kultuszminiszterhez benyújtott interpel­lációban. Nagy Gáspár, Csoóri Sándor, Egyed Emese és Simonfy József verseit közli a SZÉKELYFÖLD decemberi száma, prózával Gángoly Attila és Bebessi Károly jelentkezik. Zsigmond Andrea Csíki Andrással, a kolozsvári színház Jászai-díjas művészével beszélgetett, az Interjú címe Kihívás, Igényesség, elrugaszkodás. A Dankovics László-Pataki Gábor Zsolt szerzőpáros tanulmányában azt a kérdést boncolgatja, hogy milyen kapcsolat van Georges Clemenceau és Magyarország között. Szabó Judit annak apropóján ragadott tollat, hogy harmincéves a Zsuzsi- és Andrisbaba-gyűjtemény. Az Ujjlenyomat rovatban Beke György Kicsi Sándor történésszel, lexikonszerkesztővel beszélget. Tófalvi Zoltán Szolnay Sándor festő fiával, Ádáramnal készített interjút. A Szemle rovatban a 2001-es Székelyföld-díjasok (Máthé Éva, Király László és Lőrincz György) laudációját hozza a kulturális folyóirat, melyet Szolnay Sándor munkáival illusztráltak. ]13 Visky András dramaturg, közíró, költő, a Kolozsvári Állami Magyar Színház munkatársa és a Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanára Pompa diabell - avagy mire való a színház? címmel értekezett csütörtökön a nagyváradi Ady Endre Gimnáziumban a CE szövetség szervezésében. Érdekfeszítő, élvezetes előadását a megjelent diákok és értelmiségiek, színészek és barátok egyaránt díjazták. r í*- j I IA*- j i&’fj Két erdélyi Márai-díjas Idén Bálint Tibor, Bartis Attila és Garaczi László részesült Márai Sán­­dor-díjban, az elismeréseket a hagyományok szerint a magyar kultúra napján nyújtotta át Rockenbauer Zoltán, a nemzeti kulturális örökség minisztere Budapesten, az Iparművészeti Múzeumban rendezett ünnep­ségen. Az 1995-ben alapított kitüntetés életműért vagy a díj adományozá­sát megelőző évben megjelent kimagasló értékű prózakötetért, valamint magyar író külföldi elismerést szerzett munkásságáért adományozható. Mint a méltatás tartalmazza, az 1932-ben Kolozsvárott született Bá­lint Tibor írói indulását az 1963-ban napvilágot látott Csendes utca című elbeszélések és karcolatok gyűjteménye jelentette. Hat évvel később jelent meg korszakos nagyregénye, a Zokogó majom, alcíme szerint az Egy él­hetetlen család története, amely immár a 20. század egyik mérföldköve a magyar prózatörténetben. Hasonlóan nagy sikert aratott a mű folytatásá­nak is tekinthető regény, a Zarándoklás a panaszfalhoz. Mindkét alkotást nagydíjjal jutalmazta a Román írószövetség. Bartis Attila 1968-ban született Marosvásárhelyen, családjával 1984- ben települt Magyarországra. Első kötete, A séta című regény 1995-ben jelent meg, amelyet 1999-ben egy német kiadó is közreadott. A kéklő pá­ra című novelláskötete 1998-ban látott napvilágot. A tavalyi ünnepi könyv­hét egyik nagy sikere volt A nyugalom című nagyregénye.­­ Garaczi László 1956-ban született Budapesten. A magyar irodalom újabb generációjának jeles képviselője, a nehezen meghatározható poszt­modern egyik vezéralakja. Első kispróza-kötete, a Plasztik 1985-ben je­lent meg. Nevéhez olyan kötetek fűződnek, mint a Nincs alvás!, a Bálnák tánca, Pompásan buszozunk! Mintha élnél, A csodálatos vadállatok című színpadi játékát ez idő tájt Bécsben játsszák. Zeneszerzői verseny IN MEMÓRIÁM KODÁLY ZOLTÁN Nemzetközi zeneszerzői versenyt hirdetett Kodály Zoltán születé­sének 120. évfordulója alkalmából a kecskeméti Kodály Zoltán Zene­­pedagógiai Intézet. A verseny nyitott, azon bármely ország zeneszer­­­zője részt vehet. Nevezni lehet 15-25 perces, eredeti, új, kiadatlan, nyilvános hangversenyen még nem szerepelt vonósnégyessel. A jelent­kezés határideje 2002. július 31. Jelentkezési lapot az intézet honlap­járól, a www.kodaly-inst.hu címről lehet letölteni. Az első helyezett 10 ezer, a második és harmadik 5-5 ezer dollár jutalomban részesül. A díjakat 2002. december 15-én Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében adják át, ekkor hangzanak el a nyertes mű­vek is. SZÓRA BÍRTAK Végre nekünk is osztanak szerepet Shakespeare-darabban mindig nagy megtisztelte­tés fellépni. Negyvenéves színészi pályám alatt mind az öt váradi előadásban játszhattam. Talán a legna­gyobb várakozás a Szentivánéji álom premierjét előzte meg. Jól emlékszem, a társalgóban ülve találgattunk, és amikor végre kialakult a szereposztás, elégedett voltam, mert a kis szerepek közül megkaptam az ép­pen nekem való Tisbét. Íme most, nyolcvanévnyi „statisztálás" után életem egyik legnagyobb „szerepe" előtt állok, azaz állunk mindannyian, kisebbségbe, a pálya szélére sodort ma­gyarok. Örömteli várakozás ez, mert a státustörvény a mindenkori magyar kormányok szinte legnagyobb megvalósítása. A magyar állam határain kívül élő ma­gyarságnak is „szerepet oszt" végre az élet színpadán, ahol bennünket már oly sokszor leírtak, leszázalé­koltak. Jól emlékszünk azokra a pártfőtitkári találko­zásokra - például Nagyváradon Kádár elvtárssal, majd Aradon Grósz elvtárssal -, ahol az asztaltól fel­állva Ceauşescu elmondta a semmit a „megbonthatat­lan román-magyar barátságról". Ami fájdalmas, hogy a mai szereposztó bizottság­ban Kovács elvtársék és barátaik (akik kikérik ma­guknak, ha utódpártként emlegetik őket) folytatják elődeik kirekesztő politikáját velünk szemben. Pedig még azt sem lehet elmondani rólunk, hogy megátalko­dott Fideszesek vagy MIÉP-esek lennénk, meg azt sem, hogy beleszólhatunk az anyaországi választások­ba, hiszen tudják jól, nincs választójogunk. A kiseb­bik ellenzéki párton nem is lehet csodálkozni, hiszen ők a parlamentben meg sem szavazták a státustör­vényt, vagyis eleve utálnak bennünket, talán attól fél­ve, hogy a „meggyes tortából" evők mellett megjele­nünk egy pár falatért, morzsáért... Megrázó volt az a kárpátaljai bácsi a tévében, aki elmondta, hogy még útlevele sincs és nem is lesz, mert nincs rá pénze (szemben a moldovai románok­kal, akiknek a román állam kifizette az útlevélköltsé­güket), de annak is örül, hogy az anyaországban egy fiókban egy kis fényképes, szentkoronás igazolvány fog lapulni a nevére kiállítva. Végre van egy olyan magyar­­kormány, amelynek a feje szeret minket, megérti vágyainkat, álmainkat, és többet is tehet a korán elhalt Antall Józsefnél. Amikor Orbán Viktor itt járt, bizonyára látta és kiérezte abból a temploma­inkban szokatlan tapsviharból, hogy milyen nagy bizakodással és reménnyel fordul felé az er­délyi magyarság. Köszönjük, hogy ebben a történelmi produkcióban ne­künk is osztottak szerepet. Mogyoróssy István Nagyvárad

Next