Erdélyi Napló, 2002. március-április (12. évfolyam, 9-17. szám)

2002-04-16 / 15. szám

Boldogtalan békeidők­ nek. Mikszáth Tóth Mariját megóvta az apja az utóbbiaktól, Szabó Magda Rickl Máriáját nem tudta megvédeni a gazdag boltos: elhitte egy percre az udvarló rímeket, a naponta érkező rózsacsokrok virágnyelvét, és hozzá­ment a snájdig Jablonczayhoz. Egy­szóval ha az események időpontját s a Mikszáth-analógiát nézzük, akkor régimódi ez a történet, de ha az egy­másnak feszülő, egymástól olyannyi­ra különböző világok ütközéséből kicsiholódó tragikus sorsokat, ak­kor Szabó Régimódi története na­gyon is idő fölötti, nagyon is örök. A jó írót a nem jótól az is megkü­lönbözteti, hogy tudja: vérvonala olyan eseményeket, pikareszk-pito­­reszk sztorikat, pikantériákat hor­doz-e, melyek csak a szűk családi körben érthetőek, vagy pedig van sza­vuk az utódokhoz, a kései utókorhoz is. Szabó Magda anyai felmenői ugyanúgy „beszélnek" hozzánk, mint Mikszáth vagy Babits regényalakjai, hiszen alig akad olyan mai - gyökere­it a monarchiabeli polgárvilágba eresztő - család, ahol ne őriznének hozzájuk hasonló szépia-fotókat. Val­lomása szerint az írónő édesanyjá­nak, Jablonczay Lenkének akart be­tűkből emlékművet rakni, mégis a re­gényben - s így a drámaváltozatban is - Lenke csupán másod-főszereplő nagyanyja, Rickl Mária mellett. Mert­hogy a már említett sajátos osztály­váltás miatt ő a jellegzetes alakja ko­rának. Asszonynevén említteti ő is magát, holott ugyanúgy abszolút családfő és családfenntartó, akár­csak Babits nagyanyja, Cenci. És va­jon még hány tömör tölgyfakapu mö­gött élt ilyen nagyasszony, ilyen ezüst­­glóriás mater familias, aki a háztar­Szabó Magda Debrecenben született 1917. október 5-én, ám apai ágon erdélyi származású, a mai Arad megye Ágya községe vallja magáénak a neves írónőt. Olyannyira, hogy az 1997-ben másod­jára megrendezett Erdőháti Napokon, amelynek a Kisjenő mel­letti település volt a centruma, a 80 éves Szabó Magdát a község díszpolgárává avatták. A kortárs magyar irodalom nagyasszonya nem tudott jelen lenni, Budapestről küldött üzenetét a cívis város delegációja tolmácsolta az ágyaiaknak és az augusztus 5-én ott tartózkodó közeli s távoli vendégeknek. A mindeddig kiadatlan szöveghez Hevesi Mónár József jóvoltából jutottunk hozzá. Mintha a reformkor és a szabad­ságharc küzdelmeibe fáradt volna bele; mintha nem értené, hogy az új világban a tőke többet ér a kutya­bőrnél - a kiegyezés után a magyar köznemesség elpilledten tűri, hogy lába alól kihúzzák a talajt. A szó leg­szorosabb értelmében: se erejük, se módjuk nincs a földek megművelte­­téséhez, tehát lassan (vagy nem is olyan lassan) eladogatják. Mert élni kell, a szintet tartani kell, s ha tudja is mindenki, hogy elúszott a nemesi előnevet szavatoló ősi birtok, azért ragyog még annyira az a praedica­­tum, hogy lámpásként világítsa meg az úri kaszinóba vivő utat. A dzsent­rik közt van cinikus-gátlástalan Noszty Pál, van buta-ravasz Kope­­reczky, de ekkor még - a boldognak mondott békeidőkben - a legtöbbjük szeretetre méltóan zsivány Noszty Feri. Mint Szabó Magda nagyapja és dédapja, a két Jablonczay Kálmán. Nyugat-Európában már évszáza­dok óta hat, nálunk valójában csak 1867 után lendül működésbe a tár­sadalmi „mérlegtörvény": ha az egyik osztály súlytalanabb lesz, a másik annál többet nyom a latban. Ez pe­dig a polgárság. A szigorú erkölcsű, munkamániás Tóth Mihályok osztá­lya, akiket a dzsentrik kalmárlelkű­­eknek bélyegeznek ugyan, de már nem tudnak nélkülük élni: pénztar­tó puritánságuk nélkül legföljebb a kaszinó zöld posztójára lenne mit kicsapni, a család asztalára nem biz­tos, hogy kerülne mindennapi. Két világ, tűz és víz. Vonzás és ta­szítás. Olyan villamos töltetű köl­csönhatás, amiből fiatalon a nagy szerelmek, később a csalódások, a megkeseredés, a gyűlölködés szület­t és mellett a birtokot, az üzletet is ve­zette; gyerekeket, majd unokákat ne­velt emberré; gondozta a család öre­­geit-betegeit, s mindezt úgy, hogy nem panaszkodott stresszre, migrén­re; szórakozása évente egy-egy jóté­konysági bál vagy színielőadás volt, s nem vágyott önmegvalósításra - „csak” észrevétlenül megvalósította önmagát?! Mert ez volt az élete. A vásárhelyi Kovács Levente ren­dezésében a váradi Szigligeti Társu­lat nagyon jól visszaadta ennek a - száz év távlatából - boldognak látott, ám valójában boldogtalan békeidőbe­li Régimódi történetnek a hangulatát. Ha elhagyják az epikus, redundáns jeleneteket (s a három és fél órából harmadfél órányira faragják), töké­letesnek lehetne mondani. Fábián Enikőnek a Három nővér Másája óta nem volt ilyen rászabott szerepe. Rickl Máriája könyörtelen, kemény, de minden pillanatban érezni, hogy nem hiúságból, nem öncélúan ilyen: amit tesz, azt a családjáért teszi. Ugyanakkor érezni azt is, hogy ez a keménység valójában páncél, védő­burok, mert ha szabadjára engedné érzelmeit, az otthon, a Kismester ut­cai ház forgácsaira hullna. Méltó partnere Fodor Réka, aki a csám­­pásság időnkénti túlkarikírozásától eltekintve hitelesen építette fel az utat Gizella cserfességgel-túlokos­­sággal kompenzált csúnyácska csit­­rijétől a megkeseredő vénlányságon, majd a nélkülözhetetlen ápolónőn és pótanyán át a későn bár, de Majthé­­nyi oldalán kiteljesedő teljes asz­­szonyságig. Sólyom Katalin viszont nem élte meg teljes egészében Lenke fénysugár-jellemét: inkább csak el­játszotta a tehetséges lányt, inkább szeleburdi volt, mint szenvedélyes, és nem éreztette azt az érzelmi kü­lönbséget, ami Hofferhez, illetve az első férjéhez fűzte. Vagy talán a si­kertelenül sárga frizura feszélyezte a kibontakozásban?! Molnár Júlia mindenese telitalálat: ilyenek voltak azok a régi „bútordarabok”, akik hozzátartoztak egy-egy háztartáshoz, akik egész életüket egy helyen élték le, mindent tudtak, mindenre emlé­keztek, s csak akkor derült ki, hogy van saját családjuk is, ha valami baj volt. Külön említést érdemel Csíky Ibolya, az özvegy papné, Gacsáry Emma nagyanyja szerepében. Ellen­­pontja-kiegészítője ő Rickl Máriá­nak, ugyanannak a törzsnek két kü­lönböző irányba növő, de ugyanazt a gyümölcsöt termő ága. Az egyik a hi­deg, józan ész, a másik a szív fegyve­rével, de mindkettő a család megtar­tásáért küzdő amazon-angyal. Jó öt­let volt beépíteni az írónő-narrátor szerepet, csak kár, hogy nem volt eléggé kihasználva, pedig Bathó Ida remekül megoldotta volna a már hiányolt sűrítést is. A Régimódi történet „kapun be­lül" játszódik, tehát elsősorban női vitág. A férfiak inkább csak „kellé­kei” ennek a mindennapos életküz­delemnek, s így szerepük is jobbára a dekorativitásra szorítkozik. De el­sősorban a két Jablonczay - Ács Ti­bor és if­. Kovács Levente - remekel: kedvesek, hódítóak, fellengzős száj­hősök, de mindenekelőtt szánandó, esendő emberek. Kiss Csaba meg­maradt a fiatal Hoffer szerepének a felszínén, csibészes nyeglesége elta­karta Lenke szenvedélyes kitörését gyávaságától. Csatlós Lóránt időn­ként túljátszotta ugyan a beteget, de nem volt hitelrontó. Ötletesek voltak Florina Bellinda Biceának a színváltásokat jól megol­dó, jelzésszerű díszletei, ám a kosz­tümök - különösen Kovács Enikő és Garai Ágnes ruhái - ízléstelen, pro­vinciális csiricsárésággal „feleltek” a szövegbeli eleganciára. Pedig a kora­beli szecessziós divat csodálatos öl­tözékeket kreált. A színészek nagy kedvvel játsza­nak, a közönség nagy kedvvel nézi ezt a nagyon mai Régimódi történe­tet. Sikerszériának ígérkezik: Molnár Judit Tisztelt és nagyra becsült megje­lentek, Debrecen város küldöttei, kik helyettem és nevemben megtet­ték ezt a hosszú utat, s tenyereik öblében viszik láthatatlanul megha­tott hálámat és lámpalázas zavaro­mat, mert mindazt, ami ezekben az órákban itt lefolyik, ugyan mivel ér­demeltem ki­? Önök tudják a legjobban, én magam semmivel, s a család, amely egykor innen vette eredetét, nem volt dicsekvő fajta, ha tett valamit e tájegységért, tudta, hogy Isten látta, emberek átélték, nincs azon tár­­gyalnivaló semmi. Egy bizonyos, hogy Ágya neve azonnal szókincsembe került, mi­helyt megismerkedtem családi ne­vemmel, elhangzott a helynév, rög­zült, kísért­e sok évtizeden át. Apám járt Ágyán, okmányokat keresve bejárta a megye paplakjait, ő közvetített némi földrajzi ismere­teket a tájról, s nagyon szemlélete­sen gyermeke elé festette a lombo­kat az akkor éppen dólétől megda­gadt folyócska partjain, saját apja rég eltűnt lábnyomaiba lépett a há­zak között is. Nagyapám, az akkori békés-bánáti református egyház­megye esperese szórványreformá­tusok lelki eligazítására érkezett maga is úgy, hogy tudta, az ősi rö­gök nagy történetet takarnak, s a családtagok emlékezetében az er­délyi fejedelmi udvarig száll az igaz­mondó legenda. Első Rákóczi György prédikáto­rai mindegyikének előnév adásával igazolta vissza, hogy külföldi teoló­giákon szerzett ismereteiket haza­hozták népük fiai közé. Ki honnan eredt, kapta kísérő nevét, így a szó, hogy „ágyai”, Erdély tündérkertjé­vel együtt került egy hajdani kisgye­rek tudatáig, aki számára nagyapja amúgy is mitológiai jelenség volt, a falukutató közéleti személyiség, aki mint drágaköveket gyűjti köré­be és írja össze megtalált hitebeli testvéreit, szószéken vagy várúton, a fővárosban vagy kihallgatáson a királynál, bárhol, mindig állandó tudatában azoknak, akiket képvi­sel, így az ágyainknak elsősorban, hisz hozzá még közelebb a legenda igaza, a családi emlék, amelyben arcunk jellegzetes vonásait még a származásnál is ősibb magyarázat rögzítette, a kunok, tatárok itt hagyta szemrések, arc- és homlok­forma. Unokája beszél most Önökhöz helyette és minden elődje helyett, aki tudja, nemhogy díszpolgárnak, polgárnak lenni is nagy kapcsolat, majdnem több mint a rokoni, s mi­kor megköszönöm bizalmukat, fe­lém sugárzó szeretetüket, a rendkí­vüli megbecsülést, ami e kitüntetés révén ért. Most már Ágya miatt is kérem az Istent, adjon valamelyes időt még ahhoz, mikor elébe léphetek, mert hogy törleszthetem e mai nap, ez óta gyönyörű elkötelezettségé­nek adósságát, ha­nem az ő segítsé­gével. A mi urunk őrizte Ágyát és a vi­déket, amelyen családom tagjai jár­ni és a testvérnépeket megismerni tanultak: nagyapám egyik fiát az egyházmegye egyik német nyelvű evangélikus, másikat szlovák nyel­vű szintén evangélikus lelkész há­zában neveltette, maga apám élete hat évét a román lelkipásztor gyere­kei között sírta-nevezte át, miköz­ben a Körös-parti parókián szlo­vák, német és román kisfiúk vere­­kedtek-játszottak és tanulták a mi nyelvünket tizennégy gyerekes, sze­líd nagyanyám oldalán. Isten egyben és egynek teremtet­te a földet és szent kezéből béke szállt. Adjon erőt nekünk minden nehézség átívelésére az ő áldássze­ró keze, ő őrizzen mindannyiunkat, mint valaha a vidékjáró Szabó Já­nos, aki hitünk elemeit és szép sza­vaink bányakincse tárát tárta fel és őrizte. Ebben a percben úgy érzem, azért engedte életem fonalát ennyi­re hosszúra nyúlni, hogy ha a távol­ban is, de megérezzem Ágya szíve dobbanását és ezt a semmi máshoz nem hasonlító születésnapot. Szabó Magda : Levél Agyára hódolat Erdélyi Napló A színházak különös helyzetéről Furcsa szabályok szerint működnek nálunk még a színházi élet mechanizmusai is. Amint a gazdaság és politika tényezői (gazdaság­­politika,szegénységpolitika) önmagukkal, illetve egymás ellen hada­koznak, úgy a színházi élet is viaskodásokkal tengeti mindennapjait. Már távol vagyunk attól a felfelé ívelő romániai színjátszástól, amitől egykoron visszhangzott az európai szakma. Véget ért ama híres-míves kurzus, ami Liviu Ciulei, Lucian Pintilie, David Esrig, Harag György, Taub János, Andrei Şerban, Vlad Mugur és mások által vált ismertté. A kivándorlás, valamint az árnyékvilágból való eltávozás többszörö­sen megrengette Thalia hajlékát, s az itthon maradottakra hárult a hagyományok továbbvitele. Ily módon került előtérbe egy újabb nem­zedék, amely tette, amit tennie kellett és tehetett. Ebből is kikerült néhány jelentős személyiség, akikre olykor büszkék vagyunk, illetve akiket ki nem elégülő elvárásaink miatt alkalomadtán pellengérre ál­lítunk az írott és elektronikus sajtóban. Szerencsére a több mint két évszázados múltat maga mögött tudó erdélyi magyar színjátszás, a viszontagságos idők megpróbáltatásait átvészelve, naponta meghurcolva, úgy látszik, felfedezni látszik önma­gát, helyét, hivatását, szerepét a kisebbségi sorsban, a magyarországi és romániai színházi holdudvarok vonzásában. Hat kőszínház, három hivatásos trupp és két felsőfokú színművészeti tanoda működése, egy újabb színészi- és rendezői nemzedék fellépése, a két kultúrkör köl­csönös hatása mind-mind hasznára válhat az erdélyi magyar színját­szásnak. Bárminemű rendellenesség pusztán a nem nyugdíjas funk­ciót betöltő direktorok ideiglenes ténykedésének tudható be. Igaz, a sajtónak le kéne reagálnia a színházi élet történéseit, mivel szak­avatott színikritikusokat a média nem tud hivatásszerűen foglalkoz­tatni, a produkciók minőségéről, koncepciójáról, színháztörténeti je­lentőségéről alig lehet valamicskét is olvasni, annál több tintát paza­rolnak az alkalmi krónikások a kulisszák mögött történtekre, az elő­adások költségvetésének ismertetésére, a folyósokon, büfékben zajló civakodásokra. A Romániai Színházi Szövetség (UNITER) két erdélyi színházi egyéniséget díjazott a minap: Tompa Gábort, a Kolozsvári Állami Ma­gyar Színház igazgatóját, rendezőjét (hazai és külföldi munkásságáért különdíjat kapott), valamint Kincses Elemért, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának rendezőjét, ezúttal drá­maíróként, a tavalyi év legjobb hazai drámájának szerzőjét. A honi színházi élet furcsaságaihoz tartozik az is, hogy a legjobb romániai dráma tulajdonképpen magyar nyelven íródott. A színházi kultúrkörök egymásra való hatását kell kiaknázniuk teátrumainknak, s ily módon elkerülhetők lennének az avítt, lejá­ratott panelekhez visszavezető tendenciák. A 21. században ideje rob­banásszerűen megreformálni színjátszásunkat, olyan ellenérzések dacára, mint amilyeneket a budapesti Nemzeti Színház felavatásakor bemutatott Az ember tragédiája váltott ki, a tévéközvetítés korlátjai­ból, redukált dimenzióiból adódóan. A televízióban látottaknak nem­csak dimenziója, hanem illata sem volt. Igen, egy színházi előadásnak illata is van! Stracula Attila

Next