„Érted Vagyok”, 2004 (15. évfolyam, 1-6. szám)

2004-02-01 / 1. szám

Kísértés és szabadulás va­gyok­ megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja, hogy kibírjátok” (1kor 10,13). A kísértésről szóló kérés ezek sze­rint az imádkozó félelmére vonatko­zik. Mondjuk ki őszintén: én vagyok az, aki félek, ha a jövőre gondolok. Mennyi borzalmas próbatétel várhat még rám, ami megingathatja a jó Is­tenbe vetett bizalmamat? - Jézus is­merte ezt a helyzetet, mert magának is meg kellett küzdenie ezzel a féle­lemmel. Példát mutatott nekünk, hogy minden félelmünket s aggodal­munkat „Atyánk” kezébe helyezzük. Ráhagyatkozhatunk Jézus hitére, hogy az egész világ a szerető Isten műve, akinek részvétele nélkül sem­mi nem történhet velünk. Ha valóban hiszek, akkor ráhagyat­kozom arra, hogy Isten, aki szereteté­­vel,jókat és gonoszokat­ egyaránt el­ér, velem szemben sem marad semle­ges. Bármilyen gondban vagyok, nem tehetek jobbat, mint hogy szorosan megfogjam a kezét, és kérjem, hogy megtaláljam a kiutat.­­ A kiút felfede­zését azonban élesen el kell választa­nom aggodalmamtól, hisz a félelem könnyen megzavarná ítélőképessége­met. Ha ragaszkodom ahhoz, hogy Is­ten ilyen vagy olyan módon hallgassa meg az imámat, képtelenné válok megpillantani a kiutat, amely talán éppen megnyílik előttem, ám nem ott, ahol eddig képzeltem. Isten azokat segíti meg, akik bizalommal ráha­gyatkoznak. Aki körülnéz e világban, joggal megkérdezheti, hogy létezik-e egyál­talán egy jó „mennyei Atya”, ha az megengedi, hogy gyermekeivel olyan sok borzalmas dolog történjen. Ez a kérdés nemcsak bizalmunkat sodorja veszélybe, hanem Jézus istenképét is kétségbe vonja. Erre a fenyegető kér­désre még ki kell térnünk, de e helyütt meg kell elégednünk egy rövid uta­lással. Egy emberi istenkép eleve nem képes az abszolútumnak, min­den lét végső alapjának befogadására és leírására. De ha a felfoghatatlanról nem tudunk is neki megfelelő fogal­makat alkotni, legalább megkaptuk annak a lehetőségét, hogy lelkünk mélyén megéljük, hogy a LÉT két­ségtelenül jó. Minden emberi hit végső fokon egy ilyen (tovább nem elemezhető) mély belátáson alapul. Jézus „örömhíre” éppen azért tudja olyan mélyen érinteni lelkünket, mert az sem más, mint a végtelen szeretet magában véve leírhatatlan lelki meg­tapasztalásának egyik elképzelhető kifejtése. „ Szabadíts meg a gonosztól! ” A gonosz reális veszélye A Miatyánknak ez a hetedik és utol­só kérése egyszerre megkérdőjelezi mindazt, amit eddig kimondtunk. Mert ne felejtsük el: Az első hat ké­résben csak arról volt szó, hogy rábíz­zuk magunkat a mennyei Atyára, és életünket összhangba hozzuk az ő akaratával. Ki számolt volna azzal, hogy e hetedik kérésben váratlanul egy harmadik hatalom jelenik meg, aki fenyegeti az embert?! E hatalom megjelenése veszélybe hozza Istenbe vetett bizalmunkat, hiszen most azt kell kérnünk tőle, hogy szabadítson meg minket ettől a „gonosztól”. De hát ki ez a „gonosz”? Jézus itt talán az ördög fenyegető hatalmára akart em­lékeztetni, akinek befolyásától csak Isten különös beavatkozása menthet­ne meg minket? Mindenesetre feltű­nő, hogy Jézus imájának alaphangu­lata itt hirtelen megváltozik. Mikép­pen lehet ezt megmagyarázni? Az első hat kérés csupán olyan mo­tívumokat tartalmaz, amelyeket Jézus igehirdetéséből jól ismerünk. A hete­dik kérésről azonban ezt már nem le­het állítani, mert Jézus örömhírének kifejtésében egyáltalán nem hangsú­lyozta az ördög részéről fenyegető veszélyt. Ez a megfigyelés arra utal, hogy ezek a szavak esetleg nem Jé­zustól magától származnak. Tény az, hogy csak Máté evangéliumában találhatóak meg, Lukácsnál hiába ke­ressük őket. Mivel ez a két evangélis­ta ugyanabból a régi forrásműből vet­te az ima szövegét, arra következtet­hetünk, hogy az eredeti szöveg nem tartalmazta e szavakat, hiszen miért is rövidítette volna meg Lukács Jézus ismert imáját? Ezért véleményem szerint a „gonosz” megemlítése itt a Máté-evangélium szerkesztőjétől származik, aki ezzel a fordulattal csu­pán a „Ne vígy minket kísértésbe ” ké­rést akarta konkretizálni. Jób könyve és az ördöghit A kísértésektől való megalapozott félelem az evangélista környezetében a Sátán mitikus alakjához fűződött. A bibliai Jób könyvének szerzője arra a kérdésre kereste a választ, miért szen­vedhet egy teljesen hibátlan és jó em­ber a legsúlyosabb sorscsapások alatt. Ha nem akarta a rosszindulat gyanú­jával vádolni Istent, más valakinek kellett tulajdonítania a Jóbot ért meg­próbáltatásokat. Magyarázatul ezért egy „mennyei tanácskozást” írt le, ahol az „istenfiak megjelennek az Úr előtt”, s ezek egyike, Sátán, Jób vád­lójaként lép fel. Az itt „elhangzott” eszmecserében Jóbbal kapcsolatban Isten képviseli a pozitív szemponto­kat, Sátán pedig a gyanakvó és nega­tív gondolatok megtestesítője. A rosszindulatú „istenfiú” a párbeszéd végén szabad kezet kap, hogy próbára tegye Jóbot. E párbeszéd célja, hogy ne Istentől jöjjön a sok kegyetlen pró­batétel, holott ő kétségtelenül bele­egyezését adja hozzá. A szerző ezzel leválasztotta a negatív sorsot Isten akaratáról. Úgy látszik, nem látott más lehetőséget arra, hogy a világban uralkodó kegyetlenséget és igazság­talanságot megmagyarázza, anélkül hogy Isten jóságát kétségbe vonná. Ami Jób könyvében még aligha volt több, mint irodalmi fikció, abból ké­sőbb nagy hatalmú gonosz személy keletkezett, aki üldözi az embereket, és ellenlábasa Istennek. Jézus és az evangélisták korában már eléggé el­terjedt volt az a hit, hogy a világ bajai mögött az ördög hatalma áll. Ha az ördögbe vetett hit nem más, mint a „gonosz” leválasztása az isten­képről, akkor ez új fényt vet arra, mi­lyen hatalmas tettet vitt véghez Jézus, amikor a „Ne vígy minket kísértésbe” kéréssel kijavította ezt a lehasítást. Is­tenről mint szerető Atyánkról beszélt ugyan, de arról is, hogy akármi baj ér­ne minket, az nem Isten nélkül vagy Isten ellenében történik. Atyánk tudta nélkül „még egy veréb sem esik le a földre; nektek meg még a hajatok szá­lai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek hát - fűzte hozzá -, mert ti sokkal többet értek a verebeknél” (Mt 10,29-31). Jézus tehát meg volt győ­ződve arról, hogy a legnehezebb pró­batétel sem jelentheti a végünket, mert az Atya semmilyen körülmé­nyek között sem feledkezik meg gyermekeiről. A kísértéseket is éppen azért vette fel imájába, hogy még mé­lyebben lelkünkbe vésse ennek a bi­zalomnak a lényegét. A Jóbot próbára tevő Sátán a Má­té-evangélium szerzője számára nem más, mint az ördög, aki szerinte Jé­zust is megkísértette (Mt 4,1-11), s ezért kézenfekvő volt, hogy a kísérté­sekre vonatkozó kérést ezekkel a sza­vakkal erősítse meg: „ha nem szaba­díts meg a gonosztól”, így kerülhetett ez az ún. „hetedik kérés” a Miatyánk­ba. Ha Jézus nem szándékozott mást elérni imájával, mint hogy az Atyával szemben teljesen elveszítsük félel­münket, akkor Máté ezekkel a sza­vakkal nemcsak elhomályosította, hanem felismerhetetlenné is tette Jé­zus szándékát! Mert az a kérés, hogy Isten szabadítson meg minket a go­ 2004.február 1­3

Next