„Érted Vagyok”, 2004 (15. évfolyam, 1-6. szám)
2004-02-01 / 1. szám
Kísértés és szabadulás vagyok megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja, hogy kibírjátok” (1kor 10,13). A kísértésről szóló kérés ezek szerint az imádkozó félelmére vonatkozik. Mondjuk ki őszintén: én vagyok az, aki félek, ha a jövőre gondolok. Mennyi borzalmas próbatétel várhat még rám, ami megingathatja a jó Istenbe vetett bizalmamat? - Jézus ismerte ezt a helyzetet, mert magának is meg kellett küzdenie ezzel a félelemmel. Példát mutatott nekünk, hogy minden félelmünket s aggodalmunkat „Atyánk” kezébe helyezzük. Ráhagyatkozhatunk Jézus hitére, hogy az egész világ a szerető Isten műve, akinek részvétele nélkül semmi nem történhet velünk. Ha valóban hiszek, akkor ráhagyatkozom arra, hogy Isten, aki szeretetével,jókat és gonoszokat egyaránt elér, velem szemben sem marad semleges. Bármilyen gondban vagyok, nem tehetek jobbat, mint hogy szorosan megfogjam a kezét, és kérjem, hogy megtaláljam a kiutat. A kiút felfedezését azonban élesen el kell választanom aggodalmamtól, hisz a félelem könnyen megzavarná ítélőképességemet. Ha ragaszkodom ahhoz, hogy Isten ilyen vagy olyan módon hallgassa meg az imámat, képtelenné válok megpillantani a kiutat, amely talán éppen megnyílik előttem, ám nem ott, ahol eddig képzeltem. Isten azokat segíti meg, akik bizalommal ráhagyatkoznak. Aki körülnéz e világban, joggal megkérdezheti, hogy létezik-e egyáltalán egy jó „mennyei Atya”, ha az megengedi, hogy gyermekeivel olyan sok borzalmas dolog történjen. Ez a kérdés nemcsak bizalmunkat sodorja veszélybe, hanem Jézus istenképét is kétségbe vonja. Erre a fenyegető kérdésre még ki kell térnünk, de e helyütt meg kell elégednünk egy rövid utalással. Egy emberi istenkép eleve nem képes az abszolútumnak, minden lét végső alapjának befogadására és leírására. De ha a felfoghatatlanról nem tudunk is neki megfelelő fogalmakat alkotni, legalább megkaptuk annak a lehetőségét, hogy lelkünk mélyén megéljük, hogy a LÉT kétségtelenül jó. Minden emberi hit végső fokon egy ilyen (tovább nem elemezhető) mély belátáson alapul. Jézus „örömhíre” éppen azért tudja olyan mélyen érinteni lelkünket, mert az sem más, mint a végtelen szeretet magában véve leírhatatlan lelki megtapasztalásának egyik elképzelhető kifejtése. „ Szabadíts meg a gonosztól! ” A gonosz reális veszélye A Miatyánknak ez a hetedik és utolsó kérése egyszerre megkérdőjelezi mindazt, amit eddig kimondtunk. Mert ne felejtsük el: Az első hat kérésben csak arról volt szó, hogy rábízzuk magunkat a mennyei Atyára, és életünket összhangba hozzuk az ő akaratával. Ki számolt volna azzal, hogy e hetedik kérésben váratlanul egy harmadik hatalom jelenik meg, aki fenyegeti az embert?! E hatalom megjelenése veszélybe hozza Istenbe vetett bizalmunkat, hiszen most azt kell kérnünk tőle, hogy szabadítson meg minket ettől a „gonosztól”. De hát ki ez a „gonosz”? Jézus itt talán az ördög fenyegető hatalmára akart emlékeztetni, akinek befolyásától csak Isten különös beavatkozása menthetne meg minket? Mindenesetre feltűnő, hogy Jézus imájának alaphangulata itt hirtelen megváltozik. Miképpen lehet ezt megmagyarázni? Az első hat kérés csupán olyan motívumokat tartalmaz, amelyeket Jézus igehirdetéséből jól ismerünk. A hetedik kérésről azonban ezt már nem lehet állítani, mert Jézus örömhírének kifejtésében egyáltalán nem hangsúlyozta az ördög részéről fenyegető veszélyt. Ez a megfigyelés arra utal, hogy ezek a szavak esetleg nem Jézustól magától származnak. Tény az, hogy csak Máté evangéliumában találhatóak meg, Lukácsnál hiába keressük őket. Mivel ez a két evangélista ugyanabból a régi forrásműből vette az ima szövegét, arra következtethetünk, hogy az eredeti szöveg nem tartalmazta e szavakat, hiszen miért is rövidítette volna meg Lukács Jézus ismert imáját? Ezért véleményem szerint a „gonosz” megemlítése itt a Máté-evangélium szerkesztőjétől származik, aki ezzel a fordulattal csupán a „Ne vígy minket kísértésbe ” kérést akarta konkretizálni. Jób könyve és az ördöghit A kísértésektől való megalapozott félelem az evangélista környezetében a Sátán mitikus alakjához fűződött. A bibliai Jób könyvének szerzője arra a kérdésre kereste a választ, miért szenvedhet egy teljesen hibátlan és jó ember a legsúlyosabb sorscsapások alatt. Ha nem akarta a rosszindulat gyanújával vádolni Istent, más valakinek kellett tulajdonítania a Jóbot ért megpróbáltatásokat. Magyarázatul ezért egy „mennyei tanácskozást” írt le, ahol az „istenfiak megjelennek az Úr előtt”, s ezek egyike, Sátán, Jób vádlójaként lép fel. Az itt „elhangzott” eszmecserében Jóbbal kapcsolatban Isten képviseli a pozitív szempontokat, Sátán pedig a gyanakvó és negatív gondolatok megtestesítője. A rosszindulatú „istenfiú” a párbeszéd végén szabad kezet kap, hogy próbára tegye Jóbot. E párbeszéd célja, hogy ne Istentől jöjjön a sok kegyetlen próbatétel, holott ő kétségtelenül beleegyezését adja hozzá. A szerző ezzel leválasztotta a negatív sorsot Isten akaratáról. Úgy látszik, nem látott más lehetőséget arra, hogy a világban uralkodó kegyetlenséget és igazságtalanságot megmagyarázza, anélkül hogy Isten jóságát kétségbe vonná. Ami Jób könyvében még aligha volt több, mint irodalmi fikció, abból később nagy hatalmú gonosz személy keletkezett, aki üldözi az embereket, és ellenlábasa Istennek. Jézus és az evangélisták korában már eléggé elterjedt volt az a hit, hogy a világ bajai mögött az ördög hatalma áll. Ha az ördögbe vetett hit nem más, mint a „gonosz” leválasztása az istenképről, akkor ez új fényt vet arra, milyen hatalmas tettet vitt véghez Jézus, amikor a „Ne vígy minket kísértésbe” kéréssel kijavította ezt a lehasítást. Istenről mint szerető Atyánkról beszélt ugyan, de arról is, hogy akármi baj érne minket, az nem Isten nélkül vagy Isten ellenében történik. Atyánk tudta nélkül „még egy veréb sem esik le a földre; nektek meg még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek hát - fűzte hozzá -, mert ti sokkal többet értek a verebeknél” (Mt 10,29-31). Jézus tehát meg volt győződve arról, hogy a legnehezebb próbatétel sem jelentheti a végünket, mert az Atya semmilyen körülmények között sem feledkezik meg gyermekeiről. A kísértéseket is éppen azért vette fel imájába, hogy még mélyebben lelkünkbe vésse ennek a bizalomnak a lényegét. A Jóbot próbára tevő Sátán a Máté-evangélium szerzője számára nem más, mint az ördög, aki szerinte Jézust is megkísértette (Mt 4,1-11), s ezért kézenfekvő volt, hogy a kísértésekre vonatkozó kérést ezekkel a szavakkal erősítse meg: „ha nem szabadíts meg a gonosztól”, így kerülhetett ez az ún. „hetedik kérés” a Miatyánkba. Ha Jézus nem szándékozott mást elérni imájával, mint hogy az Atyával szemben teljesen elveszítsük félelmünket, akkor Máté ezekkel a szavakkal nemcsak elhomályosította, hanem felismerhetetlenné is tette Jézus szándékát! Mert az a kérés, hogy Isten szabadítson meg minket a go 2004.február 13